Közzététel dátuma: Jan 30, 2018 10:7:26 AM
Mindezek után a következő napon magukra hagytam a sziget új foglyait, és hajóra szálltam. Vitorlát bontottunk, de aznap még nem hajóztunk ki. A következő reggelen, jó korán, az öt száműzöttből kettő odaúszott a hajóhoz, siránkozva panaszkodtak másik három társukra, és kérték, hogy engedjük őket hajóra szállni, még akkor is, ha utána azonnali akasztás vár rájuk. A kapitány erre úgy tett, mint akinek nélkülem nem áll hatalmában dönteni a kérdésben. Némi vonakodás után aztán, a komoly ígéreteik hatására a fedélzetre engedték, később pedig alaposan megvesszőzték őket. Ezt követően nagyon hűségeseknek bizonyultak.
Nem sokkal ezután, dagály idején, egy csónakkal a partra indultam és magammal vittem azokat a holmikat, amiket a szigeten maradóknak ígértem. Kérésemre a kapitány engedélyezte, hogy ezeket kiegészítsük a három matróz hajósládáival és ruháival, amiknek azok szerfelett örültek. Megpróbáltam lelket önteni beléjük azzal is, hogy ha módomban lesz majd hajót küldeni ide utánuk, akkor nem feledkezem majd el róluk.
Amikor utoljára elhagytam a szigetet, magammal vittem néhány emléktárgyat, a nagy kecskebőr kalapomat, az esernyőmet és az egyik papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni a pénzt sem, ami olyan sok éven át hevert hasznavehetetlenül, hogy közben rozsdállni kezdett, megfakult, és amíg meg nem tisztítottam, alig látszott, hogy nemes fémről van szó.
Amint azt a hajónaplóból pontosan megtudhattam, 1686. december 19-én hagytam el a szigetet, amelyen huszonhét évet, két hónapot és tizenkilenc napot éltem. Második fogságomból ugyanazon a napon szabadultam, mint amelyen a nagy csónak segítségével a szalehi mórok kezéből megszöktem. A hajó, amelyen most utaztam, 1687. június 11-én érkezett meg Angliába, ahol már harmincöt éve nem jártam.
(23) Mintha sohasem láttam volna, olyan idegennek tűnt előttem Anglia. Az én jótevőm, öreg barátném, kire kevés vagyonomat bíztam, élt még, de rossz körülmények között. Másodszor is megözvegyült, és nagyon szegény volt. Megnyugtattam, hogy nemcsak nem tartok igényt a pénzre, amit hűségesen őrizgetett nekem, de korábbi gondoskodó magatartásáért, hálám jeléül, segítek rajta, amennyire meglehetősen csekély vagyonom megengedi. Biztosítottam őt, hogy a jövőben sem felejtem el irántam tanúsított kedvességét, és amikor később lehetőségem nyílt hathatósabb segítséget nyújtani, nem is késlekedtem azzal.
Ezután Yorkshire-be utaztam, de apámat, anyámat hiába kerestem. Régen meghaltak. Csak két húgom élt még és az egyik bátyám két gyermeke. Mivel hosszú ideje halottnak hittek, semmilyen hagyaték nem várt rám és így nem volt, ami hozzásegítsen, hogy itt letelepedhessek.
Másutt olyan hálával fogadtak, amilyenre nem is számítottam volna. A hajóskapitány, akinek a megszabadulását elősegítettem és ezáltal a hajót és rakományát is megmentettem, részletes beszámolót adott a tulajdonosoknak a jótéteményről, amit véghezvittem. Ez utóbbiak aztán a többi kereskedővel együtt, akiknek áruja volt a hajón, meghívtak engem magukhoz, és a hálájukon túl közel kétszáz fonttal leptek meg.
Miután mérlegeltem jelenlegi helyzetemet, mégis úgy döntöttem, hogy nem sok mindenhez kezdhetnék Angliában, és elhatároztam, hogy Lisszabonba utazom. Abban bíztam, hogy ott hírt szerezhetek a Brazíliai ültetvényem állapotáról és arról, mi történt a társammal, aki évek elmúltával nyilván halottnak hitt.
Hajóra szálltam tehát Lisszabon felé, és a következő év áprilisában értem ott partot. Hű emberem, Péntek mindenhová elkísért kóborlásaim során, és nélkülözhetetlenné tette magát. Lisszabonban nagy örömömre hírét vettem, hogy a kapitány barátom - aki hajóján megmenekített az afrikai partoknál - még él. Öreg volt már, és felhagyott a hajózással. Helyette most a fia - aki szintén nem volt már fiatal ember - parancsnokolt a hajóján és folytatta a kereskedést Brazíliában. Az öreg nem ismert meg engem és ami azt illeti, én is alig ismertem meg őt, de amint elmondtam neki, hogy ki vagyok, rögtön visszaemlékezett rám.
A szenvedélyes, baráti üdvözlést követően, beszélgetésünk során megérdeklődtem, mit tud az ültetvényemről és a társamról. Az öreg elmondta nekem, hogy kilenc éve nem járt Brazíliában, de biztosít felőle, hogy amikor utoljára megfordult ott, a társam még élt. Sajnálatos módon a másik két meghatalmazott, akikkel szintén megállapodást kötöttem a birtok gondozásáról, meghaltak. Ő azonban így is biztosra vette, hogy az ültetvény mostanra szép összeget hozott nekem a konyhára. Mivel mindenki úgy hitte, hogy a tengerbe vesztem, a megbízottjaim egy jogtanácsosra ruházták az ültetvény rám eső részéből származó jövedelem kezelését. Ő pedig, mert úgy gondolta, hogy már soha többé nem tartok rá igényt, egyharmadát a kincstárnak, kétharmadát pedig a szegények megsegítésén és az indiánok megtérítésén munkálkodó St. Augustine kolostornak rendelte. Ha visszatérek, vélte az öreg barátom, vagy bárki más jogos követeléssel áll elő a nevemben, akkor a járandóságokat visszaállítják, kivéve a jövedelemnek azt a részét, amit már elköltöttek jótékonysági és más célokra. Biztosított afelől, hogy a királyi számadó és a kolostor gazdasági ügyintézője nagy gondot fordított rá, hogy a társam minden évben pontos elszámolást kapjon a nyereségről, amelyben részük volt.
Arról is kifaggattam, milyen állapotban van most az ültetvény és vajon érdemes-e a továbbiakban is művelni, illetve, ha odautazom, akadályozhatja-e bármi, hogy visszakapjam az engem jogosan megillető részt.
Azt mondta, nem tudná pontosan megmondani, mennyire fejlett jelenleg az ültetvényem, de azt tudja, hogy a társam a saját részéből rendkívül gazdag lett. Emlékei szerint az éves nyereségből a kincstárnak juttatott egyharmad rész meghaladta az évi kétszáz moidorét, ami nem csekély pénz. Abban is biztos volt, hogy ha a társam még életben van, igazolni fogja a kilétemet és ezután visszanyerem a tulajdonaimat, amelyek nyilvántartások útján is alátámaszthatók. Hozzátette, hogy a két elhunyt meghatalmazottam utódai is rendkívül tisztességes és nagyon gazdag emberek. Ez utóbbiak pedig, túl azon, hogy nyilvánvalóan segítenek engem visszaállítani jogos tulajdonomba, alighanem egy a megbízottaimtól megörökölt tekintélyesebb összeget is rám hagynak majd. Hiszen a két úriember annak idején tizenkét éven át tisztességgel gondoskodott a birtokom fejlődéséről.
