Közzététel dátuma: Jan 30, 2018 1:6:48 PM
(1) 1632-ben, Anglia York nevű városában születtem, jó családban. Apám, aki az idegen Kreutznaer névre hallgatott, Brémából került Hullba. Kereskedőként tisztes vagyonra tett szert és végül, szakmáját odahagyva, Yorkban telepedett le. Ekkor vette feleségül édesanyámat, aki az ország egy igen jó hírű családjából, a Robinsonoktól származott. Őutánuk örököltem a Robinson Kreutznaer nevet, de a szokásos angol szófacsarásnak köszönhetően ma már Crusoe-nak írjuk és nevezzük magunkat. Engem is így hívtak az útitársaim.
Két testvérbátyám volt. Az egyik Flandriában egy angol gyalogezrednél mint alezredes szolgált, s Dunkirknél*, a spanyolok ellen vívott csatában elesett. Mi lett a másik bátyámból, arról sohasem tudtam meg többet, mint amennyit az én szüleim tudtak meg arról, hogy belőlem mi lett.
A család harmadik fiaként, akinek semmilyen szakmát nem tanítottak, elmémben már nagyon korán kalandos gondolatok fogantak. Idős apám tisztességgel oktatott otthon a háznál, majd kisvárosi iskolába küldött. Jogászt akart belőlem nevelni. Engem azonban nem érdekelt más, csak a tengerészélet. E makacs hajlamomtól hajtva, ellene szegültem apám intelmeinek, sőt parancsainak éppúgy, mint anyám és barátaim tanácsainak és győzködésének. Szerintük volt valami végzetes ebben a természet iránti vonzalomban. Valóban el is vezetett keserű sorsom beteljesüléséhez.
Komoly és bölcs apám, hajlamom ellenében, értékes tanácsokkal látott el. Egy reggel a szobájába hívatott, melyhez a köszvény bilincselte őt, és szívélyesen faggatott szándékaim felől. Megkérdezte, hogy a puszta kóbor szándékon kívül mi késztet elhagynom a házát, a szülőföldemet, ahol kellő hivatásra lelhetnék és szorgalom útján vagyont szerezve kellemes életet élnék. Csak az elkeseredett szegények, mondta, vagy a dúsgazdag nagyravágyók indulnak kalandozni a nagyvilágba, hogy merész, rendkívüli vállalkozások által gazdagságra és dicsőségre tegyenek szert. Ám e lehetőségek mindegyike túl távol állt tőlem. Én a középsorsúakhoz tartozom, és amint ezt ő alaposan megtapasztalta, ez a legjobb állapot a világon, az emberi boldogság legbiztosabb forrása. Az ide tartozó sem a kemény munkának és a kézműves osztály szenvedéseinek, sem a nagyok büszkeségének, nagyravágyásának és irigységének nincs kitéve. Abból tudom, folytatta, hogy boldog sors a középosztályé, mert a többi ember mind ezt irigyli. A fejedelmek panaszkodnak magasabb rendű hivatásuk árnyoldalai miatt, és azt kívánják, bárcsak ne bíborban születtek volna. A bölcs arra kéri az Istent, hogy se szegénységet ne mérjen rá, se túlságos gazdagságot ne adjon neki.
Apám pedig arra kért, mindig tartsam szem előtt: a balsors az emberek legfelsőbb s legalsóbb osztályait sújtja leginkább. A középrendűek még a csapásoknak és a gyarlóságoknak is sokkal kevésbé vannak kitéve. Nincs részük annyi testi és lelki betegségben és gyötrődésben, mint azoknak, akik fényűzően és kicsapongva élnek, vagy szegényen, nehéz munka mellett éheznek és szükséget szenvednek. Utóbbiakra természetes módon hoz gyötrelmet ez az életvitel. A középszintű élet azonban mindennemű erény és élvezet számára nyitott. Az áldott középszer kezesei a béke és a bőség. A mértékletesség, a kiegyensúlyozottság, a nyugalom, az egészség, a társasági élet, az elfogadható időtöltések, a kívánt élvezetek mind a középszintű életet magasztaló kiváltságok. Ezen az úton haladva az emberek csendben és könnyedén vonultak át az életen és kényelemben hagyták el azt. Nem kellett már kezüket vagy fejüket munkára fogni, nem kellett rabszolgaként élniük a napi betevőért, nem háborították zavaros körülmények, meglopva a lélek békéjét, a test nyugalmát. Nem tombol bennük az irigység szenvedélye, az eltitkolt óhajok vagy a nagyravágyás. Könnyedségtől áthatva gyengéden siklanak át a világon, és a keserűeket mellőzve, jó érzékkel kóstolnak bele az élet édes ízeibe. Boldogságot éreznek, és a hétköznapok tapasztalataiból megtanulják mindezt még érzékenyebben befogadni. Ezek után magához ölelt és a legnagyobb szeretettel kért, ne cselekedjek könnyelmű ifjú módjára, s ne rohanjak olyan ínségbe, melytől a természet, születésem és eddigi sorsom által őrzött. Hiszen nem szorulok rá, hogy kenyérkeresésre adjam a fejem. Ő, miként gondos apához illik, bevezet tanácsaival és tetteivel abba az életbe, melynek szépségeit elém rajzolta. Ha pedig könnyű siker és boldogság nem kísérne ezen élet során, annak oka a sorsom lesz vagy a hibáim, melyek akadályoznak. Most, hogy megismertetett mindannak veszélyeivel, amire törekednék, lemond minden felelősségről, ha továbbra is makacsul ragaszkodom terveimhez. Ha csendes, szorgalmas élet mellett döntök, saját hazámban, kérése szerint, többet tesz majd értem, mint amennyit remélhetnék. Balszerencsémben viszont annyi részt sem vállal, hogy távozásra bátorítson. Végezetül apám arra kért, jusson eszembe bátyám, akit ugyanilyen őszinte beszéddel igyekezett távol tartani attól, hogy idegen háborúkba menjen. Ő sem hallgatott rá, ifjonti vére a hadseregbe űzte, ahol szomorú véget ért. Mindig imádkozni fog értem, de előre figyelmeztet, hogy áldatlan lesz az utam, ha ezt az esztelen lépést megteszem, és eljön majd az idő, amikor keservesen megbánom, hogy nem követtem öreg apám jó szándékú tanácsát, de senki nem lesz, aki segíthetne rajtam.
