ARATÁS
Régmúlt aratások homályos képeivel üldögélek az eperfa alatt, lassan elsüllyed bennem a múlt, és előbukkan a jelen. Szeretem a zsendülő búzakalászok viaszillatát, a virágporos, nektárszagú határt, ahol a fény felé álmosan bókoló tikkadt napraforgók rám köszönnek.
Öregapánk nyolcvanötödik születésnapját ünnepeli most az ősi parasztkúria, az Ő díszebédjét főzi Öreganyánk. A két asszonylányuk kipirultan tüsténkedik a tűzhely körül - miközben Ő itt az eperfa hűsében, a kút mellett velem beszélget.
Vékonyan csordogálnak szavai, mint a bükki források mostanában, és bár bőbeszédű sohasem volt, ma kiváltképpen csendes és hallgatag. Fehér ing, fekete kabát van rajta, bizonyára az, melyben majd eltemetjük. A kalapja is a jobbik, az ünnepi, kivételes alkalomhoz illő. Szemétől végig az arcán, mély, dacos ránc húzódik, és bár a bajuszát kipödörte, tudom, látom, hogy feszélyezi, nem tetszik Neki az ünnepi viselet.
Péter-Pál előtt berobbant a nyár, és ha néhány napos késéssel is, de megkezdődött az aratás.
Öregapánk hallgat, így gondolataim visszaröppennek a múltba, amikor a poros dűlőutak fölött, a hőségtől vibrált a levegő, és én mezítláb trappoltam a hideg vízzel teli csöcsös kancsóval, hogy az aratók egy jót ihassanak. Hunyorgó szempilláim alatt szerecsen embereket, nap pirította kaszásokat és takaros fehérnépeket, marokszedő lányokat látok, akiknek csupán a lábikrájuk fölött és az ingválluk alatt volt fehér a bőr.
- Vigyél ki a határba!
Idő még bőven van ebédig, csakhogy az ilyen váratlan menőke a konyhában sem maradhat magyarázatlanul, így aztán elintézett tényként jelentem be a hírt:
- Teszünk egy kört a határban.
Az asszonyok fel sem veszik a szót, de Anyánk arca sötéten összerándul, és látom, hogy váratlanul borulás üli meg a lelkét. Ki lenne megmondhatója, hogy az egyperces hallgatásba mi fér bele: a hajdani harminc holdja e, vagy az, hogy hogyan tudták a termésből kimérni a beszolgáltatást.
- Ő mondta?
Rábólintok, mire Anyánk összerántja álla alatt a kendőjét, és azt mondja lányainak:
- Apátoknak mehetnékje támadt!
Nyitom a kaput, segíteném az autó felé, de Ő makacs büszkeséggel félretolja a kezemet, csupán botját rakja az ülés mellé, azt is inkább csak dísznek.
Rekkenő hőségben, tengernyi búzamezőben haladunk előre a már százszor járt utakon. Az Öreg, mint a rózsafűzér stációit, félhangosan mormolja a táblák neveit: - Ez itt a Kelemenes, amott a Baglyos, és -ugye emlékszel Pistukám- itt a kettes akácfánál ragadt el velünk egyszer a két deres csikó, mert halálra rémültek a motorbiciklistől…
Messziről zúgnak, dübörögnek már a gépóriások, hat kombájn áll svaromléniában, mint a katonák, egyszerre indulnak, egyszerre harapnak, és fogyasztják futballpálya szélességben a búzát.
- Állj meg!
Kiszáll, bizonytalanul tesz néhány lépést, aztán -mint felkiáltójel a papíron- áll mozdulatlanul, amíg ide nem érnek a kombájnok. Tekintete pásztázza a rónaságot, és legfeljebb sejti, mint számítja, hogy hol is volt egykoron az a harminc hold.
Bámulom a ringó búzaföldek tengervilágát, tüdőre szívom az érett kalászok illatát, nézem a fácáncsibéket, amint a fűben fürödnek, és a pacsírtát, amely úgy áll a levegőben, mintha odaszegezték volna.
- Te sohasem arattál?
- Nem, de vízhordó gyerek voltam!
Rábiccent, miközben múló évtizedek gyülemlenek fel lelkében, elhatározások és fojtogató vajúdások, porig alázó szenvedések csapnak össze ott belül.
Megmozdul a pacsirta, feljebb szitál és dalolni kezd, mintha panaszkodna.
Megáll az első kombájn az orrunk előtt, utánna sorban a többi is. Kezet fognank az emberek Apánkkal, némelyik még át is öleli. Közben elárultam nekik a születésnapi titkot, így aztán kezdődik előről a sűrű kézfogás és a gratuláció.
- Az Ő kívánsága volt… -magyarázkodom, de értik Ők, tudják, hogy mi húzta ide az Öreget. Bennsőjükben Nekik is megmozdul valami, de aztán az első kombájnos int, és tovább indulnak a búzát nyelő krokodilok.
Fogolypár fut a barázdában, parányi lábnyomaik ott maradnak a porban, csibéik meglapulnak a lósóskalevél alatt. Hallgatásba burkolózom, kiballagunk a vadkörtefáig, amelynek gyümölcsétől már gyermekkoromban elvásott a fogam. Leülünk az árnyékba, és az árokpartról nézzük az aratást.
Majd aztán karjait, mint erőtlen szárnyakat felém nyújtja, jelezve, hogy indulni akar. Hazafelé…
Már a delet harangozzák, mikor megállunk a porcfüves udvaron, az eperfa alatt, amely most olyan, mint egy óriási napernyő a forró sivatagban.
Öreganyánk már vár minket, nyolcvankét évével és fehér kötényével olyan fürgén libben elénk, mint a pillangó a patak felett. Nem engem, az Öreget nézi, Őt várja félve. Fürgeséget színlel, hogy ezzel is nyomatékosabb és ünnepélyesebb legyen az alkalom.
- Látom, elkívánkoztál…
Csupán egy fejbólintás a válasz, mely úgy érzem, számomra ez egy hátramaradó parancs!