Katasztrófa ez, kérem szépen. Az ember belép szeptember elején a székesfehérvári Híradástechnikai Technikum elsős tantermébe, ahol a falból éppenhogy csak nem szivárog az áram, a huszonhat darab tizenéves pedig úgy bámulja a katedrát, mintha ott egy felrobbant szovjet tranzisztoros rádió alkatrészei hevernének.
Első óra. Irodalomtörténet. A tanterv szerint az ókortól napjainkig – úgy húsz percben, mert a fennmaradó negyvenben úgyis le kell adni a füzeteket, meg tisztázni, hogy a telefon nem irodalmi segédeszköz.
Megigazítottam a zakómat, felírtam a táblára krétával, hogy LÉTEZÉS, aztán hátat fordítottam nekik.
– Uraim – kezdem, miközben a krétapor szétporlik az ujjaimon –, maga a világirodalom nem egyéb, mint egy roppant méretű, rosszul olajozott ipari húsdaráló. Az ókorban kezdődött, amikor még szabad volt rémesen hosszú monológokat tartani a sorsról meg a megváltoztathatatlanról.
A harmadik sorban egy fiú – akinek a pulóverén valamilyen death metal zenekar logója virított – gyanakodva ránézett a tollára.
– Görög drámák – mondom, és meglengettem a krétát. – Oidipusz király. Az ember azt hiszi, hogy okosabb a sorsnál, beül a kocsijába, elindul A-ból B-be, mire a GPS helyett a vak Jós mondja be, hogy hát testvérem, rossz utcába kanyarodtál be, a végén pedig ki kell szúrni a saját szemed, mert a bürokrácia már húsz éve lepecsételte a végzésedet. Így kezdődött az európai dráma. Nincs fellebbezés.
Csend lett. Azt hitték, viccelek. Pedig nem vicceltem.
– Aztán jöttek a rómaiak – folytattam, lépve egyet a katedra felé. – Seneca meg a sztoikusok. Amikor a birodalom elkezdett szétesni, a sztoikusok azt mondták: fiúk, nincs itt semmi látnivaló. Ha Nero megkérdezi, hogy akarsz-e öngyilkosságot elkövetni ma délután teáscsésze mellett, akkor méltóságteljesen felvágod az ereidet a fürdőkádban, de közben végig beszélsz az erkölcsről. Ez a fegyelem. Olyan, mint amikor az ember tudja, hogy a gép nyikorog, de addig tekeri a kart, amíg le nem szakad a válla.
Valaki hátul felhorkant.
– A középkorban aztán – folytattam a menetelést a tábla mentén – mindenki a mennyországot tervezgette, miközben a várkastélyokban fázott a láb. Dante lement a pokolba, mert ott még lehetett látni valamit a világból, a barokkban meg végre megértették, hogy minden csak illúzió, mint a bazári tükör. Aztán jött a reneszánsz, amikor az ember hirtelen azt hitte, hogy ő a teremtés korona, és elkezdet mindent lemetszeni a perspektíva nevében. Leonardo rajzolt helikoptert, ami nem repült, de legalább szépen mutatott a papíron.
Egyikük, egy elsőéves műszerész-tanonc, óvatosan felemelte a kezét. – Tanár úr, és a Híradástechnika hol marad? – A Híradástechnika, fiam – néztem rá szigorúan –, az a romantika meg a realizmus között van valahol. Amikor a költő kinéz az ablakon, meglátja a gyárat, a távvezetéket meg a magányt, és ír egy verset arról, hogy a gőzmozdony elsodorta a nemzeti identitást. Ezt hívják modern kori irodalomnak.
Végignéztem a sorokon. Huszonhat pár kíváncsi, de kissé tanácstalan szem meredt rám. Az első óra varázsa lassan elszállt; a krétapor leült apadokra, a villamos zakatolása behallatszott az ablakon.
– Szóval – zártam le a nagyszabású világáttekintést, és ledobtam a csonka krétát a tálcára –, az irodalom nem arról szól, hogy szépen kell beszélni. Az irodalom arról szól, hogy amikor a gép leáll, a büntetőkamat megérkezik, és a feleséged otthon elkezdi felolvasni a Vármegyei Kormányhivatal leveleit, akkor legyen a kezedben valami, amivel el lehet viselni ezt a rohadt mindenséget. Nyissátok ki a füzetet. Írjátok fel: Első fejezet.
A huszonhat toll egyszerre rezzent meg a papíron. A világ megfordult a tengelyén, és a Híradástechnikai Technikum elsős évfolyama hivatalosan is belépett a világirodalom körforgásába.
– Tanár úr, elkészültem – nyújtotta előre a kockás lapot a második sorban ülő Kovács Pistike, miközben a tollát visszacsatolta a műbőr tolltartó gombjára.
A teremben csend lett. A huszonöt másik elsőéves műszerész-tanonc szinte egyszerre tartotta vissza a lélegzetét. A táblán még ott fehérlett a kréta pora a LÉTEZÉS szó körül, az ablakon túl pedig lassan döcögött a székesfehérvári villamos.
Átvettem a lapot. A fejlécen még ott virított a gondos, kissé szálkás gyerekkézírás, alatta pedig a cím, fekete golyóstollal aláhúzva:
Irodalom: Mi szükség van irodalomra?
Irodalomra semmi szükség nincsen. Fizess elő a ChatGPT emelt szintű csomagára, minden fontosat megtudhatsz tőle, sőt, mindent meg is írathatsz vele.
Mi szükség van irodalomórára?
Ha nincsen szükség irodalomra, ugyan mi szükségünk lehet irodalomórára?
Lassan elolvastam. Egyszer. Aztán még egyszer. – Kovács – mondtam halkan, és rákönyököltem a szélét vesztett katedrára. – Zseniális. Ötös.
Rádli Róbert