Egy kicsit aggódtam és kényelmetlenül is éreztem magam a hallottak miatt, és megkérdeztem öreg barátomat, hogyan rendelkezhettek így a megbízottaim a vagyonom felől, annak ellenére, hogy a végrendeletemben őt, a portugál kapitányt tettem meg örökösömnek.
A kapitány igazat adott nekem, de hozzátette, hogy mivel nem volt a halálomra vonatkozó bizonyíték, ő nem léphetett fel követeléssel. Ráadásul nem is akart beleavatkozni egy tőle ilyen távol zajló dologba. Másrészről, ha cáfolhatatlan híre érkezett volna a halálomnak, akkor a végrendeletre hivatkozva biztosan követelte volna az örökséget, nem a maga, hanem a jelenleg is éppen Brazíliában tartózkodó fia számára.
- Van még egy hírem, ami kevésbé lesz örömteli, mint az eddigiek. Mivel mindannyian halottnak hittük önt, ezért a partnere és a megbízottjai felajánlották nekem az első hat-nyolc év bevételét, amelyet én meg is kaptam. Jelentős fejlesztések zajlottak akkoriban az ültetvényen, amelyek komoly költségekkel jártak, így az összeg, ami nekem jutott, meg sem közelíti a későbbi évek nyereségét. Amit azonban én kaptam, annak a felhasználásáról pontos elszámolást tudok adni önnek.
Még néhány napig látogattam öreg barátomat, aki megmutatta nekem az ültetvényem első hat évének bevételéről szóló iratokat, melyeket aláírt a társam és a két kereskedő is. Ebből megállapítottam, hogy a bevétel évről évre rohamosan növekedett, de mivel jelentős beruházásokra volt szükség, a nyereség eleinte viszonylag alacsony volt. Az öreg, beszámolója szerint, így is négyszázhetven moidoréval volt adósom, azon a hatvan láda cukron és tekintélyes mennyiségű vágott dohányon kívül, melyek mind a tengerbe vesztek tizenegy évvel indulásom után, amikor a kapitány Lisszabonba tartó hajójával hajótörést szenvedett. A derék férfi ezután mentegetőzni kezdett szerencsétlensége miatt, és elmondta, a pénzt arra használta, hogy pótolja a veszteségeket és részvényt vásároljon egy új hajóban.
- Így hát, öreg barátom, amint a fiam visszatért, kárpótoljuk önt, de addig se kelljen szükséget szenvedni - mondta, és elővett, majd átnyújtott egy régi erszényt és benne százhatvan moidore értékű pénzt aranyban. Majd a kezembe nyomott két tulajdonlapot, amely igazolja, hogy ő és a fia egyaránt negyedrészben tulajdonosai a hajónak, amellyel a fia most éppen Brazíliában járt.
Becsületes és baráti gesztusa rendkívül meghatott. Felidéztem, mit tett értem annak idején, hogyan fogadott a hajóján, hogyan bánt velem mindannyiszor, amikor segítségre volt szükségem és milyen őszinte barátom volt. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet amiatt, amit az imént tett. Megkérdeztem tőle, hogy nem fog-e szűkölködni ennek a nehezen szerzett pénznek a híján. Azt felelte, nem állítja, hogy cseppet sem fog szűkölködni miatta, de a pénz az enyém, és most nagyobb szükségem lehet rá, mint neki.
A jó öreg minden szava tele volt szeretettel, és miközben beszélt, mindvégig a könnyeimmel küszködtem. Végül elvettem tőle száz moidorét, minden egyebet visszaadtam, majd papírt és tintát kértem tőle, és adóslevelet írtam neki a pénzről. Hozzátettem, hogy amint újra birtokába jutok az ültetvényemnek, visszafizetem az összeget (ez később így is történt). Arra sosem vinne rá a lélek, hogy elvegyem a családi részüket a hajóból és pénzt is csak annyit veszek el, amennyit a becsületem megenged. Tudom, hogy ha többre lenne szükségem, azt mind kifizetné, és nekem ez elég.
Amikor ezen túljutottunk, az öreg megkérdezte, adjon-e tanácsot az ültetvényem visszaigénylésének módjában. Azt feleltem, megpróbálom magam megoldani. Ő ezt tudomásul vette, de megjegyezte, hogy megvan a módja, hogyan biztosítsam a jogaimat és a tulajdonomból származó nyereséget. Lisszabonból most is több hajó készült útra kelni Brazíliába. Azt javasolta, hogy vétessem nyilvántartásba a nevem, az ő eskü alatt tett írásbeli nyilatkozata mellett, mely igazolja, hogy ugyanaz az ültetvényes vagyok, aki annak idején üzleti útra indulva hagyta el Brazíliát.
A jegyző által hitelesített nyilatkozatot hamarosan át is adta nekem egy levele kíséretében, melyet egy brazíliai kereskedő barátjának kellett elküldenem, miután egy az ügyintézésre vonatkozó meghatalmazást is mellékeltem. Ezek után barátom arra kért, maradjak a közelben, míg válasz nem érkezik a levélre.
Talán soha nem járt még meghatalmazás olyan eredménnyel, mint az enyém, mert alig több mint fél év elteltével egy csomagot kaptam a birtokom egykori kezelőinek kereskedő örököseitől, mely a következő leveleket és iratokat tartalmazta:
Elsőként egy naprakész elszámolást az ültetvényem nyereségeiről arra a hat évre vonatkozóan, amellyel a szüleik a portugál hajóskapitány felé számoltak el. Ez az irat ezer százhetvennégy moidorét számolt fel a javamra.
Másodikként a következő négy évre vonatkozó elszámolást, amikor még az ő családfőik gondoskodtak a birtok sorsáról. Ezek után ugyanis, engem eltűntnek nyilvánítván, a királyi ügyintézők hatáskörébe került a felügyelet. Ebben a néhány évben tizenkilencezer-négyszáznegyvenhat crusadoe, vagyis háromezer-kétszáznegyven moidore nyereségem halmozódott fel.
Harmadrészt ott volt az Augusztinusok házfőnökének elszámolása. Ők tizennégy éven át részesültek az ültetvény bevételéből. Azt leszámítva, amit a kórház rendelkezésére bocsátottak, tisztességgel beismerték, hogy nyolcszázhetvenkét moidore nem került felhasználásra, és ezt készségesnek mutatkoztak visszaszolgáltatni. Ami a királyi részt illeti, abból semmit sem kaptam vissza.
