Közzététel dátuma: Jan 30, 2018 11:57:15 AM
Így éldegéltem a szokott módon és helyen anélkül, hogy bármi rendkívüli történt volna velem. Voltak munkák, amelyeket évente rendszeresen el kellett végeznem, mint például a gabonával kapcsolatos teendők és a szőlőszárítás, melyek eredményeként árpából, rizsből és mazsolából is mindig egy évre való készletem volt. A fegyveremmel továbbra is naponta jártam portyázni. Ezek mellett csak egy fő feladatom volt, a kenu megalkotása. Végül sikerrel jártam. A kenut aztán egy közel két méter széles és több mint egy méter mély csatornán át a tengertől egy km-re sikerült a patakhoz mozgatnom.
Ami az előző csónakot illeti, az óriási lett. A készítése előtt nem gondolkodtam el azon, hogyan bocsátom majd vízre, így amikor végeztem a kifaragásával, nem is tudtam azt megmozdítani, ott hagytam hát az eredeti helyén, emlékeztetőül, hogy legközelebb legyek megfontoltabb. A következő csónakhoz nem találtam megfelelő fatörzset, legalábbis a parthoz közel nem. A legalkalmasabb példány, mint már mondtam, az óceántól mintegy egy km-re állt, de az, hogy soha nem adtam fel az elhatározásomat, mégis meghozta a gyümölcsét. Közel kétévnyi szüntelen munkába tellett, de reménnyel töltött el a gondolat, hogy ebben a csónakban végre tengerre szállhatok.
A kis pirog, mérete alapján, nem egészen felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket az elsővel szemben támasztottam. Akkor még egy nagyjából 80 km-es út megtételét terveztem, amellyel elérem a kontinenst. Mostani kis csónakommal ez nem volt kivitelezhető, ezért el is vetettem a gondolatot. Az új, kis csónak egy part menti evezős körút céljait szolgálta. Mivel egyszer már eljutottam a sziget túlsó partjáig, de ott a partvonalnak csak egy kis részét láthattam, nagyon vágytam rá, hogy újabb felfedezéseket tegyek. Most pedig, hogy elkészült a csónakom, másra sem gondolhattam, csak hogy körbevitorlázhassam a szigetet.
Ehhez a vállalkozáshoz alaposan és megfontoltan kellett hozzálátnom. Ladikomat egy kis árboccal és vitorlával szereltem fel. Ez utóbbi egyike volt a hajóról hozott vitorladaraboknak, amelyekkel szép számmal rendelkeztem. Amikor az árboc és a vitorla a helyén volt, kipróbáltam a csónakot, és láttam, hogy jól működik. Ezután kis rekeszeket készítettem a csónak mindkét végébe, és itt halmoztam fel az élelmet, lőszert és más szükséges holmit. A rekeszek fedettek voltak, és így védték a rakományt az esőtől vagy a tenger vizétől. Egy hosszú üreget is vájtam a csónak belső oldalába, ahová elrejthettem a fegyveremet, úgy hogy felülről aztán, függönyszerűen, vásznat lógathattam fölé.
Ernyőmet a csónak farában egy póznához erősítettem, hogy ponyvatető módjára védjen a nap hevétől. Ettől kezdve időről időre kisebb tengeri utakra indultam, de sosem távolodtam el messze a kis pataktól. Végül nagyobb utazásra szántam el magam, hogy megismerjem országom terjedelmét. Ennek megfelelően szereltem fel a csónakot ellátmánnyal: két tucat árpakenyércipóval, egy edénnyel, mely pörkölt rizzsel volt tele (gyakran ettem ilyet), egy üveg rummal és egy fél kecske húsával. Lőszert raktam még ladikomra, és két meleg kabátot is vittem magammal, a már említettek közül, egyet amire feküdhetek és a másikat, hogy éjszaka azzal takarózzam. Uralkodásom, vagy ha úgy tetszik fogságom hatodik évében - november 6-án - indultam el a tervezettnél sokkal tovább tartó útra. A sziget maga nem volt túl nagy, de amikor annak a keleti oldalához értem, számos sziklazátonnyal találtam szembe magam, melyek több kilométeren át nyúltak be a tengerbe. Némelyikük látható volt, mások a víz alatt rejtőztek, ezért az utolsó látható zátonyoktól mért még egyszeri távolságra kényszerültem volna beevezni a tengerre, hogy biztosan elkerüljem a víz alattiakat is.
Amikor először pillantottam meg a zátonyokat, fontolóra vettem, hogy feladom a vállalkozásomat és hazatérek, hiszen nem tudhattam, milyen mesze kell kieveznem a nyílt vízre és mi módon jutok vissza. Kivetettem hát a kis horgonyt, amit korábban a hajóról hoztam el.
Miután rögzítettem a csónakot, a fegyveremmel partra szálltam, és elindultam egy dombtető felé, amely elég magasnak tűnt, hogy beláthassam onnan az egész zátonysort. A dombtetőn szemlélődve megpillantottam egy rendkívüli erejű tengeri áramlatot, amely a part közeléből kelet felé tartott. Jobban szemügyre véve meg kellett állapítanom, hogy veszélyt jelenthet, mert ha a sodrásába kerülök, elragadhat a nyílt tengerre, és talán már képtelen leszek visszajutni a szigetre. Ha nem kapaszkodom fel erre a dombra, alighanem így is történt volna. Ugyanez az áramlat vonult a sziget túlsó oldalán is, de ott már a parttól távolabb. Innen azonban egy másik vízáram vitt a part felé. Nem volt tehát más dolgom, mint kellő időben kikerülni az első áramlatból és meglovagolni az utóbbit.
