A padlás rejtélye

 Elkezdődött a várva várt, hosszú téli szünet. Ilyenkor általában minden iskolából kiszabaduló, kifáradt diák kikapcsolódásra és szórakozásra szánja megüresedő idejét. Én is így tettem volna, de...

– Alexandra! – szakította meg gondolataimat édesanyám. – Kérlek szépen, kislányom, gyere segíteni, és a testvérednek is szólj! Menjetek fel a padlásra!

Kimásztam a meleg, puha ágyamból, és magammal húztam nővéremet, akit éppen félbeszakítottam sorozatnézés közben.

– Megyünk már! – válaszoltam, miközben a padlás felé vettük az irányt. Felfele menet elkapott egy rossz érzés. A tölgyfából készült létra már kezdett korhadni. Nem volt kedvem ehhez az egészhez, mert tudtam, hogy ez az évnek az a része, amikor a karácsonyi dekorációkat kell előpakolni. Amikor felértem, hirtelen úgy éreztem, hogy megfagyok. A levegő jéghideg volt, mintha minden porszem és pókhálószál megdermedt volna. A régi hőmérőnk higanyszála mínusz kilenc fokot mutatott, és a levegő maga is súlyosnak, sűrűnek tűnt. A leheletem fehér páraként gomolygott az arcom előtt. A sarokban egy hatalmas kaszáspók mozdulatlanul ült a háló közepén, mintha ő lenne a padlás ura. Nagyon féltem tőle, azonban mégis érdekesnek találtam. Ahogy közelebb léptem, a fény megcsillant a finom szálakon, lenyűgözött milyen tökéletes szerkezetet képesek létrehozni ezek az aprócska lények. A pók fonala állítólag ötször erősebb az acélnál, mégis hajszálvékony és alig látható. Valahogy ez is illett a padlás rejtélyes hangulatához. Ahogy az ablakhoz léptem, elkezdtem a párás üvegre rajzolgatni, és figyeltem, ahogy a melegebb levegő, és a kinti jeges fagy találkozásánál aprócska jégkristályok nőnek, szabályos mintázatokat formálva.

– Vegyél fel egy vastag kabátot, még a végén nagyon csúnyán megfázol! – figyelmeztetett anyukám, és a sarokban függeszkedő ruhadarabokra mutatott. Odasétáltam, és leakasztottam a hozzám legközelebbi kabátot. A kabáton látszott, hogy nem mai darab, eléggé megviseltnek nézett ki. Eredeti zöldesbarna színe már alig-alig volt kivehető a sok foltozástól és kosztól. Ahogy belebújtam, porszemek tömkelege szállingózott a levegőbe. Tüsszentettem egyet-kettőt, majd nagyokat sóhajtottam.

– Honnan van ez a dzseki? – tettem fel érdeklődve a kérdést. – Mintha már legalább ezeréves lenne.

– Még nagypapád hagyta a családunkra néhány évvel ezelőtt, ha emlékezetem nem csal, azóta nem viselte senki – felelte anya elgondolkodva.

– Ahogy érzem, ez a kabát szereti megtartani az emlékeket és a szagokat is –jelentettem ki undorodva a dohos bűztől.

– Jaj, ne legyél már ilyen finnyás, inkább segíts előkeresni a díszeket! – korholt nővérem, Izabella.

Néhány óra kimerítő pakolás után a megfáradt és a hidegtől már alig mozgó kezeimet a zsebembe raktam, remélvén, hogy ott megpihennek és átmelegednek. Éreztem, hogy a jobb tenyerem valamit megtapint. Kivettem, majd megnéztem, hogy mi lehet az. Nagy meglepetésemre egy jegyzetfüzet volt. A borítója hiányzott, és szakadozott lapjait is már csak néhány gémkapocs tartotta össze.

– Ez meg micsoda? – kérdeztem megdöbbenve.

– Mutasd csak ide! – szólított fel anyukám, miközben kikapta kezeim közül. Elkezdte átlapozni megtépett, elsárgult lapjait. Az oldalakon rajzok magyarázattal, számolások és kísérletek voltak kivehetők.

Anyukám néhány percig néma csendben lapozta a füzetet. A papír sercegése hallatszott, ahogy a lapok egymáshoz súrlódtak. Néha halkan hümmögött, mintha valamit próbálna megfejteni. Én és testvérem, Izabella feszült figyelemmel néztük.

– Ez hihetetlen! – suttogta végül. – Ezek a rajzok olyanok, mintha valami fizikai kísérlet vázlatai lennének.

