Végvári András: Három híres asszony összehasonlítása

Közzététel dátuma: Mar 21, 2019 6:30:11 PM

(E tanulmányt elkezdtem és megírtam 2013 júliusában. Majd átdolgoztam és lezártam 2014. augusztus 29-én.)

Azt, hogy egy adott társadalom totális romlottsága, képmutató erkölcse, sznobizmusa és vallási bigottsága milyen pusztító hatást gyakorol a nők, asszonyok egzisztenciájára és magánéletére - hatásosan és mesterien példázzák azok a remekművek, melyek nagy írók tolla alatt születtek a 19. században. Anna Karenina (1877), Bovaryné (1856), valamint Effi Briest (1896) nagyszerűen megrajzolt nőalakok, de nagyon is élő eleven emberek! Szerencsére így gondolják ezt a filmesek is, akik - több-kevesebb "szabadságot" megengedve maguknak - szinte húszévenként elkészítenek belőlük egy-egy adaptációt. Az első két regény számtalan adaptálása után a harmadiknak legfrissebb filmváltozatát (Hermine Huntgeburth rendezésében) a Magyar Televízió programjában is láthattuk nemrég. Sajnos ez az adaptáció - szép képei, egyes jól megrendezett és beállított jelenetei és hiteles alakításai mellett - ugyancsak magán viseli a feminizmus jegyeit. Valószínűleg azért, mert egy hölgy rendezte.

Ezzel azonban semmiképpen nem akarom leszólni vagy elhallgatni e filmváltozat értékeit, mert ennek a változatnak is ott van méltó helye a többi között. Csupán egy jellegzetes vonását emeltem ki a fenti megjegyzéssel, mely megkülönbözteti a többi - házasságtörő asszonyról szóló - filmváltozattól. Hangulatában, felfogásában és mondanivalójában egyaránt. Amit itt és most az is jelez, hogy a regény végével összevetve még a befejezést is megváltoztatták az alkotók: Effi önelégült, büszke tartással, mosolygó arccal siet a berlini utcán, miközben férje a távolból figyeli őt. Ezzel a képkockával búcsúzik tőlünk a film, és egyben Effi is. Az asszony további élete, ami a könyvnek talán a legszebb része - rejtve marad a film nézői előtt.

E három hűtlen asszony históriáját az orosz Tolsztoj, a francia Flaubert és a német Fontane keltették életre. Róluk írok az alábbiakban összehasonlító elemzést. Ezek az asszonyok valóságos, élő személyek voltak akkoriban. Íróik egy-egy újságcikk nyomán teremtettek belőlük regényhősöket. S bár igaz, hogy a könyv utolsó lapjain "meghalnak", de a legmagasabbrendű művészi ábrázolás jóvoltából - mint irodalmi hősök - mégis halhatatlanokká válhattak az idő során. A sajtó egykori száraz bűnügyi tudósítását mindhárom író a nagy mesterekhez méltó egyéni tehetséggel, csak reájuk jellemző stílussal, gazdag fantáziával bővítette, színezte ki. Módosítva persze mind a szereplők személyiségén, jellemrajzán, változtatva a helyszíneken, a történet fordulatain, helyszínein. Azaz kerülve a dokumentáris eszközöket, ami nem a szépirodalom sajátossága.

A téma forrásán kívül lényegi azonosság van még az asszonyok cselekedeteinek indítékában is. Mind a hárman valamitől szenvedélyesen menekültek: alapjában véve túl szűknek érezték azt a kalitkát, amelyet ez a fajta házasság az évek során megteremtett számukra. Lukács György szavaival: ”Valamennyien erőteljesen megrázzák azokat a láncokat, amelyek őket egy rothadó konvenció rabszolgájává teszik.” Miután a német asszony szerelmi históriáját is volt szerencsém megismerni ebből az említett filmből - már nyúltam is a regények után. Magam is meglepődtem, amikor e három nagy irodalmi mű női főszereplőit összehasonlítottam... Sok-sok azonosságot és különbséget fedeztem fel az ábrázolt nőalakok személyiségében, tetteiben, sorsuk alakulásában, életük lezárásában, illetve befejezésében. Ezekre az azonosságokra és eltérésekre kívánok most rávilágítani.

Először is szögezzük le a szigorú tényt, amit nem szabad elhallgatnunk: mindhárman érdekházasságot kötöttek. Amire a fent taglalt társadalmi viszonyok, állapotok, valamint rokonaik, ismerőseik motiválták őket. Mint jobb sorsra érdemes, intelligens, lelkiekben, érzelmekben is gazdag, jóindulatú és jóhiszemű nők ettől várták sorsuk jobbra fordulását. Azt, hogy ettől majd jelenük és jövőjük is szebb lesz. Ettől a frigytől remélték addigi unalmas életük gyökeres megváltozását. (És sajnos, amitől szabadulni akartak, éppen az folytatódott a megkötött frigy után is, illetve következett be még fokozottabb mértékben a házaséletük éveiben.) Hogy amennyire csak lehetséges, méltó helyet nyernek majd abban a társadalmi közegben, amelyben annak idején éltek.

Persze értelmességüket, intelligenciájukat tekintve is volt azért eltérés a három asszony között. Kommunikációjuk stílusát, közlékenységüket illetően sem a német báróné, sem a francia doktorné nem állt azon a "rendfokozaton", amelyen Anna, az akkori orosz arisztokrácia képviselője. Ő volt közöttük a leginkább pallérozott, tanult, okos és művelt. Ő tudta a legjózanabbul elválasztani olvasmányélményeit a valóságtól, amire a másik két nő nem volt képes. Emma az orsolyák intézetében némi költészetet és zenét szívott magába, Chopint is játszott, amit ott nem igen vettek jó néven. Később otthoni környezetében élt rajztehetségével, akárcsak Effi. Saját magánéletében is az olvasott élményeit igyekezett megélni, megvalósítani, amit más beállítottságú férje rossz szemmel nézett, s nem volt ebben partnere. ("Élve eltemetkezve élek, és sehol sem látok egy kis fényt.") Annával azonban megegyeztek abban, hogy vallásos hitük egyikükben sem volt olyan mély és megingathatatlan, hogy az megakadályozhatta volna őket abban, hogy kioltsák saját életüket. Effi a férjétől azt sem vette zokon, ha felolvas neki, ahelyett, hogy ő vett volna a kezébe egy-egy könyvet, s maga birkózott volna meg a leírt szöveg feldolgozásával. Emmának viszont voltak "csacsiságai" is, ahogyan Maupassant írja, az előzőknél több hibát, meggondolatlanságot követett el. Abban viszont megegyeztek, hogy őszintétlenségük mellett még jó adag önérzettel, büszkeséggel is rendelkeztek, nemcsak férjükkel, de szerelmükkel szemben is. A két öngyilkos asszony indítékai közt ezek a tulajdonságok is nagy szerepet játszottak.

Házasságuk azonban - reményeikkel ellentétben - mindhármuk számára nagy-nagy csalódást hozott. Mind szociális, erkölcsi, emberi, mind pedig szexuális értelemben, amelynek csak egyik oka volt a viszonylag nagy korkülönbség, mely férjük és közöttük fennállt. Éveken át vonszolták feszültségekkel megtűzdelt, sivár életüket. Anna és Emma még megtehették, hogy kultúrára szomjas lelküket egy-egy színvonalas városi színházi vagy operaelőadással üdítsék fel, ám Effire vidéki bezártságában, a homályos, titokzatos múltat sejtető és rejtő házukban sokszor már idegrohamok is rátörtek. (Ez a hektikás hajlam még a válása után is "előjött", s ez is hozzájárult korai halálához.) Szinte félő volt, hogy ez a lelkiállapot születendő gyermekére is átöröklődik. (Szerencsére nem így történt.)