A csomaggal érkezett egy levél a barátomtól, aki nagy szertettel gratulált ahhoz, hogy életben vagyok. Beszámolt a birtokom fejlődéséről, az évente megtermelt nyereségről. Részletesen leírta, a föld hány hektárán mennyit és hogyan ültetnek, hány rabszolgát alkalmaznak, és hozzátette, hogy huszonkét Üdvözlégy Máriát mondott, amikor eljutott hozzá a híre, hogy életben vagyok. Lelkesen hívott, hogy utazzam oda és vegyem át jogos tulajdonomat, ha pedig mégsem mennék, arra kért, jelezzem neki, hogy kire bízza a dolgaimat. Végezetül a maga és a családja mély, baráti érzelmeiről biztosítva küldött nekem hét leopárdbőrt. Ezek Afrikából érkeztek hozzá egy másik hajón, amely feltehetően szerencsésebben járt, mint a mienk. Kaptam még tőle öt doboz édességet és száz darab a moidorenél kisebb arany érmét.
Ugyanazzal a kereskedelmi flottával a két kereskedő meghatalmazottam elszállíttatott hozzám ezerkétszáz láda cukrot, nyolcszáz rúd dohányt és a javadalmam fennmaradó részét aranyban. Most már bátran elmondhattam, hogy a szerencse forgandó. Nehéz lenne leírni az izgatottságot, amely elfogott, mikor sorsom ilyetén változásáról tudomást szereztem, ráadásul, mire a levelet kézhez kaptam, már a vagyonom is a kikötőben vesztegelt.
A megdöbbentő hírektől rosszul lettem, és ha öreg barátom nem hoz nekem gyorsan némi szíverősítőt, ott helyben kilehelem a lelkem. De még ez után is nagyon betegnek éreztem magam, így aztán néhány óra elmúltával orvost kellett hívnom, és ő eret vágott rajtam. Ennek eredményeként aztán jobban lettem. Meggyőződésem, hogy ha nem kaptam volna ilyen hathatós segítséget, belehalok a hírekbe.
Gazdag ember voltam. Hirtelen lett ötezer font vagyonom pénzben, valamint egy birtokom Brazíliában, amely legalább olyan értékes volt, mint egy angliai birtok, és ezer font nyereséget termelt egy évben. Egyszóval, olyan helyzetbe kerültem, amelyet felfogni is nehezemre esett, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy miként hasznosíthatnám.
Első dolgom az volt, hogy kártalanítsam az én örök jótevőmet, az öreg kapitányt, aki elsőként segített rajtam a bajban és mindvégig a tisztesség vezérelte. Elé tártam mindent, amit Brazíliából kaptam, és azt mondtam neki: az isteni gondviselés után neki tarozom a legtöbbel, ezért most rajtam a sor, hogy lerójam a hálámat, amit most meg is teszek százszoros mértékben. Először is visszafizettem neki a száz moidorét, majd közjegyzőt hívattam, aki által hivatalosan elengedtem az öreg barátom négyszázhetven moidorés tartozását. Ezután szerződésben szavatoltam neki, hogy részesedést kap az ültetvényem éves nyereségéből, továbbá évente száz moidore összegű járadékot élete végéig, halála után pedig ugyanígy évi ötven moidorét juttatok a fiának. A kifizetések végrehajtójaként az üzlettársamat jelöltem meg. Ilyen módon gondoskodtam öreg barátomról.
Most már elgondolkozhattam, hogy milyen irányt szabjak a további életemnek, és mihez kezdjek a birtokkal, amely a gondviselésnek köszönhetően visszajutott hozzám. Sokkal több gond foglalta le most elmémet, mint életemnek a szigeten töltött nyugodt szakaszában, ahol nem vágytam másra, mint amim volt, és nem volt másom, mint amire vágytam. Most azonban komoly teher nyugodott rajtam, amellyel valami módon meg kellett birkóznom. Nem volt többé olyan barlangom, ahol elrejthetem a pénzem, vagy ahol anélkül, hogy elzárnám, békében heverhet, míg rozsdás vagy fakó nem lesz. Ellenkezőleg, nem tudtam, hogy hová tegyem, vagy hogy kiben bízhatnék. Az egyetlen biztos pont öreg patrónusom, a kapitány volt.
Úgy tűnt, brazíliai érdekeltségeim elszólítanak, de nem tudtam, hogyan utazhatnék oda, míg nem intézkedtem az ügyekben, amelyek ide kötnek és el nem rendeztem itteni vagyonom dolgát. Először özvegy barátnémra gondoltam, akinek a tisztességére számíthattam volna, de ő jócskán benne járt már a korban és szegény volt, alighanem adósságai is voltak, így az tűnt a legcélszerűbbnek, ha Angliába utazom.
Néhány hónap is eltelt azonban anélkül, hogy rászántam volna magam erre az útra. Mivel jótevőmet, az öreg kapitányt, az ő nagy örömére, bőkezűen megjutalmaztam, egyre jobban foglalkoztatott az özvegy megsegítése. A férje az én első jótevőm volt, ő maga pedig sokáig hűséges gyámolítóm és tanácsadóm. Most tehát az első dolgom az volt, hogy megbíztam egy lisszaboni kereskedőt, hogy a londoni partnere révén fizettesse ki a hölgy számláit és ezen felül adjon neki a nevemben száz fontot, továbbá beszélgessen el a hölggyel, és nyugtassa meg, hogy amíg én élek, nem kell a nélkülözéstől tartania, mert mindig ellátom majd elegendő pénzzel. Két húgomra is ugyanígy sort kerítettem, és egyenként száz fontot küldettem nekik, mert bár nem voltak szegények, de túl jómódúak sem. Az egyik özvegyen maradt, a másikkal pedig nem az őt megillető módon bánt a férje.
Egész rokonságom és ismerőseim között sem találtam azonban olyan személyt, akire biztonsággal rábízhattam volna a vagyonomat, hogy nyugodtan utazhassak Brazíliába. Ez elszomorított.
Felmerült bennem, hogy Brazíliába utazom és ott letelepszem, hiszen korábban már megszoktam ezt a helyet. Voltak ugyan némi fenntartásaim eltérő vallásukkal kapcsolatban, de ez nem tartott volna vissza, hiszen éltem már közöttük. Az is igaz, hogy a vallás kérdése jobban foglalkoztatott, mint korábban, és egyre kevésbé volt kedvem pápista vallásúként elhagyni a földi létet. Mondom, mégsem a vallás volt a fő visszahúzó erő, hanem hogy nem tudtam, kire hagyjam az ingóságaimat. Végül mégiscsak az angliai utazás mellett döntöttem, ahol aztán szert akartam tenni olyan ismeretségre vagy felkutatni olyan rokoni szálat, amelyben teljességgel megbízhatok. Nekiláttam a készülődésnek.
Elutazásom előtt, mivel a brazil flotta már éppen visszaindulni készült, választ küldtem mindazoknak a derék embereknek, akik velem olyan tisztességesen bántak. Elsőként a St. Augustine-rend házfőnökének írtam egy hálával teli levelet, amelyben kifejeztem szándékomat, hogy a náluk lévő nyolcszázhetvenkét moidorémet végleg rájuk kívánom hagyni. Ebből ötszázat a kolostornak ajándékozok, a fennmaradó összeget pedig, kérem, fordítsák a szegények javára. Cserében csak arra vágyom, hogy a derék atyák imát mondjanak értem.
