Gustave Courbet (1819-1877)

Az 1850-1860 közötti évtized a francia festészetben Gustave Courbet-é volt. Gyűlölték és rajongtak érte; vitathatatlan, hogy e nagy republikánus volt a festészet koronázatlan királya. Elve, a realizmus, korszak-meghatározóvá vált, fiatalok szegődtek hívévé; azok is nagynak tartották, akik nem fogadták el a realizmus esztétikáját, mint például Delacroix.

Courbet is megfordult néha Barbizonban, és az ottani mesterek valóságtisztelete inspirálta. Szélesebb érdeklődésű volt azonban annál, mintsem hogy jól érezte volna magát a barbizoniak szűk világában. Élethabzsoló, reneszánsz méretű figura, amolyan pantagrueli típus. Az ő valóságának a dimenziója sokkalta nagyobb, mint társaié. Alapjában romantikus alkat, csak az ő vallása a való világ, amelynek azonban nemcsak passzív szemlélője, hanem aktív részese. Nem hisz másban, csak ami kézzelfogható, mérhető, értelmezhető; dőre játéknak véli a fantázia csapongását. Ellentmondást nem tűrően jelenti ki: "A festészetben csak az lehet művészet, ami a látható és megfogható dolgokat ábrázolja, a festészet kizárólag konkrét művészet, és csak reális, valóságos, meglevő dolgokat fejezhet ki. Olyan, mint a beszéd, amely szavak helyett látható tárgyakat használ. Az absztrakt tárgyak, amelyek nem láthatók, nincsenek, nem tartoznak a festészet körébe." Megveti a lírai ellágyulást, idegen tőle mindenfajta stilizálás, a formai kérdések öncélú boncolgatása. A jelszava: "Le réalisme!" - de tiltakozik az ellen, hogy ezt valamiféle iskolának, stílusnak tekintsék, a realizmus számára az élő valósággal adekvát művészet. Az 1855-ös, demonstratív jellegű egyéni kiállítása alkalmával fogalmazta meg ars poeticáját: "A realista nevet reám kényszerítették, úgy, mint az 1830-as évek festőire a romantikus elnevezést. Az ilyen jelzők soha nem jelentették a dolgok igazi értelmét; ha másképpen volna, a művek feleslegesek lennének.

Nem megyek bele annak vitatásába, vajon ez a megjelölés, amelyről senki sem állítja, hogy tökéletesen érti, többé vagy kevésbé helyes-e, de rövid magyarázattal szolgálok, hogy minden félreértést lehetetlenné tegyek.

Minden rendszer és minden előre megfogalmazott vélemény nélkül tanulmányoztam a régiek és a modernek művészetét. Nem akartam sem az előbbiek utánzója, sem az utóbbiak majmolója lenni. Arra se törekedtem, hogy a művészetet - haszontalan módon - önmagáért műveljem. Nem! Egész egyszerűen azt akartam, hogy a tradíció tökéletes ismeretéből saját egyéniségem logikus és független érzését merítsem. Megismerni, hogy tudjak, ez volt a gondolatom; hogy képes legyek korszakom erkölcseit, gondolatkörét, jelenségeit - értékelésem szerint - kifejezni. Nemcsak festő, ember is akarok lenni, röviden: élő művészetet akarok teremteni, ez a célom."

A francia realista és naturalista regényírók hangja ez, az Emberi színjátékot író Balzacé és a korának tükörképet állítani akaró Zoláé. Courbet nem szépít, nem magyaráz, hanem csak kifejez. Nem szelektál, nincs előtte fontos vagy kevésbé fontos téma. A Szajna-parton elnyúló ledér hölgyek (Szajna-parti kisasszonyok, 1856) csakúgy festésre ihletik, mint az erdők szarvasai, az ornans-i temetés mikrotársadalma (Ornans-i temetés, 1849) éppúgy, mint a Birkózó legények (1856, Szépművészeti Múzeum, Budapest).

Munkásábrázolása könyörtelenül éles látású, szépítés nélküli, távol áll, tőle a Millet-i szentimentalizmus vagy ájtatosság (Kőtörők, 1849; Gabonaszitálók, 1853-54). Romantikus elemek csak korai képein tűntek fel (Pipás férfi).

A kompozíció kérdéseivel nemigen törődött, hatalmas műteremképén is csak additive rendezte a figurákat, környezete típusait. Alakjai szoborszerűen plasztikusak. Bár gyakran festett tájat, sőt napfényes motívumokat is (tengersorozat), a plein air formát bontó lüktetése nem nagyon érdekelte, noha néhány képén már rögzíti a reflexeket, anélkül azonban, hogy csökkentené a figurák plaszticitását. A Szajna-parti kisasszonyokat ábrázoló képe már Manet útját egyengette. Tökéletesen ismerte a múlt nagyjait, festői vénája a spanyol realistákéhoz mérhető, de senkit sem utánzott. Bármit és bármily objektíven fessen is, robusztus egyénisége átsüt a formákon. Ha leíró, akkor sem aprólékos, minden művében drámai erő izzik képein gyakran olyan a realista köntös, mint a szűk ruha, a belső erő majdnem szétfeszíti.

"Szocialista vagyok, demokrata és köztársasági" - vallotta magáról. Proudhon barátja és követője, de egyénisége áttörte a kispolgári szocializmus korlátait. Forradalmár típus, a nagy néptribunok örököse. E szüntelen forradalmi hevület benne van képeiben is.

Millet és Courbet szemében a realizmus azonos a valóság hű ábrázolásával, ez pedig formai téren náluk a valóság látványhű, részleteket is megjelenítő ábrázolását jelentette.

Forrás:

Sulinet művészettörténeti felvételi előkészítő: >>>