Mindhárom asszony sorsa megegyezett abban, hogy szigorú, merev konvenciók által irányított férjeikkel együtt folyamatosan, precízen és fáradhatatlanul gyakorolták a társadalmi érintkezés jól bevált sablonjait. A külszín hazug formáit és vallásos érzületüket mindvégig képmutató módon megtartották és megőrizték. Tulajdonképpen azt írhatnám házastársi együttélésükről, hogy férjükkel egymás mellett éltek, de nem együtt. Bár rangjuknak megfelelő színvonalon, de lelki szegénységben, a házassági kötelékeken belül kielégítetlenül, a hazugságnak egész együttlétükre rátelepedő meghitt, néma és szürke burkában pergették a kívülállók számára sejthetetlen, átláthatatlan, egyhangú napjaikat. Ezekből ugyanis kifelé csakis azok a jelzések jutottak el, amelyekből az ideális, megfelelő, korrekt házasság képét alakíthatta ki a közvélemény.

Azt senki nem tudta (rajtuk kívül) hogy a házastársak valójában unatkoztak, házasságuk egyre inkább ellaposodott, elszürkült. Egymás számára egy idő után már semmi újdonságot, változatosságot nem tudtak hozni, előteremteni. Nem beszélve közösen megtervezett, együttes erőfeszítéssel megoldott feladatokról, célokról - amik úgyszintén hiányoztak mindhárom házasságból, illetve együttélésből. S ez, mint jól tudjuk - minden házassági kötelék szétbomlásához vezet. Ha nincs közös szándék, ha nincs közös cél, ha nincs egyetlen együttesen megoldandó elhatározás, melyet sikeresen megvalósítanak a házastársak - az a kapcsolat halálát jelenti. Perspektívátlan életükben egy-egy rövid utazás, rokoni találkozó vagy fogadás jelenthetett csak némi kis változatosságot. Ezekben a házasságokban sem volt jelenüket felpezsdítő, megjavító, jövőjükre irányuló közös törekvés, közös cél, vagy közös terv. Nem vállaltak közös feladatokat, amivel együttes erővel megbirkózhattak volna, s ehelyett próbálták valami egyébbel pótolni ezt a hiányt. Mint a süllyedő hajó utasai, akik megragadnak minden alkalmas tárgyat a lék betömésére, annak érdekében, hogy életben maradhassanak.

Vagy valamiféle közéleti, jótékonysági tevékenységekkel, társadalmi megbízatásokkal igyekeztek feledtetni szürke, unalmas otthonuk fojtó fülledtségét (csak hogy otthon ne kelljen lenniük), vagy külső szerelmi kapcsolatokba bonyolódtak elfojtott ösztöneik, lelki és testi kielégítetlenségük megszüntetésére, vagy némi ellensúlyozására. S ez persze mindkét félre igaz volt, hol az asszony, hol a férfi lépett "félre", kinek mikor és hol adódott erre vállalkozó alanya, alkalma vagy lehetősége. Ha ezekben a regényekben figyelmesen olvassuk a sorokat, s néha el is gondolkodunk az olvasottakon, bizony sok, ma is megszívlelendő megállapításra lelhetünk. Annak ellenére, hogy azóta már több mint száz év is eltelt. Tolsztoj (alábbi képünkön feleségével), aki enyhén szólva nem éppen ideális házasságban élt - bizonyára személyes tapasztalatokra is támaszkodva - így ír: "Ahhoz, hogy a házaséletben kezdeni lehessen valamit, a házastársak között vagy teljes meghasonlásra, vagy szerelmes egyetértésre van szükség. Ha a házastársak viszonya bizonytalan, sem így sincs, sem úgy, nem lehet semmihez kezdeni."

E három asszony házassága is sajnos ebben a bizonytalanságban vergődött. Feszültségektől meggyötörten, elfojtott vágyakkal élték mindennapjaikat, megterhelve együttélésüket még számos egyéb, súlyos problémával is. Mindhármuk férje egoista módon a saját karrierje építésén fáradozott éjjel és nappal, s ez bizony csekély időt hagyott arra, hogy asszonyaikkal (akiknek semmilyen értelmes munkájuk nem volt a háztartás elvi irányítása mellett) igazán törődni tudjanak, úgy lelki, mint testi vonatkozásban. Ám igaz volt ez viszont is: a feleségek sem törték össze magukat, hogy mind gyakrabban rohanjanak férjük ölelő karjai közé, akihez leginkább azért ragaszkodtak, mert megélhetésüket és meglehetősen tisztes magánéletüket biztosította számukra. Mert ugyan ki nem szeret előkelően berendezett, hatholdas parkkal, szép kerttel, fasorral szegélyezett főúri kastélyban, vagy tágas palotában élni, ahol - bár unatkozva - esetleg varrogatással, olvasgatással, de szolgákkal körülvéve "tengetni" mindennapjait. Még akkor is, ha esetleg női mivoltában elhanyagolják, mellőzik, s házasélete nem éppen a legakciódúsabb és színesebb életmódot hozza el számára. Némi változatosságot legfeljebb a rangjukhoz illő vendégeik fogadása vagy egy-egy népszerűbb fürdőhelyre való elutazás jelenthetett. S ez a meglehetős anyagi biztonság - ideig, óráig - mindennél erősebben kötötte őket házastársukhoz, akihez érdekből, a kényelmes élet iránti szeretetből vagy sznobizmusból, de semmiképpen sem szerelemből mentek hozzá. Így aztán mindhármuk kiüresedett - csak a látszat számára fenntartott - kapcsolatába menetrendszerűen robogott be a vágyott és régóta áhított szerelem.

Meglepetésszerűen ugyan, de nem váratlanul érkezett el az a lényüket teljesen felkavaró, átformáló, mindent elborító szenvedély, a számukra vonzó férfival való együttlét rég óhajtott öröme, ami eddigi életükből teljesen hiányzott. S ezért is vetették bele magukat egész testükkel és lelkükkel, egész lényüket elárasztó hevülettel a sors által felkínált, őket megmenteni látszó lehetőségbe. Kevés tétovázás után, de utána nagy lelkesedéssel éltek a véletlen és szerencsés találkozás adta boldogsággal. Úgy gondolták, hogy azzal védekeznek legeslegjobban az elébük kerülő kísértéssel szemben, ha behódolnak neki, ha engednek a csábításának, s a továbbiakban már nem kell szenvedniük annak támadásaitól... Legalább ettől megkímélik magukat a továbbiakban, hisz úgyis éppen eleget senyvedtek a sok nélkülözéstől, amit örömtelen házasságuk oly sok év alatt már reájuk mért. Mert hiába: ha egyszer a virág kinyílott - az már illatozni és pompázni akar! Legalábbis addig, ameddig nem jő a hóvihar, a jégeső, a fagy, a szárazság, ami szisztematikusan elsorvasztja még a szárát, levelét is... Ezért aztán ki is használták mind a hárman az adódó alkalmat, ami nem is akármilyen volt.

"Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki." - írta Flaubert, aki realista író létére tagadta, hogy valóságos történetet írt volna meg regényében. Ennek ellenére Babits a következőkkel jellemezte művének stílusát: "Szigorúan pesszimista elemzése a romantikus vágynak, szenvedélynek és következéseinek. És szigorúan valószerű. Rengeteg színnel és vonással dolgozik, de nincs egyetlen vonása vagy színe sem, mely ne volna tökéletes és pontos mása a valóságnak." A francia író orvosnak készült - talán ezért is oly pontos és hiteles nála Emma haláltusájának, a mérgezés anatómiai következményeinek leírása ("Az asszony ütőere úgy siklott a doktor ujjai alatt, mint egy megfeszített fonal, mint egy szakadozó hárfahúr."). S talán amiatt is, mert mindennek, amit leírt, utánanézett, mindent tudományos pontossággal tanulmányozott, ellenőrzött. De ugyanígy volt ezzel a francia ősökkel bíró német Fontane is, aki egy rokon szakmában kezdett: gyógyszerésznek tanult, mint apja, de hálistennek nem az lett. Útleírások, újságcikkek stb. után majdnem hatvanévesen írta meg első regényét. Elemzői szerint a "rendkívüli kombinációs gazdagság" jellemző alkotásaira. Művéről mint "királyi ékszerről" nyilatkozott Thomas Mann.