Két napot töltöttem el várakozással, mert friss szél fújt délkelet felől, az áramlattal ellentétes irányból, és hullámtörést okozott a tengernek ezen a részén. A hullámtörés miatt nem lett volna biztonságos túl közel maradni a parthoz, jobban eltávolodni pedig az áramlat miatt lett volna kockázatos.
A második éjszakán aztán a szél alábbhagyott, és a következő reggelen a tenger már békés volt, ezért útra keltem. Újra intő példa lehettem a kapkodók és a meggondolatlanok számára, mert amikor elértem a pontot, ahol a második vízáramlathoz kellett volna csatlakoznom, a parttól alig ladikhosszúságnyi távolságra hirtelen igen mély vízbe kerültem, melynek sebes sodrása feltarthatatlanul ragadott magával. Mindössze annyit tehettem, hogy az áramlat szélénél igyekeztem vitorláztatni a ladikomat. Tőlem bal kézre, a másik áramlat, amelyhez igyekeztem, egyre távolabb és távolabb került. Szél sem fújt, ami a segítségemre lehetett volna, az evezőlapátjaimmal pedig nem mentem semmire. Úgy éreztem, elvesztem. Mivel ez az áramlat a szigetet két oldalról kerüli meg, tudtam, hogy néhány kilométer után újra egyesül, akkor pedig végleg elsodor. Mégsem láttam semmi módját a szabadulásnak. Látszólag nem volt más kilátásom, mint hogy elpusztuljak. Ha nem a tenger végez velem, amely jelenleg békés volt, akkor éhen veszek. Indulás előtt, a parton találtam egy akkora teknőst, amit alig bírtam a csónakba emelni, és vizet is hoztam magammal az egyik nagy agyagkorsómban, de mit számított mindez, ha besodródom a mérhetetlen óceánba, ahol talán több ezer kilométeren át sem kerülne utamba szárazföld.
Most beláthattam, hogy az Úr milyen könnyen változtathatja bárki ínséges helyzetét még nyomorúságosabbá. Úgy tekintettem vissza a lakatlan szigetemre, mint a világ legcsábítóbb helyére. Csak egy dolgot kívántam tiszta szívemből, hogy újra ott lehessek. Kétségbeesetten terjesztettem ki felé a karjaimat:
- Ó, boldogító sivárság - mondtam -, sosem látlak újra. Ó, én szerencsétlen, hová jutok így?!
Szemrehányást tettem magamnak hálátlan magatartásomért, mellyel magányom miatt zúgolódtam. Mit nem adnék most érte, hogy újra a parton lehessek. Sosem vagyunk tisztában állapotunk valódi természetével, amíg egy ellenkező helyzet ki nem domborítja azt. Addig viszont csak azt élveznénk, aminek hiányát szenvedjük. Leírhatatlan megdöbbenést éreztem most, hogy már több kilométerre jártam szeretett szigetemtől, és - úgy tűnt - most már visszafordíthatatlanul a nyílt óceánra sodródom. Eközben minden erőmből, kifulladásig eveztem, hogy az áramlat északi örvény felőli oldalán tartsam magam. A nap már kicsit túl járt a delelőn, amikor enyhe szellő legyintette meg az arcomat dél-délkeleti irányból. Különösen annak örültem meg, amikor úgy fél órán belül erősebben feltámadt a szél. Ekkorra már ijesztő távolságban voltam a szigettől, s ha kissé borult vagy ködös talált volna lenni az idő, szem elől is elvesztem, akkor pedig, iránytű nélkül, sosem tudnám újra visszakormányozni a csónakomat a szigetre. Az idő azonban tiszta maradt. Kifeszítettem vitorlámat, hogy a szél észak felé hajtsa a ladikomat, és kiszabaduljak az áramlatból.
A vitorla rögtön nekifeszült a szélnek, és a víz tisztaságának változásából észrevettem, hogy távolodom az áramlattól. Az áramlatban még piszkos és zavaros víz most már tisztább és átlátszóbb lett, s ebből következtettem, hogy sikerült elhagynom. Kelet felé, közel egy kilométerre innen egy szikla hullámtörést keltett. Mint kiderült, ez a szikla újra kettéválasztotta az áramlatot, és amíg a nagyobb része tovább haladt dél felé, egy kisebb ága örvényszerűen megkerülte a sziklát és nagy lendülettel északnyugat felé vette az irányt.
Tudják, milyen érzés a bitófa alatt felmentést kapni a halálos ítélet alól vagy megmenekülni rablógyilkosok kezéből? Mert akinek része volt hasonló élményben, csak az ismerheti az örömöt, amit én éreztem, amikor ebbe az áramlatba kormányozhattam a csónakomat. Miközben a vízáram alulról terelgette a hajómat, fentről a szél is segítségemre volt.
Négy-öt kilométeren át sodródtam egyenesen a sziget felé, igaz, kilométerekkel északabbra attól a helytől, ahonnan az előző áramlat elragadott. Így aztán az indulásom helyével ellentétes, északi oldalon érkeztem a szigethez.
Négy-öt kilométer után tehát az áramlat erejét vesztette, és már nem volt többé hasznomra. Az áramlat két nagy ága között találtam magam. Tőlem délre volt az, amely kisodort a tengerre, több kilométerre északra pedig a másik. Itt a kettő közt, a sziget végénél, nyugodt volt a víz, és mivel a szél még mindig fújt, az eddiginél lassabban ugyan, de továbbra is a sziget irányába vitorláztam.
Délután négy óra körül már legfeljebb öt kilométerre lehettem a szigettől, amikor megpillantottam a sziklákat, amelyek az áramlatot déli irányba terelve, az imént leírt szerencsétlenségemet okozták. Az áramlat ezeken a sziklákon megtörve kisebb részben újra elágazott egyenesen észak felé. Bár én most már kissé inkább nyugatabbra tartottam volna, de a víz sodrása itt nagyon erősnek tűnt, ezért kihasználtam és közben vitorlámmal igyekeztem tartani az északnyugati irányt. Újabb egy óra alatt egy kilométernyire megközelítettem a partot, és hamarosan partra szállhattam.
