Az orosz realista epika

Az orosz irodalom Puskin révén vált nagykorúvá, de a 19. század közepétől, a regény műfajában, a realizmus kibontakozásával emelkedett a világirodalom élvonalába. Ez a tündöklő emelkedés Gogollal kezdődött még I. Miklós (1825-1855) önkényuralma idején, a tetőpontot azonban az 1861-es "korlátozott" jobbágyfelszabadítás után, az 1860-70-es években érte el. Ezeket az évtizedeket szokták az orosz regény virágkorának nevezni, Ekkor írta legnagyobb műveit Tolsztoj, valamennyi regényét Dosztojevszkij, és ekkor alakította ki végleges regényformáját Turgenyev is.

Mivel magyarázható ez a felvirágzás egy lényegében ázsiai típusú társadalmi berendezkedésben? Némileg leegyszerűsítve: voltaképp az orosz "feleslegesség" elleni küzdelemmel. A század első felében ugyanis a fejlődés erőszakos visszafogása kiváltotta a haladó orosz értelmiségből a történelmi tragikum érzését. "Magányosan állunk a világban, nem adtunk neki és nem vettünk tőle semmit - írta az 1830-as években a filozófus A. P. Csaadajev. - Nem mozdítottuk elő az emberi elme tökéletesedését, és megmételyeztünk mindent, amit ez az elme velünk közölt... Van a vérünkben egy elem, amely ellensége és akadálya a civilizációnak... Mi csak megnövünk, de meg nem érünk."

Ez a feleslegesség-érzés meghatározta az egyén közérzetét is, aki hiába keresett, nem talált teret cselekvésre, igaz, nem is igen tudta, mit lehetne tenni. Az irodalom ezt a kallódást, az orosz ember tanácstalanságát ábrázolta, legérettebb formában Ivan Alekszandrovics Goncsarov (1812-1891) Oblomov című regényében (1859), helyenként megtetézve történetfilozófiai mellékjelentéssel: Oblomov eltunyulásában* Goncsarov nemcsak egy társadalmi típust mutat be, hanem az orosz élet "ázsiai részének" a győzelmét is látja. Valósággal szimbolikus jelentőségű, ahogyan leírja hősének ruhadarabját, háziköntösét: "Perzsa anyagból készült háziköntöst viselt, igazi keleti köntöst, semmi sem volt rajta, ami Európára emlékeztetne, sem bojt, sem bársony, nem volt derékba szabva, úgyhogy még Oblomov is kétszer körültekerhette magán. Ruhaujja a változatlan ázsiai divat szerint keze fejétől a válla felé egyre bővebb lett."

A jobbágyfelszabadítás után, a korlátozottság ellenére meglódulni látszott a történelem. A polgárosodás elemei kezdtek benyomulni a mozdíthatatlannak tetsző társadalmi szerkezetbe, fokozatosan szétzilálva azt. Egyszerre tűnt csábítónak és lehangolónak a "véletlen családok" világa*, a nagyváros, miközben az egykori idillikus vagy legalábbis idillikusnak érzett "természetes", patriarkális viszonyok bomlásnak indultak. Oroszország választás elé került. Lehet-e kitérni a polgári civilizáció megannyi ártalma elől? Megmenthető-e, fejlettebb formában, a patriarkális közösség? Fel kell-e adnia Oroszországnak az Európától független berendezkedését, vagy van saját szerepe a világban? E történelmi kettősségben az irodalom, elsősorban a regény ábrázolta a nemzeti közhelyzetet és az egyén belső, szellemi válságait is, mivel a hatalommal szemben nem volt más hiteles színtere a kifejezésnek. Az orosz regény feltette a civilizált világ kérdését is: mennyire képes, képes-e egyáltalán az ember uralkodni saját történelmén, s szabhat-e törvényt önmagának a saját akarata szerint?

Az orosz regény e fejlettségi fokán a nemzeti érdek egyetemes emberi érdekként jelentkezik. Szemben a századközép nyugati regényhőseivel, akik érvényesülni akarnak a társadalomban, vagy igazában véve nem akarnak semmit, és csak áthaladnak az életen, az orosz regény világában jobbára olyan hősökkel találkozunk, akik az emberiség ügyét képviselik. Ezek vagy egy magasabb erkölcsi előírás nevében vagy annak szembeszegülve kitörnek a társadalmi megkötésből.

E kitörés háttere, a történelmi eldöntetlenség következtében, éppúgy lehet a vidék, mint a nagyváros. Világirodalmi csodának hat, és az orosz regény végül is ezáltal válik "minden regények regényévé", hogy két, merőben eltérő forma betöltésével állítja ugyanazt. Ábrázolja ugyanis a "tökéletesedő" ember lelki hazatalálását az egyensúly és arányosság létrehozásával (Tolsztoj). De ábrázolja az eszmék ütközésében a léte korlátai ellen tiltakozó egyéniség különféle, bár mindig elbukó lázadását is (Dosztojevszkij). Mindkét eljárás azt sugallja, hogy van egyetemes törvény, és az ember dolga, hogy ennek a törvénynek megfeleljen.

Az orosz nagyregény sok tekintetben meghatározza a műfaj további, főként nyugat-európai történetét, de az orosz irodalomban a század végén mint kitüntetett forma háttérbe szorul. A vezető szerepet átveszi a líra, a novella és a dráma, kifejezve, hogy a történelmi döntés elmaradt, és visszavonult a heroikus öntudat. Kiformálódik egy eléggé jellegzetes, részben nyugati típusú, bár elkésett városi-polgári elitkultúra. Az önállósult orosz eszmék helyébe a tudományban a pozitivizmus okszerű elve lép, a költészetben pedig a szépség "mitológiája", a szimbolizmus felütéseként. A novella és a dráma az élet értékvesztését ábrázolja. Az "emberiség embereit" felváltó emberi átlag a vidéki és a városi hétköznapok kis tragédiái vagy komédiái között morzsolódik, amely ismét kiváltja az egyénből a feleslegesség érzését, de most már többnyire a személyiség feladásával is tetézve (Csehov).