Névsor szerint álltunk ott valamennyien: Attila, az a csendes, sziklaszilárd ember, aki úgy hordozta a világ meg a laktanya összes terhét a vállán, mint valami elnyűhetetlen nepáli sherpa; Ákos, aki olyan gyönyörűen, szoborszerűen magasodott a kincstári gázálarctáskák felett, mint maga a hús-vér szabadságszobor; Péter, a meggyőződéses antikatona, aki még a tisztelgésből is képes volt költészetet csinálni; meg jómagam, Róbert.
Mert katonák voltunk ugyan, de ami ennél ezerrel fontosabb: barátok lettünk. És mint ilyen mélyen gondolkodó, életigenlő emberek, volt egyetlenegy dolog a világon, amit a legmesszebb menőkig, szinte vallásos áhítattal kerülünk: az órák hosszat, finom Csepel-olajjal takarított Kalasnyikov géppisztolyunkat összekoszolni. Ebben a nemes, szinte filozófiai törekvésünkben a Néphadsereg kiváló partnernek bizonyult, mert a fegyverhez csak ünnepi alkalmakkor nyúlhattunk – például harciriadókor vagy ezen a tervszerű lőgyakorlaton –, amúgy az a fegyverszobában pihent, mint a szentek ereklyéi a lezárt üvegkoporsóban.
A puska csövének belsejére kiváltképp annyi energiát meg figyelmet kellett fordítani, hogy abba a gondolatba is belefáradt az ember. Bölcs századparancsnokunk, a Farkas elvtárs legalábbis ezerszer a lelkünkre kötötte, hogy ha abban a sötét, huzagolt csőben valami parányi porszem vagy eltévedt textilkabát-szösz beragad, a lövés pillanatában a gázok megrekednek, és a gépkarabély csöve úgy nyílik ki, mint a túlérett virág a nyári napon, vagy mint a sörösüveg kupakja, ha az ember túl hirtelen feszíti meg a kertkerítésen. Saját szemünkkel mondjuk még egyetlen virággá nyílt csövet sem láttunk, de kénytelenek voltunk a parancsnok úr szavát elhinni. Csoda hát, ha nem volt muszáj, a világért sem lőttünk volna azzal a géppisztollyal? Ki a csudának volt kedve egyetlen amorf pukkanás miatt órákig a koromtól fekete csőben cibálni a gázdugattyú-kaparót, meg a büdös, fojtogató gázolajos rongyokat?
Aztán azon a fagyos, ködös délelőttön mégis eljött a tervszerű lőgyakorlat ideje. Mindenki kapott a markába pontosan öt darab sárgaréz fényű, nehéz éles lőszert: kettőt egyesével, hármat meg sorozatban kellett kilőni a réten imbolygó, szomorú szemű pléhalakokra. Ezen az évente megismétlődő, ünnepélyes eseményen nyílt alkalmunk összeszokni a technika vívmányával, s a lövészet végére a legtöbben már úgy összekovácsolódtunk leghűségesebb bajtársunkkal, mintha a testünk végleg összeolvadt volna a hideg vassal, s a szemünkbe örökre beégett volna a céltüske meg a célgömb vonala.
A lövészet maga ment a maga sajátos, kiskatona-módján: katonák voltunk, úgyhogy összevissza lőttünk, éppen kinek mikor támadt kedve vagy bátorsága hozzá. Amikor már a mi századunkból majdnem az utolsó ember is túl volt ezen a puskaporos misén, Farkas százados elvtárs kilehelte a tüdejéből a kora reggeli dohányfüstöt, és a nyílt mezőn átdübörgő hangon megkérdezte: – Mindenki lőtt már?! – Igen-igen, parancsnok elvtárs! – morajlottuk vissza egységesen, ahogy a katonai dialektika megkívánta. Ákos ott állt mellettem a kinyúlt pufajkájában, és a többiekkel együtt, gyönyörű, tiszta ritmusban dúdolta a váreszt.
De itt jött a bökkenő. Farkas százados elvtársnak még nem volt annyira szita az agya, mint a lőtér végében kihelyezett bádogcéloknak. Mélyen, szinte atyailag a szemeink közé nézett, majd mégegyszer megkérdezte: – Mindenki lőtt? – miközben dülledő, gyanakvó szemekkel egyenesen a mi Ákosunkra bámult. Ákos tisztán, érthetően, a szentek ártatlanságával ismételte: – Igen! – Ákos... Te is? – Hogyne, én is! – vágta rá Ákos olyan megfellebezhetetlen, sziklaszilárd stílan, mintha csak a nymburki sörgyár kerítése mellett koccintana a plébános úrral. – Ákos, te tényleg lőttél? – kérdezte ismét a százados, s a hangjában már megjelent a vármegyei bürokrácia vészjósló élélessége. – Tényleg lőttem, százados elvtárs!
Erre a csodálatos párbeszédre már a szakaszunk, a századunk – vagy fene tudja, hogyan is nevezzem akkori kis megfélemlített, de mégis vidám csoportunkat – minden egyes tagja figyelmes lett. Felkaptuk a fejünket, és némán latolgattuk: mi a csuda fog ebből kisülni? Hiszen azzal a meztelen, krisztusi ténnyel valamennyien tisztában voltunk, hogy Ákos jó előre szétosztogatta a maga fél maréknyi lőszerét a buzgóbbak között, nehogy véletlenül is a lövöldözésre meg a fegyverpucolásra kelljen adnia a fejét.
Farkas százados mély levegőt vett, mint aki egy nehéz ostrom előtt rendezze a sorait, majd újra nekifutott a dolognak: – De tényleg lőttél?! – Hát persze, százados elvtárs!
Ekkor egyetlen rövidke pillanatra úgy tűnt, Farkas elvtárs feladja a küzdelmet. Kezdtek a kedélyek megnyugodni, a pattanásig feszült helyzet lassan oldódni látszott a fagyos bakonyi levegőben. A rövidke tűzszünet után viszont a szembesítés egy egészen új, ördögi, hivatali fortélyához folyamodott a parancsnokunk. – Ákos... hol lőttél? Ákos a negyedik lőállásra mutatott, mint megdönthetetlen, fizikai bizonyítékra: – Ott! – És kikkel lőttél? – A revásokkal! – csattant a válasz habozás nélkül. Farkas százados elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amit az öregvadász villant a sűrűben, mielőtt meghúzza a ravaszt. – Te tényleg a revásokkal lőttél, Ákos? – Tényleg. – Ákos... a revások még nem is lőttek! Tényleg a revásokkal lőttél?
Ekkor Ákos még mindig nem jött zavarba, a testtartása maradt a régi, szoborszerű büszkeség, csak a hangja csuklott meg egy egészen picit, mint a rosszul behangolt harmónium a vasárnapi nagymisén. – Tényleg a revásokkal lőttél? – Igen, a revásokkal lőttem! – Ákos nem tágított, állta a sarat, mint egy hős a vesztes csatában.
A százados utolsó kérdése már csak ennyi volt, halk, szinte atyai, utolsó mentsvárként felkínált kérdés: – Ákos... tényleg lőttél?
Mire a mi Ákosunk, ez a gyönyörű, szilánkosra száradt ember, egy rövid hatásszünet után, a rá jellemző végtelen, kisemberi egyszerűséggel eljutott a legvégső és legegyszerűbb megoldáshoz: – Nem lőttem.
Rádli Róbert