Hajnal van.
A nap még nem kelt fel, de a vágásból már a fák közé húzódott a szürkület. Valami ünnepi csend és nyugalom pihen itt mindenütt, amilyet csak a nagy hegyek, a hatalmas erdők hűvös és mély birodalmában érez az ember.
Luga völgyében vagyunk, benn, egészen a Bükk szívében. Várjuk a reggelt... Valahol egy kakukk szólal meg álmosan. Jéghideg forrásból titokban vizet iszik egy fiatal őz, megrázza magát, majd beugrik a sűrűbe.
A vágásban, ahol most érik a málna, nagy a harmat és a tegnap nyílt harangvirágok szirmain vízcseppek ragyognak. A vágás mellett hatalmas bükkös, évszázados őserdő. Sötét és titokzatos, gyönyörű és félelmetes...
Itt eláll a szó és csak gondolatainkat hordozzuk csendben a süppedő avaron. Fent a hegytető,
a sziklák fölött, a magasban, fekete pont lebeg. Sas! Éles szemével átkutatja a tájat , aztán lejjebb ereszkedik a völgy felé. Figyel! Figyeli a völgyet, a piros-cserepes munkásszállót, majd megpillantja az Embert, aki az erdei úton ballag a ház felé.
A lugai erdész jön a faluból, a régi, megszokott úton. Nyolc kilométer oda, nyolc vissza, no meg a napi munka. Azt mondják, a jó erdész sohasem fárad el az erdőn. Otthon érzi magát, mint más ember a szobájában. Mindig mond neki valami újat, érdekeset az erdő. Most észreveszi a sast, mely ebben a pillanatban följebb húz „két emelettel”. Lassú, kimért szárnycsapással megy tovább.
Az oldalútról kettes kocsi nyom vezet a völgy felé.
- Úgy látszik, az öreg Szabó mégiscsak hazavitte a két kocsi fát tegnap – gondolja az erdész.
Kanyarodik az út. Kis tisztás következik. Itt hajnalonta egy páratlan bak legel. Egy pillanatra látja csak vörös frakkját, mert hangos riasztással máris eltűnik a sűrű gyertyánfák között.
- Megijedtél? Pedig már ismerősök vagyunk – szól a bak után.
Az utat vízmosás szeli át. A fekete iszapban áruló nyomok. Vaddisznók! Egy koca öt malacával. Új társaság ezen a részen, most jöhettek valahonnan… Az erdész ballag tovább. A völgy kiszélesedik, kitárul, s nagyobb távot enged a szemnek.
A lugai munkásszállás fehér mészkőfala megcsillan a hegyek mögül kibukkanó nap fényében.
Reggel van. A ház előtt virágoskert, kerti és erdei virágok illatát vegyíti a napkeltével érkező szellő. A kerten át kis patak csörgedez, de csupán egy lépésnyi széles az egész. Nem messzire innen fakad, egy évszázados vén tölgyfa közelében. Magyar tölgy! Ritka errefelé…
A párák felszállnak a völgy mélyéről, a levegő itt már érett málnaillatot hoz!
Málnaszüret ideje van. A hatalmas, négyszáz holdas málnás megtelik jókedvű lányokkal, asszonyokkal. Telnek, telnek a kosarak, a vödrök, a szép piros erdei gyümölccsel.
- Pista…bá…csi!!... – hangzik a kiáltás az oldalból.
A lugai erdészt szólítják így, mindenki Pista bácsiját.
Jókedvű, vidám, hívatását, munkáját szerető kedves, melegszívű ember Pista bácsi! Az erdő, a Bükk szerelmese. Ahol Ő van, onnan szökik a rossz kedv és mosoly derül az arcokra.
A hangokat egymásnak mondják a hegyek. Pista bácsi hallja már a kiáltást és elindul az oldalba, a málnázók közé.
Szedik a málnát, ki felében, ki pénzért, ki hogy akarja. A munkásszálló hideg pincéjében pedig egyre telnek a hatalmas málnás hordók. Sok a munka ilyenkor! Pista bácsi már a hordók mellett áll. Mázsál, átveszi a friss, illatos málnát, a Bükk e vadon termő ízletes gyümölcsét.
Délfelé autók jönnek, dübörögve kapaszkodnak felfelé a nehéz erdei úton, és viszik széjjel az országban Pista bácsi Luga völgyi málnáját.
- Ebből készítik a szörpöt a gyerekeknek – mondja mosolyogva az egyik átvevőnek, és látszik rajta, hogy boldog. Boldog, hiszen az Övé a Bükknek egy darabkája, millió pirosló, édes gyümölcsével együtt.
A kocsik elmennek. Négy óra felé öreg anyóka jön a faluból, kosárkával a karján. Pista bácsi megismeri. Nevét nem is tudja, nem is fontos, minden évben eljön az anyóka egy kis málnáért. Leül a patak partjára pihenni. Pista bácsi titokban megszedi friss málnával kis kosárkáját, miközben észre sem vette az anyóka, hogy az eltünt mellőle. Reszketve veszi el a feléje nyújtott kosarat:
- Köszönöm, köszönöm kedves fiam – mondja halkan, majd elindul lassacskán a falu felé, hogy hazaérjen, mire eljön az este.
A munkások is hazafelé készülődnek. A levegő gyorsan hűvösre fordul, és a fák között megnőnek az árnyak. Esteledik! Pista bácsi még egyszer kimegy a vágásba, és végigtekint az erdőn…
Ezek a képek merültek fel emlékezetemben, amikor a napokban újra meglátogattam a Luga völgyét!
Olyan most is minden, mint évekkel ezelőtt, csak a málnázók vidám nótáját nem hallom sehol. A kis patak ismerősen csobog, de a ház üres, rozsdás lakat fityeg az ajtaján. Egy öreg néni ül a küszöbön, ám jöttemre felriad.
- Nem tudja kedves, hogy hol lehet az erdész? – kérdezi félénken.
- Melyiket keresi?
- Hát Pista bácsit!
Megismerem az anyókát, és szíven markol egy érzés.
- Nénikém! Pista bácsit ne keresse, nem jön Ő már többé ide. Meghalt,…még tavaly…
Az öreg anyóka csak néz maga elé, aztán egy kis idő múlva megkérdezi:
- Mondja csak! Maga ezt biztosan tudja?
Erre a kérdésre már csak bólintani tudtam. S ahogy látta felindulásomat az Ő szeme is könnyes lett, aztán csendesen sírdogálni kezdett. Sírtunk mindketten…
Az öreg nénike Pista bácsit siratta, a lugai erdészt, én meg az Édesapámat.