04. fejezet (A szigeten töltött első hetek)

A nap már fényesen sütött, egy árva szellő sem járt, s a tenger tükörsimán terült el előttem. Nagy örömömre a hajót addigra az ár felemelte a zátonyról és közel hozta, majdnem addig a szikláig, amellyel olyan emlékezetes és fájdalmas találkozásban volt részem. Így is több mint egy kilométernyi távolságra hevert tőlem. El kellett jutnom oda, hogy magamhoz vegyek olyan holmikat, amelyek segítségével életben maradhatok.

Leszállva szellős nyughelyemről, újfent körülkémleltem, és az első dolog, ami a szemembe ötlött, a hajó csónakja volt. A parton hevert, tőlem úgy három kilométerre, jobbra, oda sodorta a szél és a hullámzó tenger. Arrafelé indultam el a part mentén, de amikor közelebb értem, észrevettem, hogy egy kis tengeröblöcske választ el a hajótól. Visszafordultam hát, és a hajó felé vettem az irányt, ahol begyűjthettem, amire szükségem van.

Az idő kevéssel dél után járt, a tenger egészen nyugodt volt, és az apály annyira süllyedt, hogy úszás nélkül egészen közel gázolhattam. Alig néhány száz méterre a hajótól hasított belém a keserű felismerés, miszerint, ha rajta maradunk, mind megmenekültünk volna, biztonságban partra jutunk és nem maradok ilyen keserves módon, társaság nélkül, egymagam. Könnyek szöktek a szemembe, de mivel e bánatomra nem volt gyógyír, tovább folytattam az utam.

Levetettem kabátom, mellényem és ingemet, mert a hőség nagy volt, és ruhában nehéz az úszás. Amikor elértem a hajót, újra gondban voltam, nem tudtam ugyanis, hogyan jussak fel a fedélzetre. Az alacsony vízállás miatt magasan tornyosult fölém, és nem láttam rajta semmit, amiben megkapaszkodhattam volna. Kétszer úsztam körbe, míg másodszorra észrevettem, amit már első ízben is látnom kellett volna - a hajó orráról kötél lógott le, bár nem ért le a vízig, így csak komoly nehézségek árán sikerült megragadnom. A kötél segítségével azonban már könnyen a fedélzeten termettem. Itt megláttam, hogy a hajó léket kapott és a hajóűrben sok víz rekedt meg. De mivel a hajó egy homokpad szélének támaszkodott, a tatrész megemelkedett, az orr pedig alacsonyabbra került, így viszont a középső részben mindent szárazon találtam. Első dolgom volt, hogy felderítsem, mi ment tönkre és mi használható. Nagy örömömre az egész élelmiszerkészletet romlatlan állapotban találtam. Mivel már igencsak ehetnékem volt, abba a szobába indultam, amelyikben a kenyeret tároltuk, megtömtem a zsebemet kétszersülttel és, mert nem volt vesztegetni való időm, evés közben már indultam is tovább. A nagy raktárszobában rumot is találtam, amiből ittam egy pohárral, hogy erőt merítsek az előttem álló teendőkhöz. Ezek után mindenekelőtt egy csónakra volt szükségem, amit megrakhatok a szükséges holmikkal.

Ésszerűtlen lett volna az után áhítoznom, amim nincs, tehát szorgosan munkához láttam. Volt a hajón néhány öl farönk, két-három nagy fagerenda és egy vagy két tartalék árboc, ezek közül összegyűjtöttem, amennyit bírtam, kötelet kötöttem rájuk, nehogy elsodródjanak a vízen, majd egyenként ledobáltam a hajóról. Ezzel végezvén leereszkedtem a hajó oldalán, négy szálfát magamhoz húztam, mindkét végüknél szorosan összekötöttem őket, két-három rövid deszkát keresztben hozzáerősítettem rögzítésül, és kész volt a tutaj. Remekül lehetett rajta mozogni, de a farönkök túl könnyűek voltak, és nem bírták volna el a nagy terhet. Folytattam a munkát. Egy erős fűrésszel háromfelé vágtam egy tartalékárbocot, és fáradságos munka árán a tutajomhoz rögzítettem azokat. Abbéli reményem, hogy előbb-utóbb megrakodhatom a tutajt, segített, hogy saját erőmet meghaladva végezzem a munkát.

A tutajom most már tekintélyes súlyt elbírhatott, végiggondoltam hát, hogy mivel rakodjam meg és hogyan érjem el, hogy a víz ne sodorja le mindazt a járművemről. A rendelkezésemre álló deszkákkal beborítottam a tutajt. Ezután három matrózláda következett, melyeket feltörtem s kiürítettem. Ezeket élelmiszerekkel töltöttem meg, úgymint kenyérrel, rizzsel, három németalföldi sajttal, öt darab szárított kecskehússal (ilyet gyakorta ettünk a hajón) és némi európai gabonamaradvánnyal, amivel a szárnyasainkat etettük, ám ez utóbbiak mostanra már elfogytak. A gabona egymással elkeveredett árpa és búza volt, melyről később csalódottan derítettem ki, hogy patkányok rágták meg és hasznavehetetlen lett. Ráakadtam a hajósgazda italkészletére is, több doboz volt tele rumosüvegekkel, összesen mintegy huszonöt-harminc liter. Mindezt így dobozaikban raktam rá a tutajomra, a megtöltött ládák mellé. Ezalatt legnagyobb ijedségemre azt vettem észre, hogy a víz szintje lassan emelkedni kezd és a parton hagyott ruháimat is eléri, majd elsodorja. Harisnyám és nyitott térdű vászonbricseszem rajtam volt ugyan, de jobbnak láttam ruha után nézni. Rövid keresés után találtam is eleget, de én csak a legszükségesebbet vettem magamhoz, mert más holmik és tárgyak fontosabbnak tűntek a szememben: pl. azok az ácsszerszámok, amelyeknek nagy hasznát vehetem a parton és melyeket hosszas keresgélés után találtam csak meg. Ezek többet értek most egy hajórakomány aranynál. Anélkül, hogy előzetesen átvizsgáltam volna, ezeket is leeresztettem a tutajomra.

Szükségem volt még lőszerre és fegyverekre. A nagy raktárszobában rábukkantam két jó vadászpuskára és két pisztolyra. Ezeket néhány lőporszaru, egy zacskó sörét és néhány régi rozsdás kard társaságában biztonságba helyeztem. Tudtam, hogy lőporhordók is vannak a hajón, de fogalmam sem volt róla, hogy a tüzérünk hol tartotta. Hosszas keresés után találtam hármat, kettőt száraz és használható állapotban, de a harmadik elázott. Ezeket is a tutajra vittem, amin így már tekintélyes teher foglalt helyet. Most azon gondolkodtam, hogyan jutok el a partig vitorla, evező vagy csáklya nélkül, vagyis úgy, hogy útközben a legkisebb fuvallat is eltéríthet a kiszemelt iránytól.

Három dolog bátorított: a békés tengerfelszín, az emelkedő és a part felé tartó víz, valamint a csekély, de úgyszintén a part felé irányuló szellő. Így miután találtam még két fűrészt, egy baltát és egy kalapácsot, valamint két-három törött evezőlapátot, rakományommal útra keltem. Úgy egy mérföldön át a tutaj jól haladt, nagyjából abban az irányban, ahol korábban partot értem. Abban reménykedtem, hogy az ár valami torkolatba hajt, ahol nyugodtan kiköthetek és kirakodhatom a szállítmányomat.

Így is történt. Egy kis öböl tárult elém, aminek irányában erősebb volt az ár, és én is igyekeztem úgy irányítani a járművemet, hogy minél gyorsabban sodorjon magával. Ám ekkor majdhogynem egy második hajótörést szenvedtem, amelynek a bekövetkezte miatt alighanem a szívem is meghasadt volna. Nem ismertem a partvonalat, és így nem számíthattam rá, hogy tutajom egyik sarka megfeneklik. A másik rögtön mélyre süllyedt, és minden ingóságom errefelé kezdett csúszni, kis híján a vízbe hullva. Hátamat nekifeszítettem a ládáknak, de csak nagy fáradsággal bírtam a tutajon tartani azokat. Maga a jármű mozdulatlan maradt. Moccannom sem volt szabad, nehogy egész alkotmányom elveszítse az egyensúlyát. Végre, mintegy félóra múlva, az emelkedő tengervíz segítségemre sietett, előbb vízszintbe állította, majd az akadályról leemelte a tutajomat. Evezőmmel ekkor arrafelé igyekeztem, ahol gyorsabbnak láttam a víz áramlását, és rövidesen egy kis folyó torkolatában találtam magam. Az erős áramlat itt tovább vitt felfelé a két part között, én pedig kikötéshez alkalmas helyet kerestem, mert nem akartam túl messzire jutni a folyón. Bíztam benne, hogy némi idő elteltével látok majd erre tengerjáró hajókat, ezért a part közelében akartam letáborozni.

Feljebb, a patak jobb partján észrevettem egy kis barlangot, és komoly küzdelmek árán közel evickéltem hozzá, olyannyira, hogy az evezőmmel már elértem a partot. De itt a rakományom újra kezdett a vízbe merülni, a part ugyanis meredeken lejtett, és amikor a tutaj közel ért hozzá, rézsútosan megdőlt, az előzőhöz hasonló veszélyes helyzetet teremtve. Nem tehettem mást, mint egy sík partszakasz mellett vártam, hogy az ár tetőzzön és a víz elborítsa ezt a partrészt. Hamarosan sor került rá, és amint e terület fölé tudtam irányítani a járművemet, mindjárt rögzítettem is mindkét oldalán egy-egy evezővel. Így várakoztam aztán, amíg a víz visszahúzódott és a tutajom a szárazon maradt.