Amint újra ráléptem a szigetem földjére, térdre borultam és hálát adtam az Úrnak megszabadulásomért. A csónakomról kis időre úgy megfeledkeztem, mintha szerepe sem lett volna az egészben. Mikor kicsit erőre kaptam, kivonszoltam a csónakomat a szárazra, majd pihenni tértem egy üregbe, amire egy fa tövénél bukkantam. A kis ladik erős hányattatása rendkívül kimerített.
Másnap reggel nem tudtam eldönteni, hogyan jussak haza a ladikommal. Tudtam, hogy ugyanezt az utat kockáztatni visszafelé túl veszélyes lenne. Azt viszont nem tudhattam, mi vár rám a másik, a nyugati oldalon, és most nem igazán vágytam újabb kalandokra. Úgy döntöttem tehát, hogy csak addig evezek nyugati irányba a part mentén, amíg találok a járművem számára egy kikötésre alkalmas helyet, ahonnan legközelebb, alkalomadtán továbbindulhatok vele. Úgy négy kilométernyi evezés után el is érkeztem egy a célnak kiválóan megfelelő öbölhöz, amely több száz méteren át szűkült, míg végül egy patakba torkollt. Itt aztán kényelmes kikötőhelyet találtam a csónakomnak, mintha egy dokkban lett volna, amit éppen rá szabtak. Biztonságosan kipányváztam a csónakot, majd partra szálltam és körülnéztem, hogy lássam, hol is vagyok.
Hamarosan rájöttem, hogy nem messze vagyok attól a helytől, amelyhez egyszer már eljutottam, mikor gyalogosan átszeltem a szigetet. Most útnak indultam. A puskámon kívül nem vettem mást magamhoz, csak az ernyőmet, mert a hőség szinte elviselhetetlen volt. A tegnapi tengeri utazást követően a gyaloglás most meglehetősen kellemesnek tűnt. Estére értem el a sziget belsejében lévő kunyhómat, amelyet most is épp úgy találtam, ahogy utoljára hagytam. Ezt a "vidéki kúriámat" mindig is igyekeztem rendben tartani.
Keresztülmásztam a kerítésen és a kényelmes gyepágyra heveredtem, hogy pihentessem a fáradt végtagjaimat. Elnyomott a buzgóság. Képzelheti az olvasó, milyen megdöbbenés fogott el, amikor arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólongat.
- Robin, Robin, Robin Crusoe; Szegény Robin Crusoe! Hol vagy, Robin Crusoe? Hol vagy? Hol voltál?
Olyan mélyen aludtam az előző napok elcsigázó eseményei miatt, nem is ébredtem fel tejesen, és azt hittem, csak álmodom, hogy valaki beszél hozzám. A hang azonban tovább ismételgette, hogy: "Robin Crusoe, Robin Crusoe." Míg végül felocsúdtam, és ijedten ugrottam föl a fekhelyemről. De körülnézve, a papagájomat, Pollt láttam ülni a sövény egyik ágán. Rögtön tudtam, hogy ő szólított. Hiszen korábban én voltam, aki ilyen gyászos hangon beszéltem hozzá és tanítottam őt. Olyan kitűnő tanítvány volt, hogy az ujjamra ülve és a csőrét az arcomhoz nyomva szokta kérdezni: "Szegény Robin Crusoe! Hol vagy? Hol voltál? Honnan jössz?" Ilyenekre tanítottam.
Most hogy már tudtam, a papagáj hangját hallottam és senki másét, így is eltartott egy darabig, mire összeszedtem a gondolataimat. Először is, az hökkentett meg, hogyan került ide a szerzet, no és honnan tudta, hogy ezen a helyen kell várakoznia, nem másutt. De mivel örültem, hogy viszontláthatom az én kedves Pollomat, napirendre tértem a dolog fölött. Kinyújtottam a kezemet és odahívtam. A társaságszerető kis lény odarepült és rátelepedett a hüvelykujjamra, ahogy szokott. Majd tovább mondta a magáét - hol voltam én, a szegény Robin Crusoe, honnan jövök? - mintha nem bírna betelni a viszontlátás örömével. Így vittem magammal egészen hazáig.
Ezek után hosszabb időre elegem lett a tengeri kóborlásból. Még hosszú napok múltán is leültem néha, hogy visszaidézzem, milyen veszélynek voltam kitéve. Örültem volna, ha a csónakom újra a szigetnek erre az oldalára kerül, de nem tudtam, érdemes-e kockáztatnom, hogy elhozom. Kelet felé - most már jól tudtam - nem szabad elindulnom a csónakkal. A hideg futott végig a hátamon, ha csak rágondoltam a korábbi eseményekre. Ami a sziget másik partvonalát illeti, az ismeretlen volt számomra. Feltehető volt, hogy az áramlat, akárcsak a másik irányból, innen is megkerüli a szigetet, akkor pedig éppúgy kockáztatom, hogy magával sodor. Belenyugodtam tehát a gondolatba, hogy meg kell lennem csónak nélkül, holott hosszú hónapok munkájával sikerült azt előállítanom, majd vízre bocsátanom.
Elhatározásomnak megfelelően, csaknem egy egész éven át, megelégedett, békés életet éltem. A gondolataim a helyzetemet illetően nagyon kiegyensúlyozottak voltak, nyugalmat adott, hogy az isteni gondviselésre bíztam magam, és elégedetten éltem, legfeljebb az emberi társaságot illetően szenvedtem hiányt.
