Közzététel dátuma: Jan 30, 2018 12:8:49 PM
Korábban már nekiláttam, hogy bejárjam a szigetet. El is jutottam a patak mentén fölfelé addig a helyig, ahol aztán felépítettem a kunyhómat. Innen rálátásom nyílt a sziget túlsó partvidékére, és ezt a területet akartam most bejárni. Fogtam egy fejszét, egy puskát, a szokottnál több lőszert, két kétszersültet, egy nagy fürt mazsolát, és a kutyám társaságában útra keltem. A kunyhómat védelmező völgybe érve, nyugati irányban már láttam a tengert. Nagyon szép, tiszta idő volt, és így nagy távolságban, legalább 80 km-re tőlem felfedeztem egy nyugatról délnyugati irányba húzódó nagy földterületet, amelyről azonban nem tudtam megállapítani, hogy sziget-e vagy földrész.
El nem képzelhettem, milyen más része lehet ez a világnak, mint Amerika, annak is alighanem a spanyol fennhatóság alá tartozó része, amelyet azonban vademberek laknak, és így ott sokkal rosszabb helyzetben lennék, mint itt, a szigetemen. Így most már végképp elismertem, hogy hálával tartozom a gondviselésnek, amiért így rendezett el mindent. Ahelyett tehát, hogy odavágyakoztam volna, könnyen megbékéltem a helyzetemmel. Másfelől kis idő múlva felötlött bennem, hogy ha az a föld, amit a távolban látok, a spanyol kormányzóság alatti földrész, akkor előbb-utóbb hajó is elhalad majd itt valamelyik irányba, ha viszont nem, akkor a spanyol uralom alatti és a brazíliai partok közé eső vad terület, ahol valóban a legádázabb, emberevő kannibálok élnek, és minden embert megölnek és felfalnak, aki a fogságukba esik.
Elmélkedés közben folytattam az utamat és azt láttam, hogy a táj egyre kiesebb lesz. A rétek puha fűvel és gyönyörű virágokkal tarkállottak, mellettük sűrű erdők terültek el, és papagájokat láttam mindenütt nagy számban. Szívesen fogtam volna egyet, hogy megszelídítsem és megtanítsam őt a beszédre. Némi kínlódás után sikerült is fognom egy fiatal példányt. Egy bottal ütöttem le, de nem szenvedett súlyos sérülést, és így hazavihettem. Évek teltek el még addig, mire beszélni is megtanult. Elsőként a nevemet tanítottam meg neki.
Ez a vándorutam nagyon kellemes kikapcsolódásra adott alkalmat. A sík vidéken többféle állattal is találkoztam, köztük olyanokkal, amelyek nyulakra, illetve rókákra hasonlítottak, de azért különböztek az általam ismert fajtáktól. Lőhettem volna belőlük többet is, de nem szántam rá magam, mert élelmem volt bőséggel, méghozzá ezek közül a legfinomabbak, vagyis kecske-, galamb- és teknőshús, amelyekből igazi ínyencségeket készítettem magamnak. Bár a helyzetem nem volt irigylésre méltó, mégis minden okom megvolt a hálára, amiért élelemben nem szenvedtem hiányt, sőt több volt belőle a szükségesnél.
Napközben hosszú utat tettem meg, gyakran irányt váltva, hogy a különböző helyeken újabb dolgokat fedezhessek fel, így aztán estére már kellőképpen elfáradtam a kóborlástól. Az éjszakát vagy a fákon töltöttem, vagy a fűben kerestem olyan helyet, ahol kellőképpen körülkeríthettem magam gallyakkal, és így semmilyen vadon élő állat nem került volna észrevétlenül a közelembe.
Amint a tengerpartra értem, meg kellett állapítanom, hogy a sziget legzordabb részén lakom. A partvonal itt számtalan teknősbékával volt tele, míg a másik oldalon másfél év alatt hármat találtam. Madarak is sokkal nagyobb számban éltek erre. Olyanok is, amiket már ismertem és olyanok is, amilyeneket még nem. Sokuknak kitűnő volt a húsa. A pingvineken kívül azonban névről egyik fajt sem ismertem.