Az orosz Tolsztoj sem akart fiatal korában író lenni, művész kortársaihoz hasonlóan. Jogásznak tanult, majd földbirtokos-reformerként igyekezett a társadalmi igazságot szolgálni - sikertelenül. Ő különösen a lélekrajzban, a környezetfestésben s a máig érvényes életbölcsességek megfogalmazásában jeleskedett. Egyikőjüknek sem volt célja, hogy megtörtént eseteket illusztráljanak alkotásaikkal. Kifejezetten realista csak az utóbbi, a nagy orosz író volt közöttük, s annak ellenére, hogy Flaubert-nél "maga az élet jelent meg e regényben" - ahogy Maupassant, az író távoli rokona és tanítványa írta -, ő sem volt kifejezetten realista. És Fontane is "csak" a költői realizmus képviselője volt. Mindhármuk legfőbb szándéka az volt, hogy egyéni művészetük erejével hívják fel egy fontos társadalmi jelenségre, egy nagy problémára a figyelmet a maguk sajátos, inkább romantikus-költői ábrázolásmódjukkal. Műveik szerkesztésében, felépítésében is egymástól eltérő eszközöket alkalmaztak, és semmiképpen sem arra törekedtek, hogy valósághűen és szárazon dokumentálják a tényeket. S ha már a tényekről beszélünk: bizonyára voltak - és ma is vannak - hasonló esetek, csak legfeljebb az ügy, a konfliktus, a botrány végkifejlete nem öngyilkosságba, vagy párbajba torkollik.

Azt persze mindhárom asszony sejtette, sőt tudta, hogy a cári önkényuralom vaskalapos erkölcse éppúgy elítéli és kiveti magából a hűtlen, bűnös nőszemélyt, mint a másik két közép-európai diktatúra. A III. Frigyes császár vagy Viktória királyné időszaka alatti betokosodott porosz hivatalnokrendszer (ahol a birodalom egységének megszerzésén és megszilárdításán volt a hangsúly) vagy a III. Napóleon képmutató francia politikai, társadalmi berendezkedése úgyszintén. (S az ítéletük és megbélyegzésük teljesen független volt attól, hogy mi okból és miféle menekülési vágyból teszi mindezt egy nő.)

És ha már a menekülési vágyat hoztam szóba - itt említeném meg: mindhárom asszony bukását, tragédiáját végső soron az okozta, hogy az adott társadalmi környezetben egyiküknek sem sikerült megvalósítania saját maga számára a magán- és közéletük egységét. Vagyis teljesen lehetetlen volt nékik összehozni egy fedél alá a szerelem, a családi boldogság, a megélhetés, a saját tehetségüknek megfelelő értelmes munka, hivatás együttállását. Úgy gondolták mind a hárman, hogy ha már arra az egyre - a felhőtlen szerelmi szenvedély megélésére - lehetőségük nyílt, akkor már fenékig ürítik annak aranylóan gyöngyöző, kiapadhatatlannak tűnő serlegét.

Mindegyiküknél az a sajnálatos szituáció alakult ki, hogy valamit csak valaminek a kárára tudtak megélni, megtenni. Ha itt, ebben a szituációban a munkának éltek volna - az lehetetlenné tette volna, hogy a szerelemnek éljenek, és fordítva. A szenvedély azonban éppen azért szenvedély, mert elvakultan csakis egyfajta utat lát, nem gondol másra. A következményekkel, bajjal, veszedelmekkel, szégyennel előre nem számol. Effélék nem tartják vissza a szerelmes asszonyt attól, hogy belevesse magát az érzelmek mindent elsodró áramába.

Anna és Effi egy-egy kellemes megjelenésű, daliás lovassági tiszt karjaiba veti magát - a lehető legnagyobb örömmel adózva a szerelem oltárán, nem törődvén azzal, hogy egy elhagyott pajtában, vagy paplanos ágyban, hotelszobában engednek rég lefojtott vágyaiknak, mindkettőjük nagy nagy megelégedésére és örömére. A két tiszt nem teljesen azonos szinten áll intelligenciájukat és éveiket tekintve sem: Vronszkij, dacára éltesebb korának és őszülő halántékának még ekkor is jó kondíciójú és kiállású legényember, aki eddigi futó kapcsolatain túl még mindig nevetségesnek találja magát a férj fogalmát is. Férfiasságban, mulatozásban, sportban és a katonai területen egyaránt harcrakész energiáit - ellentétben a jóval fiatalabb német őrnaggyal - még részben sem köti le a család és az őt árgus szemmel vigyázó feleség.

Crampas őrnagy - akit a porosz junkerség merevsége és alattvalószemlélete jellemez - szabadságos ideje alatt ismerkedik össze a szemrevaló, csábos tekintetű fiatalasszonnyal a tengerparti településen. Vronszkíj viszont - remek írói fogásként, alkotói leleményként - a vonaton látja meg először Annát. A vonaton, mely aztán kettejük kapcsolatát később oly drasztikus kegyetlenséggel szétvágja, lezárja.

A vonat egyfajta fekete fátumként bukkan fel a regényben, melyről az olvasó ekkor még csak nem is sejti, hogy micsoda drámai konstellációban fog az majd újra megjelenni. Hisz amilyen ártatlan, vidám, bohókás és felhőtlen ez a vonatkupéban történő véletlen találkozás, egy kapcsolat kezdete az egymásra tekintéssel - olyannyira elképzelhetetlennek, sejthetetlennek tűnik az, hogy ez a jármű, ez a sötétszürke, bumfordi, zakatoló monstrum okozná ennek az ott és akkor kezdődő, majd később kinyíló szerelmi viszonynak a súlyos, tragikus végét. A vonat szinte szimbólum, kettejük kapcsolatának alfája és omegája.

Effi és Crampas találkozása - bár ugyanilyen váratlanul - más országban és más dimenzióban jön létre a könyv lapjain. A villanásszerű felismerés azonban itt is jelen van. A nő bája, "természetes okossága, szívbéli jósága és vidámsága" egycsapásra megbabonázza a fiatalembert. Effi először csak kalandvágyból, a házasság fojtott magányából, kínzó rabságából való kitörési kísérletként rohan a megbeszélt találkákra. Aztán egyre jobban belemerül a titkolózás édességébe s halálosan beleszeret a fiatal családapába. Olyannyira, hogy az elhagyott faházban leveleket hagynak hátra egymásnak, melyet az asszony a hajtűjével megszúrt vérző ujjával ír alá.

Ez a kissé közönséges és banális motívum egyébként a könyvben nem, csak a német filmváltozatban fordul elő (ebből mellékeltem a képeket is.) Ez az adaptáció egyébként csak az alaptörténet vázát hagyja meg és sokkal bőkezűbben bánik a szerelmi találkák, légyottok megjelenítésével, az együttlétek erotikus részletezésével, mint maga a regény. A könyv lapjain az író ugyanis csak nagyon finoman, röviden és közvetett jelzésekkel, többnyire visszatekintő utalásokkal tájékoztatja az olvasót az együttlétek körülményeire, helyszíneire vonatkozóan. A történet során évekkel később - a levelek napvilágra kerülésekor - tudjuk csak meg azt, amit mindaddig csak sejtettünk, s aminek minden részletét addig még nem ismerhettünk meg.

Bár mindhárom esetben szerelmi tárgyú művekről van szó - egyikre sem jellemző az erotikus, szexuális jelenetek színesen részletező, aránytalanul, túlzottan hosszú leírása. Sőt nagyon is arányosan illeszkednek ezek a jelenetek a regény szerkezetébe mindhárom mű esetében, ha nem is teljesen ugyanolyan mértékben. Ezekben mindegyik író többé vagy kevésbé visszafogott eszközökkel él. Legfinomabb, legvisszafogottabb ezen a téren Fontane, kissé kitárulkozóbb ennél talán Tolsztoj és Flaubert.

De még ők is igencsak szemérmesek a szerelmi jelenetek leírásában, illetve elhallgatásában. Persze ahhoz képest - mert minden relatív -, ahogyan a testi szerelem örömeit leírja és piedesztálra emeli például az ötven évvel később hasonló témában alkotó Lawrance. Akit aztán a saját korában botránykőnek számító regénye (Lady Chatterley szeretője) első megjelenésekor pornográfia vádjával illették a kritikusok. Persze csak akkor! Hiszen manapság - amikor a világhálón pornóhegyek tornyosulnak seregnyi hozzáférhető és kevésbé elérhető weboldalon - ehhez képest, mai szemmel nézve már maga Lawrance erotikus leírásai is mértéktartóan szerénynek mondhatók.

