BANDI ÚR
Hosszú szárú pipája még ma is az emlékezetemben füstölög!
Ha vendége volt, kiszolgált a fogadóban, ha nem, kint ült a ház előtt, a kispadon. Nagy, hórihorgas, galambszívű ember volt Bandi Úr. Olyan kedvesen invitálta a vendégeket, hogy akkor is betért a járó-kelő, ha egyetlen fillér sem volt a zsebében.
- Kérnék egy kis fröccsöt Bandi Úr!
- Értem, kérem! Majd felírjuk…
Emlékszem, nagy, kemény telek jártak akkoriban. Az őzek, a szarvasok leszorultak a hegyekből, agancsuknál fogva vezetgettük vissza az erdőbe a csontig lesoványodott, szerencsétlen, kimerült állatokat. Az utakat befútta a hó, ezért a vásárra a csilingelő szánkók, csak egymás nyomában járhattak. Mentek, futottak torony iránt a magas hóban, csupán az eperfákat és a sürgönypóznákat kellett kikerülniük.
Két szép deresünk volt, és, ha Apám megállt a vásárban, a kupecek nyomban érdeklődtek.
- Eladó-e, legalább az egyik?
Ám, mint ahogyan a pár galamb is egymáshoz tartozik, ez a pár ló is becses volt minekünk!
A szánkón, hátul subában ültem – mint ahogy az uraknak kijárt! Apám a bakon hajtotta a lovakat.
A vásárban ugyan szétnéztünk, de néhány csecsebecsén kívül nem vettünk semmit. Jobbadán, csak érdeklődtünk a malac árak, a hízó bikák felől – szóval, csak afféle kiruccanás volt az út. Így, aztán, mentünk is hazafelé, de út közben, minden esetre, benéztünk Bandihoz:
- Isten hozta Önöket! Micsoda szerencse, micsoda megtiszteltetés! – lelkendezett Bandi Úr, miközben bal kezében egy fehér szalvétát, jobbjában pedig a hosszú szárú pipáját tartotta.
- A fiam! – mutatott be Apám - miközben Bandi Úr végig tekintett rajtam, az Úr-féléknek kijáró tisztelettel, s mélyen meghajolt előttem.
- Végzett tanító! – magyarázta Apám.
Ma is előttem van Bandi Úr reverenciától sugárzó arca, amellyel személyesen is, mint új vendégjét üdvözölhetett.
- Hozom azonnal a forralt bort, a birka-gulyást is, - bizonyára elnyeri majd a Tanító Úr tetszését…
Bólintottunk, majd neki vetkőztünk, mert a mellettünk lévő vaskályhában ugyancsak dorombolt a tűz, és ontotta melegét a tágas fogadóban. Engem belülről, valami szokatlan melegség fogott el, mivel ez volt az első alkalom, hogy nyilvános helyen tanító úrnak szólítottak.
Nem tagadom, egy kissé tartottam tőle, hogy Bandi Úr érdeklődik majd, hol tanítok?
Állásom ugyanis még nem volt, sőt még sajnos, kilátásom sem volt rá. Szerencsésnek gondoltam ugyanakkor, hogy mivel Apám jó viszonyban volt a Jegyző Úrral, talán januártól a Község Házán „szellemi ínségmunkás” – ként dolgozhatom majd.
- Nesze semmi, fogd meg jól! – nevetve oktatott a jegyző Úr, miközben magyarázta, hogy igen nehéz időket élünk. A nyolc pengős búza árak mellett még a tehetősebb embereknek sem szabad hetvenkedniük!
Megköhögtetett a szegfűszeges, borsos forralt bor, és fulladozva kapkodtam a zsebkendőm után.
- Nem baj! Majd megszokja! – nevetett Bandi Úr, miközben kis bajusza föl és alá járt az orra alatt.
Közben, jöttek-mentek a vendégek, a vásárról hazafelé tartók, ilyenek is, olyanok is.
Észre vettem, hogy Bandi Úr pipája többnyire a szájában füstölgött, de amikor a kályha körül helyet foglaló tekintélyesebb emberekkel beszélt, száránál fogva tartotta azt, s igencsak hajlongott!
„Harminc fillérért a legjobbikból!”- olvastam a pult fölött kiírva.
Amikor Apám fizetni akart, Bandi Úr mélyen meghajolt előttem:
- Tanító Úr! Ma az én vendégeim voltak!
- Hogy-hogy? – csodálkozott, sőt szabadkozott Apám.
Bandi Úr hajthatatlan maradt:
- A tanító – kérem alássan – még akkor is Úr, ha állása momentán még nincs is!