Lőhettem, amennyi csak jólesik, de takarékoskodtam a lőszerrel. Inkább zsákmányoltam volna egy nőstény kecskét, ami kiadósabb élelemforrás, de bár a szigetnek ezen a részén sokkal több kecske élt, mint odaát, mégis nehezebb volt a közelükbe férkőzni, mert a sík terepen idejekorán észrevettek. Kétségtelen, hogy kellemesebb volt ez a vidék, mint ahol én laktam, mégsem éreztem, hogy szívesen elköltöznék. Olyan hosszú ideje laktam azon a helyen, hogy már természetesnek tűnt, és mostani utam során is úgy éreztem, mintha ennek befejeztével várna az otthonom. Mintegy 12 mérföldet tettem meg a tengerparton kelet felé, majd egy nagy oszlopot felállítva jelöltem meg a helyet, ameddig eljutottam, majd hazaindultam. Egy rövidebb úton akartam visszatérni, mert úgy gondoltam, hogy eléggé ismerem a szigetet már ahhoz, hogy ne tévesszem el a hazavezető irányt, de kiderült, hogy tévedtem. Két-három mérföld megtétele után egy hatalmas völgybe értem, amelyet hegyek vettek körül, a hegyeket pedig erdők borították, így nem tudtam megállapítani, melyik irányba tartsak. Egyetlen segítségem a nap lehetett volna, de sajnos az égbolt egy ideje felhős volt, és nem láttam a napot. Négy napig bóklásztam ebben a völgyben egyre nyugtalanabbul, míg végül megtaláltam a tengerpartra vezető utat és visszatértem az oszlopomhoz, ahonnan már a megszokott úton igyekeztem hazafelé. A hőség rendkívüli volt, a fegyverem, lőszerem, fejszém és egyéb nálam lévő dolgok pedig nagyon nehezek.
A hazafelé vezető úton a kutyám nagy örömömre egy fiatal kecskét kaparintott meg, én pedig odarohantam hozzá, és sikerült még élve kiszabadítanom a kutya karmai közül. Eszembe ötlött, hogy hazaviszem, ha tudom, mert már eddig is gyakran gondolkodtam azon, hogy szereznem kellene egy-két gidát és háziasítanom azokat, hogy ellássanak élelemmel, miután kifogytam a lőszerből. Nyakörvet készítettem a számára, amelynél fogva némi nehézség árán a vidéki kunyhómig vezettem, ahol bezártam és ott hagytam, mert már nagyon türelmetlenül látni szerettem volna az otthonomat, amelyet több mint egy hónapja hagytam el.
Páratlan örömöt nyújtott, hogy a sátramban a régi nyugágyamon pihenhetek meg. Ennek a kis kalandozásomnak a során nem volt kényelmes pihenőhelyem, ami oly kényelmetlenné vált, hogy a házam, vagy amit így neveztem, most ideális lakóhelynek tűnt. Ellátott minden kényelemmel, és ezért döntöttem úgy, hogy amíg a szigeten vagyok, ilyen hosszú útra nem indulok többé.
Egy héten át pihentem, hogy visszanyerjem erőmet a hosszú út után, és közben komoly feladatra vállalkoztam. Kalitkát akartam készíteni Polnak, aki egyre szelídebb lett, és mostanra már megszokta a társaságomat. Egyszer csak eszembe jutott a szegény kis kecskegida, amelyet a kunyhóm mellett hagytam bezárva, és elhatároztam, hogy megetetem és hazahozom. Amikor odaértem, ott is találtam őt, nem tudott kijutni a sövénykerítésemen át, de közben kis híján éhen veszett. Fák és bokrok ágait vágtam le neki, elé vetettem, és amikor jóllakott, kötelet kötöttem a nyakába, mint korábban, hogy hazavezessem. De kiderült, hogy az éhség olyan szelíddé tette, hogy a továbbiakban fölösleges lett megkötöznöm, mert kutyaként követett. Mivel rendszeresen etettem, annyira megszeretett és ragaszkodott hozzám, hogy attól kezdve a háziállatom lett, és nem is hagyott el soha.
Az őszi napéjegyenlőséggel megérkezett az esős évszak, és miközben továbbra sem volt kilátás a szabadulásomra, szeptember 30-án az előzőhöz hasonló módon másodízben is megünnepeltem partra vetődésem évfordulóját. A napot alázatos és buzgó hálaadással töltöttem, megköszöntem Istennek jelenlegi helyzetemet, amely segítsége nélkül sokkal nyomorúságosabb lenne. Hálát adtam neki, hogy megmutatta, hogy ilyen magányos körülmények között is boldogabb lehetek, mint az emberek társaságában, világi örömök közepette, és azért, hogy pótolta az emberek társasága iránt érzett hiányomat jelenlétével és irányomba tanúsított kegyelmével. Támogatott, csillapított és arra bátorított, hogy higgyek a gondviselésében és bízzak állandó jelenlétében.