Ez idő alatt a legszükségesebb tárgyak elkészítése céljából egyik mesterséget a másik után tanulgattam, gyakoroltam. Lassanként kezdett egyre jobb asztalos válni belőlem, főként ha azt is figyelembe vesszük, hogy milyen kevés szerszámmal rendelkeztem ehhez a munkához.
Emellett a fazekasmesterségemet is igyekeztem tökéletesíteni, és idomtalan fazekaimat egyre könnyebben pótoltam formásabb és szebb új darabokkal. Azt hiszem azonban, sosem voltam annyira elégedett a saját teljesítményemmel, mint amikor sikerült egy agyagpipát készítenem magamnak. Bár elég csúf és idomtalan volt és egyszerű agyagvörös színe volt, mint bármely más edényemnek, de ép volt, kemény és jól szelelt, ezért nagyon örültem neki. Mindig szerettem dohányozni, és bár a hajón voltak pipák, de nem fordítottam rájuk figyelmet, mert nem gondoltam, hogy a szigeten van dohány. Később, amikor visszatértem a roncshoz, már egyet sem találtam meg közülük.
A kosárfonást is egyre sikeresebben űztem, és ügyességemnek köszönhetően rengeteg kosarat fontam. Nem voltak szépek, mégis nagy hasznomra voltak, hiszen kosarakban tartottam mindenemet, és a különböző dolgok szállítására is remekül megfeleltek. Ha például elejtettem egy kecskét, felakaszthattam egy fára, lenyúzhattam, kibelezhettem és a húsát feldarabolhattam, majd hazavihettem egy kosárban. Ugyanígy segítségemre voltak, ha teknősbékát fogtam. Azt is felbontottam, kiszedtem belőle a tojásokat, és ezeken kívül néhány húsdarabot is lekanyarítottam belőle, annyit, amennyivel beértem. Aztán a többi részét hátrahagyva ezeket hazavittem. Nagy mély kosarakat is készítettem a gabonám számára, amelyet mindig azután morzsoltam a kosarakba, hogy kiszárítottam.
Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a lőszerem is vészesen fogy, ennek pótlására pedig tényleg nem volt mód. Komolyan el kellett hát gondolkodnom azon, mitévő leszek, ha elfogy a puskaporom, mivel ejtem majd el a kecskéket. Korábban már szóltam róla, hogy itt-tartózkodásom harmadik évében sikerült foglyul ejtenem, majd pedig megszelídítenem egy nőstény kecskegidát. Reméltem, hogy később szerezhetek mellé egy hímet is, de nem jártam sikerrel és a gida megöregedett, olyannyira, hogy mert nem tudtam rászánni magam a leölésére, végül idős kora miatt pusztult el.
(11) Elérkezett a szigeten lakásom tizenegyedik esztendeje. Nagyon megcsappant lőszerkészletem miatt tanulmányozni kezdtem a csapdakészítés művészetét, hogy lássam, sikerül-e élve elcsípnem néhány kecskét. Különösen örültem volna egy nősténynek és néhány gidának. Meggyőződésem, hogy többször is belesétáltak a hálós csapdáimba, de ezeknek a rögzítése drótkötél híján nem volt elég erős, és gyakran feldúlták a csapdát, a csalétket pedig elpusztították. Úgy döntöttem, hosszú távon jobban járok a vermes csapdával. Több nagy vermet ástam a földbe azoknak a helyeknek a közelében, ahová a kecskék táplálkozni jártak. A vermeket eleinte felülről lefedtem és csalétekként gabonát szórtam szét, hogy odaszoktassam az állatokat. Jól látszottak a kecskék lábnyomai. Eljöttek a csapdám helyére, és megették a gabonát. Egyik éjjel aztán működésbe hoztam három csapdát, de a következő reggelen csalódottan láttam, hogy a csapdák sértetlenek és a csalétek eltűnt. Módosítottam a csapdákon, és egy újabb reggelen szemlét tartva fölöttük az egyikben egy nagy, öreg kecskebakra leltem, egy másikban pedig egy hím és két nőstény gidára bukkantam.
Az öreg kecskét illetően nem tudtam, mi tévő legyek. Túl harcias volt, és nem vágytam birkózni vele csak azért, hogy végül élve hazavihessem, ahogy eredetileg terveztem. Megölhettem volna, de a csapdaállításnak nem ez volt a célja. Végül tehát elengedtem, az pedig szinte eszét vesztve menekült. Ami éppen akkor nem merült fel bennem, de hamarosan eszembe jutott, hogy az éhség egy oroszlánt is megszelídít. Ha az öreg bakot három-négy napig étlen-szomjan hagyom és utána egy kevés vizet és gabonát viszek neki, olyan szelíd lett volna, akár a gidák, hiszen a kecskék eszes, könnyen kezelhető jószágok, feltéve, hogy megfelelően bánnak velük. Ezt az öreg kecskét azonban most, jobb megoldást nem látván, elengedtem. Ezután a kicsiket egyesével kivettem a veremből, kötelet kötöztem rájuk, majd némi nehézség árán hazavezettem őket.
Eleinte nem ettek ugyan, de néhány nap múlva igen jóízűen falták a friss füvet és az édes árpát, mit eléjük vetettem. Tudtam, hogy ha a lőszerem elfogy és továbbra is húsra vágyom, akkor szelídített kecskéket kell tartanom. Idővel akár kecskenyájam is lehet. El kellett kerítenem a szelíd kecskéket a vadaktól. Különben, amikor felnőnek, szabadon elnyargalnak majd. Most tehát elsőként arról kellett gondoskodnom, hogy karámot készítsek nekik. Olyat, aminek a kerítésén át sem ők belülről, sem a vad kecskék kívülről nem tudnak áttörni.