Intelmének utolsó mondatai közben - melyek valóban jövőbelátók voltak, de azt hiszem, ezzel ő maga sem volt tisztában - észrevettem, hogy sűrű könnyek folynak végig az arcán, különösen akkor, amikor a halott bátyámról beszélt. Amikor pedig elhagyatottságom, gyámoltalanságom idejét s a késő megbánást emlegette, szava reszketett a megindultságtól, és azt mondta, szíve olyannyira megtelt keserűséggel, hogy képtelen tovább beszélni.
Mélyen meghatott ez a beszélgetés, - hogy is lehetett volna másképp? Úgy határoztam, nem is gondolok többet az utazásra, inkább itthon alapozom meg életemet, apám óhaja szerint. De, sajnos, néhány hét múlva minden jó szándék tovatűnt, és hogy megelőzzem apám részéről a további gyámolítást, úgy döntöttem, szökve távozom tőle. Mégsem annak megfelelően jártam el, amire első felindulásom ösztökélt. Kilestem a pillanatot, amikor édesanyám a szokottnál jobb hangulatban látszott lenni, és megvallottam neki, mennyire fűt a vágy, hogy világot lássak. Ha letelepednék sem lennék soha elég kitartó ahhoz, hogy így éljek, és apám méltatlanságot követ el rajtam, ha arra kényszerít, hogy beleegyezése nélkül távozzam. Kereskedőinasnak vagy írnoknak, ügyvéd mellé mégsem állhatok be, most, hogy tizennyolc éves lettem! Biztosan megszöknék onnan, még tanulóéveim kitelte előtt. Bárcsak rá tudná bírni édesapámat, mondtam, hogy egyetlen tengeri utazásra adjon engedélyt, ami után, ha a hajósélet nem tetszene meg, ígérem, fokozott erővel pótolnám az elvesztegetett időt.
Anyám erre nagyon haragos lett, úgy tervem, mint azon vakmerőségem miatt, hogy ily hangon merek beszélni, holott apám olyan jóakarattal intett, tudva, hogy vesztemre török. Nem is értette, hogyan gondolhattam, hogy az apámmal folytatott bensőséges beszélgetés után efféle önpusztító tetthez kérem a beleegyezését. Ami anyám illette, nos, ő sem kívánta, hogy az elvesztésemben apáménál nagyobb szerepe legyen.
Bár anyám megtagadta, hogy kérésemmel apám elé járuljon, mint később megtudtam, beszámolt neki a beszélgetésünkről. Apám pedig, mélyet sóhajtva, aggódó hangon mondta:
- Ha a fiú itthon marad, lehet még boldog, de ha idegenbe utazik, minden teremtett lélek közül neki lesz legszerencsétlenebb sorsa. Ehhez nem adom a beleegyezésemet.
Még egy évet töltöttem el az apai házban. Szüleim a legkülönbözőbb jóakaratú javaslatokat tették jövőmre nézve, de süket fülekre találtak. Én konokul ragaszkodtam tervemhez. Egy napon éppen Hullban jártam, amikor véletlenül egyik iskolatársammal találkoztam, aki atyjának a hajóján Londonba készült utazni. Felajánlotta, hogy utazzam vele. Az ingyen utazás lehetősége, ami a hajósnép számára olyan csábítónak hat, nálam sem tévesztett célt. Sem apámtól, sem anyámtól nem kértem többé tanácsot, sőt egyetlen szóval sem figyelmeztettem őket. Nem latolgattam a körülményeket és a következményeket, nem kértem Isten vagy apám áldását, és csak Isten tudja, mekkora hiba volt ez.
(2) 1651. szeptember 1-jén a Londonba vitorlázó hajóra szálltam. A baj talán soha fiatal kalandort nem vett gyorsabban és tartósabban üldözőbe, mint engem. Alig hagytuk el a Humber torkolatát, amikor erős szél kerekedett és a tenger rémisztően háborogni kezdett. Először voltam most a nyílt tengeren, így hát, leírhatatlanul rosszul lettem és dermesztő félelem fogott el. Most kezdtem csak komolyan gondolkodni azon, mit tettem és mennyire jogos az isteni igazságszolgáltatás, mely utolért, amiért gonoszul elhagytam apám házát. Megelevenedtek előttem szüleim jó tanácsai, apám könnyei, anyám esdeklése. Még el nem fásult lelkiismeretem a legkeserűbb szemrehányásokkal illetett, amiért feledtem kötelességemet.
A vihar egyre erősebben tombolt, nagyon magasra korbácsolva a tenger hullámait. Korántsem akkorákra, mint amilyenekkel azóta, így például néhány nappal ezt a vihart követően találkoztam, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy engem, a zöldfülű hajóst megrémítsen. Minden újabb hullámról azt hittem, hogy elnyel bennünket, ha pedig a hajó hullámvölgybe süllyedt, azt, hogy többé nem is bukkan fel. Halálos szorongásomban számos fogadalmat tettem. Megígértem, hogy ha az Isten most az egyszer megszabadít és szárazföldre léphetek, azonnal hazasietek apámhoz, és nem szállok többé hajóra, amíg élek. Követem apám minden tanácsát, és sohasem teszem ki magam többé ilyen veszedelmeknek. Most értettem meg mindazt, mit a középrend dicséretére mondott. Irigyeltem annak békés, nyugalmas életmódját, és elhatároztam, hogy bűnbánó tékozló fiú módjára visszatérek családi hajlékomba.
E bölcs és józan gondolatok addig tartottak bennem, amíg a vihar odakint. Sőt, kis ideig még azután is. Másnap azonban, mikor a vihar lecsillapodott, s a tenger nyugodtabb lett, könnyelműbben vettem a dolgot. Azonban komolyságomat egész nap sikerült megőriznem, igaz, ehhez hozzájárult a tengeribetegségem is. Alkonyatkor kitisztult az ég, a szél elült és kellemes este köszöntött ránk. A naplemente szép volt és tisztán látható, akárcsak a napfelkelte másnap. Úgy éreztem, a szélcsendben a nap fényét visszaverő sima víztükörnél nincs szemet gyönyörködtetőbb természeti kép.