Ekkor kezdtem igazán átérezni, hogy minden nyomorúságom ellenére mennyivel boldogabban viselem itt az életet, mint azt a bűnös, átkos magatartást, amely múltbéli napjaim jellemzője volt. Visszájára fordultak azok a dolgok, amelyeket korábban bántam vagy élveztem. Megváltoztak a vágyaim és teljesen más, új dolgok okoztak örömöt az addigiakhoz képest. Azelőtt, ha kirándulni mentem, vagy vadászni, keserűség fogott el és a szívem is belefacsarodott, ha az erdőkre, hegyekre és síkságokra gondoltam, amelyeknek a foglya vagyok és ahol a végtelen tengertől körülzárva holtomig élhetek a megszabadulás reménye nélkül.
Most azonban új gondolatok fogantak bennem. Naponta olvastam Isten igéjét, amely megnyugvást hozott nekem. Egyik reggelen különösen szomorú voltam, és kinyitva a Bibliát e szavakra bukkantam: "Sohasem hagylak magadra és nem pártolok el tőled.". Azonnal tudtam, hogy hozzám szólnak ezek a szavak, máskülönben miért olvastam volna őket éppen abban a pillanatban, amikor száműzöttségem fölött búslakodtam.
- Akkor hát - mondtam -, ha Isten semmilyen okból és semmilyen körülmények között nem hagy el engem, még akkor sem, ha a világ magamra hagyott, így nem lenne-e nagyobb veszteség, ha, bár enyém lenne a világ, de Isten kegye hagyott volna el és áldása nem kísérne tovább.
Ettől a perctől éreztem azt, hogy elhagyatott, magányos helyzetemben boldogabb lehetek, mint akárhol másutt. E gondolattal viszonoztam az Úrnak, hogy ide vezérelt. Hirtelen azonban a következő szavak törtek ki belőlem:
- Hogy lehetsz ilyen képmutató! Bármennyire is igyekszel hálásnak látszani a helyzetedért, nem lenne-e bölcsebb őszinte szívvel imádkozni azért, hogy megszabadítson belőle?
Igaz volt. Nem azért kellett hálálkodnom Istennek, hogy itt vagyok, hanem azért, hogy felnyitotta a szememet, és jóságának köszönhetően megpillanthattam gonoszságomat és megbánhattam azt. Sohasem nyitottam ki vagy csuktam be a Bibliát anélkül, hogy hálát nem adtam volna, amiért barátnőm Angliában a holmim közé tette azt, és hogy az Úr engedte megmentenem a hajóroncsból.
Ilyen lelkiállapotban kezdtem neki a szigeten töltendő harmadik évemnek. Erre az időszakra jellemző munkámat már nem írom le a korábbiakhoz hasonló részletességgel, de álljon itt megjegyzésként, hogy csak nagyon ritkán lustálkodtam. Pontosan beosztottam az időmet az előttem álló napi foglalatosságok szerint. Első helyen álltak az Istennel kapcsolatos kötelezettségeim és a bibliaolvasás, amelyet néha naponta háromszor is megejtettem. Másodikként a táplálékszerzés következett, amely, hacsak nem esett, reggelente akár három órámba is tellett. Ez után következett a zsákmány elkészítése vagy konzerválása. Mindezek ki is töltötték a napom nagy részét, és tegyük hozzá, hogy déltájban, illetve kora délután olyan erős volt a hőség, hogy el sem hagyhattam a lakhelyemet. Az egyéb munkákra tehát mintegy négy órám maradt kora este, kivéve, ha megcseréltem a vadászat és a munka óráit.
A feladatok, amelyeket az említett munkaidőben végeztem, rendkívül fáradságosak voltak. Megfelelő eszközök, segítség és hozzáértés híján sok időt vesztegettem el velük. Negyvenkét napon át készítettem el például egy nagy, széles polcot, amit a barlangomban akartam elhelyezni, pedig két asztalos, kellő szerszámokkal fél nap alatt hatot is elkészített volna.
Ezt az egy esetet mondom el, hogy látsszon, miért ment el ilyen csekély munkára ennyi sok időm. Széles polcra volt szükségem, ezért egy nagy fát vágtam ki, és már maga ez a művelet három napig tartott, majd további két napig, mire legallyaztam. Rendkívül fáradságos munkával addig csapkodtam a fejszémmel, míg a fölöslegtől megszabadítva szállíthatóvá vált. Ezután addig csiszoltam a rönk mindkét oldalát, mígnem egy nyolc centiméter körüli vastagságú, sima deszkát nyertem. Könnyen elképzelhető, mennyi munkával járt ez a feladat, de akárcsak más dolgoknál, itt is a türelem volt a legfőbb eszközöm. Amit egyáltalán segítség és eszközök nélkül meg tudtam tenni, az a szokottnál felbecsülhetetlenül több munkát és időt igényelt. Végül azonban türelmemnek és szorgalmamnak hála, sikerült elkészítenem a legtöbb dolgot azok közül, amelyekre igazán nagy szükségem volt.
