Mostanában a leghosszabbak a nappalok, és a legrövidebbek az éjszakák. Háromkor már virrad. Az erdőn éjszakázom, csöndes, magányos kalibában, és pirkadatkor már a közeli patak csattogó zúgását hallgatom.
- Eső volt az éjjel! – mondja az erdész, és megpiszkálja a parazsat, amely láng helyett kesernyés füstöt pipál.
Hatalmas farönkön ülök, csodálom a szépségével mindent betöltő erdőt. Világos még nincs, de a szürkület már rálehelt az éjszakára, amelytől a távoli hegyek fakoronái között, a fenyők tornyában, suttogva ébredni kezd a hajnal. Egy cinke sürög-forog előttem az ágon, olyan meghitten és bizalmasan, mintha régi ismerősök, barátok lennénk. Egy röpke félóra még, és a hajnal hasadtával már ezrével szólnak a madarak, szemtelen kakukkok feleselgetnek egymásnak, mókusok futkároznak a fák derekán.
Lángra kapnak a gallyak, és mire fölkel a nap, már parázson pirul a szalonna, zsír serceg a kenyéren.
Kengyel János, a kerület vezetője szemben ül velem a tuskón, és magába feledkezve süti a szalonnáját.
- Mióta él itt az erdőn, János?
- Itt születtem! Az apámtól vettem át a kerületet, az én irányításommal ültették itt azóta az erdőt.
Mohos kőre teszi a nyársát, a földre csöpögő zsírral sem törődik, étvágya sincs, az előbb is inkább a tisztesség kedvéért harapott egyet a kenyérből. Érzem, hogy mondana valamit, de a lélek csordulásának még nem jött el az ideje, így aztán az erdő beszélget helyettünk, miközben megvirrad, és mély völgyekbe, mohos sziklák alá takarodik el a sötétség.
Tovább sütöm a szalonnát, ő pipára gyújt, és gondterhelt, bodor füstöket fúj a parázsra.
- Derék, okos ember a mérnök úr, a főnököm. Mire én papírra írom az ölfarakások számát, ő már fejben össze is adja. Megkívánja a rendet, a fegyelmet, mert ugyebár kérem, az erdőn minden tekintetben rendnek kell lennie!
Megpirul a szalonna, üveges a nyárs végén a hagyma, forró a kőnek támasztott kenyér is. Teszem a reggelizéssel járó dolgomat, miközben illendően a beszélő felé pislogok, jelezve, hogy érdekel, amit mond.
- A minap is behívatott az irodájába, megálltam az íróasztala előtt, szabályosan lejelentkeztem, és arra gondoltam, hogy talán vendége érkezik, és mint régi, bizalmas emberét arra kér, hogy lövessek ki neki egy őzbakot. Jó ideje álltam már előtte, amikor felnézett a papírokból:
- Mennyi idős maga Kengyel? - vágott a szava, mint a borotva.
- Karácsonykor töltöm a hatvankettediket, mérnök úr!
- Július elsejével egy fiatal technikust veszek fel maga mellé, vezesse be a munkába, tanítsa úgy, hogy az esztendő végén átadhassa neki a helyét.
A bicskám csattanása a reggelim végét jelzi. Kengyel János elcsukló hangja, mint az epe, olyan keserűvé teszi a számban a falatot.
Egészen reggel van már, amikor elindulunk a kanyargós cserkészúton. A homály, a szürkület már a völgyekben, a bokrok mélyén bujkál. Csupa ragyogás ilyenkor az erdő.
Megyünk és hallgatunk. Úgy érzem, gazdagabb lettem egy igaz történettel, és egy ragyogó hajnallal.