Most következő gondom az volt, hogy körültekintsek az ismeretlen földön és gondoskodjam személyem és vagyonom biztonságáról. Nem tudtam, hol vagyok: földrészen vagy szigeten, lakott vagy lakatlan helyen, élnek-e itt veszélyes vadállatok vagy sem. Egy-két kilométerre tőlem egy hegyet láttam, mely meredeken és magasra emelkedett. Távolabb, észak felé, ennél alacsonyabb hegyek alkottak egész hegygerincet. Magamhoz vettem egy puskát, egy pisztolyt és egy lőporszarut, és felfedezőútra indultam a meredek oromra. Amint hosszú és megerőltető gyaloglás után fölértem, a leáldozó nap fényében szembesültem nyomorúságos helyzetemmel. Egy sziget feküdt előttem, körötte a végtelen tenger és néhol kősziklák, illetve, úgy 15 kilométerre nyugatra két ennél kisebb sziget.

Nem tapasztaltam különleges bőséget, és semmi sem utalt rá, hogy lakott sziget lenne, legfeljebb vadállatok lakhatták, bár ilyeneket sem vettem észre eddig. Láttam viszont sok ismeretlen fajtájú madarat, melyek közül visszajövet egy nagyot célba is vettem. Egy sűrű erdő szélén ült egy faágon. Mihelyt lövésem - mely a legelső lehetett ezen a szigeten - eldördült, az erdő minden részéből madarak ezrei röppentek föl borzasztó rikácsolással. A számtalan fajta közül azonban egyet sem találtam ismerősnek. A meglőtt madár színe és csőre alapján sólyomhoz hasonlított, de a karmai nem voltak nagyobbak, mint egy átlagos szárnyasé. Húsa, fájdalom, ehetetlen volt.

Felfedezésem birtokában visszatértem a tutajhoz, munkához láttam és a nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy partra hordjam a rakományt. Nem tudtam azonban, hogy mihez kezdjek éjszaka, nem volt ugyanis hol lepihennem. Bár ragadozókat nem láttam, mégis féltem a fűre leheverve elaludni, hátha erre jár egy és rám ront. Később kiderült, hogy felesleges volt emiatt aggódnom. Ekkor azonban még a partra cipelt ládákkal és deszkákkal vettem körbe magam, egyfajta kunyhót építve belőlük éjszakára. Most már csak az élelem okozott gondot, de eszembe jutott, hogy lövésem után láttam egypár, a nyúlhoz hasonló állatot előfutni az erdőből. Ebben bízva nemsokára elaludtam.

Másnap elhatároztam, hogy mindenekelőtt a szárazföldre szállítom azt a sok egyéb hajóbeli tárgyat, amit a hasznomra fordíthatnék, különös tekintettel a kötélzetre és a vitorlákra. Újra meg kellett látogatnom a hajót, ha még lehetséges. Tudtam, hogy a következő vihar darabokra rombolja majd, ezért arra gondoltam, a hajó mozdítható részeit is leszerelem és megkísérlem elhozni onnan. Gondolatban tanácskozást hívtam össze az ügyben, hogy visszavigyem-e magammal a tutajt. Az ötlet nem tűnt célszerűnek. Úgy döntöttem, apály idején indulok, akárcsak előző nap. Mielőtt elhagytam volna a kunyhómat, levetettem ruháim nagy részét, csak egy kockás ing, egy vászon alsónadrág és egy pár papucscipő maradt rajtam.

Csakhamar szerencsésen a hajón termettem, ahol elsőként egy új tutaj összetákolásához láttam. Az elsőnél szerzett tapasztalatokból okulva ezt nem készítettem olyan ormótlanra és nem is terheltem meg annyira, viszont a leghasznosabb tárgyakkal raktam meg: az ács készletéből való két-három teli zacskó szeggel és szegeccsel, fúróval, egy-két tucat fejszével és mind közül a leghasznosabbal, egy köszörűvel. Mindezekhez egybegyűjtöttem a tüzér számos eszközét, két-három vas emelőrudat, két hordónyi muskétagolyót, hét muskétát és még egy vadászfegyvert, egy nagy zsák apró sörétet, és egy nagy darab ólmot, de ez utóbbi olyan nehéz volt, hogy nem bírtam átemelni a hajó oldalán. Összecsomagoltam még továbbá a teljes ruhatárat, a tartalék orrvitorlát, egy függőágyat és némi ágyneműt. A megrakodott tutajt, nagy megnyugvásomra, most sokkal szerencsésebben sikerült partra tennem.

Némiképp aggódtam amiatt, nehogy távollétemben baja essen a szigeten maradt élelmiszereknek. Visszatértemkor azonban semmi nyomát sem vettem észre bárki vagy bármi idegen látogatásának, csak egy vadmacskaféle állat üldögélt a ládák egyikén, de közeledésemre távolabb futott, majd újra leült. Békésen és zavartalanul figyelte az arcomat, mintha ismeretséget akarna kötni velem. Akkor sem fogta menekülőre a dolgot, amikor a fegyveremmel rá céloztam, háborítatlanul ült tovább. Egy darab kétszersültet vetettem oda neki, kissé fájó szívvel, mert nem voltam bővében az élelmiszereknek, de amit odavetettem, ő megszagolgatta és föl is falta, sőt, úgy nézett, mint akinek ízlett és még kér. Amikor látta, hogy nem adok többet, elfutott.

Most, hogy ez a rakomány is partot ért - csak a lőporos hordókkal akadt némi gondom, azok ugyanis olyan súlyosak voltak, hogy fel kellett nyitnom és kisebb adagokban szállítanom a tartalmukat - nekiláttam, hogy néhány megfelelő méretűre vágott rúd és egy vitorlavászon segítségével sátrat készítsek. Ebbe a sátorba hordtam be mindent, amiről tudtam, hogy az eső vagy a napsütés kárt tehet bennük. Az üres ládákat és hordókat a sátor köré állítottam, hogy védelmet nyújtsanak egy váratlan támadás ellen. Ezután belülről deszkákkal, kívülről pedig egy üres ládával zártam el a sátor bejáratát, kényelmes fekvőhelyet készítettem magamnak, melléje pedig egy puskát és pár pisztolyt helyeztem. Végre egyfajta ágyban pihenhettem. Éjjel úgy aludtam, mint a bunda. Előző éjjel kevés nyugalmam volt, napközben pedig megfeszítetten dolgoztam azon, hogy minden fontos holmit partra tegyek és elrendezzek.

Habár alighanem a legnagyobb raktárkészlet volt már körülöttem, amivel egy magányos, számkivetett ember valaha is rendelkezhetett, mégis elégedetlen voltam és úgy gondoltam, amíg a hajó áll és megközelíthető, el kell hoznom belőle mindent, ami mozdítható. Nem mulasztottam hát el, hogy alacsony vízállásnál naponta meglátogassam a hajóroncsot, és elhordjak ezt-azt. A harmadik alkalommal annyi hajókötélzetet rakodtam fel, amennyit csak bírtam és ráadásnak még kisebb köteleket, zsinegeket, egy a vitorlák javítására szolgáló tartalék vásznat és a hordót, az átnedvesedett puskaporral. A vitorlákat szállítás előtt kisebb darabokra vágtam, hajózáshoz már úgysem voltak jók, csak vászonként vehettem hasznukat.

Volt még egy örömteli felfedezésem. Öt-hat az előzőekhez hasonló látogatás után már azt hittem, semmi sem maradt a hajón, amivel érdemes lenne bajlódnom. Ám egyszer csak egy nagy hordó kenyérre akadtam, sőt három teli hordó rumra, egy láda cukorra és egy hordó finom lisztre is. Ez meglepett, hiszen már a teljes ellátmányt átvizsgáltam, kivéve, amit tönkretett a víz. A nagy hordóból kiürítettem a kenyereket, és egyenként vitorlavászonba csomagoltam azokat, majd az egészet biztonságban elszállítottam.

A következő napon újra a hajón voltam, de mivel szinte semmi mozdítható nem maradt, nekiestem a horgonykötélnek, és hogy elvihessem, kisebb darabokra vágtam. Az árbocokból építettem erős tutajt, amit a horgonyköteleken kívül sok nehéz vasdarabbal és más súlyos holmival terheltem meg. Ekkor úgy tűnt, jó szerencsém újra elhagy. Beeveztem a folyó torkolatán, de nem tudtam olyan ügyesen irányítani a tutajt, mint korábban, az felfordult, én pedig a vízbe zuhantam egész fuvarommal. Jómagam csakhamar szárazra vergődtem, hanem a szállítmány nagy része, közte szinte az egész nehéz vasáru, amelynek nagy hasznát vehettem volna, odaveszett. A tengerapály beálltával a vízbe lemerülve, nagy fáradozások árán, sikerült megmentenem a horgonykötelek nagy részét és némi vasat. Ezek után is újra vissza-visszatértem a hajóhoz.

Tizenhárom napja éltem a szigeten, és már tizenegyszer fordultam meg a hajótöredéken, és közben mindent eltakarítottam onnan, ami emberi kézzel, egyedül elhordható. Őszintén szólva, azon törtem a fejem, hogy az egész hajót darabonként a szárazra hordom, de amikor felkészültem, hogy tizenkettedik alkalommal is útrakeljek, észrevettem, hogy erős szél támadt. De azért mégis ott termettem a megrongált hajón, és olyan hatékonyan kutattam át, hogy ezúttal is találtam még egy fiókos szekrénykét. Több borotvára, ollóra, egy tucat késre és villára, és egy rejtekfiókban mintegy 36 font sterling értékű papírpénzre, európai és brazil pénzérmékre, néhány spanyol ezüstre, valamint más arany- és ezüstpénzre akadtam. Mosolyogva így szóltam magamban a pénz láttán:

- Hiábavalóság! Mi hasznodat veszem én neked? Nem érdemled, hogy fölvegyelek a helyedről, e kések bármelyike többet ér, mint egész tömeged. Nincs rád szükségem, maradj, ahol vagy, és süllyedj el, mint olyan dolog, mely nem érdemli meg, hogy elcipeljék.