November és december hónapok teltek éppen, és én arra vártam, hogy beérjen az árpa és a rizs. Ezek korábban elég mérsékelten gyarapodtak, részben annak köszönhetően, hogy egyszer a száraz évszak előtt vetettem el a gabonaszemeket, és így elpazaroltam azokat. Most gazdag termés ígérkezett, de egyszer csak észrevettem, hogy könnyedén elveszíthetem az egészet, mert a kecskék és az általam vadnyulaknak nevezett állatok megkedvelték a zöldellő gabonahajtásokat, és éjjel-nappal rájártak a vetésre.
Ez ellen nem volt más védekezési módszerem, mint hogy sövénnyel vegyem körbe az egész vetést. Ezzel sok vesződségem volt, annál is inkább, mert sietnem kellett. Mivel azonban ez a földdarab nem volt nagy, három hét alatt meglehetősen tisztességes munkát végeztem. Ehhez óvintézkedésnek még naponta lelőttem néhányat, éjszakánként pedig a kutyámmal őriztettem a termést. A kutyát egy póznához kötöttem az elkerített terület bejáratánál. Ezek után ellenségeink felhagytak a további próbálkozással, a gabona pedig szépen növekedett, és gyorsan érni kezdett.
Ahogy a kecskék és vadnyulak veszélyt jelentettek a zöldellő kalászra, éppúgy jelentettek fenyegetést az érett gabonára a madarak. Éppen kint jártam, hogy megszemléljem a termést, amikor rengeteg madár lepte el a környéket, és csak arra vártak, hogy elmenjek. A fegyverem, mint mindig, most is nálam volt, közéjük lőttem hát, és erre egy kisebbfajta madárfelhő emelkedett a levegőbe.
Előre látható volt, hogy pár nap alatt elpusztítják az egész termésemet, akkor pedig ínséges lenne a helyzetem, mert többé nem növeszthetnék gabonát. Még nem tudtam, mitévő legyek, de elhatároztam, hogy akár éjjel-nappal őrzöm, hogyha kell. Szemügyre vettem a kárt, ami nem volt tetemes, mert viszonylag még éretlen volt a termény. A maradék viszont szép hozamot ígért, ha sikerül megmentenem.
Megtöltöttem a fegyverem, majd távolabb indultam a vetéstől, mert láttam, hogy a tolvajok a fákon csak a távozásomra vártak. Amint eltűntem a szemük elől, egyesével kezdtek a gabonaföldemre szállingózni. Annyira bosszantott a dolog, hogy nem bírtam kivárni, míg többen leszállnak, mert tudtam, hogy minden szem, amit most felfalnak, a jövőre nézve egy vékától foszt meg. A kerítéshez jöttem, és újra tüzet nyitottam. Végeztem is hármukkal. Épp erre volt szükségem. Angolosan bántam el velük. A tetemüket közszemlére kikötöttem. Az eljárásnak meg is lett a hatása, mert a madarak nem csak a vetésemet kerülték ezután, hanem a szigetnek ezt a részét is. Amíg a tetemek ott csüngtek, egyetlen madarat sem láttam felbukkanni a közelben. Elképzelhető az örömöm. December végére, második aratásom idejére beérett a gabona.
Sajnos nem volt kaszám vagy sarlóm, amivel arathattam volna. A hajóról hozott görbe kardot kellett hasznosítanom, de ez nem okozott túl nagy gondot, mert kis termésről volt szó. Sajátos aratásom végén, amely során csak a kalászokat metszegettem le, a nagy kosaramban hazahordtam a termést, és otthon kézzel szedegettem ki a szemeket. Mérlegem nem volt ugyan, de végül úgy becsültem, hogy közel két véka rizst és két és fél véka árpát arattam.
A lelkesedésem nőtt és éreztem, hogy hamarosan hálát adhatok Istennek, hogy kenyérrel látott el. Azután újra elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, hogyan készítsek kenyeret. Az őrlés, a liszt megtisztogatása a korpától, a tészta megdagasztása és sütése nehéz feladat volt nekem. Ráadásul olyan minőségű kenyérre vágytam, amely hosszabb időn át eláll. Az állandó ellátás biztosítása érdekében tehát inkább most sem nyúltam a terméshez, hanem félretettem a következő vetés alkalmára. Úgy gondoltam, közben lesz rá időm, hogy tervet készítsek, mi módon nyerjek majd a gabonából kenyeret. Ezt követően szó szerint megdolgoztam a kenyeremért. Valószínűleg kevesen gondoltak bele, milyen sok minden szükséges ennek az egy dolognak az előállításához. Nekem, aki természetes körülmények között éltem, sorozatos csalódásokat okoztak ezek az apró részletek, kezdve a vetéssel, amelyre az első időben még gondot sem kellett fordítanom, mert magától nőtt ki a gabona.
