Nagy telek, szép, havas karácsonyok jártak akkoriban. Álmaim és ébrenléteim tele voltak ünnepi várakozásokkal és vágyakkal, hogy a téli vakációban újra otthon, a falumban lehessek. Öreg latintanárom, „Aesopus”, a vakáció előtti órán fülön is csípte ábrándjaimat, de miután a deklinációkkal nem boldogultam, büntetésül dupla adag memoritert szabott ki számomra, sőt, előjegyzett az ünnepek utáni első felelőnek. Bántam is én már akkor „Aesopus” bogaraskodásait, mint ahogyan Wolenszky tanár úr rigolyás kirohanásai sem érdekeltek, aki zamatos beszédem miatt a sok mekegő pesti gyerek között egyszerűen csak palócnak titulált.
- No, halljuk, palóc! Mit kell tudni a másodfokú egyenletekről?
Álmaimban én már ekkor odahaza voltam, ahol a havas réten a jég alatt lomhán botorkált a patak, és a híd úgy dobogott, mintha öreg pince felett járnék. A fenyvesben rigók bujkáltak, és korgó gyomorral róka loholt a falu felé. A felhők már alacsonyan jártak, és helyet szorítottak a holdnak, hogy az megmutathassa magát a vízi tündér világnak.
A vasútállomáson Lajos, a fuvarosunk várt lovas szánkóval, s onnan még csilingelnünk kellett tizenkét kilométert, ahol aztán véget ért az országút, s csak földúton folytathattuk tovább… Bebugyoláltam magam a kopott subába, talpam alá dugtam a forró téglát, amelyet hazulról küldött Édesanyám, hogy a morcos hidegben ne fázzon a lábam.
- Mi újság odahaza? - kíváncsiskodtam mindjárt, mihelyt elindultunk.
Lajos nem szólalt meg mindjárt, csak a lovas szánkónk suhant nesztelenül a sürgönypóznák mellett, és varjak károgtak az út menti eperfák meztelen gallyain.
- Tegnap reggel egy szép úri kisasszonyt szállítottam haza a vonattól!
Odahaza a boldogsággal együtt szakadt ránk a téli este. Az alkonyat párát lehelt az ablakokra, és ettől csillogóbb lett a tűz szeme, a konyhában pattogott a rőzse, a szobában a petróleum lámpa homályában megreccsentek a bútorok, mert talán azt hitték, hogy már éjszaka van.
A családi vacsora már a karácsonyi készülődés jegyében telt el. Anyám elújságolta, hogy a templomba az idén is hoztak karácsonyfát, és hogy a Horovicz lány színes gyertyácskákat vitt a díszítéséhez.
- Miféle lány?
- Hát a földbirtokosé, aki az angolkisasszonyokhoz jár…
A reggel már a Tóréten talált, ahol a jégen gyerekek, magamfajta fiúk, lányok sinkóztak, fakutyáztak. A bágyadt nap fényt kent a kószáló felhőkre, és ez, mintha sztaniol papírba csomagolták volna a világot, bearanyozott mindent maga körül.
Tíz óra lehetett, amikor megérkezett a Horovicz lány. Leült egy kőre, majd előszedte a korcsolyáit. Arca kipirult volt, lehelete sűrű zúzmarát rakott színes sáljára.
- Segíthetnél!
- Úgy érted, legyek szíves?
Durcásan bólintott, majd elétérdeltem és felkulcsoltam korcsolyáit. Kezét vállamra tette, mintha kapaszkodna. Hajából kellemes illat áradt, amely egyszerre elbódított. Rám nézett és elmosolyodott.
- Kérlek szépen…
Másnap reggel a templomban, a korai misén találkoztunk. Mikor rápillantottam, szemében csillagszóró gyúlt, ajkait lágyan, puhán tartotta, miközben énekelte:
- Harmatozzatok, égi magasok…
Szépen, békességgel múlt el a karácsony, közben napokig havazott, szinte szünet nélkül. Reggelente a nap álmosan hunyorgott a látóhatáron, bágyadva tekintve le a világra.
Délután ismét találkoztunk a jégen, és mint a röpülni vágyó madárka, hírtelen elém libbent:
- Mond, foglalkoznál velem latinból?
Boldogságomban válaszolni sem tudtam, kézen kapva sinkóztam vele a jégen, és újra éreztem azt a csodálatos illatot, amely a hajából, az egész lényéből áradt.
- Azt mondta Apukám, nem kéri ingyen….