Némi meggondolás után mégis a késekhez tettem, és mindent egy darab vászonba göngyöltem. Midőn e poggyásszal kiléptem, és nekiláttam tutajom összeállításának, észrevettem, hogy felhők vonják be az eget, és csípős szél csapott meg éppen a szárazról. Nyomban rájöttem, hogy tutajt ácsolnom felesleges, széllel szemben úgysem tehetném partra, magamnak kell visszajutnom, mielőtt emelkedni kezd az ár és ez az esélyem is odavész. A vízbe ereszkedtem, és úszni kezdtem a homokos part felé, de egyrészt a súly, amelyet magammal cipeltem, másrészt az egyre viharosabbá váló szél keltette hullámok megnehezítették a dolgomat.

Végül sikerült hazajutnom kis sátramba, ahol leheveredtem biztonságba helyezett vagyontárgyaim mellé. Egész éjjel, sőt még másnap reggel is erőteljesen fújt a szél, és amikorra kikémleltem, a hajónak már nyoma veszett. Kicsit meglepődtem, de megnyugtatott az a tudat, hogy idejében menekítettem ki minden rakományt, ami hasznomra lehetett, és ha több idő állt volna a rendelkezésemre, se tudtam volna sokkal több mindent magamhoz venni. Ezek után már gondolatban sem sokat foglalkoztatott a hajó, bár néhány, nemigen használható töredéke később még partra vetődött.

Most mindenekelőtt a biztonságomról kellett gondoskodnom, mert attól tartottam, hogy vademberek vagy vadállatok vannak a szigeten. Sokat töprengtem azon, hogyan érjem el ezt és vajon milyen lakóhelyet építsek magamnak. Üreget vájjak a földbe, vagy sátort húzzak a föld fölé? Végül elhatároztam, hogy mind a kettőt megcsinálom. Ennek elkészítéséről az alábbiakban be is számolok.

Rá kellett jönnöm, hogy előző megtelepedésem helye nagyon közel fekszik ugyan a tengerhez, de mocsaras lapályon terül el, és ami a legnagyobb hátránya, nincs friss ivóvízforrás a közelében. Jobb fekvésű, kényelmesebb helyet kellett tehát találnom. Fontolóra vettem, mik az elsődleges szempontok: a jó levegő és a friss víz, amiről az imént szóltam, továbbá oltalom a nap hevétől, biztonság az emberekkel és állatokkal szemben, és végül a szabad kilátás a tengerre, hogy észrevegyem, ha, Isten segédletével, hajó tűnne fel a tengeren.

Hosszas keresgélés után ráakadtam az alkalmas helyre. Egy sziklafal tövében fekvő kis sík terület volt, mely mögött a sziklafal egyenes házfal módjára emelkedett, és így odafentről semmi sem tudott meglepetésszerűen mögém ereszkedni. A szikla oldalában egy mélyedés látszott, mely egy barlang bejáratának tűnt, de valójában nem vezetett barlangba vagy üregbe.

Az ajtószerű sziklamélyedés előtti zöld, sík földdarabon állítottam fel a sátramat. Ennek a helynek a szélessége alig volt száz méter, a hossza pedig mintegy kétszer akkora. Zöld szőnyegként terült el az ajtóm előtt, mely a sziklafal felőli oldaltól eltekintve minden irányban, lejtősen a tengerpartba torkollt. Mivel a hegy északi-északnyugati oldalára esett, ezért a nappal legforróbb szakaszában védve volt a hőségtől.

Mielőtt azonban felütöttem volna sátramat, annak helye körül, a szikla egyik végétől a másikig, egy tíz méteres sugarú félkört jelöltem ki, melyen aztán egymás mellé két sor erős cölöpöt vertem a földbe. E cölöpök körülbelül két méter hosszúak és felül hegyesek voltak, a két sor cölöp mintegy tizenöt centiméterre volt egymástól. A cölöpök közé mindenféle limlomot, különösen kötéldarabokat gyömöszöltem, egészen az oszlopok tetejéig. Belülről az egészet körülbelül nyolcvan centiméter hosszú oldalkarók támogatták. A kerítés így olyan erős lett, hogy sem ember, sem állat nem juthatott át rajta vagy fölötte. Sok időmbe és fáradságomba került az elkészítése, különösen az a része, amíg kivágtam a cölöpöknek való fákat, majd a helyükre szállítottam és a földbe ástam azokat.

Nyitott bejáratot vagy ajtót nem hagytam ezen a sánckerítésen, ehelyett egy rövid létrán másztam föl rajta, melyet aztán behúztam magam után. Most, hogy mintha egy erődítményben lettem volna, végre megtehettem azt, amit már jó ideje nem - nyugodtan alhattam. Később kiviláglott, hogy ezek szükségtelen óvintézkedések, mert olyan ellenség, amilyet magam elé képzeltem, az egész szigeten nem volt.

Végtelennek tűnő munkával hordtam be az erődömbe az élelmiszer- és lőszerkészleteimet, valamint minden egyéb vagyonomat, amelyekről korábban már számot adtam. Nagy sátrat emeltem, ami megvéd az esőtől, ez ugyanis az év egy bizonyos szakában állhatatosan zúdul erre a vidékre. Belül fölállítottam egy kisebb sátrat, a nagyobbat pedig kívülről vízhatlan ponyvával vontam be, amit még a vitorlákkal együtt mentettem ki a hajóból.

Most már nem a földön, vetett ágyon pihentem, hanem egy remek függőágyban, ami korábban a másodkapitányé volt. A sátorba behordtam a teljes élelmiszerkészletemet, és mindent, aminek megárthat a nedvesség. Miután végeztem ingóságaim elrendezésével, akkor fejeztem csak be a cölöpkerítést, elzárva az addigi bejáratot, hogy ezután, amint említettem, csak egy rövid létrával lehessen ki- és beközlekedni.

Amikor ezzel is megvoltam, nekiláttam, hogy megnagyobbítsam a szikla bemélyedését. Az eltávolított földet és követ pedig a kerítés belső oldalánál terítettem szét, aminek eredményeként egy fél méter magas teraszt kaptam. A sátram mögött közben elkészült a barlang, amelyet házam pincéjeként használtam.

Sok időbe és kemény munkába telt elérnem a kívánt eredményt, de közben történtek más dolgok is, amelyekről szintén érdemes beszámolnom. Akkortájt, amikor a sátor és a barlang elkészítésének tervét érleltem, sűrű, sötét fellegek gyűltek az égre, majd nagy zivatar tört ki. Hirtelen villám cikázott át az égen, hatalmas mennydörgés kíséretében, amiben még nem is lett volna semmi meglepő, sokkal inkább az a gondolat döbbentett meg, amely az elmémen futott át hirtelen: "Ó, a puskaporom!" Egy pillanatra megállt a szívverésem, amikor eszembe jutott, hogy egyetlen villámcsapástól megsemmisülhet az összes puskaporom, így teljesen kiszolgáltatott maradnék, védelem és zsákmányszerzés lehetősége nélkül. Magam miatt már kevésbé aggódtam, pedig ha a puskaporom tüzet fog, én is csúf véget érek.

Amikor véget ért a vihar, ami ennyire rám ijesztett, minden építkezéssel kapcsolatos munkámat félretéve, zsákokat és dobozokat gyűjtöttem, ezekbe osztottam föl a puskaport, és a kisebb csomagokat egymástól távol elhelyezve igyekeztem biztosítani, hogy ne kaphassanak egyszerre lángra. A két hét során, amíg ezzel foglalatoskodtam, a puskaporomat, amely 120 kilónál nem lehetett több, legalább 100 kis csomagban osztottam szét. A hordó, amely nedves volt nem jelentett veszélyt, ezért az új barlangomban kapott helyet, amelyet a magam kedvtelésére konyhának neveztem. A kis puskaporos csomagokat pedig, helyüket megjelölve, a kövek alatt és a sziklák repedéseiben rejtettem el gondosan, hogy az eső ne áztassa azokat.

Miközben munkámmal lassan haladtam előre, legalább naponta egyszer terepszemlére indultam fegyveremmel, részben kikapcsolódás gyanánt, részben, hogy ehető zsákmányt ejtsek. Közben fokozatosan megismerkedtem a sziget élővilágával. Már az első ilyen kirándulásom alkalmával felfedeztem, hogy kecskék is élnek a szigeten, aminek nagyon megörültem. Hamarosan rá kellett jönnöm azonban arra is, hogy túl félénkek és gyors lábúak ahhoz, hogy be lehessen őket cserkészni. Mégis bíztam abban, hogy időnként puskavégre kaphatok egyet-egyet. Erre hamarosan sor is került. Miután kiderítettem, hol tanyáznak, lesben vártam őket. Korábban, ha a sziklákról megpillantották, hogy a völgyben lesek rájuk, rémülten menekültek, ezért úgy döntöttem, hogy a sziklákhoz osonok, amikor épp a völgyben táplálkoznak, és így nem vehetnek észre. A látásuk sajátsága volt, hogy a tőlük magasabban fekvő dolgokra nem figyeltek. Ezentúl az említett módszert alkalmazva, a sziklákat másztam meg, ahonnan a célt bemérni is sokkal könnyebb volt. Az első, irányukba leadott lövésemmel megöltem egy anyaállatot, amelyhez nagy sajnálatomra egy szopós kiskecske tartozott, és amikor a nősténykecske összerogyott, a kicsinye mozdulatlanul állt mellette mindaddig, míg odaértem és felvettem a tetemet. Sőt mi több, amikor a zsákmányommal a vállamon hazafelé indultam, a kecskegida végig követett. Itt aztán letettem az anyaállatot, és kézbe vettem a kisgidát, magammal vittem és megpróbáltam megetetni. De nem fogadta el az ételt, így aztán kénytelen voltam végezni vele is és megenni. Mivel takarékoskodtam vele, a két kecske húsa hosszú időn át ételemül szolgált, és így tovább tartalékolhattam más élelmiszereimet, például a kenyeremet.