Nagy munkát adott ez a feladat egy embernek, de elengedhetetlen volt, hogy elvégezzem. Első teendőm az volt, hogy találjak egy megfelelő helyet, ahol van legelni való fű, ivóvíz és árnyék, amely védi őket a tűző naptól.
Találtam is egy minden említett feltételnek megfelelő helyet, egy nagy sík mező volt ez, vagy ahogy a nyugati gyarmatokon nevezik, szavanna. Volt rajta két-három tiszta vizű forrás is, és sűrű fás terület határolta. Akik az állattenyésztéshez kicsit is értenek, alighanem megmosolyogják első balga gondolatomat, vagyis hogy ezt a nagy rétet mintegy három kilométernyi hosszan sövénnyel kerítem be. Idő szempontjából persze akkor sem lett volna megvalósíthatatlan számomra ez a feladat, ha tizenöt kilométeres kerítés elkészítésére szánom el magam, de arra nem gondoltam, hogy ha ekkora területen hagyom szabadon garázdálkodni a gidákat, éppolyan vadak maradnak, mintha az egész sziget az övék lenne és naphosszat üldözhetem, mégsem tudom majd elkapni őket.
Hozzáláttam a kerítésépítéshez, és már úgy ötven méternyi el is készült belőle, amikor minderre rájöttem. Gondolatban ekkor kisebbre szabtam a karámot. Úgy döntöttem, hogy egyelőre csupán százötven méter hosszú és száz méter széles lesz. Ha majd bizonyos idő elteltével növekedne a nyájam, akkor a számukra kijelölt helyet is bővíthetem. A bölcs tervet követően lendületesen láttam munkához. Az első karámmal három hónap alatt készültem el, és közben igyekeztem a gidákat jó helyen magamhoz közel tartani, hogy szokják a társaságomat. Gyakran etettem őket a kezemből árpával vagy rizzsel. Mire elkészült a kerítés, már folyton ott ügettek a nyomomban, és mekegésükkel jelezték, hogy kérnek egy marék gabonát.
Így tehát elértem a célomat. Kecskéim száma gyorsan nőtt, másfél éven belül egy tucatra, három év elteltével pedig negyvenhárom példányra szaporodott, azokat nem számítva, amelyeket a húsuk miatt le kellett ölnöm. Eddigre öt földdarabot kerítettem el a legeltetésükre, ezeknek külön bejárásuk volt, de a karámokat egymással is kapuk kötötték össze.
Ráadásul ez nem minden. Most már nem csak kecskehús állt a rendelkezésemre tetszés szerint, hanem tejhez is hozzájuthattam. Korábban nem számoltam ezzel és magam is meglepődtem, amikor eszembe jutott a gondolat. Kialakítottam egy kecskefejésre alkalmas helyet, és az állataim naponta öt-tíz liter tejet adtak A természet nemcsak ellátja élelemmel minden teremtményét, hanem arra is megtanít, hogyan éljünk vele helyesen. Én, aki korábban sosem fejtem tehenet, kecskét pláne nem, és csak gyerekkoromban láttam, hogyan készül a vaj vagy a sajt, hosszas ügyetlenkedés után szintén megtanultam ezeket. Készítettem vajat, sajtot, sőt sót is (bár ebben a nap és a tengeri sziklák részben a kezem alá dolgoztak), és így többé nem szenvedtem hiányt bennük. Milyen kegyes néha a Teremtő az alkotásaihoz még olyankor is, amikor úgy tűnik, azok már a végromlás küszöbére jutottak. A legkeserűbb sorsot is képes megédesíteni és okot ad rá, hogy még tömlöceinkben és börtöneinkben is hálával gondoljunk rá. Micsoda asztalt terített nekem itt a dzsungelban, ahol kezdetben még az éhenhalásra számítottam.
Tames Goats
I cannot say that after this, for five years, any extraordinary thing happened to me, but I lived on in the same course, in the same posture and place, as before; the chief things I was employed in, besides my yearly labour of planting my barley and rice, and curing my raisins, of both which I always kept up just enough to have sufficient stock of one year’s provisions beforehand; I say, besides this yearly labour, and my daily pursuit of going out with my gun, I had one labour, to make a canoe, which at last I finished: so that, by digging a canal to it of six feet wide and four feet deep, I brought it into the creek, almost half a mile. As for the first, which was so vastly big, for I made it without considering beforehand, as I ought to have done, how I should be able to launch it, so, never being able to bring it into the water, or bring the water to it, I was obliged to let it lie where it was as a memorandum to teach me to be wiser the next time: indeed, the next time, though I could not get a tree proper for it, and was in a place where I could not get the water to it at any less distance than, as I have said, near half a mile, yet, as I saw it was practicable at last, I never gave it over; and though I was near two years about it, yet I never grudged my labour, in hopes of having a boat to go off to sea at last.
However, though my little periagua was finished, yet the size of it was not at all answerable to the design which I had in view when I made the first; I mean of venturing over to the terra firma, where it was above forty miles broad; accordingly, the smallness of my boat assisted to put an end to that design, and now I thought no more of it. As I had a boat, my next design was to make a cruise round the island; for as I had been on the other side in one place, crossing, as I have already described it, over the land, so the discoveries I made in that little journey made me very eager to see other parts of the coast; and now I had a boat, I thought of nothing but sailing round the island.
For this purpose, that I might do everything with discretion and consideration, I fitted up a little mast in my boat, and made a sail too out of some of the pieces of the ship’s sails which lay in store, and of which I had a great stock by me. Having fitted my mast and sail, and tried the boat, I found she would sail very well; then I made little lockers or boxes at each end of my boat, to put provisions, necessaries, ammunition, &c., into, to be kept dry, either from rain or the spray of the sea; and a little, long, hollow place I cut in the inside of the boat, where I could lay my gun, making a flap to hang down over it to keep it dry.