Először is fel kellett szántanom a földet, de nem volt ekém, sem lapátom, sem ásóm. Ezt a gondot a faásóval hidaltam át, nem túl kifinomult munkával. Ráadásul egy vasszerszámhoz képest a faásóm állapota rohamosan romlott, és így a munka egyre nehezebb lett. Kellő türelemmel mégis sikerült elvégeznem, az eredmény minőségével pedig megbékéltem. Miután elvetettem a magot, a boronának láttam hiányát. Kénytelen voltam tehát fogni egy nagy faágat, és azzal inkább elkaparni, mint elboronálni a földet.
Amikor növekedni kezdett, megállapítottam, mekkora területet kell bekerítenem, ha pedig már beértek, akkor le kellett aratnom, haza kellett vinnem, és ott nekiláthattam a kenyérkészítésnek. De szükségem volt szitára, hogy elválaszthassam a gabonát a pelyvától, malomkőre, hogy megőröljem az árpát, élesztőre és sóra a kenyérkészítéshez, és sütőre, hogy kisüthessem a kenyeret. Mivel ilyen eszközeim nem voltak, meg kellett lennem nélkülük. A gabona rendkívüli adomány volt a számomra. Roppant fáradságos munkára késztetett, de egyrészt nem tehettem mást, másrészt időveszteségről nem nagyon beszélhettem, hiszen napjaim legnagyobb része ezeknek a munkáknak az elvégzésére lett kijelölve. Ráadásul most még hat hónappal elodáztam a kenyérkészítést, hogy a következő aratáskor minél nagyobb termést takaríthassak be. Ez alatt az idő alatt kitalálhattam és el is készíthettem mindazokat az eszközöket, amelyek segítségével lisztet, majd kenyeret készíthetek a gabonából.
Surveys His Position
I mentioned before that I had a great mind to see the whole island, and that I had travelled up the brook, and so on to where I built my bower, and where I had an opening quite to the sea, on the other side of the island. I now resolved to travel quite across to the sea-shore on that side; so, taking my gun, a hatchet, and my dog, and a larger quantity of powder and shot than usual, with two biscuit-cakes and a great bunch of raisins in my pouch for my store, I began my journey. When I had passed the vale where my bower stood, as above, I came within view of the sea to the west, and it being a very clear day, I fairly descried land—whether an island or a continent I could not tell; but it lay very high, extending from the W. to the W.S.W. at a very great distance; by my guess it could not be less than fifteen or twenty leagues off.
I could not tell what part of the world this might be, otherwise than that I knew it must be part of America, and, as I concluded by all my observations, must be near the Spanish dominions, and perhaps was all inhabited by savages, where, if I had landed, I had been in a worse condition than I was now; and therefore I acquiesced in the dispositions of Providence, which I began now to own and to believe ordered everything for the best; I say I quieted my mind with this, and left off afflicting myself with fruitless wishes of being there.
Besides, after some thought upon this affair, I considered that if this land was the Spanish coast, I should certainly, one time or other, see some vessel pass or repass one way or other; but if not, then it was the savage coast between the Spanish country and Brazils, where are found the worst of savages; for they are cannibals or men-eaters, and fail not to murder and devour all the human bodies that fall into their hands.
With these considerations, I walked very leisurely forward. I found that side of the island where I now was much pleasanter than mine—the open or savannah fields sweet, adorned with flowers and grass, and full of very fine woods. I saw abundance of parrots, and fain I would have caught one, if possible, to have kept it to be tame, and taught it to speak to me. I did, after some painstaking, catch a young parrot, for I knocked it down with a stick, and having recovered it, I brought it home; but it was some years before I could make him speak; however, at last I taught him to call me by name very familiarly. But the accident that followed, though it be a trifle, will be very diverting in its place.
I was exceedingly diverted with this journey. I found in the low grounds hares (as I thought them to be) and foxes; but they differed greatly from all the other kinds I had met with, nor could I satisfy myself to eat them, though I killed several. But I had no need to be venturous, for I had no want of food, and of that which was very good too, especially these three sorts, viz. goats, pigeons, and turtle, or tortoise, which added to my grapes, Leadenhall market could not have furnished a table better than I, in proportion to the company; and though my case was deplorable enough, yet I had great cause for thankfulness that I was not driven to any extremities for food, but had rather plenty, even to dainties.
I never travelled in this journey above two miles outright in a day, or thereabouts; but I took so many turns and re-turns to see what discoveries I could make, that I came weary enough to the place where I resolved to sit down all night; and then I either reposed myself in a tree, or surrounded myself with a row of stakes set upright in the ground, either from one tree to another, or so as no wild creature could come at me without waking me.