Mihelyst elkészültem a lakhelyemmel, nyilvánvalóvá vált, hogy ki kell alakítanom egy helyet a tűz számára, és ehhez fűtőanyagot is kell szereznem. Hogy mit tettem ennek érdekében, hogyan bővítettem a barlangomat és milyen más lépéseket tettem kényelmem megteremtésére, mindarról később szólok még a megfelelő helyen, de most vissza szeretném idézni azt a számos gondolatmenetemet, amelyet itteni életem váltott ki belőlem.

Sötéten láttam a helyzetemet. Azt mondtam magamban, hogy nem véletlenül lettem számkivetett ezen a szigeten, miután egy tomboló vihar letérített minket eredeti utunkról. Jó okom volt Isten ítéletét látni abban, hogy a kereskedelmi útvonalaktól több száz kilométerre, egy efféle elhagyatott helyen, magányosan kell bevégeznem az életemet. E gondolatok közben az arcomon bőségesen peregtek a könnyek. Időnként még szemrehányást is tettem Istennek, amiért teljes magánnyal és végtelen keserűséggel teli élettel sújtja némely teremtményét, aki ezek után még csak azért sem lehet hálás, hogy él.

Előbb-utóbb mindig eszembe jutottak azok az okok, amelyek miatt komolyan felülbírálhattam gondolataimat. Így például az egyik napon, amikor fegyverrel a kezemben, lehangoltan sétáltam a tengerparton, felötlött bennem, hogy másik nézőpont is létezhet: "Magányosan élek itt, az igaz, de nem kell-e hálaimát mondanom azért, mert nem jutottam a társaim sorsára? Hiszen tizenegyen indultunk el a csónakkal, és hol a másik tíz? Miért nem ők menekültek meg és én vesztem el? Miért lettem én a kiválasztott? Hol jobb lenni, itt vagy a tenger fenekén? Minden rosszban van valami jó, olyasvalami, ami a jelenleginél rosszabb is lehetne."

Máskor az jutott eszembe, milyen jól el vagyok látva élelemmel, és mi lenne most velem, ha nem így történik. Annak, ami velem megesett, vagyis, hogy a hajó a távoli zátonyról a part közelébe sodródott, és ott vesztegelt, amíg mindent elhozhattam róla, az esélye a valóságban egy a százezerhez. Mi lett volna a sorsom, ha úgy kell itt a szigeten élnem, ahogy először partra vetett a víz, anélkül, hogy az élethez szükséges feltételeket megteremthetném a magam számára. Elsősorban mihez is kezdenék fegyver és lőszer nélkül, vagy szerszámok, ruha, ágynemű és sátor nélkül? - kérdeztem magamtól. Most viszont, ha lőszerem el is fogyna és a fegyverem félre kellene tennem, így is elláttam magam hosszú időre minden szükséges holmival. Nem kell nélkülöznöm, amíg itt élek, akár hosszú ideig tart ez az élet, akár rövid idő alatt végez velem valamiféle betegség.

Bevallom, amikor azon elmélkedtem, hogy lőszerem egyszer csak elfogy majd, eszembe sem jutott, hogy akár egy villámcsapástól is egyszerre felrobbanhat az egész lőpor, ahogy arról később figyelmeztető jelet kaptam.

Most pedig, hogy visszaemlékeztem csendes életem melankolikus vonatkozásaira, folytatom számkivetettségem történetének elbeszélését, mely számításaim szerint szeptember 30-án kezdődött. Nem csak hajótörésem idejét, hanem a helyét is sejteni véltem, ugyanis az őszi napéjegyenlőség során a nap csaknem pontosan a fejünk fölött helyezkedett el, ebből arra következtettem, hogy az egyenlítőtől 9°-kal és 22'-cel északra szenvedtem hajótörést.

10-12 nap telt el partot érésem óta, amikor eszembe jutott, hogy naptárak, toll és tinta hiányában elveszíthetem az időérzékemet, és még a Sabbath napját is összetéveszthetem a hétköznapokkal. Hogy ezt elkerüljem, nagy póznát állítottam fel azon a helyen, ahol legelőször partra szálltam, és keresztben egy táblát erősítettem rá a következő felirattal: "Itt értem partot, 1659. szeptember 30-án." Késemmel naponta egy-egy rovást metszettem a táblába. A hét utolsó napján a rovás kétszer olyan hosszú, a hónap első napján háromszor olyan hosszú, mint a hétköznapoké.

A hajón tett látogatásaim során számos olyan apró, de nem kevésbé fontos holmit is elhoztam, amiről még nem adtam számot. Ezekre akkor bukkantam rá, amikor tüzetesebben átvizsgáltam a hajósládákat. A kapitány, a másodkapitány, a tüzér és az ács ládáiban egyaránt találtam tollakat, tintát és papírt, de volt még ott 3-4 iránytű, néhány hajózási műszer, napórák, távcsövek, térképek és navigációs könyvek. Nagy összevisszaságban találtam három Bibliát, amelyeket Angliából kaptam és én hoztam magammal az útra, továbbá portugál könyveket, köztük két-három imakönyvet és több más könyvet, amelyek mindegyikére nagy gonddal vigyáztam. El ne feledjem, a hajón volt egy kutya és két macska is, amelyek történetét más helyütt majd részletesebben elmesélem, itt csak annyit, hogy a két macskát magammal hoztam, a kutya pedig akkor ugrott ki a hajóból és úszott utánam, mikor első rakományommal visszatértem a hajóról a partra. Attól kezdve éveken át hűségesen szolgált, bár nem arra lett volna legnagyobb szükségem, hogy becserkésszen nekem bármit, vagy velem tartson sétáimon, hanem hogy beszéljen hozzám.

A már említett tollakkal, tintával és papírral a lehető legóvatosabban gazdálkodtam, és amíg a tintám kitartott, pontos beszámolót adtam mindenről. Utána már nem volt módom, mert hiába próbáltam bármilyen eszközzel is pótolni a tintát, nem sikerült. Ahogy a tintát hiányoltam, miután elfogyott, éppúgy több más dolognak is szükségét éreztem, amelyek nem álltak rendelkezésemre. Így például ásó, csákány és lapát, illetve tű és cérna. Ami a fehérneműt illeti, azt könnyen megtanultam nélkülözni.

Az említett szerszámok híján lassan haladtam a munkával, és közel egy évembe telt, mire teljesen befejeztem kis erődítményem építését. A kerítés cölöpjei olyan súlyosak voltak, hogy alig bírtam megemelni azokat, sokáig tartott, míg az erdőben kivágtam és előkészítettem egyet-egyet, és még tovább, míg hazaszállítottam. Megesett, hogy egyetlen cölöpnél ez a munka két napot vett igénybe, és egy harmadikat, mire a földbe állítottam. Ehhez segédeszköznek előbb egy súlyos fadarabot használtam, de később rájöttem, hogy a vas emelőrúddal jobban boldogulok, ami persze nem jelenti azt, hogy a továbbiakban ne járt volna fárasztó és hosszan tartó munkával ugyanez. De miért is zavart volna, ha valami hosszan tart, hiszen volt rá elég időm, hogy elvégezzem. Más elfoglaltságom pedig úgysem nagyon akadt, leszámítva talán a vadászatot, amelyre naponta sort kerítettem.

Alaposabban fontolóra vettem az életkörülményeimet, és nekiláttam, hogy írásban jellemezzem azokat. Nem azért, hogy utána az írást bárkire is ráhagyományozzam (úgy tűnt, nem leszek túl sok örökössel megáldva), hanem hogy összefoglaljam azokat a gondolataimat, amelyek naponta foglalkoztatnak. Mivel kezdett erőt venni rajtam a csüggedés, azzal nyugtattam magam, hogy összevetettem jelenlegi életem jó és rossz oldalát. Pártatlanul próbáltam megítélni a kényelmet, amit élvezek és a szenvedést, amit átélek:

Olyan őszinte vallomás volt ez, amilyen csak sanyarú sorsomtól kitelt. De nem csupán a negatív jelenségeket emlegette fel, hanem azokat is, amelyekért hálás lehetek. Szolgáljon ez tanulságul, mindazok számára, akiknek a világon a legnyomorúságosabb sors jutott, mert mindenben találhatunk valamit, ami megnyugvást okoz és reményt kelt.

Miután elkészítettem ezt a számvetést, mindinkább beletörődtem sorsomba, és lélekben megnyugodva kémleltem a tengert. Reménykedtem, hogy előbb-utóbb megpillantok egy hajót. Elkészült tehát hajlékom, a szikla oldalában felállított sátor, amelyet cölöpkerítéssel vettem körbe. Ez utóbbit fallá erősítettem, kívülről sűrű pázsitot ültettem előtte, később a cölöpfal és a szikla között szarufákat helyeztem el, és hogy az időnként rendkívüli erővel tomboló zivatarok ellen védve legyek, a gerendákat faágakkal takartam.