A lapokon olyanok kifejezések álltak, mint elektrosztatika, elektromágnesesség, feszültség, súrlódás, Newton törvények, gyorsulás és még sok más ilyen…

– Nagypapa kísérletezett régen ilyesmikkel? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem tudom, kislányom - mondta anya.  – Tudod, ő mindig is szeretett barkácsolni, kenyérpirítókat szerelt, elektromos motorokat javított, korcsolyákat élezett, de ilyesmit még talán soha nem láttam tőle.

Ahogy tovább lapoztuk a füzetet, egy bejegyzés keltette fel a figyelmemet:
Arkhimédész törvényéről szólt a bejegyzés. Úgy emlékeztem, mintha erről már tanultunk volna tavaly az egyik fizikaórán. 

– Nézd, ez a dátum… – mutattam a sarokba írt évszámra. – 1983. december 21.
A téli napforduló napja – mormolta Izabella. – Talán nem véletlen.

A levegőben ekkor különös feszültség kezdett vibrálni, mintha a padlás maga is figyelt volna bennünket. Odakint süvített a fagyos téli szél, a régi ablak résein átfújt, és megmozdította a hajszálvékony pókhálókat. A jegyzetfüzetben egy oldalon részletes leírás állt valami eszközről, amit ,,elektroszkópnak” nevezett a szerző. Mellé rajzolt egy illusztrációt is. Kivehető volt belőle egy fémrúd és egy mutatórész. A kíváncsiság legyőzte a dermesztő hideget. Elkezdtem rendületlenül átkutatni a poros padlást, hátha megtalálom azt az „eszközt”. A régi dobozok mögött, egy fekete kendővel letakarva a méretes és romos szekrény tetején megpillantottam valamit: rozsdás volt, de felismerhetően hasonlított a füzetben lévő rajzhoz.

– Anyu, nézz ide mit találtam!  – kiáltottam hangosan és meglepetten – Ez biztosan az!

– Inkább ne nyúlj hozzá! – figyelmeztetett aggódva anya. – Ki tudja, mi lehet ez, és mennyire biztonságos.

Természetesen nem bírtam megállni, hogy ki ne próbáljam. Fizikaórán már tanultam, hogyan működik az elektroszkóp: ha feltöltött testet közelítesz hozzá, a lemezek elmozdulnak, mert azonos töltések kerülnek rájuk. Kerestem egy régi műanyag vonalzót és egy szőrme kabátot, majd összedörzsöltem őket, így feltöltöttem negatív töltéssel, aztán óvatosan megközelítettem vele a fémgömböt.  A lemezek lassan eltávolodtak egymástól.

– Nézzetek ide, működik! – kiáltottam. – Tényleg látszik, hogy feltöltődött!
Izabella tátott szájjal, megdöbbenve figyelte. – Mintha életre kelt volna! – mondta izgatottan.

A körülöttünk lévő levegő enyhén sercegett, a hajszálaim is kissé megemelkedtek a statikus elektromosságtól. Azt éreztem, mintha az egész padlásunk tele lenne láthatatlan erővonalakkal.

Néhány perc elteltével megismételtem még egyszer a kísérletet, de most fordítva: egy üvegbotot dörzsöltem selyemmel, ez pozitív töltést kapott. Amikor a gömbhöz közelítettem, a lemezek még jobban szétváltak.

– Az azonos töltések taszítják egymást – magyaráztam nővéremnek.

– Szóval ez mutatja meg, hogy milyen töltésű valami?

– Pontosan. És minél nagyobb a töltés, annál jobban szétválnak a lemezek.

Az elektroszkóp megmutat valamit, ami szabad szemmel láthatatlan: az elektromos töltést, amely mindenhol ott van körülöttünk - a hajunkban, a felhőkben, a villámokban, sőt a testünkben is. A füzetke következő lapján egy különös bejegyzés állt:

,,Az elektromos töltések közötti erő nagysága egyenesen arányos a töltések szorzatával, és fordítottan arányos a köztük fellépő távolság négyzetével.”

– Ez Coulomb törvénye! De milyen szépen írta le a nagypapa! – mondtam meghatódva.

– Bizony, a nagyapátok egy igen különleges személyiség volt. Imádott tanulni és minden nap valami újat kipróbálni. Egy rendkívül összetett, mélyen gondolkodó és kíváncsi embernek ismertük. Nem hitt el semmit, ameddig ő maga ki nem próbálta. Egy igazi önképző tudós volt – szólalt meg édesanyánk mélyen elmerengve az emlékeiben.