Következő levelem a hajdani meghatalmazottaim örököseinek szólt. Köszönetemet nyilvánítottam a rendkívüli jóindulatért és becsületes magatartásért, amivel az ügyemet kezelték. Végül pedig az üzlettársamnak írtam. Megköszöntem azt, hogy az ültetvény fejlesztésén munkálkodott, elláttam útmutatással arra vonatkozóan, hogyan irányítsa a továbbiakban az én ültetvényrészemet és miként lássa el öreg barátomat a járadékokkal, amelyek fizetésére köteleztem magam. Megnyugtattam, hogy szándékomban áll Brazíliába utazni és ott végleg letelepedni. Mindehhez mellékeltem a felesége és a két lánya számára néhány vég olasz selymet, neki pedig két vég duplaszéles finom angol posztót, a legjobbat, ami Lisszabonban kapható volt, öt vég vastag fekete posztót, és néhány jó minőségű flandriai csipkét.
Miután elküldtem a leveleket és az ajándékokat, eladtam az ültetvényemről érkezett árut, és a pénzen értékpapírokat vettem. Nehezemre esett eldöntenem, milyen útvonalon induljak Angliába. A tengeri út nem jelentett volna újdonságot a számomra, mégis volt bennem némi kétely, ha arra gondoltam, hogy hajóval kell Angliába mennem. Ez a kétely aztán olyannyira megnőtt bennem, hogy indulás előtt többször is meggondoltam magam, egyszer úgy, hogy előtte már hajóra is rakattam a holmimat.
Nem kétséges, hogy a tengerrel ápolt kapcsolatom elég szerencsétlen volt. Ez lehetett az óvatosságom egyik oka, de az embernek nem szabad figyelmen kívül hagynia a megérzéseit sem. Két hajót választottam ki. Az egyikre már fel is rakattam a csomagjaimat, a másik esetében megállapodtam a kapitánnyal, de aztán mégsem utaztam. Mindkét hajó szerencsétlenül járt: az egyiket megtámadták és elfoglalták az algírok, a másik elsüllyedt, és három ember kivételével mindenki odaveszett. Bármelyikre is szállok, szerencsétlenül jártam volna.
Öreg barátom, aki látta aggodalmamat, azt tanácsolta, válasszak egy szárazföldi útvonalat vagy Corunán és a Biscayai-öblön át Rochelle-ig, onnan Párizsig, majd Calais-ből Doverbe vagy Madridba és onnan végig egész Franciaországon át. Én pedig addig lázadoztam magamban az ellen, hogy tengerre szálljak, míg a Calais és Dover közötti átkeléstől eltekintve végig szárazföldi útvonal mellett döntöttem. Sokkal kellemesebb is volt így, tekintve, hogy semmi sem siettetett, és a költségek miatt sem kellett aggódnom. Társaságom is akadt, a kapitány barátom ugyanis beszélt egy angol úriemberrel, egy Lisszabonban élő kereskedő fiával, aki hajlandó volt útitársamul szegődni. Rajta kívül aztán még többen is jelentkeztek: két angol kereskedő és két fiatal portugál úriember, akik Párizsba tartottak. Öt szolga is jött velünk: a két kereskedő és a két portugál egy-egy szolgán osztozott, engem pedig Pénteken kívül egy angol tengerész kísért, akit azért béreltem fel, mert Pénteknek errefelé annyira idegen volt itt minden, hogy nem tudta volna ellátni a szolgai teendőket.
Kis csapatunk jól felszerelten és felfegyverezve indult neki az útnak Lisszabonból. A társaság tagjai azzal tiszteltek meg, hogy kapitánynak szólítottak, egyrészt mert én voltam köztük a legidősebb, másrészt mert két szolgám volt, és persze én voltam az egész utazás kezdeményezője.
Mint ahogy a hajós útjaimról sem adtam részletes leírást, úgy a szárazföldi utamról sem teszem, nem hagyhatom ki azonban néhány olyan kaland elbeszélését, amelyek e fárasztó és nehéz út során estek meg velünk.
Spanyolországban még egyikünk sem járt korábban, így amikor Madridba értünk, ott töltöttünk egy kis időt, hogy szemügyre vegyük mindazt, amit látni érdemes. A nyár derekán jártunk ekkor, és csak október közepén indultunk tovább. Mire Navarrébe értünk, már több helyen is figyelmeztettek bennünket, hogy a Pireneusok francia oldalán töméntelen mennyiségű hó esett és sok utas visszafordult már Pampelonába, azután, hogy megkockáztatták az átjutást.
Pampelonába érkezve meggyőződhettünk róla, hogy igazak az állítások. Jómagam teljesen a meleg éghajlathoz szoktam, ahol a ruhát is alig viseli el magán az ember, és ez a hideg most kibírhatatlannak tűnt. Fájdalmas meglepetés volt, annál is inkább, mert tíz napja még olyan tájakon jártunk, ahol nem csak meleg, hanem hőség uralkodott. Most viszont zord, hideg, alig elviselhető szél fújt felénk a Pireneusok irányából.
Szegény Péntek alaposan megrémült, amikor megpillantotta a hófödte hegyeket és megérezte a fagyos szelet. Soha nem tapasztalt ezekhez foghatót.
Pampelonában már olyan hosszú ideje és olyan erővel havazott, hogy az emberek azt mondták, idejekorán beállt a tél. Az utak, amelyeken eddig is nehéz volt közlekedni, most teljesen átjárhatatlanokká váltak. Helyenként nagyon magasan állt a hó és nem is fagyott meg, ahogy az északibb országokban szokott, így ha útra kelünk, a hó bármely lépésnél élve eltemethet bennünket. Húsz napig maradtunk Pampelonában. Amikor meggyőződtünk róla, hogy beállt a tél, méghozzá emberemlékezet óta Európa legzordabb tele, és esély sem volt az enyhülésre, azt javasoltam, hogy induljunk Fontarabia felé, ahol egy nagyon rövid út erejéig hajóra szállhatunk Bordeaux iránt.
Éppen ezen tanakodtunk, amikor négy francia úriember érkezett körünkbe, akik egy ideig hozzánk hasonlóan vesztegeltek a hegyek túloldalán, de akadt egy vezetőjük, akivel Languedoc vidékéhez közel vágtak neki a hegyeknek, és a hó nem akadályozta őket túlságosan az átkelésben, mert ahol vastagabb hótakaróval találkoztak, ott az már eléggé megfagyott, hogy őket és a lovaikat elbírja.
Tárgyaltunk az említett vezetővel, és ő azt mondta, hogy ugyanezen az úton visszavezet bennünket, kockázat nélkül, feltéve, hogy kellő fegyverzettel rendelkezünk, hogy megvédjük magunkat a ragadozóktól. Mint elmondta, az ilyen havazások idején a farkasok, élelem után kutatva, gyakran elmerészkednek a hegyek lábaihoz. Mi azt feleltük, hogy kellőképpen fel vagyunk készülve az ilyen veszélyre, és megkérdeztük, vajon a kétlábú ragadozók támadását, amelyekről, különösen francia vidéken olyan sokat hallani, el tudjuk-e kerülni az ő segítségével.