I fixed my umbrella also in the step at the stern, like a mast, to stand over my head, and keep the heat of the sun off me, like an awning; and thus I every now and then took a little voyage upon the sea, but never went far out, nor far from the little creek. At last, being eager to view the circumference of my little kingdom, I resolved upon my cruise; and accordingly I victualled my ship for the voyage, putting in two dozen of loaves (cakes I should call them) of barley-bread, an earthen pot full of parched rice (a food I ate a good deal of), a little bottle of rum, half a goat, and powder and shot for killing more, and two large watch-coats, of those which, as I mentioned before, I had saved out of the seamen’s chests; these I took, one to lie upon, and the other to cover me in the night.
It was the 6th of November, in the sixth year of my reign—or my captivity, which you please—that I set out on this voyage, and I found it much longer than I expected; for though the island itself was not very large, yet when I came to the east side of it, I found a great ledge of rocks lie out about two leagues into the sea, some above water, some under it; and beyond that a shoal of sand, lying dry half a league more, so that I was obliged to go a great way out to sea to double the point.
When I first discovered them, I was going to give over my enterprise, and come back again, not knowing how far it might oblige me to go out to sea; and above all, doubting how I should get back again: so I came to an anchor; for I had made a kind of an anchor with a piece of a broken grappling which I got out of the ship.
Having secured my boat, I took my gun and went on shore, climbing up a hill, which seemed to overlook that point where I saw the full extent of it, and resolved to venture.
In my viewing the sea from that hill where I stood, I perceived a strong, and indeed a most furious current, which ran to the east, and even came close to the point; and I took the more notice of it because I saw there might be some danger that when I came into it I might be carried out to sea by the strength of it, and not be able to make the island again; and indeed, had I not got first upon this hill, I believe it would have been so; for there was the same current on the other side the island, only that it set off at a further distance, and I saw there was a strong eddy under the shore; so I had nothing to do but to get out of the first current, and I should presently be in an eddy.
I lay here, however, two days, because the wind blowing pretty fresh at ESE., and that being just contrary to the current, made a great breach of the sea upon the point: so that it was not safe for me to keep too close to the shore for the breach, nor to go too far off, because of the stream.
The third day, in the morning, the wind having abated overnight, the sea was calm, and I ventured: but I am a warning to all rash and ignorant pilots; for no sooner was I come to the point, when I was not even my boat’s length from the shore, but I found myself in a great depth of water, and a current like the sluice of a mill; it carried my boat along with it with such violence that all I could do could not keep her so much as on the edge of it; but I found it hurried me farther and farther out from the eddy, which was on my left hand. There was no wind stirring to help me, and all I could do with my paddles signified nothing: and now I began to give myself over for lost; for as the current was on both sides of the island, I knew in a few leagues distance they must join again, and then I was irrecoverably gone; nor did I see any possibility of avoiding it; so that I had no prospect before me but of perishing, not by the sea, for that was calm enough, but of starving from hunger. I had, indeed, found a tortoise on the shore, as big almost as I could lift, and had tossed it into the boat; and I had a great jar of fresh water, that is to say, one of my earthen pots; but what was all this to being driven into the vast ocean, where, to be sure, there was no shore, no mainland or island, for a thousand leagues at least?
And now I saw how easy it was for the providence of God to make even the most miserable condition of mankind worse. Now I looked back upon my desolate, solitary island as the most pleasant place in the world and all the happiness my heart could wish for was to be but there again. I stretched out my hands to it, with eager wishes—“O happy desert!” said I, “I shall never see thee more. O miserable creature! whither am going?” Then I reproached myself with my unthankful temper, and that I had repined at my solitary condition; and now what would I give to be on shore there again! Thus, we never see the true state of our condition till it is illustrated to us by its contraries, nor know how to value what we enjoy, but by the want of it. It is scarcely possible to imagine the consternation I was now in, being driven from my beloved island (for so it appeared to me now to be) into the wide ocean, almost two leagues, and in the utmost despair of ever recovering it again. However, I worked hard till, indeed, my strength was almost exhausted, and kept my boat as much to the northward, that is, towards the side of the current which the eddy lay on, as possibly I could; when about noon, as the sun passed the meridian, I thought I felt a little breeze of wind in my face, springing up from SSE. This cheered my heart a little, and especially when, in about half-an-hour more, it blew a pretty gentle gale. By this time I had got at a frightful distance from the island, and had the least cloudy or hazy weather intervened, I had been undone another way, too; for I had no compass on board, and should never have known how to have steered towards the island, if I had but once lost sight of it; but the weather continuing clear, I applied myself to get up my mast again, and spread my sail, standing away to the north as much as possible, to get out of the current.
Just as I had set my mast and sail, and the boat began to stretch away, I saw even by the clearness of the water some alteration of the current was near; for where the current was so strong the water was foul; but perceiving the water clear, I found the current abate; and presently I found to the east, at about half a mile, a breach of the sea upon some rocks: these rocks I found caused the current to part again, and as the main stress of it ran away more southerly, leaving the rocks to the north-east, so the other returned by the repulse of the rocks, and made a strong eddy, which ran back again to the north-west, with a very sharp stream.
They who know what it is to have a reprieve brought to them upon the ladder, or to be rescued from thieves just going to murder them, or who have been in such extremities, may guess what my present surprise of joy was, and how gladly I put my boat into the stream of this eddy; and the wind also freshening, how gladly I spread my sail to it, running cheerfully before the wind, and with a strong tide or eddy underfoot.
