A 18. században több stílusirányzat élt egymás mellett (késő barokk, rokokó, klasszicizmus, szentimentalizmus), mégis a korszakot egy eszmetörténeti fogalommal szokás megjelölni: a felvilágosodás kora. Ennek az az oka, hogy az irodalmi szövegekben az eszmék hangsúlyos szerepet kaptak.
A kor poétikai jellegzetességei közé tartozott, hogy lemondott a gyönyörködtetés elvéről, az irodalom esztétikai funkcióját nem tekintette elsődlegesnek, illetve az, hogy a bölcselet és tudomány összeforrt az irodalommal. Ez a poétikai törekvés elsősorban a francia felvilágosodást jellemezte, amely az európai irodalmak többségére döntő hatást gyakorolt. Kivételt képez az angol irodalom, mert az a társadalmi program, amelyet a francia felvilágosodás hirdetett, Angliában már a gyakorlatban is megvalósult.
A felvilágosodás a múlthoz fűződő viszonyát alapvetően tagadásként határozta meg, s legfontosabb feladatának a múlt meghaladását tekintette. Így a korábban megingathatatlannak tűnő intézmények és megkérdőjelezhetetlen társadalmi szabályok létjogosultságát vonta kétségbe.
A felvilágosodás nem volt előzmény nélküli. Egyik fontos előkészítője a descartes-i racionalizmus volt, amely a világ megismerését kizárólag az emberi értelmen keresztül vélte megvalósíthatónak. Azonban Descartes racionalizmusa nem terjedt ki a fennálló társadalmi intézményekre. A felvilágosodás ezzel szemben csak akkor fogadott el bármit, ha azt megerősítette az ész belátása. Ez a belátás azonban nem állt meg a kritikánál, hanem megoldási javaslatokkal is szolgált egy tökéletesebb társadalom megvalósítása érdekében.
A másik filozófiai irányzat, amely a felvilágosodásra hatott, az empirizmus. Ez John Locke (1623-1704) nevéhez fűződik, aki a valós ismeret forrásának a tapasztalatot (empiria) tekintette, amely az érzékszervi érzeteken, az érzékelésen keresztül nyerhető. A racionalizmus és az empirizmus ugyan szemben áll egymással, de a felvilágosodás gondolkodói a racionalizmust az ész, az értelem módszereként fogták fel, amelynek segítségével a tapasztalati tényekből az általánosító megállapításig lehet eljutni.
A felvilágosodás abból indult ki, hogy az ember eredendően jó, s ezért magától értetődik, hogy a helyes tudás birtokában annak szellemében fog élni. Ez a szemlélet kihatott a jövőfelfogásra is, amely a felvilágosodás szerint a tökéletesedést fogja elhozni, s ez a tökéletesedés a tudás és az értelem elterjedésével valósul meg. A felvilágosodás gondolkodói e cél elérését nem erőszakos társadalmi változások útján kívánták elérni, hanem a neveléssel.
A felvilágosodás az embert elsősorban mint értelmes, gondolkodó lényt határozta meg. Az érzelmeket ugyan nem tagadta meg, a hangsúly azonban mégis a rációra és az emócióra esett. Az egyéniség fogalma ennek megfelelően az önálló gondolkodás képességét jelentette. Ezzel magyarázható, hogy a korszakban a lírai műnem jelentősége visszaszorult.
A felvilágosodás fontos eszméi közé tartozott, s mindennapjaink jog- és szokásrendszerébe épült, az ember eredendő jogainak megállapítása, melyek mindenkit egyformán megilletnek. Ennek kiindulópontja az úgynevezett természetjogi érvelés, amely minden vallási nézetkülönbségtől függetlenül érvényesül. Ebből alakult ki az emberi és polgári jogok tana, amely megfogalmazta minden ember személyi sérthetetlenségét, biztosította a független bíróság előtti védekezés lehetőségét, a tulajdon sérthetetlenségét és a lelkiismeret szabadságát, amely közismert nevén a vallásszabadság.