Ott ugyanis - a legintimebb szerelmi jelenetek felvételeivel és rögzítésével - jóformán már nincs olyan szexuális póz és jelenet, ami ne szerepelne, vagy tiltólistán lenne. Vagy efféléket le ne írtak volna a manapság megjelenő újságok, magazinok hasábjain (még a vicclapok rovataiban is) vagy megjelenő könyvek oldalain. Ezekhez képest már Lawrance könyve is visszafogottnak tűnik. A Bovaryné 2000-es angol filmváltozata - melyből a fenti képet mellékeltem - a szerelmi jelenetek szolid ábrázolásában meglehetősen hű a flaubert-i regényhez. De vannak egyéb adaptációk, amik ennél jóval többet mutatnak meg konkrétan e három regény középpontjában lévő szerelmi aktusok vizuális ábrázolásával.

A 2012-es, legfrissebb amerikai Anna Karenina-változat (lásd alul) - a gyönyörű Keira Knightley-vel a címszerepben például jóval bátrabb és merészebb az erotikus jelenetek adagolásában a korábbi változatokhoz képest. De hogy alapjában véve - s nemcsak az erotikát tekintve - melyik regénynek melyik a legjobb, legerőteljesebb adaptációja, melyik hűebb a flaubert-i, tolsztoji avagy a fontane-i szellemhez, melyik idézi hitelesebben a kort s a jellemeket - annak eldöntését senki ne várja tőlem. Kit ez fog meg, kinek meg egy másik változat jön be....

De térjünk vissza magukhoz a művekhez. E három író tehát a lényegében házasságtörésről szóló történetét oly módon tudja elénk tárni, hogy éppen ennek az "eseménynek" a testi, szexuális aspektusait, részleteit nem helyezi a mű középpontjába. Ezzel mintegy azt sugallják az olvasó számára, hogy itt, ezekben a realista társadalmi regényekben nem maga a házasságtörés nyilvánvaló ténye, hanem annak okai és következményei kívánnak nagyobb és részletesebb kifejtést. Vagyis a társadalomrajz, az emberi kapcsolatok milyensége, az alá és fölérendeltségi viszonyok, a korkép, a környezetfestés az, ami a legfontosabb, ami a legtöbb helyet igényli magának mindhárom műben. Ezek magyarázzák - ha nem is mentik fel teljes egészében - a félrelépés, az új szerelem kialakulását és létrejöttét. Persze ebben is eltérnek - terjedelem tekintetében - az írók: a legrészletesebb, legszélesebb képet e tekintetben Tolsztoj nyújtja, aztán Flaubert következik, végül Fontane, aki akár néhány mondattal le tudja írni azt, amire az orosz írónak száz oldalra van szüksége.

A moszkvai és pétervári társasági élet fényűző szalonjai, mozgalmas fogadásai, estéi és báljai, az olasz fürdőhelyek idilli környezete, a fogadó és kávéház szobái vagy a kandalló tüzétől megvilágított nappali éppen olyan ideális díszletet biztosítanak a szerelmes találkákhoz és légyottokhoz, mint a poros, eldugott német kisváros esti összejövetelei, a vízparti, kessini dünéken és erdőkben történő lovaglások és séták. Egyébként érdekes módon a lovaglás, a táncos-báli forgatag, valamint a kutya, mint hűséges társ - egy-egy epizód erejéig jelen van, érdekes romantikus attitűdként felbukkan mindhárom történetben. (Effihez a kutyája annak haláláig, sőt azon túl is hűséges marad.)

Ezeken kívül a szemrevaló fiatal bárónő sztorijában a másik kettőtől eltérő, a szó szoros értelmében egyedi díszletként jelenik meg a színpad. Egy éppen a városi patikus által rendezett amatőr színi előadás próbái folynak a kultúrházban, ahol a magukról megfeledkező szerelmesek - partnereik ámulatára - azon kapják magukat, hogy egyre inkább saját érzelmeiket teszik szóvá a színpadon. Egymásba teljesen belefeledkezve már szinte maguk sem tudják, hogy párbeszédükben a darabban leírt szöveget mondják-e, vagy azt, ami éppen szájukra jött az ihletett pillanatban. "Ön is inkább a természet szavára hallgat mint a társadaloméra, mely valamennyiünket rabszolgává tesz." - mondja a szerelmes őrnagy kedvesének szemeibe tekintve.

Igaz, hogy ők műkedvelőkként, de úgy járnak, mint Maugham "csodálatos Júliája" aki akkor nyújtja színésznőként a leggyengébb teljesítményt, amikor nem a szerepét játssza, hanem önmagát adja a színpadon, s a közönség számára is pont akkor adja ki magát legnyilvánvalóbban, akkor mutatja ki igazából a maga szerelmes énjét, amikor saját privát érzéseit "viszi bele" az alakításába. ("Nagy hibát követtem el, hagytam, hogy érzéseim eluralkodjanak rajtam - gondolta magában a színésznő. Jó, jó, az ember szíve meghasad, de nem szabad, hogy ez meglássék a játékán...") Az őrnagy és szerelmese - Júliával ellentétben - azonban mit sem törődnek azzal, hogy a közönség ebből mit vesz észre, s mit nem, mert akkorra már teljesen eluralkodott rajtuk a szerelmi érzés, s az ő további amatőr színpadi pályafutásukat ez nem befolyásolhatja. További életüket viszont igen, sőt nagyon is.

Rouentól, az író szülővárosától nem messze a folyómenti völgyben fekvő festői francia kisváros, Yonville doktornéja, Emma egy ifjú, jogásznak készülő segédjegyző, Leon és a középkorú földbirtokos-gazdálkodó (?) Rodolphe között őrlődik hazugságok, csalások hálójában vergődve. Tragédiájának hátterében titokban tartott anyagi természetű, financiális bonyodalmak is állnak. Mivel férjének nincs annyi betege, hogy állandó luxusban tudjanak élni, s a háztartását, ruhatárát mindig a divatnak megfelelően, folyamatosan szinten tudja tartani - így különböző hitel-, és váltóügyletekbe bonyolódik. Gyors öngyilkosságában szerelmi csalódásai mellett döntő szerepet játszik megaláztatása, melyet éppen egyik szerelmétől kell elszenvednie. Hogy ki ne derüljön tetemes adóssága - kétségbeesésében pénzt kér a férfitől, amit azonban Rodolphe megtagad tőle. (Annak ellenére, hogy volt olyan ingó vagy ingatlan vagyona, amelyet pénzzé tehetett volna - ám büszkesége miatt erre képtelen volt. Fontosabb volt számára az, hogy ne keveredjen nyilvánosan a továbbiakban sem egy férjes asszonnyal kapcsolatban.

Emma saját társadalma képmutató erkölcséhez jobban ragaszkodott, mint ahhoz a szerelmi kalandhoz, amit korábban folytatott és nemrégen önhatalmúlag megszakított az asszonnyal.) Konfliktusuk itt, ebben a helyzetben csúcsosodik ki: az asszony úgy gondolja, hogy a pénz nem ronthatja meg kettőjük szerelmét, a férfi viszont ezt nem ismeri el. ("A szerelmet érhető váratlan szélrohamok közül egy sem olyan fagyos és pusztító, mint a pénzkérés."- jegyzi meg Flaubert.) Ez a kettős vereség hajszolja Emmát abba a meggondolatlanságba, végérvényes elhatározásba, hogy a legerősebb méreggel: arzénnel vessen véget életének. A szégyent - melyet a visszautasítás és az anyagi összeomlás számára könyörtelenül elhozott - már nem tudta elviselni. Ezért választotta inkább az iszonyú szenvedéssel járó, de mindent egy drasztikus, brutális megoldással lezáró öngyilkosságot.