Éjjel jól aludtam. Reggel tengeribetegségemnek nyoma sem volt, s én derűs kedvvel merengtem azon, hogy a tenger, mely tegnap még ádázul háborgott, kevés idő elteltével ilyen békés és csodálatos látványt nyújt.
Ekkor lépett oda hozzám barátom, aki erre az útra magával csalt, vállon veregetett és így szólt:
- Nos, Bob, hogy érzed magad az átéltek után? Fogadni mernék, hogy inadba szállt a bátorságod, amikor tegnap azt a kalapemelő szelet kaptuk.
- Te azt kalapemelő szélnek nevezed? - kérdeztem. - Hiszen iszonyatos vihar volt!
- Vihar?! Ne bolondozz, azt hiszed, ilyen egy vihar? Nem volt az szinte semmi. Egy jobbfajta hajón, a nyílt tengeren, az efféle szélrohamra ügyet sem vetnénk. De te csak amolyan szárazföldi matróz vagy, Bob. Gyere, iszunk egy csésze puncsot, és el is felejtjük a történteket. Nézd csak, milyen pompás most az idő!
Röviddel ezután tengerészek módjára jártunk el, vagyis berúgtunk. Mire végeztem a puncsivással, a puncs is végzett velem. Ebben az egyetlen italozásban elmerült minden eddigi tettemhez fűződő lelkiismeret-furdalásom és a jövőre vonatkozó jó szándékú elhatározásaim. Így aztán, mire a vihar elmúltával a tenger színe simává csendesült, úgy nyugodtak le kétségbeesett gondolataim, és feledtem azt a félelmemet, hogy elnyel a tenger. Új életre keltek bennem a korábbi vágyaim, és nyoma veszett az esküknek, ígéreteknek, melyeket a veszély idején tettem. Pillanatokra még visszaidéztem ezeket, és ilyenkor győztek ugyan a komoly és józan gondolatok, de csakhamar leráztam és elűztem őket, mint gyengeséget és új barátaim társaságában italozva úrrá lettem ezeken a "kísértéseken" - ahogy lelkiismeretem intéseit neveztem. Öt vagy hat nap alatt olyan győzelmet arattam a lelkiismeretemen, amilyet csak egy, az ilyen holmitól szabadulni vágyó, fiatal, bűnös lélek kívánhat. Ezért aztán ki kellett állnom egy újabb próbát. Az isteni gondviselés, mint ilyen esetekben általában szokása, úgy határozott, egyértelművé teszi álláspontját. Hiszen, ha az elsőt nem tekintettem intő jelnek, hát a következőnél olyan élményben volt részem, amelynek fenyegető és egyben kegyes voltát a leghitványabb emberi lény is belátta volna.
Tengeri utazásunk hatodik napján értünk a yarmouthi révparthoz, rövid utat tettünk csak meg a vihar óta, mert egyszer az ellenszelek, máskor szélcsönd hátráltatták haladásunkat. Itt aztán horgonyt kellett vetnünk és vesztegelnünk hét-nyolc napig, amíg tartott a délnyugati ellenszél. Időközben Newcastle-ból is számos hajó érkezett a révbe, ahol a kedvező szélre szoktak várakozni, mely aztán a Temzébe segíti őket.
Mi meg akartuk kísérelni, hogy a dagály segítségével hajózzunk fölfelé a folyón, de a szél még négy-öt nap után is nagyon erős maradt, sőt nőttön-nőtt az ereje. Mivel a rév éppolyan biztonságosnak tűnt, mint a kikötő, kötélzetünk és horgonyaink erősek voltak, ezért a legénység a legkisebb veszélytől sem tartott, hanem a tenger hangulatát figyelmen kívül hagyva, jókedvű pihenéssel múlatta az időt. A nyolcadik nap reggelén azonban a szél ereje annyira megnövekedett, hogy minden erőnkkel siettünk vitorláinkat leszedni és biztonságunkról gondoskodni. Déltájban a tenger már hatalmas hullámokat vetett, a hajó fel-le imbolygott, a fedélzetre többször becsapott a víz, úgy, hogy egy-két ízben azt hittük, hogy horgonyunk kiszabadult. Erre a főkormányos kivetette a vészhorgonyt, a horgonyköteleket pedig szabad kényükre hagyta.
A szél eközben borzasztó viharrá nőtt, s még a matrózok arcán is rettegés és döbbenet tükröződött. A kapitány nagy erőkkel fáradozott azon, hogy a hajót megmentse, de azért, mikor kabinjából ki- és bejárkálva, mellettem elment, hallottam, amint többször azt ismétli:
- Úr Isten, könyörülj rajtunk! Mindnyájan elvesztünk! Végünk van!
E zűrzavar közben egész kábult voltam, és csöndesen feküdtem szobámban. Érzelmeimet le sem tudnám írni. A megbánásnak nem akartam helyt adni, mert rég legyőzött gyengeségnek tartottam. Elhitettem magammal, hogy ezt a veszélyt, mint az elsőt, csak képzelem. De amikor meghallottam a kapitánynak az imént említett szavait, rettentően megrémültem. Kiléptem kabinomból a fedélzetre, hogy körültekintsek. A látvány iszonyatos volt. A hegymagasságú hullámok tornyosultak fölénk, és három-négy percenként elborították alkotmányunkat. Körülöttünk is lesújtó volt a kép. Két súlyosan megterhelt hajó megcsonkította az árbocait, matrózaink kiáltásaiból pedig megtudtam, hogy egy másik hajó, mely másfél kilométerrel előttünk horgonyzott, végképp elsüllyedt. Két további hajónak elszakadtak a horgonykötelei, a vihar a háborgó tengerre ragadta őket, úgy, hogy egyetlen árbocuk sem maradt. A könnyű hajók jártak a legjobban, mert kevésbé gyötörték őket a hullámok, de egypár közülük közel sodródott hozzánk, úgyhogy minden pillanatban azt hittük, hogy betörik a mienk oldalát.
Alkonyat felé a kormányos és a fedélzetmester kérték a kapitányt, hogy csonkíttassa meg az előárbocot, amitől ő vonakodott. De a fedélzetmester szembeszállt vele, mondván, e nélkül elsüllyed a hajó, így a kapitány végül beleegyezett. Miután ezt megtették, a derékárboc túl ingatag maradt, és úgy imbolyogtatta a hajót, hogy le kellett vágni ezt is, így az egész hajófedél le lett tarolva. Nemsokára rá egy iszonyatos hullámtömeg magával ragadta csónakunkat, utolsó reménységünket is.