Túljutottam azon is, hogy a készleteimet a barlangba cipeljem, de ekkor fölmerült egy másik probléma. A különböző holmik hatalmas kupacai szinte az egész helyiséget elfoglalták. Megfordulnom sem volt hol. Nekiláttam hát, hogy megnagyobbítsam a barlangot. Befelé kezdtem mélyíteni, a laza homokkő pedig nem tanúsított túl nagy ellenállást. Mivel most már tudtam, hogy ragadozóktól nem kell tartanom, jobb kéz felől egy oldaljáratot is vájtam a sziklába, és a végén ajtót nyitottam a szabadba, ahonnan az erődömön kívülre juthattam. Így szabad ki- és bejárásom lehetett, és most már az ingóságaim tárolására is elegendő hely állt a rendelkezésemre.

Nekiláthattam, hogy gondoskodjam a kényelmemről. Evés, ivás és sok munka közben is nagy szükségem lett volna székre és asztalra. Ezek híján sokkal kevesebb örömöm telt az említett dolgok végzésében. Most tehát ez a munka következett. Úgy gondolom, hogy az ésszerűség a matematikával kapcsolatos tárgyak alapja, ezért ha mindent ésszerűen mérünk fel, és eszerint hozzuk meg a döntéseinket, idővel a kézműves mesterségekben való jártasságot is magas szintre fejleszthetjük magunkban. Korábban soha nem volt kézi szerszámmal dolgom, míg aztán elszánt próbálkozásaim során levontam a következtetést, hogy nem érdemes annál bonyolultabb szerkezetet terveznem, mint amit el is tudok készíteni. Bár számos szükséges eszközben hiányt szenvedtem, de ahogy telt az idő, úgy tanultam meg mindössze késsel és fejszével elkészíteni bizonyos tárgyakat. Jóllehet, ezek néha megismételhetetlen és egyedi külsejű tárgyak voltak, amelyekkel valószínűleg senki nem piszmogott volna annyit, mint én. Ha például egy táblára volt szükségem, kivágtam egy fát, a belőle nyert rönköt felállítottam, és fejszével egyenesre vagdostam az egyik oldalát, majd a másikat, mindaddig, amíg egy deszka vékonyságú lapot kaptam, amit aztán a késemmel csiszoltam simára. Igaz, hogy ezzel a módszerrel egy fából csak egy falapot készíthettem, de türelmes munkámnak legalább megvolt a gyümölcse, amely többet ért, mint a sok ráfordított idő.

Elsőként, mint már említettem, az asztalt és a széket fabrikáltam, a hajóról magammal hozott, rövid deszkadarabokból. Az általam készített nagy táblákból viszont fél méter széles polcokat emeltem egymás fölé, végig a barlangom egyik oldalán. Ezeken tároltam a szerszámokat, szegeket és más fémeszközöket. Elkülönítettem tehát azokat a holmikat, amikre bármikor szükségem lehetett. A fegyvereimet és más felakasztható dolgokat a sziklába ütött vasakra helyeztem, és mire mindezzel végeztem, a barlangom egy boltra hasonlított, ahol minden szükséges tárgy megtalálható. Nagy örömet okozott számomra, hogy az ingóságaim nem csak jó állapotban, hanem ezután már könnyen elérhető, jó helyen is voltak.

Eljött az ideje, hogy rendszeresen lejegyezzem napi elfoglaltságaimat. Kezdetben nem csak a dolgom volt túl sok, de a gondolataim sem voltak eléggé összeszedettek, és a naplóm eredetileg számos unalmas beszámolót tartalmazott volna, olyanokat, mint az itt következő:

"Szeptember 30-dika: Miután elkerültem a vízbe fulladást, és partra vergődtem, ahelyett, hogy hálát adtam volna Istennek a megmenekülésemért, előbb nagy mennyiségű sós vizet okádtam ki a gyomromból, majd ahogy kicsit jobban lettem, fel-alá futkostam a parton, karjaimmal hadonászva, fejem és arcom ütlegelve, és nyomorúságomban azt kiáltozva: Végem van, végem van! Míg végül összerogytam a fáradtságtól, és a földön fekve pihentem, hogy visszanyerjem erőmet, de nem alhattam el, mert gyötört a félelem."

Az ilyen kifakadásoktól eltekintve az első napokban lehetetlen volt, hogy naplót írjak, ehelyett inkább felmásztam az egyik közeli dombra, és a tengert figyeltem, várva, hogy meglátok egy hajót. Majd azt képzeltem, mintha messzi távolban egy vitorlát pillantanék meg. Megteltem reménnyel, majd addig bámultam meredten, míg a tekintetem elhomályosult, a képzelt vitorlát sem láttam már többé, és keserves könnyekre fakadtam, akár egy gyermek.

Mennyire különbözött ettől az oktalan szenvedélytől a józan lelki nyugalom, amely háztartásom rendbetétele után töltött el. Ekkor láttam neki, hogy megírjam a naplómat, amelyet az alábbiakban közlök, és amelynek írásával fel kellett hagynom, amikor a tintám elfogyott.

First Weeks on the Island

When I waked it was broad day, the weather clear, and the storm abated, so that the sea did not rage and swell as before. But that which surprised me most was, that the ship was lifted off in the night from the sand where she lay by the swelling of the tide, and was driven up almost as far as the rock which I at first mentioned, where I had been so bruised by the wave dashing me against it. This being within about a mile from the shore where I was, and the ship seeming to stand upright still, I wished myself on board, that at least I might save some necessary things for my use.

When I came down from my apartment in the tree, I looked about me again, and the first thing I found was the boat, which lay, as the wind and the sea had tossed her up, upon the land, about two miles on my right hand. I walked as far as I could upon the shore to have got to her; but found a neck or inlet of water between me and the boat which was about half a mile broad; so I came back for the present, being more intent upon getting at the ship, where I hoped to find something for my present subsistence.

A little after noon I found the sea very calm, and the tide ebbed so far out that I could come within a quarter of a mile of the ship. And here I found a fresh renewing of my grief; for I saw evidently that if we had kept on board we had been all safe—that is to say, we had all got safe on shore, and I had not been so miserable as to be left entirely destitute of all comfort and company as I now was. This forced tears to my eyes again; but as there was little relief in that, I resolved, if possible, to get to the ship; so I pulled off my clothes—for the weather was hot to extremity—and took the water. But when I came to the ship my difficulty was still greater to know how to get on board; for, as she lay aground, and high out of the water, there was nothing within my reach to lay hold of. I swam round her twice, and the second time I spied a small piece of rope, which I wondered I did not see at first, hung down by the fore-chains so low, as that with great difficulty I got hold of it, and by the help of that rope I got up into the forecastle of the ship. Here I found that the ship was bulged, and had a great deal of water in her hold, but that she lay so on the side of a bank of hard sand, or, rather earth, that her stern lay lifted up upon the bank, and her head low, almost to the water. By this means all her quarter was free, and all that was in that part was dry; for you may be sure my first work was to search, and to see what was spoiled and what was free. And, first, I found that all the ship’s provisions were dry and untouched by the water, and being very well disposed to eat, I went to the bread room and filled my pockets with biscuit, and ate it as I went about other things, for I had no time to lose. I also found some rum in the great cabin, of which I took a large dram, and which I had, indeed, need enough of to spirit me for what was before me. Now I wanted nothing but a boat to furnish myself with many things which I foresaw would be very necessary to me.

It was in vain to sit still and wish for what was not to be had; and this extremity roused my application. We had several spare yards, and two or three large spars of wood, and a spare topmast or two in the ship; I resolved to fall to work with these, and I flung as many of them overboard as I could manage for their weight, tying every one with a rope, that they might not drive away. When this was done I went down the ship’s side, and pulling them to me, I tied four of them together at both ends as well as I could, in the form of a raft, and laying two or three short pieces of plank upon them crossways, I found I could walk upon it very well, but that it was not able to bear any great weight, the pieces being too light. So I went to work, and with a carpenter’s saw I cut a spare topmast into three lengths, and added them to my raft, with a great deal of labour and pains. But the hope of furnishing myself with necessaries encouraged me to go beyond what I should have been able to have done upon another occasion.

My raft was now strong enough to bear any reasonable weight. My next care was what to load it with, and how to preserve what I laid upon it from the surf of the sea; but I was not long considering this. I first laid all the planks or boards upon it that I could get, and having considered well what I most wanted, I got three of the seamen’s chests, which I had broken open, and emptied, and lowered them down upon my raft; the first of these I filled with provisions—viz. bread, rice, three Dutch cheeses, five pieces of dried goat’s flesh (which we lived much upon), and a little remainder of European corn, which had been laid by for some fowls which we brought to sea with us, but the fowls were killed. There had been some barley and wheat together; but, to my great disappointment, I found afterwards that the rats had eaten or spoiled it all. As for liquors, I found several, cases of bottles belonging to our skipper, in which were some cordial waters; and, in all, about five or six gallons of rack. These I stowed by themselves, there being no need to put them into the chest, nor any room for them. While I was doing this, I found the tide begin to flow, though very calm; and I had the mortification to see my coat, shirt, and waistcoat, which I had left on the shore, upon the sand, swim away. As for my breeches, which were only linen, and open-kneed, I swam on board in them and my stockings. However, this set me on rummaging for clothes, of which I found enough, but took no more than I wanted for present use, for I had others things which my eye was more upon—as, first, tools to work with on shore. And it was after long searching that I found out the carpenter’s chest, which was, indeed, a very useful prize to me, and much more valuable than a shipload of gold would have been at that time. I got it down to my raft, whole as it was, without losing time to look into it, for I knew in general what it contained.

