PÓKHÁLÓ
A város dübörgő zaját torkon ragadják az érsekkerti hatalmas gesztenyefák. A nyár úgy megült a száraz dombokon, mintha nem is szeptembert mutatna még a naptár, és Mária után nem is már a Mihály napot várnánk. A gólyák rendben elbúcsúztak, de a fecskék, a hosszú őszt remélve úgy cikáznak a park felett, mintha télire is ide szegődtek volna.
Nem szeretem a sírós őszt, a testet-lelket rongáló bús komorságot. Sokkal inkább kedvelem a csendes napsütést, amikor a szél is alig jár, és a magasan úszó felhők között délnek húzó vadlibák gágogását hallom. Ilyenkor az ég kékje olyan, mint a lányok szeme: a boldogságtól ragyog, nincs bennük még semmi szomorúság.
Egyedül üldögélek a festékétől régen megkopott padon, búcsúztatom a nyarat. A gesztenyefák, mintha üdvözölnének, szellő bujkál gallyaik között a távoli észak üzenetével, és ez már maga személyesen az Ősz.
Hanyat dőlök a padon, arcomat süttetem lehunyt szemmel a bágyadt nappal.
Kavicsok csikorgását hallom, léptek zaját sejtem, és csukott szemmel abban reménykedem, hogy az érkező nem áll meg, nem zavarja meg nyugalmamat. Amikor már a lépteket nem hallom, felnyitom a szememet. Egy idős törékeny hölgy áll előttem, ódivatú kalapban, kopott retiküllel. Szava kedves és kellemes.
- Már megbocsásson Uram, de szeretnék kérdezni valamit!
Felkapom a fejem, a néni örömmel fogadja el a mellettem számára felkínált helyet.
- Parancsoljon! Szívesen hallgatom!
Méhecske pihen meg karomon, bizonyára utolsó szálltányi erejét szedi össze, hogy majd tovább repülhessen a maga útján. A kis madárcsontú nénike minden mozdulatát kiszámítva helyezkedik el mellettem a padon, ruháját igazgatja, napraforgótányérnyi kalapját oldalt hajtja, hogy jobban lásson.
- Ismerős a Bárány utcában, kedves?
Mosolyognék, ha nem venné bántásnak, de hát én az égen is alig találom meg a Göncölszekeret, miért éppen egy Utcácskát kellene ismernem ebben a nagy városban.
- Sejtem hol van, de ismerős nem vagyok arra.
Arcvonásaiból ítélve az idős hölgy hajdanán szebb napokat láthatott, mélyen ülő gesztenyebarna szeme végig pásztázza arcom minden centijét, minden hajam szálát.Ülünk egy ideig gondolataink útvesztőjében, időnként nagy koppanással az aszfaltra esik a fáról egy-egy repedt héjú termés, a zöld burokból kifeslik az érett gesztenye. A bokrok alatt feketerigók dőzsölnek, a tegnapi esőtől degeszre hízott gilisztákkal tömik magukat. A nap ismét előbukkan egy kósza felhő mögül, hallgatva is ismét élvezem a napfürdőt.
- Nézze, én Pesten lakom már húsz éve, valamikor itt jártam középiskolába, rokonaim is élnek itt a Bárány utcában.
Dallamos szomorúsággal koppannak szavai, mint az őszi eső az ablakon. Nekem beszél, fél arccal felé fordulok, így hallgatásomat szánom biztatásul további szólásra.
- Gondoltam, meglátogatom őket…
Kevés szavaiból is értem, mi a teendőm. Ráncos, de kedves arcából, mintha tavaly meghalt anyám pillantana rám esdeklően, Neki is hajlott volt a háta, de súlytalan mozdulataiban megtagadhatatlan volt kívánságainak teljesítése.
- Elkísérem nénikém a Bárány utcába!
Repdeső örömet várnék, de csalódottan tapasztalom a könnyes szomorúságot, amely mint valami károgó varjúcsapat borítja el lelkét. Alig észrevehetően a fejével int nemet, árnyékba fordítja púderezett arcát, patyolatfehér zsebkendőjével – mint aki meghűlt – megtörli szemét és orrát. Választ nem várva, hagyom küszködni könnyeivel. Úgy teszek, mintha félelmetes erejű gyöngédségét fel sem fognám, érzékeletlen fatuskót mutatok, miközben lelkem tele van csorduló fájdalommal. Tudom, hogyha szólni merészelnék, elszakad a pókháló, amelyben vergődik. Akkor feláll, sarkon fordul, elnézést kér, és távozik.
Végtelenségnek tűnnek a hallgatag pillanatok! Az őszi szél egy erősebb fuvallata felkap a földről egy már elszáradt falevelet, és sodorja maga előtt,…. ki tudja hová?
- Hozzájuk jöttem, de csak gondolok rájuk…
Érvelhetnék, elvégre ha már itt van, miért ne nézné meg övéit, lehet hogy ez már csak az utolsó lehetősége. Az emberi élet olyan, mint a falevél!
- Attila nagy fiú lehet már, Mónika tavaly ment férjhez… De virág és ajándék nélkül hogyan is mehetnék?
Látom már a szakadékok között az ösvényt! Csukott szemmel is bepillantok a kopott kézitáskába, amelyben talán annyi pénz sincs, hogy egy adag fagylaltra telne, nem hogy ajándékokra.
Feltámad a szél, a néni fázósan húzza össze magán kopottas kabátját, mosolyt erőltet magára, biccent, és amilyen váratlanul érkezett, úgy tűnik el az őszi ragyogásban…