Isabelle Huppert - Madame Bovaryként Chabrol 1991-es filmjében, mely az általam látott sok adaptáció közül legjobban ragaszkodott a regény szellemiségéhez s leghűségesebben követte annak sztoriját. A francia színésznő múlt századi honfitársát alakítva - rendkívüli szépségével, szerényen kihívó erotikus bájával, gondolataival, érzelmeivel, vágyaival és törekvéseivel - nem egyszerűen eljátszotta Emmát, hanem maga volt a regényből kilépő, megtestesült Bovaryné. Alakításában egyértelműen átélhettük azt a félelmetes erkölcsi és mentális zuhanást, amitől szenvedett az őt erősen lehúzó társadalmi és magánéleti közegben, már attól kezdve, hogy érdekházasságot kötött. Ez a zuhanás feltartóztathatatlan volt számára - annak ellenére, hogy azért voltak boldog pillanatai is. De csak pillanatai. Ezek a lopott, boldog pillanatok azonban - éppen lopottságuk miatt - sajnos már kezdettől sejthetően mind meg is előlegezték az egyre érlelődő, később bekövetkező súlyos tragédiát. Ennek a bajnak az előérzete keserű szájízt adott az együtt töltött szerelmes óráknak is. Mindezt csodálatosan és hatásosan érzékeltette a forgatás idején 38 éves remek színésznő. Lenyűgöző művészi eszközeivel meg tudta valósítani azt a szellemi, testi-lelki öregedési folyamatot ami a folytonos hazugságon, csaláson alapuló néhány év alatt lejátszódott benne folyamatos kitörési kísérleteinek meghiúsulása miatt. Ahogyan az emberi érzelmeket egyedülállóan, impulzívan ábrázoló rendező (ld. Az állatnak meg kell halnia) filmjét szemléljük - elgondolkodhatunk Emma sorsán. Mi lehetett volna Bovarynéből, ha történetesen nem ebben a társadalmi környezetben, ha nem ebben az örömtelen hanem egy ízig-vérig szerelmi házasságban, férje által szeretve, tisztelve és megbecsülve éli mindennapjait? Ha történetesen emberileg és szakmailag műveltebb, a női nemhez jobban értő, nagyobb empátiával rendelkező, figyelmesebb férjet "fog ki" magának. Egy olyan társat, aki segíti őt abban is, hogy rejtőző művészi tehetségét, képességeit is kiélhesse. Egy olyan férfit, aki támogatja abban, hogy otthoni bezárkózása helyett néki megfelelő közéleti elfoglaltságot, foglalkozást találjon magának. Az alapjában véve képmutató, hazug társadalom azonban nem tette lehetővé azt, hogy ez az asszony egyszerre jólétben, boldogságban és önmaga kiteljesítésében is élhessen abban a kapcsolatban, ami ráadásul eleve nem a szerelemre, hanem az érdekekre épült.

Íróik közül csak egyikük hagyta életben a házasságtörést követő botrány után az asszonyát. Ám ennek a nőnek, Effi-nek további sorsa már csak puszta vegetálás, lassú hervadás maradt hátralévő életében. Szenvedve a magánytól, párbajban megölt szerelmese elvesztésétől, gyermekétől való elidegenítésétől s annak megvető tekintetétől. A másik két asszonynál öngyilkosságuk megelőzte, s így lehetetlenné tette válásukat, Effi azonban még öt évig élt a válás után. Gyenge szervezete, idegei, az állandó lelki gyötrődés - bár halála előtt mindenkinek megbocsájtott, s azt is elismerte, hogy férje annak idején helyesen cselekedett - fiatalon elvitte őt a csillagok közé, ahová utolsó heteibe mindig is vágyakozott. "Mindig rossz keresztény voltam, de talán mégiscsak onnan felülről származunk, s ha itt vége lesz mindennek, visszatérünk mennyei otthonunkba" - elmélkedett. Utolsó kívánságát teljesítve családi házuk kertjében temették el, s kérésének megfelelően lánykori neve került a sírkőre, mert mint mondotta: "nem hoztam becsületet a másikra." Még halála után is gyakran kijár s őszi sírhantjához fekszik hűséges kutyája, Rollo - aki mellett ott üldögélnek szomorú szülei is. Anyja néha felveti saját felelősségüket, amire apja csak ennyit reagál: "Nehéz kérdés...ne bolygassuk."

A regénynek ezek a lapjai azok, amelyeken különösen remekel Vas István, a költőnek is elsőrangú, kitűnő műfordító. Effi igazi tragédiája az volt, hogy gyengének bizonyult. Engedett szülei unszolásának, hogy eszközként használják céljaikhoz. Beleegyezett abba az érdekházasságba, melytől karrierista apja és sznob anyja csakis anyagi előnyöket, s társadalmi rangjuk felemelkedését várták és remélték, s 17 évesen nőül ment Innstetten báróhoz, akinek már akkor kilátásba helyezték a miniszteri bársonyszéket. Csak akkor állt a sarkára önérzetét és álláspontját védve, amikor sajnos, már késő volt. Korábban kellett volna, s akkor ugyan szegényebben, de becsületesebben, de talán megtalálja a maga számára az igazi boldogságot. Így azonban egyáltalán nem sikerült, s végül magára maradt. Valószínű, hogy abban a korszakban ugyanilyen évek jutottak volna, következtek volna el a másik két asszony számára is, ha a halál helyett az életet választják elhibázott házasságuk, majd annak felbontása után. Jellemükből és a kor sajátosságaiból ugyanis arra következtethetünk: ha netán újra férjhez mennek (ami kevésbé valószínű, hisz Effi sem házasodott meg másodszor) akkor is hasonló rangú férfihoz kötötték volna életüket...Dehát a történelemben - mint mondják - soha nem szabad azt a kérdést feltenni: mi lett volna, ha?... Anna és Emma - Effivel ellentétben - nem tudták elviselni a reájuk ható nyomást, szenvedést, amit szégyenérzetük, megaláztatásuk okozott bennük. Mivel semmiféle más kiutat, megoldást nem leltek, láttak vagy reméltek - sem arra, hogy visszatérhessenek megszokott családjuk körébe, sem arra, hogy szerelmükkel boldogan éljenek a jövőben - így eldobták maguktól fiatal életüket.

Bovaryné - mint orvosfeleség - a számára legkézenfekvőbb (legtesthezállóbb) eszközt választotta öngyilkosságához: mivel könnyen hozzáférhetett a méreghez, azzal végzett magával - a fent leírt okokból. Annát más indítékok sodorták a vonat kerekei elé: egyrészt a válással járó szégyen, megalázás, elkeseredése, hogy kisfiát elszakították tőle, valamint bosszúszomja szerelme ellen, akinek érzései megváltoztak irányában. Ezt az indítékot maga az író is lényegesnek tarthatta, hiszen könyve mottójául a következő bibliai idézetet választotta: "Enyém a bosszúállás és én megfizetek." Sorozatos veszekedésekhez vezetett állandó, tipikus női törekvése, hogy Vronszkíjt teljesen kisajátítsa magának, s mivel ez nem sikerült, haragja szinte felmorzsolta korábbi szenvedélyét. A szenvedélyes szerelmi mámort olykor megkeserítő sok-sok torzsalkodás után a "viszályok elsimultak ugyan, de nem múltak el." - írja Tolsztoj, (de ehhez a finoman árnyalt leíráshoz azért "hozzájárult" Németh László csodálatos fordítása is, aki ugyancsak sokat "kapott" ezekből az élményekből keserű házasságában ahhoz, hogy ilyen remekül megtalálja a legmegfelelőbb kifejezéseket. Vronszkíj érzelmeinek csökkenését Anna teljes elhidegülésnek fogta fel s ez okozta gyakori összezördülésüket. Ezek az összeütközések jelzik, hogy ez a fajta intim kapcsolat, ami köztük kialakult - más körülmények közt természetes lenne - itt azonban ebben a közegben, ebben a társadalmi-politikai-erkölcsi rendszerben nem működhet, itt nem természetes, nem életképes, és ebben van az igazi tragédia! Itt ugyanúgy nem működhet, mint ahogyan a társadalom elvei szerint hamis és folytathatatlan, lehetetlen és jövőtlen a porosz vagy a francia rendszerekben. Amik ugyan más színeket és karaktereket, s kevésbé kegyetlen módszereket és eszközöket alkalmaznak az elnyomásukban, de alapjában véve semmivel sem különbek, semmivel sem emberségesebbek a cári rendszernél. Mindegyik országban (franciáknál, németeknél és az oroszoknál is) megjelennek és működnek a diktatúra különböző, "sajátságos nemzeti rafinériával" színezett formái, melyben a normális emberi gondolatok, értékek, érzelmek, vágyak ugyanúgy háttérbe szorulnak, sőt pusztulásra vannak ítélve.

