Avagy a saját kalitka előnyei és hátrányai
Az ismerőseim szerint ötvenévesen, fedél és saját tőke nélkül létezni maga az abszolút tragédia. Szerintem meg az az igazi tragédia, ha az ember harminc év kemény munkájával sikeresen megvásárolja a saját kalitkáját, majd büszkén üldögél a közepén, és azt hiszi, elérkezett a csúcsra.
Ezt a felismerést a karakószürcsöli Katicában sikerült elmélyítenem, ahol az ember egy idő után hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy az élet nagy kérdéseit nem feltétlenül egyetemi katedrákon, hanem a fatüzelésű kályha mellett, egy félig elfogyasztott sör társaságában kell megvitatni.
A Katica épülete kívülről nem sokat árul el a benne zajló szellemi életről. A vakolat több helyen levált, az ajtó nehezen csukódik, a falak pedig olyan színárnyalatokat őriznek, amelyeket a lakberendezési szakirodalom valószínűleg nem tart számon. Odabent azonban minden a helyén van. A pult, a műbőr székek, a kályha, a borospalackok és a törzsvendégek. Utóbbiak közül némelyik már olyan régóta jár ide, hogy a helyiség berendezésének részét képezi.
Aznap délután Ákos is ott ült a megszokott helyén.
Ötvenkilenc éves, nyugdíjas ember, saját lakás nélkül. Ezt első hallásra többen tragédiának minősítenék, ő azonban nem látszott különösebben megrendültnek. Három feleség, három élettárs és három otthon állt mögötte, bár az asszonyok az otthonokkal együtt idővel elfogytak. Ákos viszont valahogy mindig talált magának egy következő menedéket.
Jelenleg a tiszteletes barátjánál lakott, időnként megfordult egykori munkahelyén, és ha egyik hely sem bizonyult alkalmasnak, akkor aludt valahol máshol.
– Te Ákos, tulajdonképpen hol laksz? – kérdezte Krumplis Pali, aki a pultnál éppen a második sörét fogyasztotta.
– Attól függ, melyik nap kérdezed.
– Nincs egy saját szobád?
– Minek?
– Hogy legyen hová hazamenned.
– Hát én mindig tudok hol aludni.
Pali ezen láthatóan elgondolkodott. Neki ugyanis volt háza, udvara, garázsa, szerszámoskamrája, és a felesége szerint még mindig nem fejezte be a fürdőszoba felújítását, amelyet három éve kezdett el. A tulajdonlás tehát nemcsak biztonságot, hanem folyamatos elfoglaltságot is jelentett.
– Azért az embernek csak kell valami saját – jegyezte meg.
– Neked van, és boldog vagy? – kérdezte Ákos.
– Hát, az más kérdés.
A társaság ezen jót derült. Bognár Lajos, aki a munkaiszonyát már évekkel korábban sikeresen felszámolta, úgy vélte, hogy Ákosnak van igaza. Szerinte a legjobb befektetés az, amire nem kell költeni. Szabó Gyula, az egykori pénzügyi előadó viszont ragaszkodott az ingatlanpiac megkérdőjelezhetetlen értékállóságához.
– A lakás az egyetlen biztos befektetés – mondta. – A pénz elértéktelenedik, az ingatlan megmarad.
– A bank is megmarad – szólt közbe Ákos.
– Mi köze ennek a bankhoz?
– Hát, ha nem fizeted a hitelt, megtudod.
Ezen még Szabó Gyula is elmosolyodott.
Én közben azon gondolkodtam, hogy Ákos életvitele tulajdonképpen mennyire szokatlan. Az én kényszerképzetem ugyanis az volt, hogy az embernek legyen lakása, lehetőleg saját tulajdonban. A lakásban legyen rend, a rendhez megfelelő bútor, a bútorhoz megfelelő lakberendezés, a lakberendezéshez pedig pénz. A pénzhez munka, a munkához idő, az időhöz pedig türelem.
Aztán amikor mindez összeáll, az ember elkezd aggódni, nehogy valami baja essen.
Ákosnak ilyen gondjai nem voltak.
– És ha a tiszteletes egyszer azt mondja, hogy költözz el? – kérdeztem.
– Akkor elköltözöm.
– És hová?
– Majd valahová.
Olyan természetességgel mondta, mintha a másnapi időjárásról beszélne.