Könnyen elképzelhető, hogy én, olyan újoncként, aki már ennél sokkal csekélyebb dologtól is megrémültem, mit éreztem mindezek után. Ennyi idő távolából magam is csak annyit tudok, hogy a bánkódás tízszerte jobban gyötört, amiért múltkori fogadalmaimtól visszatértem korábbi rögeszméimhez, mint maga a halálos rettegés. Mindez, s e mellett a vihar dühöngése kimondhatatlan lelkiállapotba kerített. A vihar olyan ádáz dühvel tombolt, amilyenhez foghatót, saját bevallásuk szerint, a matrózok még nem értek meg. A hajónk jó volt, de súlyosan megterhelt, és olyan mély volt a merülése, hogy egyik-másik tengerész időnként ijedten kiáltotta: "Süllyedünk!" Tudatlanságomnak köszönhetően nem tudtam pontosan, mit jelent ez. Bár a vihar rettentő volt, olyasmit láttam ekkor, amit ritkán látni tengerészeknél: a kapitány, a fedélzetmester s néhány matróz, akiknek erős volt a hite, térdre borultak és imádkoztak. A rettegésünket tetézte egy új, éjfélkor támadt vészhír. A matrózok egyike, akit leküldtek a hajófenék megvizsgálására, harsány hangon kiáltott fel, hogy a hajó léket kapott s hogy a hajófenékben már egy méternél magasabban áll a víz. Erre minden szabad kezet a szivattyúkhoz rendeltek. Én a remegéstől elgyöngülve ágyamra hanyatlottam, de a tengerészek felráztak s azt mondták, hogy eddig semmire sem voltam ugyan használható, most azonban éppen úgy szivattyúzhatok, mint akárki más. Hirtelen összeszedtem magam, és komoly lendülettel munkához láttam. Ezalatt a kapitány néhány kisebb szénszállító hajót pillantott meg, melyek nem tudtak ellenállni a szél rohamának, elszabadultak horgonyzóhelyükről, és a tenger felé sodródtak. Amikor közelebb érkeztek hozzánk, vészlövést adtunk le. Én nem ismerve a dörrenés okát, azt hittem, hogy a hajó szakadt darabokra vagy más borzasztó dolog történt. Hiába szépíteném, annyira megrettentem, hogy ájultan rogytam össze. Minthogy mindenki saját életével törődött, senki sem figyelt rám. Másik ember lépett helyemre a szivattyúnál, ám, talán mert halottnak tartott, lábával félregurított engem. Sokáig tartott, míg újra magamhoz tértem.
A munka nem maradt abba, de a vízszint emelkedett a hajófenéken, és nyilvánvaló volt, hogy elsüllyedünk. A vihar kissé alábbhagyott, de az képtelenség volt, hogy a hajót fenntarthassuk mindaddig, míg valamely kikötőbe nem ér. Végre a többször leadott vészlövések nyomán egy könnyebb hajótól, mely már előttünk elhaladt, egy csónak érkezett a segítségünkre. Nagyon kockázatos volt a hajó közelébe jönnie, s hogy egészen eljuthasson hozzánk vagy átszálljunk bele, az lehetetlenségnek látszott. A derék hajóslegények életük kockáztatásával, egész erejükből eveztek, és végre megragadták azt a bójához erősített hajókötelet, melyet feléjük dobtunk. Így sikerült nagy küzdelem árán a csónakot a tathoz közel húznunk, s végül abba átmásznunk. De az ő hajójukat elérnünk lehetetlen volt. Elhatároztuk tehát, hogy a szél és hullámok vezérletére bízzuk magunkat, s csak amennyire lehet, közelebb evezünk a parthoz. Kapitányunk megígérte a megmentésünkre siető tengerészeknek, hogy ha épen partot érünk, lerója háláját az ő parancsnokuk előtt. Részint evezve, részint hánykolódva, rézsútosan a tengerpart északi része felé haladtunk.
Nem telt belé egy negyedóra, és elhagyott hajónkat süllyedni láttuk. Akkor fogtam fel, milyen az, amikor a tengeren elsüllyed egy hajó. Bevallom, alig mertem oda pillantani. A tengerészektől hallottam, hogy mi történik, mert attól a pillanattól fogva, hogy engem a csónakba hurcoltak, félholt voltam az ijedtségtől. Szívemet megbénította a gondolataim bűne miatti borzalom és a félelem attól, ami még előttem áll.
A matrózok erejüket megfeszítve eveztek, hogy közelebb érhessünk a parthoz. Valahányszor csónakunkat valamelyik hullámóriás a hátára vette, láttuk a tengerpartra tömegestül tóduló embereket, akik arra vártak, hogy segíthessenek, ha a közelükben leszünk. Lassan haladtunk előre. Végre, miután a wintertoni világítótornyot körüleveztük, és itt a nyugat felé, Cromer irányába kiszögellő partvonal mérsékelte a szél dühét, közeledtünk a révhez. Maga a partraszállás még némi bajjal járt, de végül mindnyájan partot értünk. Ép bőrrel és gyalog indultunk útnak Yarmouthba, ahol mint hajótörést szenvedetteket, nagy törődéssel fogadtak. A városi hatóságok jó szálláshelyeket jelöltek ki számunkra, s a kereskedők és hajómesterek pénzt gyűjtöttek a javunkra, hogy tetszésünk szerint utazhassunk Londonba vagy vissza Hullba.
Ha ezúttal elég eszem lett volna visszatérnem Hullba és onnan az apai házhoz, minden bizonnyal sok szenvedéstől megkímélem magamat. Édesapám pedig, mint Megváltónk példázata mondja, hizlalt borjat vágatott volna le szerencsés visszatérésem örömére. De csak annyit tudott meg az egész dologból, hogy az a hajó, melyen én voltam, a yarmouthi révpartnál viharba került és elsüllyedt, és csak sokkal későbben értesült róla, hogy nem fúltam a tengerbe.