My next care was for some ammunition and arms. There were two very good fowling-pieces in the great cabin, and two pistols. These I secured first, with some powder-horns and a small bag of shot, and two old rusty swords. I knew there were three barrels of powder in the ship, but knew not where our gunner had stowed them; but with much search I found them, two of them dry and good, the third had taken water. Those two I got to my raft with the arms. And now I thought myself pretty well freighted, and began to think how I should get to shore with them, having neither sail, oar, nor rudder; and the least capful of wind would have overset all my navigation.

I had three encouragements—1st, a smooth, calm sea; 2ndly, the tide rising, and setting in to the shore; 3rdly, what little wind there was blew me towards the land. And thus, having found two or three broken oars belonging to the boat—and, besides the tools which were in the chest, I found two saws, an axe, and a hammer; with this cargo I put to sea. For a mile or thereabouts my raft went very well, only that I found it drive a little distant from the place where I had landed before; by which I perceived that there was some indraft of the water, and consequently I hoped to find some creek or river there, which I might make use of as a port to get to land with my cargo.

As I imagined, so it was. There appeared before me a little opening of the land, and I found a strong current of the tide set into it; so I guided my raft as well as I could, to keep in the middle of the stream.

But here I had like to have suffered a second shipwreck, which, if I had, I think verily would have broken my heart; for, knowing nothing of the coast, my raft ran aground at one end of it upon a shoal, and not being aground at the other end, it wanted but a little that all my cargo had slipped off towards the end that was afloat, and to fallen into the water. I did my utmost, by setting my back against the chests, to keep them in their places, but could not thrust off the raft with all my strength; neither durst I stir from the posture I was in; but holding up the chests with all my might, I stood in that manner near half-an-hour, in which time the rising of the water brought me a little more upon a level; and a little after, the water still-rising, my raft floated again, and I thrust her off with the oar I had into the channel, and then driving up higher, I at length found myself in the mouth of a little river, with land on both sides, and a strong current of tide running up. I looked on both sides for a proper place to get to shore, for I was not willing to be driven too high up the river: hoping in time to see some ships at sea, and therefore resolved to place myself as near the coast as I could.

At length I spied a little cove on the right shore of the creek, to which with great pain and difficulty I guided my raft, and at last got so near that, reaching ground with my oar, I could thrust her directly in. But here I had like to have dipped all my cargo into the sea again; for that shore lying pretty steep—that is to say sloping—there was no place to land, but where one end of my float, if it ran on shore, would lie so high, and the other sink lower, as before, that it would endanger my cargo again. All that I could do was to wait till the tide was at the highest, keeping the raft with my oar like an anchor, to hold the side of it fast to the shore, near a flat piece of ground, which I expected the water would flow over; and so it did. As soon as I found water enough—for my raft drew about a foot of water—I thrust her upon that flat piece of ground, and there fastened or moored her, by sticking my two broken oars into the ground, one on one side near one end, and one on the other side near the other end; and thus I lay till the water ebbed away, and left my raft and all my cargo safe on shore.

My next work was to view the country, and seek a proper place for my habitation, and where to stow my goods to secure them from whatever might happen. Where I was, I yet knew not; whether on the continent or on an island; whether inhabited or not inhabited; whether in danger of wild beasts or not. There was a hill not above a mile from me, which rose up very steep and high, and which seemed to overtop some other hills, which lay as in a ridge from it northward. I took out one of the fowling-pieces, and one of the pistols, and a horn of powder; and thus armed, I travelled for discovery up to the top of that hill, where, after I had with great labour and difficulty got to the top, I saw my fate, to my great affliction—viz. that I was in an island environed every way with the sea: no land to be seen except some rocks, which lay a great way off; and two small islands, less than this, which lay about three leagues to the west.

I found also that the island I was in was barren, and, as I saw good reason to believe, uninhabited except by wild beasts, of whom, however, I saw none. Yet I saw abundance of fowls, but knew not their kinds; neither when I killed them could I tell what was fit for food, and what not. At my coming back, I shot at a great bird which I saw sitting upon a tree on the side of a great wood. I believe it was the first gun that had been fired there since the creation of the world. I had no sooner fired, than from all parts of the wood there arose an innumerable number of fowls, of many sorts, making a confused screaming and crying, and every one according to his usual note, but not one of them of any kind that I knew. As for the creature I killed, I took it to be a kind of hawk, its colour and beak resembling it, but it had no talons or claws more than common. Its flesh was carrion, and fit for nothing.

Contented with this discovery, I came back to my raft, and fell to work to bring my cargo on shore, which took me up the rest of that day. What to do with myself at night I knew not, nor indeed where to rest, for I was afraid to lie down on the ground, not knowing but some wild beast might devour me, though, as I afterwards found, there was really no need for those fears.

However, as well as I could, I barricaded myself round with the chest and boards that I had brought on shore, and made a kind of hut for that night’s lodging. As for food, I yet saw not which way to supply myself, except that I had seen two or three creatures like hares run out of the wood where I shot the fowl.

I now began to consider that I might yet get a great many things out of the ship which would be useful to me, and particularly some of the rigging and sails, and such other things as might come to land; and I resolved to make another voyage on board the vessel, if possible. And as I knew that the first storm that blew must necessarily break her all in pieces, I resolved to set all other things apart till I had got everything out of the ship that I could get. Then I called a council—that is to say in my thoughts—whether I should take back the raft; but this appeared impracticable: so I resolved to go as before, when the tide was down; and I did so, only that I stripped before I went from my hut, having nothing on but my chequered shirt, a pair of linen drawers, and a pair of pumps on my feet.

I got on board the ship as before, and prepared a second raft; and, having had experience of the first, I neither made this so unwieldy, nor loaded it so hard, but yet I brought away several things very useful to me; as first, in the carpenters stores I found two or three bags full of nails and spikes, a great screw-jack, a dozen or two of hatchets, and, above all, that most useful thing called a grindstone. All these I secured, together with several things belonging to the gunner, particularly two or three iron crows, and two barrels of musket bullets, seven muskets, another fowling-piece, with some small quantity of powder more; a large bagful of small shot, and a great roll of sheet-lead; but this last was so heavy, I could not hoist it up to get it over the ship’s side.

Besides these things, I took all the men’s clothes that I could find, and a spare fore-topsail, a hammock, and some bedding; and with this I loaded my second raft, and brought them all safe on shore, to my very great comfort.

I was under some apprehension, during my absence from the land, that at least my provisions might be devoured on shore: but when I came back I found no sign of any visitor; only there sat a creature like a wild cat upon one of the chests, which, when I came towards it, ran away a little distance, and then stood still. She sat very composed and unconcerned, and looked full in my face, as if she had a mind to be acquainted with me. I presented my gun at her, but, as she did not understand it, she was perfectly unconcerned at it, nor did she offer to stir away; upon which I tossed her a bit of biscuit, though by the way, I was not very free of it, for my store was not great: however, I spared her a bit, I say, and she went to it, smelled at it, and ate it, and looked (as if pleased) for more; but I thanked her, and could spare no more: so she marched off.

Having got my second cargo on shore—though I was fain to open the barrels of powder, and bring them by parcels, for they were too heavy, being large casks—I went to work to make me a little tent with the sail and some poles which I cut for that purpose: and into this tent I brought everything that I knew would spoil either with rain or sun; and I piled all the empty chests and casks up in a circle round the tent, to fortify it from any sudden attempt, either from man or beast.

When I had done this, I blocked up the door of the tent with some boards within, and an empty chest set up on end without; and spreading one of the beds upon the ground, laying my two pistols just at my head, and my gun at length by me, I went to bed for the first time, and slept very quietly all night, for I was very weary and heavy; for the night before I had slept little, and had laboured very hard all day to fetch all those things from the ship, and to get them on shore.

I had the biggest magazine of all kinds now that ever was laid up, I believe, for one man: but I was not satisfied still, for while the ship sat upright in that posture, I thought I ought to get everything out of her that I could; so every day at low water I went on board, and brought away something or other; but particularly the third time I went I brought away as much of the rigging as I could, as also all the small ropes and rope-twine I could get, with a piece of spare canvas, which was to mend the sails upon occasion, and the barrel of wet gunpowder. In a word, I brought away all the sails, first and last; only that I was fain to cut them in pieces, and bring as much at a time as I could, for they were no more useful to be sails, but as mere canvas only.

But that which comforted me more still, was, that last of all, after I had made five or six such voyages as these, and thought I had nothing more to expect from the ship that was worth my meddling with—I say, after all this, I found a great hogshead of bread, three large runlets of rum, or spirits, a box of sugar, and a barrel of fine flour; this was surprising to me, because I had given over expecting any more provisions, except what was spoiled by the water. I soon emptied the hogshead of the bread, and wrapped it up, parcel by parcel, in pieces of the sails, which I cut out; and, in a word, I got all this safe on shore also.

The next day I made another voyage, and now, having plundered the ship of what was portable and fit to hand out, I began with the cables. Cutting the great cable into pieces, such as I could move, I got two cables and a hawser on shore, with all the ironwork I could get; and having cut down the spritsail-yard, and the mizzen-yard, and everything I could, to make a large raft, I loaded it with all these heavy goods, and came away. But my good luck began now to leave me; for this raft was so unwieldy, and so overladen, that, after I had entered the little cove where I had landed the rest of my goods, not being able to guide it so handily as I did the other, it overset, and threw me and all my cargo into the water. As for myself, it was no great harm, for I was near the shore; but as to my cargo, it was a great part of it lost, especially the iron, which I expected would have been of great use to me; however, when the tide was out, I got most of the pieces of the cable ashore, and some of the iron, though with infinite labour; for I was fain to dip for it into the water, a work which fatigued me very much. After this, I went every day on board, and brought away what I could get.