E szimbólummá vált három híres asszony történetében nem a megcsalásban, a házasságtörésben, az eltitkolt szerelmi kapcsolatban kell a lényeget, a probléma gyökerét keresnünk. Hanem abban, hogy ez miért jön, miért jöhet létre, mi az ami erre motiválja a szereplőket? Hogy miért működhet "biztosító szelepként" ezeknél az asszonyoknál az effajta, házasságon kívül meglelt idilli kapcsolat? Ami ugyan csak ideig-óráig működik, de így is a megmentő szerepet, a vegetálás helyett az életet hozza el számukra? S főként az, hogy miféle következményekkel, károkkal jár mindez? Hogyha ez már mind létrejön, megtörténik - akkor hogyan, s mi módon lehet ebből a szituációból menekülni? Épp bőrrel, ép lélekkel és értelemmel vagy anélkül? "A halál az egyetlen szer, hogy szerelmét fölébressze, megbüntesse, s a harcban, melyet a szívébe költözött rossz szellem vívott kedvesével, győzelmet arasson..." - gondolja magában Anna, s végső elhatározása után ugyan zavartan, kétségek, szeretet, gyűlölet, félelem, düh és kétségbeesés között viaskodva, de már eltökélten megy ki a pályaudvarra, hogy ott végrehajtsa szörnyű tettét. Ott - de csakis ott, a helyszínen - dönti el azt, hogy pontosan hogyan s mi módon fogja ezt végbevinni. Csak azt a női holttestet, csak azt tudnám feledni, ahogyan Sophie Marceau kiterítve ott feküdt az állomásépület egyik helyiségében! Az ugyanis egy hatalmas rendezői baklövés volt az egyébként szép és regényhez méltó (eredeti környezetben forgatott!) francia filmváltozatban. Az még megrendítő volt, ahogy a szerencsétlen asszony görcsbe rándult, megmerevedett teste ott feküdt a vasúti melléképület ócska műhelypadján, valóban ijesztő, hullaszürke ábrázattal. A sminkes és maszkmester ezen a téren mesterien dolgozott. Arról azonban megfeledkeztek, hogy legalább néhány karcolást, zúzódást vittek volna az arcra, hiszen láttuk, hogy úgy zuhant arccal előre a mozdony elé, mint egy ledőlt kőszobor. Ebben az esetben viszont az ütődés, az alváz alkatrészei biztos, hogy valamilyen sérülést, roncsolást okoznak elsősorban a fejen és az arcon. Ilyeneket azonban nem láthatunk rajta, s mivel hanyatt fekszik - a tarkóján sejthető csak valami nagyobb sérülés. A haj alatti megszáradt, alvadt vérről erre következtethetünk. A másik nagy tévedést már a magyar szinkron alkotói követték el. A film végi stáblistán világosan látható: Solty György volt a zenei bejátszások összeállítója, musical directora, s helyenként az ő lemezfelvételei is szerepeltek - elsősorban természetesen Csajkovszkíj és Rahmanyinov zeneműrészleteivel, ami nagyon is stílusos volt. Erre nagy hangon bekonferálják. "Zenéjét szerezte Solty György."

Bár mind a ketten - Anna és Emma is - sokat tusakodtak, hánykolódtak kétségek közt, mire az öngyilkosság gondolatáig eljutottak - maga a tett végrehajtása nagyon gyorsan történt. (Oly gyorsan, hogy még az olvasó sem tudja ezt megakadályozni, bárhogy is sóhajt és kiált fel a könyvből kitekintve: ne tedd!) Amilyen hévvel és gyorsasággal siettek korábban szerelmük forró karjai közé, ugyanolyan hévvel, a pusztító szélvész mindent elsodró sebességével rohantak, szinte tébolyultan önnönmaguk elpusztításába. Csak legyen vége már, csak szűnjön meg ez az emésztő fájdalom, ez a kínzó szenvedés! Az a tény, hogy meg sem próbálták feldolgozni, más irányba terelni ezt az emésztő gyötrelmet, nem tudták elviselni magukban ezt a a szüntelen terhet, s minél hamarabb le akartak vele számolni - talán neveltetésük hiányosságai is magyarázzák. Senki és semmi nem készítette fel őket efféle szituációkra, a pszichológia pedig akkor még csak elterjedőben sem volt. Ifjabb éveikben kevés megpróbáltatás, nélkülözés, szenvedés érte őket, s nem tanulták meg a leglényegesebbet: hogyan védekezzenek ezekkel szemben. Talán Effi szigorúbb, keményebb családi nevelése - ami ezek szerint egyfelől ugyanannyi hasznot is hajtott, mint amennyi kárt másfelől - erősebb páncélt biztosított a fiatal asszony számára, s így elkeseredése nem volt oly robbanásszerű és végletesen kétségbeesett. S lehet, hogy emiatt nem választotta az öngyilkosságot, mint egyetlen lehetségesnek gondolt megoldást a problémái megoldására. Ő szívósabban, erősebben akart élni, mint a másik két asszony, s reménykedett, hogy emelt fővel fogja átvészelni az eseményeket, az azzal járó botrányt s annak minden következményét.

Már említett neveltetésükből adódik az is,, hogy a három asszony között némi eltérés mutatkozik értelmükben, intellektusukban, műveltségükben, jellemükben, lelki életükben és rokoni, ismerősi kapcsolataikban egyaránt. Tán ennek is köszönhető (no meg a véletlennek) hogy történetükben a házasságtörés tényéről a férjek különbözőképpen szereznek tudomást. (Hiába, a három asszony nem egyformán figyelmes és körültekintő, s érzékenységük is különböző.) Karenín - sőt egész ismerősi köre - a három férj közül a legkorábban jön rá asszonya hűtlenségére: már a lóversenyen feltűnik néki, hogy Anna szinte ájulásba esik, amikor Vronszkíj lovával felbukva balesetet szenved a versenypályán. Néki levelekre sincs szüksége a teljes bizonyossághoz, hiszen asszonya megváltozott viselkedése, kimaradásai és sok egyéb más meggyőzi őt mindenről. A német báró viszont csak hat év múltán, Berlinbe költözésük után már mint miniszteri tanácsos - a ház cselédei által megtalált levelekből - értesül felesége szerelmi viszonyáról. Azonnal párbajra hívja ki az őrnagyot, ami annak számára végzetes lesz. Charles Bovary-t már a temetés utáni hetekben az ugyancsak véletlenül meglelt szerelmes levelek elolvasása világosítja fel az asszony és Rodolphe szerelmi találkáiról. Bár keresztényi könyörületességgel megbocsájt a férfinak, de önmaga képtelen túltenni magát ennyi hirtelen reászakadt szomorúságon és csalódáson, s kislánya szeme láttára saját kertje lugasában hal bele bánatába.

A három történetben a házasságtörést követő botrány kirobbanásában, intenzításában és elterjedésében is vannak különbségek. A leghamarabb Anna esetében tudódik ki és terjed el egyre szélesebb körben a közvéleményt egyre jobban foglalkoztató esemény. Az ő egyéni tragédiájának súlyát még növeli az is, hogy míg Vronszkíjt továbbra is befogadja a pétervári és moszkvai társasági élet, Annát viszont durván elutasítja, kitaszítja magából. Effi-nek csak évek múlva derül ki bűnös viszonya, s a megcsalt férj becsületét a korabeli szabályok szerint csak párbajjal menthetné meg, ami azonban nagyon balul sül el: lelövi az őrnagyot, aki belehal a sérülésébe. Az asszony mélységesen felháborodott emiatt, de végső soron nem a férjét (mert később elismerte, hogy igaza volt mindenben) hanem az adott társadalmi viszonyokat, elvárásokat, hazug erkölcsi elveket, az éppen azidőben dívó porosz trendet hibáztatja mindenért.("Utálom, amit tettem, de van, amit még jobban utálok, és az a ti erényetek.") S lényegében ez a trend a hibáztatható azért is, hogy Instetten élete is tönkremegy. ("Az életem el van puskázva...előttem minden kapu bezárult"- mondja legjobb barátjának és lelki támaszának, Wüllersdorf tanácsosnak, aki korábban a párbaj lebonyolításában is segítségére volt.)