Megnyugtatott bennünket, hogy azon az úton, amerre bennünket vezet majd, nem kell banditáktól tartanunk. Így aztán készek voltunk követni őt, sőt tizenkét másik francia és spanyol úriember is csatlakozott hozzánk a kísérőivel, akik korábban hiába próbáltak átjutni.
November 15-én indultunk el kísérőnkkel Pampelonából. Bevallom, meglepődtem, amikor ahelyett, hogy előre indultunk volna, harminc kilométeren át visszafelé vezetett bennünket a madridi úton. Miután két folyón is átkeltünk és egy sík vidékre jutottunk, megéreztük, hogy itt az éghajlat újra melegebb és havat sem láttunk sehol. Ekkor hirtelen balra fordultunk a hegyek felé. A hegyek és az alattuk tátongó szakadékok ijesztőnek tűntek, de a vezetőnk olyan sokszor járt már erre, hogy a kanyargó és enyhén emelkedő utakon haladva szinte észrevétlenül kalauzolt bennünket egyre magasabbra, és közben a hó is alig gátolt bennünket a haladásban. Hirtelen aztán elénk tárultak Languedoc és Gascogne barátságos tartományai, ahol minden zöldellt és virágzott, ez a táj azonban csak nagy távolságban tűnt fel, az odavezető út pedig még hosszú volt és nehéz.
Kicsit kellemetlenül érintett bennünket az ezt követő sűrű havazás, amely miatt egy napon át nem tudtunk továbbhaladni. A vezetőnk türelemre intett, mondván, már nem tartanak sokáig a megpróbáltatásaink. Továbbindulva tényleg azt tapasztaltuk, hogy napról napra egyre alacsonyabban járunk, bizalommal követtük hát őt.
(24) Az egyik estén a vezetőnk éppen annyira járt előttünk, hogy nem láttuk őt, amikor három hatalmas farkas rontott elő, a nyomukban pedig hamarosan egy medve tartott a sűrű erdő felé. A farkasok közül kettő a vezetőnkre támadt, aki nagyon messze járt tőlünk, és így azt sem tudtuk, hogy segítségre szorul. Az egyik farkas a lovának ugrott neki, a másik őt magát támadta meg olyan ádázul, hogy megdöbbenésében a pisztolyát sem rántotta elő, ehelyett tele tüdőből segítségért kiáltott. Péntek mellettem lovagolt, és én rögtön szóltam neki, hogy vágtasson előre és nézze meg, mi történt. Péntek így is tett, és amikor megpillantotta a vezetőnket, ő is hangosan felkiáltott:
- Ó, mester! Ó, mester! - eközben bátran nyargalt tovább és amint melléjük ért, pisztolyával fejbe lőtte azt a farkast, amelyik a vezetőt támadta.
A vezetőnknek szerencséje volt, hogy Péntek sietett a segítségére, aki épp elég vadállattal nézett már szembe ahhoz, hogy most se riadjon meg a közelségüktől. A társaságunkból bárki más nyilván messzebbről próbálta volna eltalálni a farkast, amivel kockáztatja, hogy nem ér célt vagy éppen a férfit lövi meg.
Nálam bátrabb ember is megszeppent volna, amikor meghallja a Péntek pisztolylövése nyomán az út két oldaláról felhangzó baljós farkasüvöltést, amely most az egész társaságunkra ráijesztett. A hangokat ráadásul a hegyek is visszaverték, és úgy tűnt, hatalmas tömegben vesznek körbe bennünket a vérszomjas vadak. Talán valóban többen voltak, mint amennyire korábban számítottunk volna.
Péntek végzett a farkassal, és a másik, amelyik a lóra támadt, rögtön eltakarodott. A ló nem is sérült meg, mert a vadállatnak a kantárba akadtak bele a fogai, de a másik farkas kétszer is megharapta a vezetőnket, súlyosan megsebesítve őt a karján és a térde alatt.
A pisztolylövés hangjára mind megsarkantyúztuk a lovainkat, és amennyire tudtunk siettünk, hogy lássuk, mi történt. Amint elhagytuk a fákat, amelyek elfedték előlünk a történéseket, megláttuk, hogy Péntek a vezetőnkön próbál segíteni, de hogy miféle szerzet hever mellettük, azt ilyen távolságból nem láthattuk.
Return to England
Having done all this I left them the next day, and went on board the ship. We prepared immediately to sail, but did not weigh that night. The next morning early, two of the five men came swimming to the ship’s side, and making the most lamentable complaint of the other three, begged to be taken into the ship for God’s sake, for they should be murdered, and begged the captain to take them on board, though he hanged them immediately. Upon this the captain pretended to have no power without me; but after some difficulty, and after their solemn promises of amendment, they were taken on board, and were, some time after, soundly whipped and pickled; after which they proved very honest and quiet fellows.
Some time after this, the boat was ordered on shore, the tide being up, with the things promised to the men; to which the captain, at my intercession, caused their chests and clothes to be added, which they took, and were very thankful for. I also encouraged them, by telling them that if it lay in my power to send any vessel to take them in, I would not forget them.
When I took leave of this island, I carried on board, for relics, the great goat-skin cap I had made, my umbrella, and one of my parrots; also, I forgot not to take the money I formerly mentioned, which had lain by me so long useless that it was grown rusty or tarnished, and could hardly pass for silver till it had been a little rubbed and handled, as also the money I found in the wreck of the Spanish ship. And thus I left the island, the 19th of December, as I found by the ship’s account, in the year 1686, after I had been upon it eight-and-twenty years, two months, and nineteen days; being delivered from this second captivity the same day of the month that I first made my escape in the long-boat from among the Moors of Sallee. In this vessel, after a long voyage, I arrived in England the 11th of June, in the year 1687, having been thirty-five years absent.
When I came to England I was as perfect a stranger to all the world as if I had never been known there. My benefactor and faithful steward, whom I had left my money in trust with, was alive, but had had great misfortunes in the world; was become a widow the second time, and very low in the world. I made her very easy as to what she owed me, assuring her I would give her no trouble; but, on the contrary, in gratitude for her former care and faithfulness to me, I relieved her as my little stock would afford; which at that time would, indeed, allow me to do but little for her; but I assured her I would never forget her former kindness to me; nor did I forget her when I had sufficient to help her, as shall be observed in its proper place. I went down afterwards into Yorkshire; but my father was dead, and my mother and all the family extinct, except that I found two sisters, and two of the children of one of my brothers; and as I had been long ago given over for dead, there had been no provision made for me; so that, in a word, I found nothing to relieve or assist me; and that the little money I had would not do much for me as to settling in the world.
I met with one piece of gratitude indeed, which I did not expect; and this was, that the master of the ship, whom I had so happily delivered, and by the same means saved the ship and cargo, having given a very handsome account to the owners of the manner how I had saved the lives of the men and the ship, they invited me to meet them and some other merchants concerned, and all together made me a very handsome compliment upon the subject, and a present of almost £200 sterling.