I had been now thirteen days on shore, and had been eleven times on board the ship, in which time I had brought away all that one pair of hands could well be supposed capable to bring; though I believe verily, had the calm weather held, I should have brought away the whole ship, piece by piece. But preparing the twelfth time to go on board, I found the wind began to rise: however, at low water I went on board, and though I thought I had rummaged the cabin so effectually that nothing more could be found, yet I discovered a locker with drawers in it, in one of which I found two or three razors, and one pair of large scissors, with some ten or a dozen of good knives and forks: in another I found about thirty-six pounds value in money—some European coin, some Brazil, some pieces of eight, some gold, and some silver.

I smiled to myself at the sight of this money: “O drug!” said I, aloud, “what art thou good for? Thou art not worth to me—no, not the taking off the ground; one of those knives is worth all this heap; I have no manner of use for thee—e’en remain where thou art, and go to the bottom as a creature whose life is not worth saying.” However, upon second thoughts I took it away; and wrapping all this in a piece of canvas, I began to think of making another raft; but while I was preparing this, I found the sky overcast, and the wind began to rise, and in a quarter of an hour it blew a fresh gale from the shore. It presently occurred to me that it was in vain to pretend to make a raft with the wind offshore; and that it was my business to be gone before the tide of flood began, otherwise I might not be able to reach the shore at all. Accordingly, I let myself down into the water, and swam across the channel, which lay between the ship and the sands, and even that with difficulty enough, partly with the weight of the things I had about me, and partly the roughness of the water; for the wind rose very hastily, and before it was quite high water it blew a storm.

But I had got home to my little tent, where I lay, with all my wealth about me, very secure. It blew very hard all night, and in the morning, when I looked out, behold, no more ship was to be seen! I was a little surprised, but recovered myself with the satisfactory reflection that I had lost no time, nor abated any diligence, to get everything out of her that could be useful to me; and that, indeed, there was little left in her that I was able to bring away, if I had had more time.

I now gave over any more thoughts of the ship, or of anything out of her, except what might drive on shore from her wreck; as, indeed, divers pieces of her afterwards did; but those things were of small use to me.

My thoughts were now wholly employed about securing myself against either savages, if any should appear, or wild beasts, if any were in the island; and I had many thoughts of the method how to do this, and what kind of dwelling to make—whether I should make me a cave in the earth, or a tent upon the earth; and, in short, I resolved upon both; the manner and description of which, it may not be improper to give an account of.

I soon found the place I was in was not fit for my settlement, because it was upon a low, moorish ground, near the sea, and I believed it would not be wholesome, and more particularly because there was no fresh water near it; so I resolved to find a more healthy and more convenient spot of ground.

I consulted several things in my situation, which I found would be proper for me: 1st, health and fresh water, I just now mentioned; 2ndly, shelter from the heat of the sun; 3rdly, security from ravenous creatures, whether man or beast; 4thly, a view to the sea, that if God sent any ship in sight, I might not lose any advantage for my deliverance, of which I was not willing to banish all my expectation yet.

In search of a place proper for this, I found a little plain on the side of a rising hill, whose front towards this little plain was steep as a house-side, so that nothing could come down upon me from the top. On the one side of the rock there was a hollow place, worn a little way in, like the entrance or door of a cave but there was not really any cave or way into the rock at all.

On the flat of the green, just before this hollow place, I resolved to pitch my tent. This plain was not above a hundred yards broad, and about twice as long, and lay like a green before my door; and, at the end of it, descended irregularly every way down into the low ground by the seaside. It was on the N.N.W. side of the hill; so that it was sheltered from the heat every day, till it came to a W. and by S. sun, or thereabouts, which, in those countries, is near the setting.

Before I set up my tent I drew a half-circle before the hollow place, which took in about ten yards in its semi-diameter from the rock, and twenty yards in its diameter from its beginning and ending.

In this half-circle I pitched two rows of strong stakes, driving them into the ground till they stood very firm like piles, the biggest end being out of the ground above five feet and a half, and sharpened on the top. The two rows did not stand above six inches from one another.

Then I took the pieces of cable which I had cut in the ship, and laid them in rows, one upon another, within the circle, between these two rows of stakes, up to the top, placing other stakes in the inside, leaning against them, about two feet and a half high, like a spur to a post; and this fence was so strong, that neither man nor beast could get into it or over it. This cost me a great deal of time and labour, especially to cut the piles in the woods, bring them to the place, and drive them into the earth.

The entrance into this place I made to be, not by a door, but by a short ladder to go over the top; which ladder, when I was in, I lifted over after me; and so I was completely fenced in and fortified, as I thought, from all the world, and consequently slept secure in the night, which otherwise I could not have done; though, as it appeared afterwards, there was no need of all this caution from the enemies that I apprehended danger from.

Into this fence or fortress, with infinite labour, I carried all my riches, all my provisions, ammunition, and stores, of which you have the account above; and I made a large tent, which to preserve me from the rains that in one part of the year are very violent there, I made double—one smaller tent within, and one larger tent above it; and covered the uppermost with a large tarpaulin, which I had saved among the sails.

And now I lay no more for a while in the bed which I had brought on shore, but in a hammock, which was indeed a very good one, and belonged to the mate of the ship.

Into this tent I brought all my provisions, and everything that would spoil by the wet; and having thus enclosed all my goods, I made up the entrance, which till now I had left open, and so passed and repassed, as I said, by a short ladder.

When I had done this, I began to work my way into the rock, and bringing all the earth and stones that I dug down out through my tent, I laid them up within my fence, in the nature of a terrace, so that it raised the ground within about a foot and a half; and thus I made me a cave, just behind my tent, which served me like a cellar to my house.

It cost me much labour and many days before all these things were brought to perfection; and therefore I must go back to some other things which took up some of my thoughts. At the same time it happened, after I had laid my scheme for the setting up my tent, and making the cave, that a storm of rain falling from a thick, dark cloud, a sudden flash of lightning happened, and after that a great clap of thunder, as is naturally the effect of it. I was not so much surprised with the lightning as I was with the thought which darted into my mind as swift as the lightning itself—Oh, my powder! My very heart sank within me when I thought that, at one blast, all my powder might be destroyed; on which, not my defence only, but the providing my food, as I thought, entirely depended. I was nothing near so anxious about my own danger, though, had the powder took fire, I should never have known who had hurt me.

Such impression did this make upon me, that after the storm was over I laid aside all my works, my building and fortifying, and applied myself to make bags and boxes, to separate the powder, and to keep it a little and a little in a parcel, in the hope that, whatever might come, it might not all take fire at once; and to keep it so apart that it should not be possible to make one part fire another. I finished this work in about a fortnight; and I think my powder, which in all was about two hundred and forty pounds weight, was divided in not less than a hundred parcels. As to the barrel that had been wet, I did not apprehend any danger from that; so I placed it in my new cave, which, in my fancy, I called my kitchen; and the rest I hid up and down in holes among the rocks, so that no wet might come to it, marking very carefully where I laid it.

In the interval of time while this was doing, I went out once at least every day with my gun, as well to divert myself as to see if I could kill anything fit for food; and, as near as I could, to acquaint myself with what the island produced. The first time I went out, I presently discovered that there were goats in the island, which was a great satisfaction to me; but then it was attended with this misfortune to me—viz. that they were so shy, so subtle, and so swift of foot, that it was the most difficult thing in the world to come at them; but I was not discouraged at this, not doubting but I might now and then shoot one, as it soon happened; for after I had found their haunts a little, I laid wait in this manner for them: I observed if they saw me in the valleys, though they were upon the rocks, they would run away, as in a terrible fright; but if they were feeding in the valleys, and I was upon the rocks, they took no notice of me; from whence I concluded that, by the position of their optics, their sight was so directed downward that they did not readily see objects that were above them; so afterwards I took this method—I always climbed the rocks first, to get above them, and then had frequently a fair mark.

The first shot I made among these creatures, I killed a she-goat, which had a little kid by her, which she gave suck to, which grieved me heartily; for when the old one fell, the kid stood stock still by her, till I came and took her up; and not only so, but when I carried the old one with me, upon my shoulders, the kid followed me quite to my enclosure; upon which I laid down the dam, and took the kid in my arms, and carried it over my pale, in hopes to have bred it up tame; but it would not eat; so I was forced to kill it and eat it myself. These two supplied me with flesh a great while, for I ate sparingly, and saved my provisions, my bread especially, as much as possibly I could.

Having now fixed my habitation, I found it absolutely necessary to provide a place to make a fire in, and fuel to burn: and what I did for that, and also how I enlarged my cave, and what conveniences I made, I shall give a full account of in its place; but I must now give some little account of myself, and of my thoughts about living, which, it may well be supposed, were not a few.

I had a dismal prospect of my condition; for as I was not cast away upon that island without being driven, as is said, by a violent storm, quite out of the course of our intended voyage, and a great way, viz. some hundreds of leagues, out of the ordinary course of the trade of mankind, I had great reason to consider it as a determination of Heaven, that in this desolate place, and in this desolate manner, I should end my life. The tears would run plentifully down my face when I made these reflections; and sometimes I would expostulate with myself why Providence should thus completely ruin His creatures, and render them so absolutely miserable; so without help, abandoned, so entirely depressed, that it could hardly be rational to be thankful for such a life.

