CSILLAGHULLÁS

Megöregedett a nyár, mint a hűséges szerető! Ragyog még a nap, melegít is még, de ragyogása már nem a régi.

Az éjszakák hosszabbak, nyújtózkodnak, mint felkelés előtt az álmos ember, a nappalok kurtábbak, a délutánok már hűvösek.

Esténként aztán, mint a bálba készülő szépasszonyok, kirittyenti magát az égbolt, elvonulnak róla az utolsó felhőrongyok is, és megjelennek a csillagok!

Egy erdei kunyhó előtt üldögélek már órák óta, lesem a párásra fakuló eget, a felhőket, melyek csak az időt viszik el tőlem álmos bárkájukon, …ki tudja hová?

Úgy vélem, mintha az erdő némaságában valaki hallgatózna végig surranva a harmatos gyalogutakon, majd aztán eltűnik a bokrok között, a mély völgyekben, ahonnan majd komótosan ugyan, de szinte észrevétlenül elindul az éjszaka.

- Isten veled nyár! - mondom a pattogó tűznek, a kunyhónak, - amely most befogad, a fáknak, - amelyekről már hullani kezdenek a megsárgult levelek.

- Hozott Isten benneteket! - köszönök az augusztusi est csillagjainak. Keresem a Fiastyúkot, a Göncölszekeret, a Kaszást és társait.

Olyan a felhőtlen az égbolt, mint a fényes pitykékkel borított dolmány, csupa káprázat, csupa ragyogás! A fejemre hullik egy száraz falevél, leszakította augusztus az egyik fa ágáról és nekem ajándékozta.

Egyszer csak egy csillag szakad le az égbolton, hosszú fénycsóvát húzva maga után, rohan a végtelenbe, hogy a természet törvényeinek engedelmeskedve meghaljon. Törpének érzem magam és tudatlannak, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mi minden láthatót és láthatatlant rejt még magában a csillagóceán.

Egy ismeretlen kéz, mint egy színpadon, elhúzza előttem a függönyt. Felhők jönnek!

Száraz gallyakat dobok a parázsra, kezdetben füstölög, majd fellobban a láng, és a tűz végül is kellemesen felmelegít.

Távoli dörrenéseket hallok, égi morajlások ezek, majd cikázó villámok hasítják darabokra az előbb még nyugodt égboltot. Újabb légáramlatok érkeznek, felkapja a füstöt a hírtelen támadt szél, és ha bárminek is okozója lennék – hírtelen arcomba vágja. Keserű a füst íze, a cserfa gallyak a szénégető boksák orrfacsaró szagát idézi bennem. Erősödik és szaporodik a dörgés, mind sűrűbben cikáznak a villámok is, és már mutatónak sincs már a millió csillagnyájból.

- Vihar készül!

Hanyatt dűlök a friss erdei szénán, a tűz mellett, és az erdő vadjaira gondolok. Nyugtalanok most! Egy ág roppanása, egy szapora zörgés jelzi mindezt. A szél végigsöpör a hegyoldalon, a fák lombjai, a bokrok alázatosan hajtanak fejet a nagy úr előtt. A vékony gallyak, mint apró orgonasípok muzsikálják a vihardalt, a lábas erdőben mély baritonok festik alá a kompozíciót mély mennydörgések kíséretében. A vakító villámok az ólomszínű szürkeségben foszforeszkáló fényt árasztanak szét. A bükkös felnyög, ágak, korhadt törzsek reccsennek, megtépázott gallyak hullanak alá.

Végre csendesedik az eső, alábbhagy a vihar. Az anyakoca malacaival kibújik a sűrűből, és a kavicsos erdei úton lakmározni indulnak. Csigákat, gilisztákat keresgélnek, végigtúrják a környéket, a malacok sikítanak egyet-egyet, de az anyjuk rájuk röffen. Nagy kan mordul fel a völgy alján, sok telet megért agyarával gyökereket fordít ki a nedves földből.

Éjfél tájban végleg eláll az eső, a szél hamar szétkergeti a kósza felhőket, még a hold sápadt képe is előbújik a foszlányok közül. A vihar dühének nyomai a földön hevernek, csatatér az erdő alja. Parányi erecskék csordogálnak a letört gallyak alatt, sietve futnak a völgy felé. A vén kőris vastag teste sorompóként hever keresztben az úton.

Hallom a kunyhóm előtt a kövek csörgését, az erdész kapaszkodó csoszogását, lihegő köszönését:

- Csúnya éjszakánk volt, de szép hajnalunk van!

Dobok a tűzre pár szárazon maradt gallyat. Fanyar, de meleg füst járja át tüdőnket, majd végre magasba csapnak a lángnyelvek. Várjuk, hogy leégjen a még izzó tuskó is, és parázson süthessük majd meg a reggeli szalonnát. Közben nagyokat hallgatunk és gyönyörködünk a hajnali párás ragyogásban.

- Elmúlt a nyár! – mondja az erdész.

Rábólintok.