Jó estét, jó szurkolást kívánok! Képzeljétek el, tegnap este elhatároztam, hogy én ma ünnepelni fogok. Hogy ember maradjak a végén. Kicsit megadom a módját. Felveszem a tiszta, ropogós fehér ingemet – azt, amit a feleségem vasalt ki vasalóval, aminek a zsinórján még rajta van a gyári gari, hogy nekem ma jó kedvem lesz.
És akkor a spájzból előkaparom a kulináris civilizáció csúcsát: a paradicsomos halkonzervet.
Mert ugye az ókori görögök, meg Arisztotelész, azok nem értik ezt. Azok ott ültek az Akropoliszon, drámáztak, hogy „jaj, Oedipus, jaj, sorscsapás”, de egyik sem próbált meg egy Tescós konzervnyitóval életet lehelni egy bádogdobozba este tizenegykor! Mit is tudhattak ők a drámáról?
Mert az ember ott áll a konyha félhomályában, és büszke. Hogy én vagyok a tápláléklánc csúcsragadozója! Kezemben a nyitó, szememben a bátorság tüze. Ráhúzom a peremre... roppan a fém, mondom, megvan, a technika szolgálja a magyart!
Aztán jön a tetőpont meg a fizika. Mert a bádogdoboz az nemcsak egy doboz, kérem szépen. Az egy külön entitás. Megfeszül a csuklóm, a tüdőm már rég feladta volna, de én tolom még egyszer, utolsó, bivalyerős mozdulattal – és akkor betojok. Nem a félelemtől, hanem mert a nyitó átugrik a holtponton!
És ebben a tizedmásodpercben a sűrű, sötétvörös paradicsomszósz, meghazudtolva Newton minden törvényét, megvalósítja a ballisztikus csodát. Nem kiömlik, nem csöpög – ejakulál.
És ott állok a konyhakövön, a frissen vasalt ingemen egy olyan monumentális, sötétvörös mintával, ami leginkább egy bűnügyi helyszínre emlékeztet, a konzervdoboz meg békésen, tátott szájjal, cinikusan pislog rám a konyhapultról. Nincs taps, nincsenek könnyek, nincsenek istenek. Csak én vagyok meg a mosogató szivacs.
Ez mögül a rohadék függőny mögül hogyan tudok kimenni a színpadra?
Rádli Róbert