But something always returned swift upon me to check these thoughts, and to reprove me; and particularly one day, walking with my gun in my hand by the seaside, I was very pensive upon the subject of my present condition, when reason, as it were, expostulated with me the other way, thus: “Well, you are in a desolate condition, it is true; but, pray remember, where are the rest of you? Did not you come, eleven of you in the boat? Where are the ten? Why were they not saved, and you lost? Why were you singled out? Is it better to be here or there?” And then I pointed to the sea. All evils are to be considered with the good that is in them, and with what worse attends them.

Then it occurred to me again, how well I was furnished for my subsistence, and what would have been my case if it had not happened (which was a hundred thousand to one) that the ship floated from the place where she first struck, and was driven so near to the shore that I had time to get all these things out of her; what would have been my case, if I had been forced to have lived in the condition in which I at first came on shore, without necessaries of life, or necessaries to supply and procure them? “Particularly,” said I, aloud (though to myself), “what should I have done without a gun, without ammunition, without any tools to make anything, or to work with, without clothes, bedding, a tent, or any manner of covering?” and that now I had all these to sufficient quantity, and was in a fair way to provide myself in such a manner as to live without my gun, when my ammunition was spent: so that I had a tolerable view of subsisting, without any want, as long as I lived; for I considered from the beginning how I would provide for the accidents that might happen, and for the time that was to come, even not only after my ammunition should be spent, but even after my health and strength should decay.

I confess I had not entertained any notion of my ammunition being destroyed at one blast—I mean my powder being blown up by lightning; and this made the thoughts of it so surprising to me, when it lightened and thundered, as I observed just now.

And now being about to enter into a melancholy relation of a scene of silent life, such, perhaps, as was never heard of in the world before, I shall take it from its beginning, and continue it in its order. It was by my account the 30th of September, when, in the manner as above said, I first set foot upon this horrid island; when the sun, being to us in its autumnal equinox, was almost over my head; for I reckoned myself, by observation, to be in the latitude of nine degrees twenty-two minutes north of the line.

After I had been there about ten or twelve days, it came into my thoughts that I should lose my reckoning of time for want of books, and pen and ink, and should even forget the Sabbath days; but to prevent this, I cut with my knife upon a large post, in capital letters—and making it into a great cross, I set it up on the shore where I first landed—“I came on shore here on the 30th September 1659.”

Upon the sides of this square post I cut every day a notch with my knife, and every seventh notch was as long again as the rest, and every first day of the month as long again as that long one; and thus I kept my calendar, or weekly, monthly, and yearly reckoning of time.

In the next place, we are to observe that among the many things which I brought out of the ship, in the several voyages which, as above mentioned, I made to it, I got several things of less value, but not at all less useful to me, which I omitted setting down before; as, in particular, pens, ink, and paper, several parcels in the captain’s, mate’s, gunner’s and carpenter’s keeping; three or four compasses, some mathematical instruments, dials, perspectives, charts, and books of navigation, all which I huddled together, whether I might want them or no; also, I found three very good Bibles, which came to me in my cargo from England, and which I had packed up among my things; some Portuguese books also; and among them two or three Popish prayer-books, and several other books, all which I carefully secured. And I must not forget that we had in the ship a dog and two cats, of whose eminent history I may have occasion to say something in its place; for I carried both the cats with me; and as for the dog, he jumped out of the ship of himself, and swam on shore to me the day after I went on shore with my first cargo, and was a trusty servant to me many years; I wanted nothing that he could fetch me, nor any company that he could make up to me; I only wanted to have him talk to me, but that would not do. As I observed before, I found pens, ink, and paper, and I husbanded them to the utmost; and I shall show that while my ink lasted, I kept things very exact, but after that was gone I could not, for I could not make any ink by any means that I could devise.

And this put me in mind that I wanted many things notwithstanding all that I had amassed together; and of these, ink was one; as also a spade, pickaxe, and shovel, to dig or remove the earth; needles, pins, and thread; as for linen, I soon learned to want that without much difficulty.

This want of tools made every work I did go on heavily; and it was near a whole year before I had entirely finished my little pale, or surrounded my habitation. The piles, or stakes, which were as heavy as I could well lift, were a long time in cutting and preparing in the woods, and more, by far, in bringing home; so that I spent sometimes two days in cutting and bringing home one of those posts, and a third day in driving it into the ground; for which purpose I got a heavy piece of wood at first, but at last bethought myself of one of the iron crows; which, however, though I found it, made driving those posts or piles very laborious and tedious work.

But what need I have been concerned at the tediousness of anything I had to do, seeing I had time enough to do it in? nor had I any other employment, if that had been over, at least that I could foresee, except the ranging the island to seek for food, which I did, more or less, every day.

I now began to consider seriously my condition, and the circumstances I was reduced to; and I drew up the state of my affairs in writing, not so much to leave them to any that were to come after me—for I was likely to have but few heirs—as to deliver my thoughts from daily poring over them, and afflicting my mind; and as my reason began now to master my despondency, I began to comfort myself as well as I could, and to set the good against the evil, that I might have something to distinguish my case from worse; and I stated very impartially, like debtor and creditor, the comforts I enjoyed against the miseries I suffered, thus:—

Upon the whole, here was an undoubted testimony that there was scarce any condition in the world so miserable but there was something negative or something positive to be thankful for in it; and let this stand as a direction from the experience of the most miserable of all conditions in this world: that we may always find in it something to comfort ourselves from, and to set, in the description of good and evil, on the credit side of the account.

Having now brought my mind a little to relish my condition, and given over looking out to sea, to see if I could spy a ship—I say, giving over these things, I began to apply myself to arrange my way of living, and to make things as easy to me as I could.

I have already described my habitation, which was a tent under the side of a rock, surrounded with a strong pale of posts and cables: but I might now rather call it a wall, for I raised a kind of wall up against it of turfs, about two feet thick on the outside; and after some time (I think it was a year and a half) I raised rafters from it, leaning to the rock, and thatched or covered it with boughs of trees, and such things as I could get, to keep out the rain; which I found at some times of the year very violent.

I have already observed how I brought all my goods into this pale, and into the cave which I had made behind me. But I must observe, too, that at first this was a confused heap of goods, which, as they lay in no order, so they took up all my place; I had no room to turn myself: so I set myself to enlarge my cave, and work farther into the earth; for it was a loose sandy rock, which yielded easily to the labour I bestowed on it: and so when I found I was pretty safe as to beasts of prey, I worked sideways, to the right hand, into the rock; and then, turning to the right again, worked quite out, and made me a door to come out on the outside of my pale or fortification. This gave me not only egress and regress, as it was a back way to my tent and to my storehouse, but gave me room to store my goods.

And now I began to apply myself to make such necessary things as I found I most wanted, particularly a chair and a table; for without these I was not able to enjoy the few comforts I had in the world; I could not write or eat, or do several things, with so much pleasure without a table: so I went to work. And here I must needs observe, that as reason is the substance and origin of the mathematics, so by stating and squaring everything by reason, and by making the most rational judgment of things, every man may be, in time, master of every mechanic art. I had never handled a tool in my life; and yet, in time, by labour, application, and contrivance, I found at last that I wanted nothing but I could have made it, especially if I had had tools. However, I made abundance of things, even without tools; and some with no more tools than an adze and a hatchet, which perhaps were never made that way before, and that with infinite labour. For example, if I wanted a board, I had no other way but to cut down a tree, set it on an edge before me, and hew it flat on either side with my axe, till I brought it to be thin as a plank, and then dub it smooth with my adze. It is true, by this method I could make but one board out of a whole tree; but this I had no remedy for but patience, any more than I had for the prodigious deal of time and labour which it took me up to make a plank or board: but my time or labour was little worth, and so it was as well employed one way as another.

However, I made me a table and a chair, as I observed above, in the first place; and this I did out of the short pieces of boards that I brought on my raft from the ship. But when I had wrought out some boards as above, I made large shelves, of the breadth of a foot and a half, one over another all along one side of my cave, to lay all my tools, nails and ironwork on; and, in a word, to separate everything at large into their places, that I might come easily at them. I knocked pieces into the wall of the rock to hang my guns and all things that would hang up; so that, had my cave been to be seen, it looked like a general magazine of all necessary things; and had everything so ready at my hand, that it was a great pleasure to me to see all my goods in such order, and especially to find my stock of all necessaries so great.

And now it was that I began to keep a journal of every day’s employment; for, indeed, at first I was in too much hurry, and not only hurry as to labour, but in too much discomposure of mind; and my journal would have been full of many dull things; for example, I must have said thus: “30th.—After I had got to shore, and escaped drowning, instead of being thankful to God for my deliverance, having first vomited, with the great quantity of salt water which had got into my stomach, and recovering myself a little, I ran about the shore wringing my hands and beating my head and face, exclaiming at my misery, and crying out, ‘I was undone, undone!’ till, tired and faint, I was forced to lie down on the ground to repose, but durst not sleep for fear of being devoured.”

Some days after this, and after I had been on board the ship, and got all that I could out of her, yet I could not forbear getting up to the top of a little mountain and looking out to sea, in hopes of seeing a ship; then fancy at a vast distance I spied a sail, please myself with the hopes of it, and then after looking steadily, till I was almost blind, lose it quite, and sit down and weep like a child, and thus increase my misery by my folly.

But having gotten over these things in some measure, and having settled my household staff and habitation, made me a table and a chair, and all as handsome about me as I could, I began to keep my journal; of which I shall here give you the copy (though in it will be told all these particulars over again) as long as it lasted; for having no more ink, I was forced to leave it off.