Stendhal (1783-1842)

Stendhal írói nagyságát barátján, Prosper Mérimée-n kívül mindössze két ember ismerte fel, de ez a kettő – Balzac és az öreg Goethe. Mihelyt meghalt, mindenki elfelejtette. Zola, a naturalista regényíró és Taine, a századvég nagy francia kritikusa és történetírója fedezte fel 1880 körül Stendhalt a halhatatlanság számára. A Vörös és fekete annak a lelkes, fiatal nemzedéknek a regénye, amely Napóleon győzelmes hadijelentéseit olvasva, a korlátlan lehetőségek távlatait látta maga előtt, és amely csalódással eszmélt rá, hogy a császár bukásával, a restaurációval, a régi világ visszatérésével minden kapu bezáródott előtte. Julien Sorel, a regény főhőse, minden idők regényirodalmának egyik legnagyszerűbben megformált típusa maradt. Annak a népből jött tehetségnek a sorsát példázza, akit a restauráció társadalmának irgalmatlan körülményei színlelésre, sőt gyilkosságra késztetnek, s akinek buknia kell. A regény címe kétféleképpen értelmezhető. A „vörös” jelentheti a forradalom és a hadsereg színét, szemben az egyház papjainak sötét öltözetére utaló „fekete” színnel, de jelentheti a rulettjáték két színét is, a sors két lehetőségének jelképét, amelyet a regény hőse, Julien Sorel egyaránt megjátszik.

A pármai kolostor színhelye ugyan egy olasz kisfejedelemség, a regény azonban – mint azt már Balzac is észrevette – valójában a francia abszolutizmus visszataszító aljasságainak, korrupt rendszerének kíméletlen leleplezése.

Stendhal a regényt egy országúton haladó nagy tükörhöz hasonlította: ebben a tükörben a maga korának arculatát kívánta felfogni. Regényei ma már egy másfél százada elmúlt korról tudósítanak, mégsem történelmi regények, vagy nem elsősorban azok. Hiszen bármennyire a múltról beszélnek is, a jelenről és a jelennek szólnak. Szólnak mindenekelőtt Stendhal korának. Balzac és Stendhal még olyan korban éltek, amelyben a közélet és a magánélet összefüggései nagyjából átláthatók, s a maguk valóságában és teljességében ábrázolhatók voltak. Realista regényeiknek ez ad szinte egyedülálló jelentőséget. A társadalom mozgástörvényeinek, az egyén cselekvéseit meghatározó rugóknak ilyen nagyméretű, totális ábrázolására e században csak az orosz realizmus nagy mestere, Lev Tolsztoj lesz képes. A mi jelenünknek is szólnak, mert a társadalom és az egyének olyan mozgástörvényeit tárják fel, amelyek ma is érvényesek.

Mélységesen individualista volt, úgy vélte, hogy boldogságra vadászni – az ember fő kötelessége. Alapvető követelménynek tartotta a tökéletes őszinteséget – az embereknek ezt a kötelezettségét egoizmusnak nevezte. Az emberi tulajdonságok közül legtöbbre az erélyt becsülte. Életben és irodalomban egyaránt megvetendőnek ítélte a gyengeséget, a nemtörődömséget. Ugyanígy elítélte a lírai ömlengéseket, a melankóliának vagy a kétségbeesésnek a megvallását. Gyáva tehetetlenséget látott az ilyen magatartásban, amely ellen aktivitást igénylő természete minden fellázadt. Csodálta az erős egyéniségeket – mint Napóleont is -, akik képesek az akaratukat rákényszeríteni a világra. Úgy vélte, hogy az igazán szabad lelkeket nem kötik törvények béklyói. Ha nem vallotta is magát a gátlástalan machiavellizmus hívének, azt állította, hogy ha nem akarunk áldozatok lenni, akkor egy képmutató és kegyetlen társadalommal szemben jogunk van ugyanazokkal a fegyverekkel élni: színleléssel és keménységgel. Stendhal azonban a becsület megvédését is mindenekelőtt való feladatnak tekintette.

Kedvenc regényhőseit: Julien Sorelt, Fabrizio del Dongót, Lucien Leuwent is ezekkel a jellemvonásokkal, ilyenfajta nézetekkel ruházza fel. Nőalakjai két típusba sorolhatók: egyfelől a szelídekre és gyengékre, mint Mme de Rénal és Clelia Conti másfelől a féktelenül szenvedélyes és energikus asszonyokra, mint Mathilde de la Mole és Sanseverina hercegnő. Mindkét típust nagy szeretettel és gyöngédséggel rajzolta meg regényeiben.

Stendhal röntgenszemű ismerője volt az emberi lélek legkisebb rezdülésének is. Ő honosította meg az apró, de jellegzetes mozzanatokkal való jellemzés módszerét. Ő fedezte fel, hogy egy jellemző karmozdulat, egy tömören jellemző karmozdulat, egy tömören jellemző mondat néha mélyebben hat az olvasóra, mint egy oldalnyi leírás. Zolától Proustig a lélekelemző regények írói mind elődjüknek, mesterüknek vallják Stendhalt. A szerelem, a büszkeség, az érvényesülés vágyának bonyolult érzelmeit senki nála jobban nem tudta és nem tudja ma sem elemezni, apró ízeire bontani.

Romantikus korban élt, és eleinte éppen liberális nézeteinél fogva rokonszenvezett a romantikusok haladó szellemű táborával. Szenvedélyes, félelmet nem ismerő, vakmerő reneszánsz hősei – Julien Sorel, Mathilde de la Mole, Sanseverina hercegnő, Fabrizio del Dongo – igazi romantikus lelkek, egyetlen romantikus regényből vagy színdarabból sem rínának ki. De – és ez különíti el a romantikusoktól – kalandos lelkű hőseit mindig valóságos körülmények közé helyezi, regényeinek konfliktusa éppen a tiszta romantikus lelkek és a nagyon is nem romantikus valóság összeütközéséből adódik. De elválasztja a romantikusoktól stílusa is. Szívesen mondogatta, hogy írás előtt Napóleon törvénykönyvét olvasgatja, annak világos, tömör, tárgyilagos nyelvét tartja eszményképének.

Források:

regényismertetője a Vörös és feketéről. In: 111 híres regény. Kozmosz Könyvek, Budapest, é. n. I. kötet, 164-166. oldal

illetve ennek elektronikus változata az Irodalom és művészetek birodalma című blogon: >>>