Ahogy elhagytuk a padlást, a létra fokai továbbra is nyikorogtak alattunk. A nap hátralévő részében Izabellával egyszerűen még mindig nem tudtuk kiverni a fejünkből azt, amit aznap láttunk. Éreztük, hogy amit ott találtunk, nem csak egy régi fizika füzet, hanem valamiféle napló, amelynek célját mi sem értettük teljesen. Nagyon fura érzésem volt, majd inkább elmentem a szobámba lefeküdni, hátha holnapra elfelejtem ezt az egészet. Azonban, ahogy teltek-múltak az órák, a fejemben lévő gondolatok egyre jobban nem hagytak nyugodni. Talán már hajnali két óra lehetett, de még mindig nem tudtam a fejem álomra hajtani. Vajon milyen céllal írta ezeket a papa? Direkt hagyhatta ránk a füzetet? Mit jelentenek a furcsa rajzok? Honnan tudhatta mindezt? Eluralkodott rajtam a kíváncsiság, majd sebesen kipattantam az ágyamból. Átkopogtam nővéremhez, aki szerencsére szintén nem aludt még. Ő rögtön sejtette, hogy mit szeretnék. Így eldöntöttük, hogy visszamegyünk a padlásra, persze csak titokban, mert a szüleink biztos nem örültek volna, hogy hajnali két órakor pizsamában nyomozunk a padláson. Felfele menet a létra szokásosan hátborzongatóan nyikorgott, így nagyon lassan kellett mennünk, hogy ne ébresszük fel senkit. Minden ugyanazon a helyen volt, mint ahol tegnap hagytuk. Az asztalon ott hevert az elektroszkóp, mellette pedig a megfejthetetlen jegyzetfüzet. Újra átlapoztuk az oldalait, hátha most kiderítünk valami újat. Gyorsan telt az idő, de mi még mindig nem jutottunk semmire. Izabella idegességében megfogta a noteszt és a padlás másik végébe hajította. Ekkor pillantottuk meg, hogy kicsúszott belőle egy piros lapra írt kis cetli, amelyre nagy betűkkel volt ráírva, hogy ,,FONTOS!!!”.

– Ez meg micsoda? – kérdeztük egyszerre. A papíron ez állt:

„Zárt rendszer teljes energiája állandó marad; az energia nem teremthető vagy semmisíthető meg, csupán átalakul egyik formából a másikba.”

– Ez az energia-megmaradás törvénye – motyogtam magam elé.

– Azt mi is tanultuk! - szólt közbe Izabella.

Sokáig tanakodtunk az olvasottakon, de nem értettük, hogy a nagypapa szerint ez miért volt olyan rendkívül fontos. Azonban már olyan álmosak voltunk, hogy inkább visszamentünk a szobánkba aludni, és elhatároztuk, hogy a nap folyamán megfejtünk minden rejtélyt. Aznap hajnalban, amikor lefeküdtem, még sokáig éreztem a hideg padlás illatát, és a fejemben újra lejátszódott minden. Ekkor eszembe jutott, hogy a papa mindig azt mondta, hogy az emlékek sosem vesznek el, csupán átalakulnak. Majd ilyenkor értettem meg mindent. A nagyapa hitt abban a természettudományos törvényben, hogy az energia nem vész el, hanem átalakul. De neki ez többet jelentett, mint csak egy fizika tétel. Számára ez életfelfogás is volt. Ezekkel a jegyzetekkel fenn akarta tartani tapasztalatait és tudását, hogy azok később ne homályosodjanak el az ő emlékével együtt. A füzet így vált egyfajta emlékezetté. Tulajdonképpen átöröklődnek ezek a gondolatok, mintha az energia valóban ,,új gazdát talált” volna.

Abban a pillanatban, mikor erre ráeszméltem, rögtön futottam vissza nővéremhez, hogy elmeséljem neki is a felfedezésemet. Ő tátott szájjal és meglepődve hallgatta, amit mondok. – Hát ez eszméletlen! – kiáltotta izgatottan.

Később így már tényleg nyugodtan elaludtam, tudva, hogy sikerült megfejtenem a padlás rejtélyét. Reggel szüleimnek is lelkesen meséltem, mire jöttem rá az éjszaka folyamán. Ők csak mosolyogva hallgatták végig, mintha már mindent tudtak volna.

A padlást azóta rendbe raktuk. A pókhálókat leszedtük, a régi dobozokat átcímkéztük, a hatalmas szekrényeket is lemostuk, és sajnos a korhadó létrát is lecseréltük, aminek mindig hiányozni fog a hátborzongató hangja. De a régi kabátot és a füzetet ott hagytuk a padláson. Egy kis ládába helyeztük őket, az ablak alá. Néha, amikor felmegyek, még most is beleolvasok a noteszba vagy kipróbálom az elektroszkópot. Ilyenkor mintha a nagypapa is ott lenne velem, kedves mosollyal az arcán, figyelve engem és a kísérletet. Azóta már tudom, hogy honnan örököltem a fizika tudományának szeretetét.

Lobisev Léna és Ecseri Zsombor 10.B