Gonosz végzetem feltartóztathatatlanul üldözött tovább. A józan ész és megfontoltság pillanataiban határozott késztetést éreztem, hogy hazatérjek, mégsem volt erőm így cselekedni. Nem tudom, mi volt ennek az oka. Nem állítom, hogy titokzatos, megfellebbezhetetlen döntés, mely arra késztet, hogy önpusztításunk eszközévé váljunk, bár előrelátjuk a jövőt és tudatosan rohanunk végzetünkbe. De alighanem egy ilyen nyomorúságot hozó, leküzdhetetlen hatalom hiúsította meg szabadulási szándékomat és ösztökélt tovább józan elmélkedéseim és legbensőbb meggyőződésem ellenére, nem szólva arról a két határozott útmutatásról, amelyben első próbálkozásom idején volt részem.
Iskolatársam, a hajóskapitány fia, akinek köszönhetően az utazásra elszántam magam, Yarmouthba érkezésünk után egy távoli szállásra ment, s így mi csak néhány nap múlva láttuk viszont egymást. Addigra már sokkal kevésbé volt elszánt, mint én. Egészen megváltozott, és szomorúan, fejcsóválva kérdezősködött hogylétem felől. Atyja is jelen volt, aki csak most tudta meg, ki vagyok én és miképp tettem meg ezt az első tengeri utamat. A hajótulajdonos komolyan és részvevő hangon fordult hozzám:
- Fiatalember, ne menjen többé a tengerre. Legyen ez egyértelmű lecke az ön számára arra vonatkozóan, hogy nem hajósnak született!
- Miért, uram? - kérdeztem. - Talán ön sem akar hajóra szállni többé?
- Ez egészen más, a tengerészet nekem hivatásom, tehát kötelességem, ön azonban ez utazást csak kísérletül tette, és a felsőbb hatalmak ízelítőt adtak abból, hogy mi vár önre e pályán. Talán ön hozta a szerencsétlenséget mindnyájunk fejére, mint ahogy Jónás megrontotta a jáfói hajót. Beszéljen magáról, milyen cél vezérelte a hajómra.
Ekkor elbeszéltem neki egész történetemet, de amire a végéhez értem, különös szenvedéllyel fakadt ki.
- Mit tettem, hogy ily nyomorultat a hajómra engedtem! A világ minden kincséért sem tenném többé a lábamat egy hajóra önnel!
Könnyen megmagyarázhattam nagy és szenvedélyes haragját, hiszen roppant veszteséget szenvedett és mit sem tehetett ellene. Később még egyszer figyelmeztetett, ezúttal nyugodtan és komolyan, hogy térjek vissza apámhoz, és ne kísértsem Istent.
- Fiatalember - mondta -, ne feledje, ha nem tér haza, csak súlyos balsors és csalódás lesz a része, mindaddig, míg apja szavai végleg be nem teljesülnek.
Kevés szóval feleltem, nemsokára elváltunk, és én sohasem láttam többé életemben. Kevés pénz lévén nálam, szárazföldi úton indultam Londonba. Londonban, akárcsak útközben sokat vívódtam azon, hogy milyen irányt szabjak életemnek - visszatérjek az apai házba, vagy a tengert válasszam. De most az álszégyen vett rajtam erőt. Magam előtt láttam a gúnyosan mosolygó szomszédokat, s nemcsak szülőim, de rokonaim előtt is szégyelltem megjelenni. Azóta is gyakran volt módom megfigyelni, mily oktalan az ember ilyen ügyekben, főképp ifjúkorában. Inkább szégyelli a töredelmességet és megbánást, mint magát a vétket, nem pirul tette miatt, melyért joggal gondolnák ostobának, de röstelli a visszatérést a józan cselekvéshez, mely által megfontolt, bölcs emberré válhatna.
Életemnek ebben az időszakában tehát egy darabig bizonytalan voltam abban, milyen lépéseket tegyek és hogyan folytassam az életem. A hazatéréstől továbbra is vonakodtam, és a halogatással egyre gyengült az átvészelt események súlya. Szóval, néhány heti bizonytalan tűnődés, tétovázás után elhatároztam, hogy fölhasználom a tengeri utazásra kínálkozó első alkalmat.
Start in Life
I was born in the year 1632, in the city of York, of a good family, though not of that country, my father being a foreigner of Bremen, who settled first at Hull. He got a good estate by merchandise, and leaving off his trade, lived afterwards at York, from whence he had married my mother, whose relations were named Robinson, a very good family in that country, and from whom I was called Robinson Kreutznaer; but, by the usual corruption of words in England, we are now called—nay we call ourselves and write our name—Crusoe; and so my companions always called me.
I had two elder brothers, one of whom was lieutenant-colonel to an English regiment of foot in Flanders, formerly commanded by the famous Colonel Lockhart, and was killed at the battle near Dunkirk against the Spaniards. What became of my second brother I never knew, any more than my father or mother knew what became of me.
Being the third son of the family and not bred to any trade, my head began to be filled very early with rambling thoughts. My father, who was very ancient, had given me a competent share of learning, as far as house-education and a country free school generally go, and designed me for the law; but I would be satisfied with nothing but going to sea; and my inclination to this led me so strongly against the will, nay, the commands of my father, and against all the entreaties and persuasions of my mother and other friends, that there seemed to be something fatal in that propensity of nature, tending directly to the life of misery which was to befall me.
My father, a wise and grave man, gave me serious and excellent counsel against what he foresaw was my design. He called me one morning into his chamber, where he was confined by the gout, and expostulated very warmly with me upon this subject. He asked me what reasons, more than a mere wandering inclination, I had for leaving father’s house and my native country, where I might be well introduced, and had a prospect of raising my fortune by application and industry, with a life of ease and pleasure. He told me it was men of desperate fortunes on one hand, or of aspiring, superior fortunes on the other, who went abroad upon adventures, to rise by enterprise, and make themselves famous in undertakings of a nature out of the common road; that these things were all either too far above me or too far below me; that mine was the middle state, or what might be called the upper station of low life, which he had found, by long experience, was the best state in the world, the most suited to human happiness, not exposed to the miseries and hardships, the labour and sufferings of the mechanic part of mankind, and not embarrassed with the pride, luxury, ambition, and envy of the upper part of mankind. He told me I might judge of the happiness of this state by this one thing—viz. that this was the state of life which all other people envied; that kings have frequently lamented the miserable consequence of being born to great things, and wished they had been placed in the middle of the two extremes, between the mean and the great; that the wise man gave his testimony to this, as the standard of felicity, when he prayed to have neither poverty nor riches.