This eddy carried me about a league on my way back again, directly towards the island, but about two leagues more to the northward than the current which carried me away at first; so that when I came near the island, I found myself open to the northern shore of it, that is to say, the other end of the island, opposite to that which I went out from.
When I had made something more than a league of way by the help of this current or eddy, I found it was spent, and served me no further. However, I found that being between two great currents—viz. that on the south side, which had hurried me away, and that on the north, which lay about a league on the other side; I say, between these two, in the wake of the island, I found the water at least still, and running no way; and having still a breeze of wind fair for me, I kept on steering directly for the island, though not making such fresh way as I did before.
About four o’clock in the evening, being then within a league of the island, I found the point of the rocks which occasioned this disaster stretching out, as is described before, to the southward, and casting off the current more southerly, had, of course, made another eddy to the north; and this I found very strong, but not directly setting the way my course lay, which was due west, but almost full north. However, having a fresh gale, I stretched across this eddy, slanting north-west; and in about an hour came within about a mile of the shore, where, it being smooth water, I soon got to land.
When I was on shore, God I fell on my knees and gave God thanks for my deliverance, resolving to lay aside all thoughts of my deliverance by my boat; and refreshing myself with such things as I had, I brought my boat close to the shore, in a little cove that I had spied under some trees, and laid me down to sleep, being quite spent with the labour and fatigue of the voyage.
I was now at a great loss which way to get home with my boat! I had run so much hazard, and knew too much of the case, to think of attempting it by the way I went out; and what might be at the other side (I mean the west side) I knew not, nor had I any mind to run any more ventures; so I resolved on the next morning to make my way westward along the shore, and to see if there was no creek where I might lay up my frigate in safety, so as to have her again if I wanted her. In about three miles or thereabouts, coasting the shore, I came to a very good inlet or bay, about a mile over, which narrowed till it came to a very little rivulet or brook, where I found a very convenient harbour for my boat, and where she lay as if she had been in a little dock made on purpose for her. Here I put in, and having stowed my boat very safe, I went on shore to look about me, and see where I was.
I soon found I had but a little passed by the place where I had been before, when I travelled on foot to that shore; so taking nothing out of my boat but my gun and umbrella, for it was exceedingly hot, I began my march. The way was comfortable enough after such a voyage as I had been upon, and I reached my old bower in the evening, where I found everything standing as I left it; for I always kept it in good order, being, as I said before, my country house.
I got over the fence, and laid me down in the shade to rest my limbs, for I was very weary, and fell asleep; but judge you, if you can, that read my story, what a surprise I must be in when I was awaked out of my sleep by a voice calling me by my name several times, “Robin, Robin, Robin Crusoe: poor Robin Crusoe! Where are you, Robin Crusoe? Where are you? Where have you been?”
I was so dead asleep at first, being fatigued with rowing, or part of the day, and with walking the latter part, that I did not wake thoroughly; but dozing thought I dreamed that somebody spoke to me; but as the voice continued to repeat, “Robin Crusoe, Robin Crusoe,” at last I began to wake more perfectly, and was at first dreadfully frightened, and started up in the utmost consternation; but no sooner were my eyes open, but I saw my Poll sitting on the top of the hedge; and immediately knew that it was he that spoke to me; for just in such bemoaning language I had used to talk to him and teach him; and he had learned it so perfectly that he would sit upon my finger, and lay his bill close to my face and cry, “Poor Robin Crusoe! Where are you? Where have you been? How came you here?” and such things as I had taught him.
However, even though I knew it was the parrot, and that indeed it could be nobody else, it was a good while before I could compose myself. First, I was amazed how the creature got thither; and then, how he should just keep about the place, and nowhere else; but as I was well satisfied it could be nobody but honest Poll, I got over it; and holding out my hand, and calling him by his name, “Poll,” the sociable creature came to me, and sat upon my thumb, as he used to do, and continued talking to me, “Poor Robin Crusoe! and how did I come here? and where had I been?” just as if he had been overjoyed to see me again; and so I carried him home along with me.
I had now had enough of rambling to sea for some time, and had enough to do for many days to sit still and reflect upon the danger I had been in. I would have been very glad to have had my boat again on my side of the island; but I knew not how it was practicable to get it about. As to the east side of the island, which I had gone round, I knew well enough there was no venturing that way; my very heart would shrink, and my very blood run chill, but to think of it; and as to the other side of the island, I did not know how it might be there; but supposing the current ran with the same force against the shore at the east as it passed by it on the other, I might run the same risk of being driven down the stream, and carried by the island, as I had been before of being carried away from it: so with these thoughts, I contented myself to be without any boat, though it had been the product of so many months’ labour to make it, and of so many more to get it into the sea.
In this government of my temper I remained near a year; and lived a very sedate, retired life, as you may well suppose; and my thoughts being very much composed as to my condition, and fully comforted in resigning myself to the dispositions of Providence, I thought I lived really very happily in all things except that of society.
I improved myself in this time in all the mechanic exercises which my necessities put me upon applying myself to; and I believe I should, upon occasion, have made a very good carpenter, especially considering how few tools I had.
Besides this, I arrived at an unexpected perfection in my earthenware, and contrived well enough to make them with a wheel, which I found infinitely easier and better; because I made things round and shaped, which before were filthy things indeed to look on. But I think I was never more vain of my own performance, or more joyful for anything I found out, than for my being able to make a tobacco-pipe; and though it was a very ugly, clumsy thing when it was done, and only burned red, like other earthenware, yet as it was hard and firm, and would draw the smoke, I was exceedingly comforted with it, for I had been always used to smoke; and there were pipes in the ship, but I forgot them at first, not thinking there was tobacco in the island; and afterwards, when I searched the ship again, I could not come at any pipes.
