Jó estét kívánok! Figyeljetek csak… Van bennetek is egy ilyen furcsa, gyomorforgató tériszony, amikor kinyittok egy könyvet?
Mellesleg én borzasztóan félek a magasságtól. Különösen akkor, amikor a költők és a filozófusok olyan kibaszott magasan szállnak a gondolataikkal, hogy már a fülünk is cseng tőlük. De hát ez most nem tartozik ide. Vagy de?
Mert kérem szépen, az irodalom az pontosan olyan, mint a közlekedés. Csak nem az M7-esen haladunk, hanem a saját bensőnk tök sötét, kanyargós útvesztőiben – ami sokkal rosszabb, mert a lelkünkben nincs lengéscsillapító, és minden egyes kátyú egyenesen a terapeutánkhoz vezet.
Képzeljétek el: az ember, ha vesz egy gépkocsit… mármint azt a büdös, rohadt, füstölő dobozt, amit modern autónak csúfolnak, és amiben a váltó mindig, de mindig akkor akad el, amikor az ember leginkább szeretne elmenekülni a hitelezői elől… szóval, az ember beletesz egy GPS-t.
Igen! A jó irodalom pontosan olyan, mint egy modern navigációs berendezés. Ott ül a kesztyűtartó tetején, villog, ugat, beszél, és néha – olyan kedvesen, de totális határozottsággal – bevisz minket a sűrű, sötét erdőbe, ahol a fák ágai összecsapnak a fejünk felett, és az ember ott áll a szakadó esőben, a vaddisznók társaságában, és azon hörög, hogy mégis mi a faszt keres itt?!
De közben mégiscsak vezet! Kiszámolja a koordinátáinkat, szembesít a rideg valósággal, útvonalat újratervez, ha teljesen elrontottuk az életünket, és végül… na, végül nagy nehezen, de eljuttat valahova. Nem feltétlenül oda, ahová hülye fejjel indultunk, hanem oda, ahová érdemes volt megérkezni. Megrázó, olykor idegesítő, de legalább tudjuk, hogy úton vagyunk.
(A komikus megáll, néz egyet a közönségre, majd vált egy kicsit lágyabb, nosztalgikusabb tónusra)
Ezzel szemben – és itt kérem a tiszteletes közönséget, hogy kösse be a biztonsági övet, mert jön a kanyar –, ott van a rossz irodalom.
A rossz irodalom nem GPS. A rossz irodalom az a bizonyos bólogató kutya, aki a Trabantok és a Zsigulik hátsó kalaptartóján csücsült a hetvenes-nyolcvanas években, és plüssből volt a lelkem!
Ismeritek, ugye?! Az a fekete-fehér műszőr jószág, aminek egy rosszul illesztett, rozsdás drót tartotta a nyakát. Akárhogy zötyögött a kocsi, akárhogy mentünk bele a magyar valóság legnagyobb, centis árkába, akárhogy szakadt le a futómű… az a nyomorult műkutya csak bólogatott!
Bólintott, ha jobbra kanyarodtunk egyenesen a szakadék felé. Bólintott, ha balra. Bólintott, amikor satuféket nyomtunk, és bólintott akkor is, amikor frontálisan belerohantunk egy platós teherautóba.
A rossz irodalom pontosan ilyen! Megsimogatja a lelkünket ott, ahol a legjobban fáj, és teljes mértékben egyetért velünk abban, hogy a világon ti vagytok a legokosabb, leghelyesebb, legcsodálatosabb teremtmények! Nem kérdez, nem provokál, nem rángat ki a konformizmusunk langyos, langyos vizéből. Csak bólogat a hátsó ablakban. Helyesel. Azt mondja: „Igen, uram, igaza van, a szomszéd egy fsz, ön pedig egy félreismert zseni.”*
És a legszebb az egészben? Hogy ha bárki megnézi az én autómat… hát, nemcsak hátra tettem egyet a kalaptartóra, de a szélvédő alá is raktam egyet-egyet. Biztos, ami biztos.
Köszönöm szépen, csodálatos közönség voltatok!