As soon as I came to the sea-shore, I was surprised to see that I had taken up my lot on the worst side of the island, for here, indeed, the shore was covered with innumerable turtles, whereas on the other side I had found but three in a year and a half. Here was also an infinite number of fowls of many kinds, some which I had seen, and some which I had not seen before, and many of them very good meat, but such as I knew not the names of, except those called penguins.
I could have shot as many as I pleased, but was very sparing of my powder and shot, and therefore had more mind to kill a she-goat if I could, which I could better feed on; and though there were many goats here, more than on my side the island, yet it was with much more difficulty that I could come near them, the country being flat and even, and they saw me much sooner than when I was on the hills.
I confess this side of the country was much pleasanter than mine; but yet I had not the least inclination to remove, for as I was fixed in my habitation it became natural to me, and I seemed all the while I was here to be as it were upon a journey, and from home. However, I travelled along the shore of the sea towards the east, I suppose about twelve miles, and then setting up a great pole upon the shore for a mark, I concluded I would go home again, and that the next journey I took should be on the other side of the island east from my dwelling, and so round till I came to my post again.
I took another way to come back than that I went, thinking I could easily keep all the island so much in my view that I could not miss finding my first dwelling by viewing the country; but I found myself mistaken, for being come about two or three miles, I found myself descended into a very large valley, but so surrounded with hills, and those hills covered with wood, that I could not see which was my way by any direction but that of the sun, nor even then, unless I knew very well the position of the sun at that time of the day. It happened, to my further misfortune, that the weather proved hazy for three or four days while I was in the valley, and not being able to see the sun, I wandered about very uncomfortably, and at last was obliged to find the seaside, look for my post, and come back the same way I went: and then, by easy journeys, I turned homeward, the weather being exceeding hot, and my gun, ammunition, hatchet, and other things very heavy.
In this journey my dog surprised a young kid, and seized upon it; and I, running in to take hold of it, caught it, and saved it alive from the dog. I had a great mind to bring it home if I could, for I had often been musing whether it might not be possible to get a kid or two, and so raise a breed of tame goats, which might supply me when my powder and shot should be all spent. I made a collar for this little creature, and with a string, which I made of some rope-yam, which I always carried about me, I led him along, though with some difficulty, till I came to my bower, and there I enclosed him and left him, for I was very impatient to be at home, from whence I had been absent above a month.
I cannot express what a satisfaction it was to me to come into my old hutch, and lie down in my hammock-bed. This little wandering journey, without settled place of abode, had been so unpleasant to me, that my own house, as I called it to myself, was a perfect settlement to me compared to that; and it rendered everything about me so comfortable, that I resolved I would never go a great way from it again while it should be my lot to stay on the island.
I reposed myself here a week, to rest and regale myself after my long journey; during which most of the time was taken up in the weighty affair of making a cage for my Poll, who began now to be a mere domestic, and to be well acquainted with me. Then I began to think of the poor kid which I had penned in within my little circle, and resolved to go and fetch it home, or give it some food; accordingly I went, and found it where I left it, for indeed it could not get out, but was almost starved for want of food. I went and cut boughs of trees, and branches of such shrubs as I could find, and threw it over, and having fed it, I tied it as I did before, to lead it away; but it was so tame with being hungry, that I had no need to have tied it, for it followed me like a dog: and as I continually fed it, the creature became so loving, so gentle, and so fond, that it became from that time one of my domestics also, and would never leave me afterwards.
The rainy season of the autumnal equinox was now come, and I kept the 30th of September in the same solemn manner as before, being the anniversary of my landing on the island, having now been there two years, and no more prospect of being delivered than the first day I came there, I spent the whole day in humble and thankful acknowledgments of the many wonderful mercies which my solitary condition was attended with, and without which it might have been infinitely more miserable. I gave humble and hearty thanks that God had been pleased to discover to me that it was possible I might be more happy in this solitary condition than I should have been in the liberty of society, and in all the pleasures of the world; that He could fully make up to me the deficiencies of my solitary state, and the want of human society, by His presence and the communications of His grace to my soul; supporting, comforting, and encouraging me to depend upon His providence here, and hope for His eternal presence hereafter.
It was now that I began sensibly to feel how much more happy this life I now led was, with all its miserable circumstances, than the wicked, cursed, abominable life I led all the past part of my days; and now I changed both my sorrows and my joys; my very desires altered, my affections changed their gusts, and my delights were perfectly new from what they were at my first coming, or, indeed, for the two years past.