Bovaryné esetében pedig - franciás módon - tulajdonképpen nem is derül ki semmi. Így botrány sincs, csupán a mély együttérzés és részvét az emberek részéről az asszony halála miatt, valamint sajnálat az ura irányában, aki rövidesen követi őt a sírba. Korábban még a mérgezés tényét is eltitkolja a férj: véletlen, szerencsétlen balesetnek tünteti fel azt a közvélemény előtt, sőt újságcikket is ír, melyben mindenki arról értesül, hogy az asszony véletlenül porcukornak nézte az arzént. Csak Charles hirtelen halála világosítja fel aztán a lakosokat arról, hogy félrevezették őket. A három történet közül ez a legszomorúbb, legtragikusabb, ha a halállal és bánattal sújtottak számát nézzük. Az orvosnak egész egzisztenciája, élete tönkremegy, ketten is meghalnak, a feleség, majd a a férje is gyors egymásutánban. Sőt a kislány is teljesen magára marad. Szegénykének a nagyszülei is eltávoznak e földi életből, így aztán nagynénjénél keres menedéket. Aki azonban nem tudja őt eltartani, s kiskorú gyermek létére kénytelen gyári munkát vállalni, hogy éhen ne pusztuljon.

Mindezeket átgondolva és átérezve - joggal kérdezhetjük: kik is valóban az igazi vesztesei e szomorú, sokban hasonló három történetnek? Persze, hogy a gyerekek, az utódok a leginkább vesztesek mindegyikben. Az éppen cseperedő, eszmélő Szerjozsa, aki "kilencévesként a lelkét már őrizte, mint szemhéj a szemet, s a szeretet kulcsa nélkül senkit sem engedett belé."Aztán az ugyancsak kiskorú Berthe, aki "a temetés után édesanyját kereste, s azt mondták neki, hogy elutazott, de majd hoz neki játékokat. De lassan nem is gondolt rá többet, s az aranyozott gyertyatartó fényénél esténként képeket színezgetett." S az elemi iskolában mindig kiválóan tanuló kislány, Annie, aki anyját csak néha láthatja, s akkor is csak olyan válaszokat mond, amire apja és a nevelőnő felkészítették, betanították. Szomorúan anyjára néző, tágra nyílt barna szemei elárulják, hogy lelke mélyén nagy viharok dúlnak és kétségek tanyáznak, amit koránál fogva még nem fog fel igazán. Édesanyját hibáztatja is, meg nem is, hiszen az ő cselekedetét gyerekfejjel még nem tudja mérlegelni, s éppen ezért nem tud vagy nem akar saját érzéseiről számot adni, csak kegyetlenül érzi annak súlyát. Legfőképpen azonban azért szomorú - akárcsak a másik két gyermek - mert egy számára még felfoghatatlan esemény elszakította őt az anyjától.

Ez a bizonyos - a kislány számára még felfoghatatlan - esemény, a házasságtörés. Amelyről Effi - tudatára ébredve, hogy gyermeke szeretetét örökre elveszítette - így elmélkedik magában, akkor még hibáztatván férjét, amit aztán a halála előtti órákban visszavon a megbocsájtás jegyében: "Elég öreg voltam, hogy tudjam mit teszek, tudtam is, és nem akarom kissebbíteni bűnömet. Nem Isten, hanem ő, akar engem büntetni. Azt hittem, nemes a szíve, és mindig kicsinek éreztem magamat mellette: most tudom, hogy ő, ő kicsi. És mert kicsi, hát kegyetlen. Minden, ami kicsi, az kegyetlen." Effi lelki és testi elsorvadását és pusztulását az sietteti igazán, hogy bárhová megy és költözik, bármibe is kezd s bármilyen jól is érzi magát szülei házában - a múlt eseményei mindenhová követik, elkövetett bűne mindig utánanyúl, a múlt árnyai mindig és kegyetlenül reá telepednek. S természetesen korábbi idegrendszeri, lelki betegségei is közrejátszanak abban, hogy a reá boruló, emésztő lelkifurdalástól, őrlődéstől sehogy se tudjon megszabadulni. S sígy e szenvedéstől egyedül csakis a halál tudja őt megváltani.

Idős szülei visszafogadják, mert lányuk szeretetét és védelmét fontosabbnak tartják ismerőseik elvesztésénél, a hamis konvenciók fenntartásánál. Effi hátralévő életét igyekeznek bearanyozni, amennyire tőlük telik és lehetséges. Igaz, hogy már későn, de ekkor számolnak le igazán azzal a sznobizmussal, azzal a képmutató, álságos társadalmi élettel s a vele járó elvárásokkal, amihez mindaddig ragaszkodtak. S amelynek oltárán lányukat is feláldozták. Mindebben azonban sajnos, soha nem ismerték el saját felelősségüket. Csak hibásak ugyan, de nem bűnösök ők. Inkább ugyanolyan áldozatoknak tekinthetők, mint a könyv többi nemesi, illetve polgári szereplői, akik egy lepusztuló, idejét múlt társadalom avitt morális szokásrendszeréhez igyekeztek alkalmazkodni. A legnagyobb áldozat azonban maga Effi, aki életével fizet kitörési kísérletéért, igaz, hogy jóval évekkel később, mint sorstársai, Anna és Emma. Mindhármuk sorsában az az igazán tragikus, hogy akkor is lassú hervadás és elsorvadás (csak éppen másféle) várt volna rájuk abban a társadalmi közegben, amelyben éltek, ha történetesen nem lépnek a házasságtörés, a hűtlenség rögös útjára.

Tulajdonképpen nem is íróik, hanem az őket körülvevő társadalmi környezet, a fennálló rendszer erkölcse és politikája veti ki magából, ítéli és lehetetleníti el, szégyeníti meg, hajszolja a pusztulásba ezeket az asszonyokat. Bár vannak alkotóik szerint is elítélendő vonásaik, ám mindvégig ott érezzük szimpátiájukat az általuk teremtett "asszonyaik" iránt. Senki sem állíthatja, hogy valaki is kényszerítette volna őket arra, hogy érdekházasságot kössenek. Megtehették volna azt is, hogy hajadonok maradnak életük végéig, egyedülálló nőként élik ki szerelmi vágyaikat, avagy szegényebb, jelentéktelenebb férjet választanak maguknak. Olyant, aki szereti őket, s akihez hűek maradnak mindhalálig. Bizonyára voltak is ilyenek abban a korban sokan, akik ezt tették. Ám az egész társadalmi környezet hozzáállása, erkölcsi elvei, értékítélete, szüleik, rokonaik tapasztalatrendszere nem erre ösztönözte ezeket az asszonyokat. Mindezek közvetve afelé hajtották őket, arra buzdították egész személyiségüket, hogy kényelmes, könnyű és jó életük csakis gazdag, tehetős, befolyásos férfi mellett lehet! Olyan mellett, akinek egzisztenciája, jövője hosszú időre, előre biztosított.

Kérdezem én tisztelettel: miféle társadalom az, amely egy nőnek csakis egyetlen vágányt, egyetlen utat mutat? Csakis egyetlen alternatívát helyez kilátásba a saját boldogulásához? Miféle társadalom az, melyben a pénz, a rang, a hatalom, az életmód luxusa, a gyors érvényesülés mindenek felett áll, s ezek nagyban befolyásolják egy asszony lelkivilágát, érzelmeit is? Miféle társadalom az, melyben nem fontos az, hogy egy nőnek is értelmes munkája, foglalkozása, hivatása lehessen, s ne csak a férfinak? Miféle társadalom az, amelyben a házasság csak jórészt kiszolgáltatottságot hoz az asszony számára? Miféle társadalom az, melyben mindenki valahonnan és valamerre menekül? Miféle társadalom az, melyben mindenkinek rossz érzései vannak magánéletében és a munkahelyén egyaránt - legyen az asszony, férfi, nagyszülő, gyermek, rokon vagy ismerős? Miféle társadalom az, amelyben lehetetlenné válik az, hogy a házasságokban békésen egymás mellett éljen, összhangban legyen hivatás, munka, szerelem? Miféle társadalom az, mely megakadályozza azt, hogy fénylő körbe vonja a családtagokat gyermeki, szülői és hitvesi szeretet annak érdekében, hogy senkinek se legyen ebben az együttélésben rossz érzése, hogy abból senkinek se kelljen kifelé menekülnie? S legfőképpen: miféle társadalom az, amelyben egy nő (legyen az jómódú vagy szegény) az igaz szerelmet s az emberhez méltó életet csakis titkolózással, bújdosással, csalással, önpusztítás árán kísérelheti, találhatja meg, vagy vélheti megtalálni?

