CERUZARAJZOK

Mezítláb trappolva vertük a port a falu főutcáján, amikor váratlanul szembe találtuk magunkat Bogyó Andrissal. Téglavörös svájci sapka volt a fején, kockás flanelingén a feszülő húzentráger, bokán felül, félárbocon tartotta nadrágját. Most is előttem van dinnye kerek feje, borostás, pufók arca, fülig érő szája, borvirágos orra.

- Mit eszel Andris?

- Pap adta, pap adta! – mutatta az ingét, amely kötözésig tele volt lopott szilvával.

- Azt mondták, meghaltál! – vigyorogtunk rá, mire arca eltorzult, vasöklét ütésre emelte, és futott utánunk. Felvettük a nyúlcipőt, de menekülés közben folytattuk a csúfolódást:

- Harangozik Elemér! Harangozik E-le-mér…

A nagyobb nyomaték kedvéért félig visszafordulva még mutattuk is, hogyan harangozik Elemér, és csendít a halottaknak.

Andris korban kétszer is apánk lehetett volna . Kifulladva a rohanásban, dühében az ingéből előkapta a szilvákat, és utánunk hajigálta.

Amikor vége szakadt a hajszának és Bogyó Andris eltűnt, felszedtük a municiót és hasadásig ettük magunkat szilvával.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A legtöbb városnak, falunak volt akkoriban bolondja, koldusa, akik búcsúkor, nagyobb ünnepeken rendszeresen megjelentek és kéregettek. Némelyiket már hozzánk tartozónak tekintettük, és ha nem jöttek, hiányoztak. Egyszer kihallgattam, amikor két faluszomszéd összeszólalkozott, és kígyót-békát kiabáltak egymásra:

- Ágrólszakadt népség! Úttalan görbe falu…

- Maga beszél? Maguknak még bolondjuk sincs!

A falubolond, a koldus, a remete jellegzetes figurái voltak hajdan falvainknak, a TV, a rádió, és az újságok nélküli eseménytelen világban.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A hét végén – emlékeimben bogarászva – üldögéltem a szőlőhegyen, a kora őszi napsütésben, élveztem a magányt, a csendet, a tüdőt átjáró friss levegőt. A többnapos eső után még nyirkos volt a föld, szüret után sóvárogtak a szőlőtőkék, a pincék mélyén üresen kongtak a hordók.

A fák közül váratlanul elém toppant egy hosszú, nyurga ember, olyanféle, akire a gazdák, a szőlőpásztorok felfigyelnek.

- Istók vagyok! – parolázott.

- Tudja mi az én nótám? - firtatta, amikor gumicsizmásan, rongyos, olajos pufajkában mellém huppant.

Nem szóltam… Azon járt az eszem, hogy ezt az embert én már láttam errefelé néhányszor, és a télen, amikor a faház mögül a kerítésdrótomat ellopták, ugyanilyen negyvenhatos csizmanyomok maradtak a hóban…

- Enyém az egész világ… - s vigyorgott.

Beszéltem hozzá, terelgettem a szót a drót irányába, de úgy tett, mint aki nem figyel. Réveteg, messzemenő tekintettel egyik csizmája orrával a másikat kaparta.

- Süket maga? – szóltam rá.

- Nem, református! – kapta rám kaján és huncut tekintetét.

- Akkor hát mondja meg végre, ki lopta el a drótomat a télen?

- Tudja azt maga… minek kérdezi?

Csak ülünk egymás mellett. Pufajkája alól áporodott, nehéz testszag áradt, álmosan hunyorgott a bágyadt napon. Én az égen úszó felhőket bámultam, hogyan közelednek egymáshoz, ölelkeznek, tornyosulnak, oszladoznak ...

Valahonnan váratlanul egy hasig sáros, kivert farkaskutya került elő. Tisztes távolból bámult ránk, egy ideig ugrásra készen, aztán, hogy senki nem bántotta, lefeküdt, farkával csapkodni kezdte a földet.

- A magáé? – kérdeztem.

Szomorú szánakozással bámulta a farkas-korcsot, a melegben is fázósan húzta össze magán a spárgával megerősített pufajkáját.

- Kivert kutya. Olyan mint a magamfajta…

A kutya már csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk, kúszva közeledett. Csapzott szőre tele volt bojtorjánnal, ragadós tövissel, lapos farkával szünet nélkül egyre csak a földet paskolta.

- Van kenyere? - kérdezte

- A kutyának?

- Nem, nekem!

A vándor két pofára falta a kenyeret, a szalonnát, öntötte magába a vizespohárba kimért pincehideg bort. Közben dobott egy kevés kenyeret a kutyának is. Én nem bírtam nézni a szerencsétlen állat horpadt oldalát, cimbalmos bordáit, így egy nagyobb darab szalonnát vetettem oda neki.

- Hol lakik maga?

- Az ég alatt!

- Miből él?

- Hol ebből, hol abból…de ha akarja, a drótja árát ledolgozom majd a tavasszal!

Embert még nem láttam ilyen mohón enni. Amikor már megitta mind a három vizespohár borát is, felállt, és elégedetten dörzsölte össze tenyerét:

- No akkor Isten megáldja, Jóember!

- De aztán a szőlőmet el ne lopja, még a szüret előtt!

Felröhögött, miközben csapzott szakállát lesimította a maradék kenyérmorzsáktól és a szalonna zsírjától.

- Észnél van maga? Ötven forintos szőlőt még lopni sem érdemes!

Először a kutya ment el, azután az Ember, de még távolról visszaszólt:

- Bolondnak azért ne nézzen!