He bade me observe it, and I should always find that the calamities of life were shared among the upper and lower part of mankind, but that the middle station had the fewest disasters, and was not exposed to so many vicissitudes as the higher or lower part of mankind; nay, they were not subjected to so many distempers and uneasinesses, either of body or mind, as those were who, by vicious living, luxury, and extravagances on the one hand, or by hard labour, want of necessaries, and mean or insufficient diet on the other hand, bring distemper upon themselves by the natural consequences of their way of living; that the middle station of life was calculated for all kind of virtue and all kind of enjoyments; that peace and plenty were the handmaids of a middle fortune; that temperance, moderation, quietness, health, society, all agreeable diversions, and all desirable pleasures, were the blessings attending the middle station of life; that this way men went silently and smoothly through the world, and comfortably out of it, not embarrassed with the labours of the hands or of the head, not sold to a life of slavery for daily bread, nor harassed with perplexed circumstances, which rob the soul of peace and the body of rest, nor enraged with the passion of envy, or the secret burning lust of ambition for great things; but, in easy circumstances, sliding gently through the world, and sensibly tasting the sweets of living, without the bitter; feeling that they are happy, and learning by every day’s experience to know it more sensibly.
After this he pressed me earnestly, and in the most affectionate manner, not to play the young man, nor to precipitate myself into miseries which nature, and the station of life I was born in, seemed to have provided against; that I was under no necessity of seeking my bread; that he would do well for me, and endeavour to enter me fairly into the station of life which he had just been recommending to me; and that if I was not very easy and happy in the world, it must be my mere fate or fault that must hinder it; and that he should have nothing to answer for, having thus discharged his duty in warning me against measures which he knew would be to my hurt; in a word, that as he would do very kind things for me if I would stay and settle at home as he directed, so he would not have so much hand in my misfortunes as to give me any encouragement to go away; and to close all, he told me I had my elder brother for an example, to whom he had used the same earnest persuasions to keep him from going into the Low Country wars, but could not prevail, his young desires prompting him to run into the army, where he was killed; and though he said he would not cease to pray for me, yet he would venture to say to me, that if I did take this foolish step, God would not bless me, and I should have leisure hereafter to reflect upon having neglected his counsel when there might be none to assist in my recovery.
I observed in this last part of his discourse, which was truly prophetic, though I suppose my father did not know it to be so himself—I say, I observed the tears run down his face very plentifully, especially when he spoke of my brother who was killed: and that when he spoke of my having leisure to repent, and none to assist me, he was so moved that he broke off the discourse, and told me his heart was so full he could say no more to me.
I was sincerely affected with this discourse, and, indeed, who could be otherwise? and I resolved not to think of going abroad any more, but to settle at home according to my father’s desire. But alas! a few days wore it all off; and, in short, to prevent any of my father’s further importunities, in a few weeks after I resolved to run quite away from him. However, I did not act quite so hastily as the first heat of my resolution prompted; but I took my mother at a time when I thought her a little more pleasant than ordinary, and told her that my thoughts were so entirely bent upon seeing the world that I should never settle to anything with resolution enough to go through with it, and my father had better give me his consent than force me to go without it; that I was now eighteen years old, which was too late to go apprentice to a trade or clerk to an attorney; that I was sure if I did I should never serve out my time, but I should certainly run away from my master before my time was out, and go to sea; and if she would speak to my father to let me go one voyage abroad, if I came home again, and did not like it, I would go no more; and I would promise, by a double diligence, to recover the time that I had lost.
This put my mother into a great passion; she told me she knew it would be to no purpose to speak to my father upon any such subject; that he knew too well what was my interest to give his consent to anything so much for my hurt; and that she wondered how I could think of any such thing after the discourse I had had with my father, and such kind and tender expressions as she knew my father had used to me; and that, in short, if I would ruin myself, there was no help for me; but I might depend I should never have their consent to it; that for her part she would not have so much hand in my destruction; and I should never have it to say that my mother was willing when my father was not.
Though my mother refused to move it to my father, yet I heard afterwards that she reported all the discourse to him, and that my father, after showing a great concern at it, said to her, with a sigh, “That boy might be happy if he would stay at home; but if he goes abroad, he will be the most miserable wretch that ever was born: I can give no consent to it.”
It was not till almost a year after this that I broke loose, though, in the meantime, I continued obstinately deaf to all proposals of settling to business, and frequently expostulated with my father and mother about their being so positively determined against what they knew my inclinations prompted me to. But being one day at Hull, where I went casually, and without any purpose of making an elopement at that time; but, I say, being there, and one of my companions being about to sail to London in his father’s ship, and prompting me to go with them with the common allurement of seafaring men, that it should cost me nothing for my passage, I consulted neither father nor mother any more, nor so much as sent them word of it; but leaving them to hear of it as they might, without asking God’s blessing or my father’s, without any consideration of circumstances or consequences, and in an ill hour, God knows, [2] on the 1st of September 1651, I went on board a ship bound for London. Never any young adventurer’s misfortunes, I believe, began sooner, or continued longer than mine. The ship was no sooner out of the Humber than the wind began to blow and the sea to rise in a most frightful manner; and, as I had never been at sea before, I was most inexpressibly sick in body and terrified in mind. I began now seriously to reflect upon what I had done, and how justly I was overtaken by the judgment of Heaven for my wicked leaving my father’s house, and abandoning my duty. All the good counsels of my parents, my father’s tears and my mother’s entreaties, came now fresh into my mind; and my conscience, which was not yet come to the pitch of hardness to which it has since, reproached me with the contempt of advice, and the breach of my duty to God and my father.
All this while the storm increased, and the sea went very high, though nothing like what I have seen many times since; no, nor what I saw a few days after; but it was enough to affect me then, who was but a young sailor, and had never known anything of the matter. I expected every wave would have swallowed us up, and that every time the ship fell down, as I thought it did, in the trough or hollow of the sea, we should never rise more; in this agony of mind, I made many vows and resolutions that if it would please God to spare my life in this one voyage, if ever I got once my foot upon dry land again, I would go directly home to my father, and never set it into a ship again while I lived; that I would take his advice, and never run myself into such miseries as these any more. Now I saw plainly the goodness of his observations about the middle station of life, how easy, how comfortably he had lived all his days, and never had been exposed to tempests at sea or troubles on shore; and I resolved that I would, like a true repenting prodigal, go home to my father.