But after making several reflections upon the circumstances of my life, and how little way this would go towards settling me in the world, I resolved to go to Lisbon, and see if I might not come at some information of the state of my plantation in the Brazils, and of what was become of my partner, who, I had reason to suppose, had some years past given me over for dead. With this view I took shipping for Lisbon, where I arrived in April following, my man Friday accompanying me very honestly in all these ramblings, and proving a most faithful servant upon all occasions. When I came to Lisbon, I found out, by inquiry, and to my particular satisfaction, my old friend, the captain of the ship who first took me up at sea off the shore of Africa. He was now grown old, and had left off going to sea, having put his son, who was far from a young man, into his ship, and who still used the Brazil trade. The old man did not know me, and indeed I hardly knew him. But I soon brought him to my remembrance, and as soon brought myself to his remembrance, when I told him who I was.
After some passionate expressions of the old acquaintance between us, I inquired, you may be sure, after my plantation and my partner. The old man told me he had not been in the Brazils for about nine years; but that he could assure me that when he came away my partner was living, but the trustees whom I had joined with him to take cognisance of my part were both dead: that, however, he believed I would have a very good account of the improvement of the plantation; for that, upon the general belief of my being cast away and drowned, my trustees had given in the account of the produce of my part of the plantation to the procurator-fiscal, who had appropriated it, in case I never came to claim it, one-third to the king, and two-thirds to the monastery of St. Augustine, to be expended for the benefit of the poor, and for the conversion of the Indians to the Catholic faith: but that, if I appeared, or any one for me, to claim the inheritance, it would be restored; only that the improvement, or annual production, being distributed to charitable uses, could not be restored: but he assured me that the steward of the king’s revenue from lands, and the providore, or steward of the monastery, had taken great care all along that the incumbent, that is to say my partner, gave every year a faithful account of the produce, of which they had duly received my moiety. I asked him if he knew to what height of improvement he had brought the plantation, and whether he thought it might be worth looking after; or whether, on my going thither, I should meet with any obstruction to my possessing my just right in the moiety. He told me he could not tell exactly to what degree the plantation was improved; but this he knew, that my partner was grown exceeding rich upon the enjoying his part of it; and that, to the best of his remembrance, he had heard that the king’s third of my part, which was, it seems, granted away to some other monastery or religious house, amounted to above two hundred moidores a year: that as to my being restored to a quiet possession of it, there was no question to be made of that, my partner being alive to witness my title, and my name being also enrolled in the register of the country; also he told me that the survivors of my two trustees were very fair, honest people, and very wealthy; and he believed I would not only have their assistance for putting me in possession, but would find a very considerable sum of money in their hands for my account, being the produce of the farm while their fathers held the trust, and before it was given up, as above; which, as he remembered, was for about twelve years.
I showed myself a little concerned and uneasy at this account, and inquired of the old captain how it came to pass that the trustees should thus dispose of my effects, when he knew that I had made my will, and had made him, the Portuguese captain, my universal heir, &c.
He told me that was true; but that as there was no proof of my being dead, he could not act as executor until some certain account should come of my death; and, besides, he was not willing to intermeddle with a thing so remote: that it was true he had registered my will, and put in his claim; and could he have given any account of my being dead or alive, he would have acted by procuration, and taken possession of the ingenio (so they call the sugar-house), and have given his son, who was now at the Brazils, orders to do it. “But,” says the old man, “I have one piece of news to tell you, which perhaps may not be so acceptable to you as the rest; and that is, believing you were lost, and all the world believing so also, your partner and trustees did offer to account with me, in your name, for the first six or eight years’ profits, which I received. There being at that time great disbursements for increasing the works, building an ingenio, and buying slaves, it did not amount to near so much as afterwards it produced; however,” says the old man, “I shall give you a true account of what I have received in all, and how I have disposed of it.”
After a few days’ further conference with this ancient friend, he brought me an account of the first six years’ income of my plantation, signed by my partner and the merchant-trustees, being always delivered in goods, viz. tobacco in roll, and sugar in chests, besides rum, molasses, &c., which is the consequence of a sugar-work; and I found by this account, that every year the income considerably increased; but, as above, the disbursements being large, the sum at first was small: however, the old man let me see that he was debtor to me four hundred and seventy moidores of gold, besides sixty chests of sugar and fifteen double rolls of tobacco, which were lost in his ship; he having been shipwrecked coming home to Lisbon, about eleven years after my having the place. The good man then began to complain of his misfortunes, and how he had been obliged to make use of my money to recover his losses, and buy him a share in a new ship. “However, my old friend,” says he, “you shall not want a supply in your necessity; and as soon as my son returns you shall be fully satisfied.” Upon this he pulls out an old pouch, and gives me one hundred and sixty Portugal moidores in gold; and giving the writings of his title to the ship, which his son was gone to the Brazils in, of which he was quarter-part owner, and his son another, he puts them both into my hands for security of the rest.
I was too much moved with the honesty and kindness of the poor man to be able to bear this; and remembering what he had done for me, how he had taken me up at sea, and how generously he had used me on all occasions, and particularly how sincere a friend he was now to me, I could hardly refrain weeping at what he had said to me; therefore I asked him if his circumstances admitted him to spare so much money at that time, and if it would not straiten him? He told me he could not say but it might straiten him a little; but, however, it was my money, and I might want it more than he.
Everything the good man said was full of affection, and I could hardly refrain from tears while he spoke; in short, I took one hundred of the moidores, and called for a pen and ink to give him a receipt for them: then I returned him the rest, and told him if ever I had possession of the plantation I would return the other to him also (as, indeed, I afterwards did); and that as to the bill of sale of his part in his son’s ship, I would not take it by any means; but that if I wanted the money, I found he was honest enough to pay me; and if I did not, but came to receive what he gave me reason to expect, I would never have a penny more from him.
When this was past, the old man asked me if he should put me into a method to make my claim to my plantation. I told him I thought to go over to it myself. He said I might do so if I pleased, but that if I did not, there were ways enough to secure my right, and immediately to appropriate the profits to my use: and as there were ships in the river of Lisbon just ready to go away to Brazil, he made me enter my name in a public register, with his affidavit, affirming, upon oath, that I was alive, and that I was the same person who took up the land for the planting the said plantation at first. This being regularly attested by a notary, and a procuration affixed, he directed me to send it, with a letter of his writing, to a merchant of his acquaintance at the place; and then proposed my staying with him till an account came of the return.
Never was anything more honourable than the proceedings upon this procuration; for in less than seven months I received a large packet from the survivors of my trustees, the merchants, for whose account I went to sea, in which were the following, particular letters and papers enclosed:—
First, there was the account-current of the produce of my farm or plantation, from the year when their fathers had balanced with my old Portugal captain, being for six years; the balance appeared to be one thousand one hundred and seventy-four moidores in my favour.
Secondly, there was the account of four years more, while they kept the effects in their hands, before the government claimed the administration, as being the effects of a person not to be found, which they called civil death; and the balance of this, the value of the plantation increasing, amounted to nineteen thousand four hundred and forty-six crusadoes, being about three thousand two hundred and forty moidores.