Before, as I walked about, either on my hunting or for viewing the country, the anguish of my soul at my condition would break out upon me on a sudden, and my very heart would die within me, to think of the woods, the mountains, the deserts I was in, and how I was a prisoner, locked up with the eternal bars and bolts of the ocean, in an uninhabited wilderness, without redemption. In the midst of the greatest composure of my mind, this would break out upon me like a storm, and make me wring my hands and weep like a child. Sometimes it would take me in the middle of my work, and I would immediately sit down and sigh, and look upon the ground for an hour or two together; and this was still worse to me, for if I could burst out into tears, or vent myself by words, it would go off, and the grief, having exhausted itself, would abate.
But now I began to exercise myself with new thoughts: I daily read the word of God, and applied all the comforts of it to my present state. One morning, being very sad, I opened the Bible upon these words, “I will never, never leave thee, nor forsake thee.” Immediately it occurred that these words were to me; why else should they be directed in such a manner, just at the moment when I was mourning over my condition, as one forsaken of God and man? “Well, then,” said I, “if God does not forsake me, of what ill consequence can it be, or what matters it, though the world should all forsake me, seeing on the other hand, if I had all the world, and should lose the favour and blessing of God, there would be no comparison in the loss?”
From this moment I began to conclude in my mind that it was possible for me to be more happy in this forsaken, solitary condition than it was probable I should ever have been in any other particular state in the world; and with this thought I was going to give thanks to God for bringing me to this place. I know not what it was, but something shocked my mind at that thought, and I durst not speak the words. “How canst thou become such a hypocrite,” said I, even audibly, “to pretend to be thankful for a condition which, however thou mayest endeavour to be contented with, thou wouldst rather pray heartily to be delivered from?” So I stopped there; but though I could not say I thanked God for being there, yet I sincerely gave thanks to God for opening my eyes, by whatever afflicting providences, to see the former condition of my life, and to mourn for my wickedness, and repent. I never opened the Bible, or shut it, but my very soul within me blessed God for directing my friend in England, without any order of mine, to pack it up among my goods, and for assisting me afterwards to save it out of the wreck of the ship.
Thus, and in this disposition of mind, I began my third year; and though I have not given the reader the trouble of so particular an account of my works this year as the first, yet in general it may be observed that I was very seldom idle, but having regularly divided my time according to the several daily employments that were before me, such as: first, my duty to God, and the reading the Scriptures, which I constantly set apart some time for thrice every day; secondly, the going abroad with my gun for food, which generally took me up three hours in every morning, when it did not rain; thirdly, the ordering, cutting, preserving, and cooking what I had killed or caught for my supply; these took up great part of the day. Also, it is to be considered, that in the middle of the day, when the sun was in the zenith, the violence of the heat was too great to stir out; so that about four hours in the evening was all the time I could be supposed to work in, with this exception, that sometimes I changed my hours of hunting and working, and went to work in the morning, and abroad with my gun in the afternoon.
To this short time allowed for labour I desire may be added the exceeding laboriousness of my work; the many hours which, for want of tools, want of help, and want of skill, everything I did took up out of my time. For example, I was full two and forty days in making a board for a long shelf, which I wanted in my cave; whereas, two sawyers, with their tools and a saw-pit, would have cut six of them out of the same tree in half a day.
My case was this: it was to be a large tree which was to be cut down, because my board was to be a broad one. This tree I was three days in cutting down, and two more cutting off the boughs, and reducing it to a log or piece of timber. With inexpressible hacking and hewing I reduced both the sides of it into chips till it began to be light enough to move; then I turned it, and made one side of it smooth and flat as a board from end to end; then, turning that side downward, cut the other side til I brought the plank to be about three inches thick, and smooth on both sides. Any one may judge the labour of my hands in such a piece of work; but labour and patience carried me through that, and many other things. I only observe this in particular, to show the reason why so much of my time went away with so little work—viz. that what might be a little to be done with help and tools, was a vast labour and required a prodigious time to do alone, and by hand. But notwithstanding this, with patience and labour I got through everything that my circumstances made necessary to me to do, as will appear by what follows.
I was now, in the months of November and December, expecting my crop of barley and rice. The ground I had manured and dug up for them was not great; for, as I observed, my seed of each was not above the quantity of half a peck, for I had lost one whole crop by sowing in the dry season. But now my crop promised very well, when on a sudden I found I was in danger of losing it all again by enemies of several sorts, which it was scarcely possible to keep from it; as, first, the goats, and wild creatures which I called hares, who, tasting the sweetness of the blade, lay in it night and day, as soon as it came up, and eat it so close, that it could get no time to shoot up into stalk.