These wise and sober thoughts continued all the while the storm lasted, and indeed some time after; but the next day the wind was abated, and the sea calmer, and I began to be a little inured to it; however, I was very grave for all that day, being also a little sea-sick still; but towards night the weather cleared up, the wind was quite over, and a charming fine evening followed; the sun went down perfectly clear, and rose so the next morning; and having little or no wind, and a smooth sea, the sun shining upon it, the sight was, as I thought, the most delightful that ever I saw.
I had slept well in the night, and was now no more sea-sick, but very cheerful, looking with wonder upon the sea that was so rough and terrible the day before, and could be so calm and so pleasant in so little a time after. And now, lest my good resolutions should continue, my companion, who had enticed me away, comes to me; “Well, Bob,” says he, clapping me upon the shoulder, “how do you do after it? I warrant you were frighted, wer’n’t you, last night, when it blew but a capful of wind?” “A capful d’you call it?” said I; “’twas a terrible storm.” “A storm, you fool you,” replies he; “do you call that a storm? why, it was nothing at all; give us but a good ship and sea-room, and we think nothing of such a squall of wind as that; but you’re but a fresh-water sailor, Bob. Come, let us make a bowl of punch, and we’ll forget all that; d’ye see what charming weather ’tis now?” To make short this sad part of my story, we went the way of all sailors; the punch was made and I was made half drunk with it: and in that one night’s wickedness I drowned all my repentance, all my reflections upon my past conduct, all my resolutions for the future. In a word, as the sea was returned to its smoothness of surface and settled calmness by the abatement of that storm, so the hurry of my thoughts being over, my fears and apprehensions of being swallowed up by the sea being forgotten, and the current of my former desires returned, I entirely forgot the vows and promises that I made in my distress. I found, indeed, some intervals of reflection; and the serious thoughts did, as it were, endeavour to return again sometimes; but I shook them off, and roused myself from them as it were from a distemper, and applying myself to drinking and company, soon mastered the return of those fits—for so I called them; and I had in five or six days got as complete a victory over conscience as any young fellow that resolved not to be troubled with it could desire. But I was to have another trial for it still; and Providence, as in such cases generally it does, resolved to leave me entirely without excuse; for if I would not take this for a deliverance, the next was to be such a one as the worst and most hardened wretch among us would confess both the danger and the mercy of.
The sixth day of our being at sea we came into Yarmouth Roads; the wind having been contrary and the weather calm, we had made but little way since the storm. Here we were obliged to come to an anchor, and here we lay, the wind continuing contrary—viz. at south-west—for seven or eight days, during which time a great many ships from Newcastle came into the same Roads, as the common harbour where the ships might wait for a wind for the river.
We had not, however, rid here so long but we should have tided it up the river, but that the wind blew too fresh, and after we had lain four or five days, blew very hard. However, the Roads being reckoned as good as a harbour, the anchorage good, and our ground-tackle very strong, our men were unconcerned, and not in the least apprehensive of danger, but spent the time in rest and mirth, after the manner of the sea; but the eighth day, in the morning, the wind increased, and we had all hands at work to strike our topmasts, and make everything snug and close, that the ship might ride as easy as possible. By noon the sea went very high indeed, and our ship rode forecastle in, shipped several seas, and we thought once or twice our anchor had come home; upon which our master ordered out the sheet-anchor, so that we rode with two anchors ahead, and the cables veered out to the bitter end.
By this time it blew a terrible storm indeed; and now I began to see terror and amazement in the faces even of the seamen themselves. The master, though vigilant in the business of preserving the ship, yet as he went in and out of his cabin by me, I could hear him softly to himself say, several times, “Lord be merciful to us! we shall be all lost! we shall be all undone!” and the like. During these first hurries I was stupid, lying still in my cabin, which was in the steerage, and cannot describe my temper: I could ill resume the first penitence which I had so apparently trampled upon and hardened myself against: I thought the bitterness of death had been past, and that this would be nothing like the first; but when the master himself came by me, as I said just now, and said we should be all lost, I was dreadfully frighted. I got up out of my cabin and looked out; but such a dismal sight I never saw: the sea ran mountains high, and broke upon us every three or four minutes; when I could look about, I could see nothing but distress round us; two ships that rode near us, we found, had cut their masts by the board, being deep laden; and our men cried out that a ship which rode about a mile ahead of us was foundered. Two more ships, being driven from their anchors, were run out of the Roads to sea, at all adventures, and that with not a mast standing. The light ships fared the best, as not so much labouring in the sea; but two or three of them drove, and came close by us, running away with only their spritsail out before the wind.
Towards evening the mate and boatswain begged the master of our ship to let them cut away the fore-mast, which he was very unwilling to do; but the boatswain protesting to him that if he did not the ship would founder, he consented; and when they had cut away the fore-mast, the main-mast stood so loose, and shook the ship so much, they were obliged to cut that away also, and make a clear deck.
Any one may judge what a condition I must be in at all this, who was but a young sailor, and who had been in such a fright before at but a little. But if I can express at this distance the thoughts I had about me at that time, I was in tenfold more horror of mind upon account of my former convictions, and the having returned from them to the resolutions I had wickedly taken at first, than I was at death itself; and these, added to the terror of the storm, put me into such a condition that I can by no words describe it. But the worst was not come yet; the storm continued with such fury that the seamen themselves acknowledged they had never seen a worse. We had a good ship, but she was deep laden, and wallowed in the sea, so that the seamen every now and then cried out she would founder. It was my advantage in one respect, that I did not know what they meant by founder till I inquired. However, the storm was so violent that I saw, what is not often seen, the master, the boatswain, and some others more sensible than the rest, at their prayers, and expecting every moment when the ship would go to the bottom. In the middle of the night, and under all the rest of our distresses, one of the men that had been down to see cried out we had sprung a leak; another said there was four feet water in the hold. Then all hands were called to the pump. At that word, my heart, as I thought, died within me: and I fell backwards upon the side of my bed where I sat, into the cabin. However, the men roused me, and told me that I, that was able to do nothing before, was as well able to pump as another; at which I stirred up and went to the pump, and worked very heartily. While this was doing the master, seeing some light colliers, who, not able to ride out the storm were obliged to slip and run away to sea, and would come near us, ordered to fire a gun as a signal of distress. I, who knew nothing what they meant, thought the ship had broken, or some dreadful thing happened. In a word, I was so surprised that I fell down in a swoon. As this was a time when everybody had his own life to think of, nobody minded me, or what was become of me; but another man stepped up to the pump, and thrusting me aside with his foot, let me lie, thinking I had been dead; and it was a great while before I came to myself.