Thirdly, there was the Prior of St. Augustine’s account, who had received the profits for above fourteen years; but not being able to account for what was disposed of by the hospital, very honestly declared he had eight hundred and seventy-two moidores not distributed, which he acknowledged to my account: as to the king’s part, that refunded nothing.
There was a letter of my partner’s, congratulating me very affectionately upon my being alive, giving me an account how the estate was improved, and what it produced a year; with the particulars of the number of squares, or acres that it contained, how planted, how many slaves there were upon it: and making two-and-twenty crosses for blessings, told me he had said so many Ave Marias to thank the Blessed Virgin that I was alive; inviting me very passionately to come over and take possession of my own, and in the meantime to give him orders to whom he should deliver my effects if I did not come myself; concluding with a hearty tender of his friendship, and that of his family; and sent me as a present seven fine leopards’ skins, which he had, it seems, received from Africa, by some other ship that he had sent thither, and which, it seems, had made a better voyage than I. He sent me also five chests of excellent sweetmeats, and a hundred pieces of gold uncoined, not quite so large as moidores. By the same fleet my two merchant-trustees shipped me one thousand two hundred chests of sugar, eight hundred rolls of tobacco, and the rest of the whole account in gold.
I might well say now, indeed, that the latter end of Job was better than the beginning. It is impossible to express the flutterings of my very heart when I found all my wealth about me; for as the Brazil ships come all in fleets, the same ships which brought my letters brought my goods: and the effects were safe in the river before the letters came to my hand. In a word, I turned pale, and grew sick; and, had not the old man run and fetched me a cordial, I believe the sudden surprise of joy had overset nature, and I had died upon the spot: nay, after that I continued very ill, and was so some hours, till a physician being sent for, and something of the real cause of my illness being known, he ordered me to be let blood; after which I had relief, and grew well: but I verily believe, if I had not been eased by a vent given in that manner to the spirits, I should have died.
I was now master, all on a sudden, of above five thousand pounds sterling in money, and had an estate, as I might well call it, in the Brazils, of above a thousand pounds a year, as sure as an estate of lands in England: and, in a word, I was in a condition which I scarce knew how to understand, or how to compose myself for the enjoyment of it. The first thing I did was to recompense my original benefactor, my good old captain, who had been first charitable to me in my distress, kind to me in my beginning, and honest to me at the end. I showed him all that was sent to me; I told him that, next to the providence of Heaven, which disposed all things, it was owing to him; and that it now lay on me to reward him, which I would do a hundred-fold: so I first returned to him the hundred moidores I had received of him; then I sent for a notary, and caused him to draw up a general release or discharge from the four hundred and seventy moidores, which he had acknowledged he owed me, in the fullest and firmest manner possible. After which I caused a procuration to be drawn, empowering him to be the receiver of the annual profits of my plantation: and appointing my partner to account with him, and make the returns, by the usual fleets, to him in my name; and by a clause in the end, made a grant of one hundred moidores a year to him during his life, out of the effects, and fifty moidores a year to his son after him, for his life: and thus I requited my old man.
I had now to consider which way to steer my course next, and what to do with the estate that Providence had thus put into my hands; and, indeed, I had more care upon my head now than I had in my state of life in the island where I wanted nothing but what I had, and had nothing but what I wanted; whereas I had now a great charge upon me, and my business was how to secure it. I had not a cave now to hide my money in, or a place where it might lie without lock or key, till it grew mouldy and tarnished before anybody would meddle with it; on the contrary, I knew not where to put it, or whom to trust with it. My old patron, the captain, indeed, was honest, and that was the only refuge I had. In the next place, my interest in the Brazils seemed to summon me thither; but now I could not tell how to think of going thither till I had settled my affairs, and left my effects in some safe hands behind me. At first I thought of my old friend the widow, who I knew was honest, and would be just to me; but then she was in years, and but poor, and, for aught I knew, might be in debt: so that, in a word, I had no way but to go back to England myself and take my effects with me.
It was some months, however, before I resolved upon this; and, therefore, as I had rewarded the old captain fully, and to his satisfaction, who had been my former benefactor, so I began to think of the poor widow, whose husband had been my first benefactor, and she, while it was in her power, my faithful steward and instructor. So, the first thing I did, I got a merchant in Lisbon to write to his correspondent in London, not only to pay a bill, but to go find her out, and carry her, in money, a hundred pounds from me, and to talk with her, and comfort her in her poverty, by telling her she should, if I lived, have a further supply: at the same time I sent my two sisters in the country a hundred pounds each, they being, though not in want, yet not in very good circumstances; one having been married and left a widow; and the other having a husband not so kind to her as he should be. But among all my relations or acquaintances I could not yet pitch upon one to whom I durst commit the gross of my stock, that I might go away to the Brazils, and leave things safe behind me; and this greatly perplexed me.
I had once a mind to have gone to the Brazils and have settled myself there, for I was, as it were, naturalised to the place; but I had some little scruple in my mind about religion, which insensibly drew me back. However, it was not religion that kept me from going there for the present; and as I had made no scruple of being openly of the religion of the country all the while I was among them, so neither did I yet; only that, now and then, having of late thought more of it than formerly, when I began to think of living and dying among them, I began to regret having professed myself a Papist, and thought it might not be the best religion to die with.
But, as I have said, this was not the main thing that kept me from going to the Brazils, but that really I did not know with whom to leave my effects behind me; so I resolved at last to go to England, where, if I arrived, I concluded that I should make some acquaintance, or find some relations, that would be faithful to me; and, accordingly, I prepared to go to England with all my wealth.
In order to prepare things for my going home, I first (the Brazil fleet being just going away) resolved to give answers suitable to the just and faithful account of things I had from thence; and, first, to the Prior of St. Augustine I wrote a letter full of thanks for his just dealings, and the offer of the eight hundred and seventy-two moidores which were undisposed of, which I desired might be given, five hundred to the monastery, and three hundred and seventy-two to the poor, as the prior should direct; desiring the good padre’s prayers for me, and the like. I wrote next a letter of thanks to my two trustees, with all the acknowledgment that so much justice and honesty called for: as for sending them any present, they were far above having any occasion of it. Lastly, I wrote to my partner, acknowledging his industry in the improving the plantation, and his integrity in increasing the stock of the works; giving him instructions for his future government of my part, according to the powers I had left with my old patron, to whom I desired him to send whatever became due to me, till he should hear from me more particularly; assuring him that it was my intention not only to come to him, but to settle myself there for the remainder of my life. To this I added a very handsome present of some Italian silks for his wife and two daughters, for such the captain’s son informed me he had; with two pieces of fine English broadcloth, the best I could get in Lisbon, five pieces of black baize, and some Flanders lace of a good value.
Having thus settled my affairs, sold my cargo, and turned all my effects into good bills of exchange, my next difficulty was which way to go to England: I had been accustomed enough to the sea, and yet I had a strange aversion to go to England by the sea at that time, and yet I could give no reason for it, yet the difficulty increased upon me so much, that though I had once shipped my baggage in order to go, yet I altered my mind, and that not once but two or three times.
