Az 1830-as évek nemzedéke tájfestői indulásakor érintkezett a romantikával. Hiszen a természet úgyszólván vallásos tisztelete, a már-már panteisztikus világérzés a romantika sajátja volt, és elméletét olyan misztikus-romantikus gondolkodók dolgozták ki, mint C. G. Carus (1789-1869). Jellemző, hogy még Théodore Rousseau, a realista tájábrázolás egyik legnagyobb hatású úttörője is arról elmélkedik, hogy aki a természet csendjében él, az a világ közepévé válik, és rövid időre egy kis mikrokozmikus világ napjának hiheti magát. Amiel sokat idézett mondása pedig, amely szerint "a tájkép lélekállapot", tulajdonképpen a romantika hangulatfestés-követelményének a sommás meghatározása.
A harmincas években jelentkező francia tájfestő nemzedék - amelynek legjelentősebb tagjai 1836-tól kezdve a fontainebleau-i erdőben, Barbizon közelében kezdtek dolgozni, és munkásságuk "barbizoni iskola" néven vonult be a művészettörténelembe - nem volt forradalmár. Mégis ők készítették elő a talajt a későbbi valódi forradalom számára. A hivatalos Szalonban Poussin-epigonok sajátították ki a tájképfestés műfaját, következetesen el is utasították a bármily félénken jelentkező új törekvéseket. Mert bár a barbizoniakat megelőző próbálkozások - Paul Huet (1803-1869), Paul Flandrin (1809-1864) tájai - sem minőségükben, sem szemléletükben nem voltak átütően újak és eredetiek, mégis missziót teljesítettek. Elvetették azt a hiedelmet, amelyet a klasszicista tájfestés ültetett el, hogy csupán az árkádiai táj méltó a megfestésre, és a hollandok után ismét felfedezték, hogy a tájképet nem színpadi kulisszák szerint kell felépíteni. E felismerések éltek tovább és terebélyesedtek ki a barbizoni festők munkásságában.
A barbizoniak nem alkottak szoros értelemben vett csoportot vagy művésztelepet, mégis tevékenységük számos ország tájfestőinek vált modelljévé. Először Théodore Rousseau (1812-1867) telepedett le Barbizonban, akit barátja, a spanyol-angol származású Narcisso Virgilio Diaz de la Pena (1808-1876) követett, majd csatlakozott hozzájuk Charles-Francois Daubigny (1817-1878), Jules Dupré (1811-1889), Constant Troyon (1810-1865), Charles-Émile Jacque (1813-1894). 1849-ben került Barbizonba Jean-Francois Millet (1814-1875), és gyakran megfordult a fontainebleau-i festők társaságában Jean-Baptiste Camille Corot (1796-1875) és Gustave Courbet (1819-1877). E két utóbbit azonban már csak fenntartással lehet a barbizoni mesterek közé sorolni.
A barbizoniak ereje a frázis és sablon nélküli, egyszerű természetlátás volt. Ha szélesebb horizontú, vedutaszerű tájat vagy erdők, ligetek meghitt, intim részletét ábrázolták is, csupán a szemükre és érzelmeikre támaszkodtak, és egyforma fontosságot tulajdonítottak minden apró részletnek. Éppúgy lefestésre méltónak ítélték a zsombékos nádast, mint a magányos fákat, az erdei kunyhókat, a legelőket, a legelésző állatokat. A heroikus olasz táj, a megkomponált térkulisszákból épített tájszínpad riasztotta őket, hitvallásuk az egyszerűség. Különösen a fákat szerették; Rousseau öreg tölgyei élőlények, a természet szüntelen burjánzásának, növekedésének a reprezentánsai.
Színviláguk vagy ecsetjárásuk korántsem mondható forradalmian újnak, Delacroix kolorisztikus bravúrjainak többet köszönhet a fejlődés. Színeik túlnyomórészt borongósak, gyakran vonták be képeiket szürkés, barnás fátyollal, ragaszkodtak a tónusfestéshez. Ha volt is közöttük olyan, mint Daubigny, aki nemcsak vázlatokat készített a motívumról, hanem a szabadban is festett, a plein air problémája, a napfény megjelenítésének festői feladata inkább csak megcsendült művészetükben, a reflexes festésig nem jutottak el. A részletek festői értékét gyakran többre becsülték a kép egész megoldásánál, bár e vonatkozásban Millet némiképp eltért társaitól. A részletszépségek iránti fogékonyságuk azonban páratlan; felfedezték és megörökítették, hogy néhány maroknyi fűcsomónak, göröngynek, bokornak is lehet festői szépsége. Módszerük a látványnak részleteiben való, alapos szemügyre vétele, tehát az "observation", a "megfigyelés", ami az ötvenes években a tudomány és az irodalom jelszavává is vált.
A barbizoniakat összefűzte a táj szeretete és alkotómódszerük rokonsága, a természeti részletszépségek kutatása. Egyéniségük szerint azonban el is különültek egymástól. A tájfestők közül a legkiemelkedőbb Théodore Rousseau volt, a nagy holland tájfestők egyenes ágú leszármazottja. A részletező megmunkálás ellenére is érződik képein a monumentális ihlet. Joggal írta róla Baudelaire, hogy Rousseau "szüntelenül az Ideál felé vonzódó naturalista". Az atmoszferikus jelenségek leginkább Daubignyt érdekelték, nagy horizontú, felhőjátéktól mozgalmas egei, frissen festett tájai már az impresszionizmus első szakaszának, a plein air festészetnek az előhírnökei, hatott is Monet-ra és Pissarróra. A romantikus táj hangulathullámzása, a drámai kontrasztok Diaz és Dupré képein éltek tovább, a megfigyelés objektivitását náluk még a romantikus felhang színezte. A csoport-állatkép festőjét, Constant Troyont ugyancsak a hollandok inspirálták, ugyanakkor hatott rá tehetséges kortársa, Millet is. A tájban a barbizoniak gyakran jelenítettek meg embereket, nyájakat, Diaz és Corot képein pedig mitologikus figurák, enyelgő szerelmespárok is feltűntek. Az egyik legjelentősebb barbizoni mestert, Millet-t a tájnál jobban érdekelte az ember. Normandiából került Barbizonba, és elkötelezte magát a parasztok, a fáradságos paraszti munka festőjének.
Forrás: