Ellentmondásos eredményekre jutott a realizmus a szobrászatban is. A plasztikában ugyanis, már csak a műfaji sajátosságok miatt is, nehezebb volt elhatárolni a realizmust a naturalizmustól. Courbet-hoz mérhető szobrászt csak egyet találunk a század közepén, Jean-Baptiste Carpeaux-t, ő azonban nem olyan értelemben volt realista, mint festő kortársai. Inkább a múlt őrizője, és igazán jelentőssé egyéni mintázó készsége, invenciója tette. Fő műve, a párizsi Opera homlokzatára készített A tánc című kompozíció mozgalmasságával, fény-árnyékeffektusaival inkább a barokk és a rokokó káprázatosan finom újraidézése. Carpeaux művei friss mintázásuk, plasztikai gazdagságuk miatt Rodin közvetlen előképének minősíthetők.
A realizmus igazán jelentős szobrásza a belga Constantin-Émile Meunier (1831-1905) volt. Festőnek indult, nagy erejű szobrait csak a 80-as évek közepétől kezdte mintázni. 1885-ben állította ki a Kohómunkás című, világhírűvé vált szobra első változatát. Zola Germinaljának a világát formálta meg a szobrászatban, a Liége és Borinage közötti ipar- és bányavidék munkásalakjait mintázta típusteremtő erővel. Kontraposztos ritmusú szobraiban valódi monumentalitás feszült. A részletek nem érdekelték, a lényegre koncentrált - e vonatkozásban az ő realizmusa némiképp Daumier súlyos tömegekkel operáló, sommázott festői stílusával rokon. Ám a Meunier-hez mérhető, plasztika kompozíciós kérdéseivel és lehetőségeivel is törődő, ökonomikus szobrászi gondolkodás ugyancsak ritka volt a század második felében.
A természethű ábrázolásra törő szobrászok közül nehéz kiemelni néhányat, akik plasztikai érzékenységük vagy monumentális érzékük révén túlléptek a naturalista sablonon vagy a hivatalos emlékműplasztika panoptikumvilágán. E kevesek közé tartozott kis terrakottáiban a magyar Izsó Miklós, néhány kompozíciójában a cseh Josef Václav Myslbek (1848-1922), akinek fő művei emlékművek (prágai Vencel-szobor) és a prágai Nemzeti Színház allegorikus figurái.