We worked on; but the water increasing in the hold, it was apparent that the ship would founder; and though the storm began to abate a little, yet it was not possible she could swim till we might run into any port; so the master continued firing guns for help; and a light ship, who had rid it out just ahead of us, ventured a boat out to help us. It was with the utmost hazard the boat came near us; but it was impossible for us to get on board, or for the boat to lie near the ship’s side, till at last the men rowing very heartily, and venturing their lives to save ours, our men cast them a rope over the stern with a buoy to it, and then veered it out a great length, which they, after much labour and hazard, took hold of, and we hauled them close under our stern, and got all into their boat. It was to no purpose for them or us, after we were in the boat, to think of reaching their own ship; so all agreed to let her drive, and only to pull her in towards shore as much as we could; and our master promised them, that if the boat was staved upon shore, he would make it good to their master: so partly rowing and partly driving, our boat went away to the northward, sloping towards the shore almost as far as Winterton Ness.
We were not much more than a quarter of an hour out of our ship till we saw her sink, and then I understood for the first time what was meant by a ship foundering in the sea. I must acknowledge I had hardly eyes to look up when the seamen told me she was sinking; for from the moment that they rather put me into the boat than that I might be said to go in, my heart was, as it were, dead within me, partly with fright, partly with horror of mind, and the thoughts of what was yet before me.
While we were in this condition—the men yet labouring at the oar to bring the boat near the shore—we could see (when, our boat mounting the waves, we were able to see the shore) a great many people running along the strand to assist us when we should come near; but we made but slow way towards the shore; nor were we able to reach the shore till, being past the lighthouse at Winterton, the shore falls off to the westward towards Cromer, and so the land broke off a little the violence of the wind. Here we got in, and though not without much difficulty, got all safe on shore, and walked afterwards on foot to Yarmouth, where, as unfortunate men, we were used with great humanity, as well by the magistrates of the town, who assigned us good quarters, as by particular merchants and owners of ships, and had money given us sufficient to carry us either to London or back to Hull as we thought fit.
Had I now had the sense to have gone back to Hull, and have gone home, I had been happy, and my father, as in our blessed Saviour’s parable, had even killed the fatted calf for me; for hearing the ship I went away in was cast away in Yarmouth Roads, it was a great while before he had any assurances that I was not drowned.
But my ill fate pushed me on now with an obstinacy that nothing could resist; and though I had several times loud calls from my reason and my more composed judgment to go home, yet I had no power to do it. I know not what to call this, nor will I urge that it is a secret overruling decree, that hurries us on to be the instruments of our own destruction, even though it be before us, and that we rush upon it with our eyes open. Certainly, nothing but some such decreed unavoidable misery, which it was impossible for me to escape, could have pushed me forward against the calm reasonings and persuasions of my most retired thoughts, and against two such visible instructions as I had met with in my first attempt.
My comrade, who had helped to harden me before, and who was the master’s son, was now less forward than I. The first time he spoke to me after we were at Yarmouth, which was not till two or three days, for we were separated in the town to several quarters; I say, the first time he saw me, it appeared his tone was altered; and, looking very melancholy, and shaking his head, he asked me how I did, and telling his father who I was, and how I had come this voyage only for a trial, in order to go further abroad, his father, turning to me with a very grave and concerned tone “Young man,” says he, “you ought never to go to sea any more; you ought to take this for a plain and visible token that you are not to be a seafaring man.” “Why, sir,” said I, “will you go to sea no more?” “That is another case,” said he; “it is my calling, and therefore my duty; but as you made this voyage on trial, you see what a taste Heaven has given you of what you are to expect if you persist. Perhaps this has all befallen us on your account, like Jonah in the ship of Tarshish. Pray,” continues he, “what are you; and on what account did you go to sea?” Upon that I told him some of my story; at the end of which he burst out into a strange kind of passion: “What had I done,” says he, “that such an unhappy wretch should come into my ship? I would not set my foot in the same ship with thee again for a thousand pounds.” This indeed was, as I said, an excursion of his spirits, which were yet agitated by the sense of his loss, and was farther than he could have authority to go. However, he afterwards talked very gravely to me, exhorting me to go back to my father, and not tempt Providence to my ruin, telling me I might see a visible hand of Heaven against me. “And, young man,” said he, “depend upon it, if you do not go back, wherever you go, you will meet with nothing but disasters and disappointments, till your father’s words are fulfilled upon you.”
We parted soon after; for I made him little answer, and I saw him no more; which way he went I knew not. As for me, having some money in my pocket, I travelled to London by land; and there, as well as on the road, had many struggles with myself what course of life I should take, and whether I should go home or to sea.
As to going home, shame opposed the best motions that offered to my thoughts, and it immediately occurred to me how I should be laughed at among the neighbours, and should be ashamed to see, not my father and mother only, but even everybody else; from whence I have since often observed, how incongruous and irrational the common temper of mankind is, especially of youth, to that reason which ought to guide them in such cases—viz. that they are not ashamed to sin, and yet are ashamed to repent; not ashamed of the action for which they ought justly to be esteemed fools, but are ashamed of the returning, which only can make them be esteemed wise men.
In this state of life, however, I remained some time, uncertain what measures to take, and what course of life to lead. An irresistible reluctance continued to going home; and as I stayed away a while, the remembrance of the distress I had been in wore off, and as that abated, the little motion I had in my desires to return wore off with it, till at last I quite laid aside the thoughts of it, and looked out for a voyage.
Dunkirk: Franciaország legészakibb városa. A régi időkben a spanyolok, angolok és franciák háborúskodtak birtoklása miatt.