This I saw no remedy for but by making an enclosure about it with a hedge; which I did with a great deal of toil, and the more, because it required speed. However, as my arable land was but small, suited to my crop, I got it totally well fenced in about three weeks’ time; and shooting some of the creatures in the daytime, I set my dog to guard it in the night, tying him up to a stake at the gate, where he would stand and bark all night long; so in a little time the enemies forsook the place, and the corn grew very strong and well, and began to ripen apace.
But as the beasts ruined me before, while my corn was in the blade, so the birds were as likely to ruin me now, when it was in the ear; for, going along by the place to see how it throve, I saw my little crop surrounded with fowls, of I know not how many sorts, who stood, as it were, watching till I should be gone. I immediately let fly among them, for I always had my gun with me. I had no sooner shot, but there rose up a little cloud of fowls, which I had not seen at all, from among the corn itself.
This touched me sensibly, for I foresaw that in a few days they would devour all my hopes; that I should be starved, and never be able to raise a crop at all; and what to do I could not tell; however, I resolved not to lose my corn, if possible, though I should watch it night and day. In the first place, I went among it to see what damage was already done, and found they had spoiled a good deal of it; but that as it was yet too green for them, the loss was not so great but that the remainder was likely to be a good crop if it could be saved.
I stayed by it to load my gun, and then coming away, I could easily see the thieves sitting upon all the trees about me, as if they only waited till I was gone away, and the event proved it to be so; for as I walked off, as if I was gone, I was no sooner out of their sight than they dropped down one by one into the corn again. I was so provoked, that I could not have patience to stay till more came on, knowing that every grain that they ate now was, as it might be said, a peck-loaf to me in the consequence; but coming up to the hedge, I fired again, and killed three of them. This was what I wished for; so I took them up, and served them as we serve notorious thieves in England—hanged them in chains, for a terror to others. It is impossible to imagine that this should have such an effect as it had, for the fowls would not only not come at the corn, but, in short, they forsook all that part of the island, and I could never see a bird near the place as long as my scarecrows hung there. This I was very glad of, you may be sure, and about the latter end of December, which was our second harvest of the year, I reaped my corn.
I was sadly put to it for a scythe or sickle to cut it down, and all I could do was to make one, as well as I could, out of one of the broadswords, or cutlasses, which I saved among the arms out of the ship. However, as my first crop was but small, I had no great difficulty to cut it down; in short, I reaped it in my way, for I cut nothing off but the ears, and carried it away in a great basket which I had made, and so rubbed it out with my hands; and at the end of all my harvesting, I found that out of my half-peck of seed I had near two bushels of rice, and about two bushels and a half of barley; that is to say, by my guess, for I had no measure at that time.
However, this was a great encouragement to me, and I foresaw that, in time, it would please God to supply me with bread. And yet here I was perplexed again, for I neither knew how to grind or make meal of my corn, or indeed how to clean it and part it; nor, if made into meal, how to make bread of it; and if how to make it, yet I knew not how to bake it. These things being added to my desire of having a good quantity for store, and to secure a constant supply, I resolved not to taste any of this crop but to preserve it all for seed against the next season; and in the meantime to employ all my study and hours of working to accomplish this great work of providing myself with corn and bread.
It might be truly said, that now I worked for my bread. I believe few people have thought much upon the strange multitude of little things necessary in the providing, producing, curing, dressing, making, and finishing this one article of bread.
I, that was reduced to a mere state of nature, found this to my daily discouragement; and was made more sensible of it every hour, even after I had got the first handful of seed-corn, which, as I have said, came up unexpectedly, and indeed to a surprise.
First, I had no plough to turn up the earth—no spade or shovel to dig it. Well, this I conquered by making me a wooden spade, as I observed before; but this did my work but in a wooden manner; and though it cost me a great many days to make it, yet, for want of iron, it not only wore out soon, but made my work the harder, and made it be performed much worse. However, this I bore with, and was content to work it out with patience, and bear with the badness of the performance. When the corn was sown, I had no harrow, but was forced to go over it myself, and drag a great heavy bough of a tree over it, to scratch it, as it may be called, rather than rake or harrow it. When it was growing, and grown, I have observed already how many things I wanted to fence it, secure it, mow or reap it, cure and carry it home, thrash, part it from the chaff, and save it. Then I wanted a mill to grind it, sieves to dress it, yeast and salt to make it into bread, and an oven to bake it; but all these things I did without, as shall be observed; and yet the corn was an inestimable comfort and advantage to me too. All this, as I said, made everything laborious and tedious to me; but that there was no help for. Neither was my time so much loss to me, because, as I had divided it, a certain part of it was every day appointed to these works; and as I had resolved to use none of the corn for bread till I had a greater quantity by me, I had the next six months to apply myself wholly, by labour and invention, to furnish myself with utensils proper for the performing all the operations necessary for making the corn, when I had it, fit for my use.