It is true I had been very unfortunate by sea, and this might be one of the reasons; but let no man slight the strong impulses of his own thoughts in cases of such moment: two of the ships which I had singled out to go in, I mean more particularly singled out than any other, having put my things on board one of them, and in the other having agreed with the captain; I say two of these ships miscarried. One was taken by the Algerines, and the other was lost on the Start, near Torbay, and all the people drowned except three; so that in either of those vessels I had been made miserable.
Having been thus harassed in my thoughts, my old pilot, to whom I communicated everything, pressed me earnestly not to go by sea, but either to go by land to the Groyne, and cross over the Bay of Biscay to Rochelle, from whence it was but an easy and safe journey by land to Paris, and so to Calais and Dover; or to go up to Madrid, and so all the way by land through France. In a word, I was so prepossessed against my going by sea at all, except from Calais to Dover, that I resolved to travel all the way by land; which, as I was not in haste, and did not value the charge, was by much the pleasanter way: and to make it more so, my old captain brought an English gentleman, the son of a merchant in Lisbon, who was willing to travel with me; after which we picked up two more English merchants also, and two young Portuguese gentlemen, the last going to Paris only; so that in all there were six of us and five servants; the two merchants and the two Portuguese, contenting themselves with one servant between two, to save the charge; and as for me, I got an English sailor to travel with me as a servant, besides my man Friday, who was too much a stranger to be capable of supplying the place of a servant on the road.
In this manner I set out from Lisbon; and our company being very well mounted and armed, we made a little troop, whereof they did me the honour to call me captain, as well because I was the oldest man, as because I had two servants, and, indeed, was the origin of the whole journey.
As I have troubled you with none of my sea journals, so I shall trouble you now with none of my land journals; but some adventures that happened to us in this tedious and difficult journey I must not omit.
When we came to Madrid, we, being all of us strangers to Spain, were willing to stay some time to see the court of Spain, and what was worth observing; but it being the latter part of the summer, we hastened away, and set out from Madrid about the middle of October; but when we came to the edge of Navarre, we were alarmed, at several towns on the way, with an account that so much snow was falling on the French side of the mountains, that several travellers were obliged to come back to Pampeluna, after having attempted at an extreme hazard to pass on.
When we came to Pampeluna itself, we found it so indeed; and to me, that had been always used to a hot climate, and to countries where I could scarce bear any clothes on, the cold was insufferable; nor, indeed, was it more painful than surprising to come but ten days before out of Old Castile, where the weather was not only warm but very hot, and immediately to feel a wind from the Pyrenean Mountains so very keen, so severely cold, as to be intolerable and to endanger benumbing and perishing of our fingers and toes.
Poor Friday was really frightened when he saw the mountains all covered with snow, and felt cold weather, which he had never seen or felt before in his life. To mend the matter, when we came to Pampeluna it continued snowing with so much violence and so long, that the people said winter was come before its time; and the roads, which were difficult before, were now quite impassable; for, in a word, the snow lay in some places too thick for us to travel, and being not hard frozen, as is the case in the northern countries, there was no going without being in danger of being buried alive every step. We stayed no less than twenty days at Pampeluna; when (seeing the winter coming on, and no likelihood of its being better, for it was the severest winter all over Europe that had been known in the memory of man) I proposed that we should go away to Fontarabia, and there take shipping for Bordeaux, which was a very little voyage. But, while I was considering this, there came in four French gentlemen, who, having been stopped on the French side of the passes, as we were on the Spanish, had found out a guide, who, traversing the country near the head of Languedoc, had brought them over the mountains by such ways that they were not much incommoded with the snow; for where they met with snow in any quantity, they said it was frozen hard enough to bear them and their horses. We sent for this guide, who told us he would undertake to carry us the same way, with no hazard from the snow, provided we were armed sufficiently to protect ourselves from wild beasts; for, he said, in these great snows it was frequent for some wolves to show themselves at the foot of the mountains, being made ravenous for want of food, the ground being covered with snow. We told him we were well enough prepared for such creatures as they were, if he would insure us from a kind of two-legged wolves, which we were told we were in most danger from, especially on the French side of the mountains. He satisfied us that there was no danger of that kind in the way that we were to go; so we readily agreed to follow him, as did also twelve other gentlemen with their servants, some French, some Spanish, who, as I said, had attempted to go, and were obliged to come back again.
Accordingly, we set out from Pampeluna with our guide on the 15th of November; and indeed I was surprised when, instead of going forward, he came directly back with us on the same road that we came from Madrid, about twenty miles; when, having passed two rivers, and come into the plain country, we found ourselves in a warm climate again, where the country was pleasant, and no snow to be seen; but, on a sudden, turning to his left, he approached the mountains another way; and though it is true the hills and precipices looked dreadful, yet he made so many tours, such meanders, and led us by such winding ways, that we insensibly passed the height of the mountains without being much encumbered with the snow; and all on a sudden he showed us the pleasant and fruitful provinces of Languedoc and Gascony, all green and flourishing, though at a great distance, and we had some rough way to pass still.
We were a little uneasy, however, when we found it snowed one whole day and a night so fast that we could not travel; but he bid us be easy; we should soon be past it all: we found, indeed, that we began to descend every day, and to come more north than before; and so, depending upon our guide, we went on.
It was about two hours before night when, our guide being something before us, and not just in sight, out rushed three monstrous wolves, and after them a bear, from a hollow way adjoining to a thick wood; two of the wolves made at the guide, and had he been far before us, he would have been devoured before we could have helped him; one of them fastened upon his horse, and the other attacked the man with such violence, that he had not time, or presence of mind enough, to draw his pistol, but hallooed and cried out to us most lustily. My man Friday being next me, I bade him ride up and see what was the matter. As soon as Friday came in sight of the man, he hallooed out as loud as the other, “O master! O master!” but like a bold fellow, rode directly up to the poor man, and with his pistol shot the wolf in the head that attacked him.
It was happy for the poor man that it was my man Friday; for, having been used to such creatures in his country, he had no fear upon him, but went close up to him and shot him; whereas, any other of us would have fired at a farther distance, and have perhaps either missed the wolf or endangered shooting the man.
But it was enough to have terrified a bolder man than I; and, indeed, it alarmed all our company, when, with the noise of Friday’s pistol, we heard on both sides the most dismal howling of wolves; and the noise, redoubled by the echo of the mountains, appeared to us as if there had been a prodigious number of them; and perhaps there was not such a few as that we had no cause of apprehension: however, as Friday had killed this wolf, the other that had fastened upon the horse left him immediately, and fled, without doing him any damage, having happily fastened upon his head, where the bosses of the bridle had stuck in his teeth. But the man was most hurt; for the raging creature had bit him twice, once in the arm, and the other time a little above his knee; and though he had made some defence, he was just tumbling down by the disorder of his horse, when Friday came up and shot the wolf.
It is easy to suppose that at the noise of Friday’s pistol we all mended our pace, and rode up as fast as the way, which was very difficult, would give us leave, to see what was the matter. As soon as we came clear of the trees, which blinded us before, we saw clearly what had been the case, and how Friday had disengaged the poor guide, though we did not presently discern what kind of creature it was he had killed.