In my wicker-ware also I improved much, and made abundance of necessary baskets, as well as my invention showed me; though not very handsome, yet they were such as were very handy and convenient for laying things up in, or fetching things home. For example, if I killed a goat abroad, I could hang it up in a tree, flay it, dress it, and cut it in pieces, and bring it home in a basket; and the like by a turtle; I could cut it up, take out the eggs and a piece or two of the flesh, which was enough for me, and bring them home in a basket, and leave the rest behind me. Also, large deep baskets were the receivers of my corn, which I always rubbed out as soon as it was dry and cured, and kept it in great baskets.
I began now to perceive my powder abated considerably; this was a want which it was impossible for me to supply, and I began seriously to consider what I must do when I should have no more powder; that is to say, how I should kill any goats. I had, as is observed in the third year of my being here, kept a young kid, and bred her up tame, and I was in hopes of getting a he-goat; but I could not by any means bring it to pass, till my kid grew an old goat; and as I could never find in my heart to kill her, she died at last of mere age.
[11] But being now in the eleventh year of my residence, and, as I have said, my ammunition growing low, I set myself to study some art to trap and snare the goats, to see whether I could not catch some of them alive; and particularly I wanted a she-goat great with young. For this purpose I made snares to hamper them; and I do believe they were more than once taken in them; but my tackle was not good, for I had no wire, and I always found them broken and my bait devoured. At length I resolved to try a pitfall; so I dug several large pits in the earth, in places where I had observed the goats used to feed, and over those pits I placed hurdles of my own making too, with a great weight upon them; and several times I put ears of barley and dry rice without setting the trap; and I could easily perceive that the goats had gone in and eaten up the corn, for I could see the marks of their feet. At length I set three traps in one night, and going the next morning I found them, all standing, and yet the bait eaten and gone; this was very discouraging. However, I altered my traps; and not to trouble you with particulars, going one morning to see my traps, I found in one of them a large old he-goat; and in one of the others three kids, a male and two females.
As to the old one, I knew not what to do with him; he was so fierce I durst not go into the pit to him; that is to say, to bring him away alive, which was what I wanted. I could have killed him, but that was not my business, nor would it answer my end; so I even let him out, and he ran away as if he had been frightened out of his wits. But I did not then know what I afterwards learned, that hunger will tame a lion. If I had let him stay three or four days without food, and then have carried him some water to drink and then a little corn, he would have been as tame as one of the kids; for they are mighty sagacious, tractable creatures, where they are well used.
However, for the present I let him go, knowing no better at that time: then I went to the three kids, and taking them one by one, I tied them with strings together, and with some difficulty brought them all home.
It was a good while before they would feed; but throwing them some sweet corn, it tempted them, and they began to be tame. And now I found that if I expected to supply myself with goats’ flesh, when I had no powder or shot left, breeding some up tame was my only way, when, perhaps, I might have them about my house like a flock of sheep. But then it occurred to me that I must keep the tame from the wild, or else they would always run wild when they grew up; and the only way for this was to have some enclosed piece of ground, well fenced either with hedge or pale, to keep them in so effectually, that those within might not break out, or those without break in.
This was a great undertaking for one pair of hands yet, as I saw there was an absolute necessity for doing it, my first work was to find out a proper piece of ground, where there was likely to be herbage for them to eat, water for them to drink, and cover to keep them from the sun.
Those who understand such enclosures will think I had very little contrivance when I pitched upon a place very proper for all these (being a plain, open piece of meadow land, or savannah, as our people call it in the western colonies), which had two or three little drills of fresh water in it, and at one end was very woody—I say, they will smile at my forecast, when I shall tell them I began by enclosing this piece of ground in such a manner that, my hedge or pale must have been at least two miles about. Nor was the madness of it so great as to the compass, for if it was ten miles about, I was like to have time enough to do it in; but I did not consider that my goats would be as wild in so much compass as if they had had the whole island, and I should have so much room to chase them in that I should never catch them.
My hedge was begun and carried on, I believe, about fifty yards when this thought occurred to me; so I presently stopped short, and, for the beginning, I resolved to enclose a piece of about one hundred and fifty yards in length, and one hundred yards in breadth, which, as it would maintain as many as I should have in any reasonable time, so, as my stock increased, I could add more ground to my enclosure.
This was acting with some prudence, and I went to work with courage. I was about three months hedging in the first piece; and, till I had done it, I tethered the three kids in the best part of it, and used them to feed as near me as possible, to make them familiar; and very often I would go and carry them some ears of barley, or a handful of rice, and feed them out of my hand; so that after my enclosure was finished and I let them loose, they would follow me up and down, bleating after me for a handful of corn.
This answered my end, and in about a year and a half I had a flock of about twelve goats, kids and all; and in two years more I had three-and-forty, besides several that I took and killed for my food. After that, I enclosed five several pieces of ground to feed them in, with little pens to drive them to take them as I wanted, and gates out of one piece of ground into another.
But this was not all; for now I not only had goat’s flesh to feed on when I pleased, but milk too—a thing which, indeed, in the beginning, I did not so much as think of, and which, when it came into my thoughts, was really an agreeable surprise, for now I set up my dairy, and had sometimes a gallon or two of milk in a day. And as Nature, who gives supplies of food to every creature, dictates even naturally how to make use of it, so I, that had never milked a cow, much less a goat, or seen butter or cheese made only when I was a boy, after a great many essays and miscarriages, made both butter and cheese at last, also salt (though I found it partly made to my hand by the heat of the sun upon some of the rocks of the sea), and never wanted it afterwards. How mercifully can our Creator treat His creatures, even in those conditions in which they seemed to be overwhelmed in destruction! How can He sweeten the bitterest providences, and give us cause to praise Him for dungeons and prisons! What a table was here spread for me in the wilderness, where I saw nothing at first but to perish for hunger!