Aztán eszembe jutott egy régi történet, amelyet Ákos katonakorából ismertem. A bakonyi lőgyakorlaton történt, amikor a század valamennyi tagjának végre kellett hajtania az előírt lövészetet. Ákos azonban már akkor is sajátos módon értelmezte a kötelezettségeket. Amikor a többiek a fegyvereiket tisztogatták, ő valahogy elintézte, hogy ne kerüljön sorra. A százados később mégis megkérdezte, hogy lőtt-e.
– Természetesen, százados elvtárs!
– Hol?
– A negyedik lőállásban.
– Kikkel?
– A többiekkel.
A századosnak azonban feltűnt, hogy a lőlapján nincs egyetlen találat sem. Hosszas kérdezősködés után Ákos végül beismerte:
– Nem lőttem.
Nem volt ebben különösebb hősiesség. Nem akart forradalmat csinálni, és a katonai szolgálat intézményét sem kívánta megdönteni. Egyszerűen nem lőtt. A többiek teljesítették a feladatot, ő pedig megpróbálta megúszni. Amikor már nem lehetett tovább magyarázkodni, kimondta az igazat.
Most, a Katicában ülve arra gondoltam, hogy talán ez az egész életére jellemző volt. Ákos valahogy mindig megtalálta azt a pontot, ahol az embernek választania kell a társadalmi elvárás és a saját kényelme között. Mi többnyire az előbbit választjuk, ő pedig időnként megkérdezi, hogy ugyan miért is kellene.
– Te, Ákos, soha nem akartál megállapodni? – kérdeztem.
– Dehogynem. Háromszor is.
– És mi lett belőle?
– Mindig lett valami más.
– De azért csak kell valami biztonság – mondtam.
Ákos rám nézett.
– Persze.
Ekkor eszembe jutott a saját lakásom. Az előző héten érkezett üzenet a közös képviselőtől, hogy a társasház tetőszerkezetét fel kellene újítani, amihez rendkívüli befizetésre lesz szükség. A pontos összeget még nem tudtam, de már előre éreztem, hogy nem lesz kellemes.
Elővettem a telefonomat, és ellenőriztem, érkezett-e újabb értesítés.
– Baj van?
– kérdezte Ákos.
– A tető. Rozsdásodik a bádog.
– Beázik?
– Még nem.
– Akkor legalább van mire várni. A kályha mellett ülők nevettek. Kovács Pistike rögtön poénkodott:
– Na látod! Ha rozsdás a tető, legalább nedves a pince! Valaki azonban rögtön odaszólt neki a sarokból:
– Hagyjad már, Pistike! Neked úgyis mindegy, hogy száraz, vagy nedves, úgysem jutsz hozzá a mézedbödönhöz.
Krumplis Pali még hozzátette, hogy a tetővel nincs is akkora baj, mint az asszonyhiánnyal, mert a tetőt legalább meg lehet javítani. A társaság elengedte magát, Kovács meg csak legyintett egyet, miközben a beszélgetés lassan más irányt vett. Szóba került a régi munkahely, a katonaság, a tiszteletes, majd valaki megjegyezte, hogy Ákosnak tulajdonképpen szerencséje van, mert mindig akad valaki, aki befogadja.
Ákos erre nem válaszolt. Megitta a sörét, felállt, és elköszönt.
– Hová mész? – kérdeztem.
– A tiszteleteshez.
– És ha nincs otthon?
– Akkor majd máshová.
Felhúzta a kabátját, és elindult.
Én még maradtam egy kicsit. A Katicában lassan elcsendesedett a társaság. A televízióban valamilyen politikai vitaműsor ment, de a hangját senki sem hallgatta. A kályhában ropogott a fa, a pulton egy üres pohár várta, hogy valaki elvigye.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy Ákos talán mégsem olyan szabad, mint amilyennek látszik. Hiszen mások jóindulatára szorul, nincs saját kulcsa minden ajtóhoz, és bármikor előfordulhat, hogy valahol már nem látják szívesen. A szabadságának ára van, csak ő nem pénzben fizeti.
Otthon leültem a nappaliban. A bútorok a helyükön álltak, a könyvek katonás rendben sorakoztak, a konyhában a mosogatógép halkan dolgozott. Elővettem a telefonomat, és újra megnéztem a közös képviselő üzenetét. Aztán elkészítettem a lakásfelújítási költségvetésemet.
Rádli Róbert