Nem kerülhetem meg a kézenfekvő kérdést: vajon akadnak-e, élnek-e napjainkban is Anna Karenínák, Emma Bovaryk, és Effi Briestek szerte a világon? (beleértve természetesen a mi országunkat is.) Vannak-e ma is hasonló sorsra ítéltetett asszonyok? Olyan nőszemélyek, akiket a fentiekben összehasonlítottam? (Már úgy értem, hogy a valóságban, nem pedig a regény lapjain.) Válaszom teljesen egyértelmű: természetesen léteznek. És itt nem elsősorban a hűtlenkedésre, félrelépésre gondolok - mert az mindig volt, van és lesz, és számtalan okból előfordulhat. Hanem arra: létezik-e, újra termelődik-e az a fajta társadalmi jelenség, az a szociális és etikai helyzet, melyben és melytől az asszonyok sorsa ugyanolyanná válik (illetve nagy esély van arra, hogy ugyanolyanná váljon) mint amilyenné Emmáé, Effié vagy Annáé vált. Márpedig ha akadnak - akkor bizony baj van (nincs minden rendben) ma is a nő, az asszony társadalomban betöltött szerepével! Problémák adódnak a nő - és egyáltalán ember - személyiségének, képességeinek, vágyainak kiélésével, kielégítésével. Baj van azzal a társadalmi helyzettel, ami mindezeket lehetetlenné teszi, ami mindezeket megakadályozza. Baj van azzal a szituációval, kapcsolatrendszerrel, ami ezeket az asszonyi sorsokat újra és újra "kitermeli", azzal, amiből mindezek a problémák származnak: vagyis a társadalmi, politikai berendezéssel. Előfordulnak-e oly nagy számban Emmák, Annák és Effik tipikusan és jellemzően egy-egy mai társadalomban is? Sok van-e belőlük, vagy kevés? És egyáltalán mennyi az a szám, ami (aki) elfogadható egy-egy társadalmon belül? S valójában olyan tragikus-e a helyzet ma is ezen a téren, mint akkor, a 19. században? Ezekre a kérdésekre a feleletet mindenkinek magának kell megtalálni, illetve megadni - kortól, nemtől függetlenül. S akkor arra is meg fogja találni mindenki a választ: időszerűek-e még ma is ezek az irodalmi művek? S nemcsak, hogy időszerűek, hanem mondanak-e számunkra ma is valamit?

E három híres asszonynak - mint ahogyan már utaltam rá - bőven akadtak sorstársaik saját korukban. Már abban a században is, amikor e regények megszülettek. (a valóságban éppúgy, mint a regények lapjain.) Gondoljunk csak Stendhal de Renalné-jára, aki egy polgármester feleségeként folytatott viszonyt a nála jóval fiatalabb Julien Sorellel. "Csak egytől félek, attól a pillanattól, amikor elmész, s én egyedül maradok." - mondta az asszony Juliennek, aki viszont így vélekedett róla: "Ez a remek asszony senkitől nem fél, csak a saját lelkiismeretétől." A férfi vörös katonai egyenruhája (itt is egy katona!) majd az azt véle felcserélő papi reverenda fekete színéről választotta regényének írója a Vörös és fekete címet. (Egyes elemzők szerint azonban a két szín a vérre, a templomra s a tragikus végre is utal, hiszen a bonyodalmas, szövevényes história - alcímében krónika - mindkét szerelmes halálával zárul.) De valamilyen szinten irodalmi sorstársa ezeknek a nőknek a következő században Ibsen Nórája is, aki ugyanúgy sínylődött az unalmas házasság béklyójában. S ugyanúgy vágyódott az igazi érzések kibontására, kiélésére, vágyainak kielégítésére, valamint személyiségének, tehetségének kifejtése után, mint Anna, Emma és Effi.

Tőlük azonban Nóra egy lényeges ponton különbözött. S ezzel egy fokkal magasabbra is emelkedett náluk: ő - hozzájuk képest - jóval határozottabb, karakánabb nőszemély volt egy emancipációról még mit sem sejtő hideg, északi norvég társadalomban. Nóra gyakorlatilag nem lépett túl a vágy és vonzódás határain. Nem csalta meg hitvesét sem titokban, sem nyíltan. Ám volt ereje, bátorsága - a külső kapcsolat helyett - kilépni abból a kínzó kötelékből, amelyben saját szavaival "énekesmadara és bábuja" volt férjének. Férjének és házastársának, aki teljesen tévesen fogta fel saját szerepét ebben a fura, természetellenes együttélésben. "Széles szárnyaim vannak, amivel befedlek, mint űzött galambot. Majd leszek én a Te akaratod és lelkiismereted." - mondja Helmer a színműben feleségének. Azaz: ő kezdettől fogva olyan nőt akart magának, akit teljesen a saját irányítása és védelme alatt tarthat, önálló akarat, kezdeményezés, jogok és lehetőségek nélkül. Ezt a vezérelvet apjától örökölte és mindenáron meg is valósította családi életében. Ezért hagyta ott Nóra ezt a házasságnak egyáltalán nem nevezhető, számára elfogadhatatlan kapcsolatot, s számolt le ezzel a számára megalázó viszonnyal. Még idejekorán döntött, felállt és eltávozott belőle, amihez sem Annának, sem Emmának, sem Effinek nem volt kellő akarata, ereje, elszántsága és bátorsága. Talán ezért is sodródott az ő életük tragikus, illetve szomorú szituációkba. A következő századokban az ő - végtelennek tűnő - sorukat növelte Németh László Kárász Nellije, Závada Pál Jadvigája és nem utolsósorban Lady Chatterley és még sokan mások. Az ő sorsuk, életük is - az utóbbi megalkotója, Lawrence szavaival -"egy süllyedő hajón ölelkező emberpár helyzetéhez volt hasonló."

Felhasznált forrásmunkák, irodalom:

Lev Tolsztoj: Anna Karenina (ford. Németh László)

Gustav Flaubert: Bovaryné (ford. Gyergyai Albert)

Theodor Fontane: Effi Briest (ford. Vas István)

D. H. Lawrance: Lady Chatterley szeretője (ford. Falvay Mihály)

Ibsen: Nóra

Guy de Maupassant: Flaubert (ford. Tóth Árpád - Palatinus k.Bp.1997

Németh László: Iszony

A regény Hintsch György rendezte 1965-ös filmváltozata (Nelli szerepében Drahota Andrea)

Závada Pál: Jadviga párnája

A mű Deák Krisztina rendezte 1999-es filmváltozata (Jadviga szerepében Tóth Ildikó)

Kocsák Tibor-Miklós Tibor: Anna Karenina (musical-opera - 1994)

W. Somerset Maugham: Színház (ford. Szerb Antal)

E mű alapján, 2004-ben készült, Szabó István rendezte film: Csodálatos Júlia (címszerepben Anette Bening)

Csak azok a filmváltozatok, melyeket az írásom befejezéséig láttam:

Az Anna Karenina fimváltozatai:

A Julien Duvivier rendezte 1948-as adaptáció (Anna szerepében Vivien Leigh)

A Bernard Rose rendezte 1997-es adaptáció (Anna szerepében Sophie Marceau)

A Bovaryné filmváltozatai:

A Claude Chabrol rendezte 1991-es adaptáció (Emma szerepében Isabelle Huppert)

Az Effi Briest fimváltozatai:

A Hermine Huntgeburts rendezte 2009-es adaptáció (Effi szerepében Julia Jentsch)

Eredetileg Végvári András Szimfónia című blogján: >>>