MÁKOS GUBA
Apám arra tanított, hogy az élet olyan, mint egy nagy kerék: egyszer fent, máskor lent. Ezt a nagy bölcsességét a mindennapok gyakorlatával is igazolta. Mert valóban, egyszer így, máskor úgy esett meg velünk…
Például, olyan esztendőben, amikor gazdagon fizetett a búza, ráadásul még a padlásunk tele volt kukoricával is, továbbá három tehenet is fejtünk és két mázsás ártányok röfögtek az ólban, Apám nem győzött bennünket figyelmeztetni:
- Csak lassan a testtel, több nap, mint kolbász – a kerék forgandó!
Volt úgy, hogy több évig is kedvezett a szerencse. Felújítottuk az istállót, kicseréltük a lovakat, nyáron szandált, karácsonyra új csizmát kaptam, Anyám pedig, meleg berliner kendőt, a lányok szoknyát, blúzt, sőt még báli ruhákat is kaptak.
Aztán, hirtelen, úgy Isten igazából ránk köszöntött a szűk hét esztendő: a szőlőt elverte a jég, a baromfi-állományunkat kipusztította a járvány, a legjobban tejelő tehenünk szöget nyelt, Apánk eltörte a lábát.
- Most segíts Istenem, ha tudsz! - fohászkodott Anyánk.
Csak nagyot néztem, mint suttyó legényke, amikor még karácsony előtt elárverezték a még meglévő egyetlen tejelő tehenünket is. Anyám napokig tartó zokogását hallgatva, Apám feltartott újjal csak egyre ismételgette:
- A szerencse forgandó!
Egyik reggel Apám végigmért szúrós, de szerető tekintetével, majd így szólt:
- Szedd rendbe magad Fiam! Te elvégre már gimnazista vagy, ne nézz úgy ki, mint egy paraszt…
A szép szóra figyelmes, de ugyanakkor könnyen sértődős, önérzetes gyerek voltam. A nyers szavak mellbe vágtak ugyan, de végül is, csak megkérdeztem:
- Készülünk valahová, Édesapám?
- Megyünk!
Egy ideig szótlanul, csendben lépdeltünk egymás mellett, Apám csak úgy hétköznapiasan, parasztosan, én viszont peckesen, kamaszos büszkeséggel, aki mögött már ott „tornyosult” két és félévi gimnázium is.
- A hitelezőnkhöz megyünk – szólalt meg végre Apám.
Mindebből nem sokat értettem mindaddig, amíg be nem léptünk Gutmann Úr csengettyűs vegyesboltjába. „Ha dicsér, mondja el mindenkinek, ha szid, szóljon nekem!” – olvastam a már jól ismert feliratot.
Gutmann Urat mindenki jól ismerte a falunkban, szíves beszédű, kedves, de ugyanakkor igen rafinált, gazdag, özvegy zsidó ember volt. Folyton szájában lógó tajték pipája legalább annyira ismert volt, mint Ő maga. Mindenkihez volt egy-két jó szava, ha éppen kedve szottyant, a fiú gyerekeknek medvecukrot osztott, a kislányoknak pedig pántlikát a hajukba. Egyedül csak nála lehetett a faluban „könyvre” vásárolni, de viszont elsején pontosan fizetni kellett, mert különben oda lett a bizalom!
- A hitel bizalom! A bizalom pedig olyan, mint a madár: hamar kirepülhet a kalitkából!
Betessékelt minket a szobába. Apám leült a karosszékbe, én viszont szerényen, állva maradtam.
- A fiatal Úr miért nem foglal helyet? - kérdezte
Nagy csodálattal bámultam hol őt, hol tajtékpipáját, amelyből békés nyugalommal bodor és illatos füstkarikákat eregetett. Büszkeséggel öntött el, hogy életemben először néznek felnőttnek, és hogy most talán végre én is „nyomok a latba”!
- A pénz miatt jöttünk, tisztelt Gutmann Úr! – kezdte Apám. Szorult helyzetünk arra kényszerít, … majd aztán Apámnak elcsuklott a hangja, de ezt hallván, Gutmann Úr gyorsan, de udvariasan a szavába is vágott:
- Mennyiről is lenne szó
- Mivel nyakunkon a karácsony, ennek a gyereknek meg a téli szünet után fizetni kellene a tandíját, de még ráadásul a kollégiumi kvártélyt is emelik…
Igen megsajnáltam Édesapámat, mivel a tőle megszokott kemény és határozott baritonja most hirtelen ismét megcsuklott!
- Ötven pengő? – kérdezte röviden Gutmann Úr.
- Százra gondoltam… – szólt tétován Apám.
Amikor aztán végre Apám átvette a pénzt, szinte megfiatalodott az arca, indulni készült, de Gutmann Úr még marasztalta:
- Egy pohárka, jó vörös bort? A fiatal Úrnak talán málnát szódával…
Egy órácskát borozgattak még, politizáltak is, beszélgettek a búza áraktól kezdve a világválságig, majd minden szóba került. Mindezekből én igen keveset értettem, de viszont arra gyorsan rájöttem, miért kellett nekem apámat a „pénzemberhez” elkísérnem!
Amíg ők diskuráltak és borozgattak, én tüzetesen végigvizsgáltam a szobát, végig néztem a képeket a falon, amelyek közül nem egy emlékeztetett azon hasonló festményekre, amelyeket a képtárakban már láttam valahol.
A bor hatására megnyílt Gutmann Úr is, elpanaszolta, hogy a mostani válságos időkben nem könnyű a kereskedőknek sem. A kínálat nagy, a kereslet gyenge, a befektetések alig növelik a tőkét, miközben a kintlévőségeik egyre nőnek!
Abban az esztendőben igen szegényes karácsonyunk volt: a fenyőfánk csak egy nagy gally volt, szaloncukor helyett dió és mandula volt, sztaniol papírba csomagolva.
Édesanyám mákos gubát készített vacsorára Szent Este.
Apám mégis örült, mert a remény továbbra is éltette:
- A keréknek fordulnia kell! – mutatta fel szikár ujját.