Akkor hírtelen eszembe jutott „Aesopus” tanár úr, és már áldottam, hogy latint tanulhattam nála.
Akkor jártam életemben először igazi kastélyban, és ültem olyan fotelben, ahol a puhaságban nyakig süllyed az ember, a perzsaszőnyegek pedig macska módra zajtalanná teszik a járást.
- Te már negyedikes vagy, Emőke még csak másodikos! – szólt hozzám kedvesen az apja.
A mamája uzsonnával, kakaóval, kuglóffal kínált - miközben megállapodtunk, hogy a téli szünetben napi két órát tanulunk együtt.
Egész éjjel nem jött szememre álom. Aztán hajnal felé elszenderedtem, és álmodtam is: az erdőből fenyőrigók röppentek, és odaszálltak a házunk előtti nyárfára, ahol a tavasszal énekelni szoktak. Aztán vizsgáztam, de hang nem jött ki a torkomon, a tételt gombóccá gyúrtam a markomban, és lázas meleg öntött el. A fejem felett gerlék súgták a fülembe a tétel szövegét…
Másnap időben érkeztem a kastélyba.
- Konjugáció és deklináció! Ez az alapja az egésznek, no meg, ugye a szavak…
Igyekeztem megjátszani a komoly tanár szerepét, de Ő, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó, becsapta a nyelvtan könyvet.
- Csak veled akartam lenni! Érted? Különben, jelesre állok latinból…
Kezembe fogtam tenyerét, reszkettek ujjai, mint a fészkükből kiszedet galambfiókák. Finom, selymes bőre alatt éreztem szíve gyors dobbanásait. Ártatlan odaadással simogatott végig a tekintetével, majd könny csillant a szemében.
- Mi bajod? – kérdeztem zavartan.
- Boldog vagyok!
A falióra hangos ütése megzavarta meghitt suttogásunkat, zavartan kinyitottam a könyvet, és minden eshetőségre számítva, az előttem lévő papírra is ráírtam még valamit…
- Megcsókolhatlak? – kérdezte váratlanul.
Választ nem is várva, hírtelen két kézzel ölelte át nyakamat, magához húzott egészen.
- Beléd szerettem!
- Mikor? Hát még nem is ismersz, öt nappal ez előtt még azt sem tudtad, hogy a világon vagyok…- kérdeztem.
- De azóta csak te vagy… Emlékszel, amikor elém térdeltél?
Amikor az óra elütötte a hatot, elbúcsúztam Emőkétől és Ő a verandáig kísért. Távolról, az aggregátorral gerjesztette villamos áram imbolygó sárgás fényében láttam, amint elhúzva a függönyt, utánam integet.
Reggel fáradtan, összetörten, de boldogan ébredtem. Akadozó emlékezetem visszahozta a tegnapi napot, a hírtelen csókokat, a váratlan, furcsa szerelmet, de ugyanakkor felébresztette bennem az ösztönös félelmet is…, ha ennyi minden történt velem az első nap, mi lehet majd a továbbiakban?
Délelőtt nem mentem korcsolyázni, inkább a havas erdőben kóboroltam, néztem a csipkebokrokat, szedtem a rajta maradt piros bogyókat, a galagonyát. Megsimogattam a fák zuzmós, mohás oldalát, a sok évet megélt, már széteső, öreg tuskókat. Szerettem volna őket kifaggatni a természet nagy, örök titkairól, az éjszakák rémségeiről, a nappalok gyönyörűségeiről! – de azok csak hallgattak, s így egyre csak nagyobb lett körülöttem a csend…
Késő délután már a szobájában várt! Amikor a szobalány bezárta mögöttem az ajtót, a nyakamba ugrott.
- Egy világ volt ez a huszonnégy óra várakozás…
Ezúttal Ő térdelt elém, és csókolta a kezemet, kócos fejemet, számat.
- Nem érted? Szerelmes vagyok, és akarom, hogy…
Erőt véve magamon, ujjammal lakatot tettem a szájára, és a helyére ültettem. Töprengve kipakoltam az asztalra a nyelvtankönyvet, a szótárt. Szemben ültünk egymással, a homlokunk összeért, az arcán végigfutó könnyeitől nedves lett a szám. Hangosan zokogni kezdett, kértem, könyörögtem, hagyja abba, be talál jönni valaki – majd végre lassan lecsendesedett.
- Gyújtsunk csillagszórót! - mondta halkan, mikor végre megnyugodott. Csináljunkkettőnknek egy kicsike karácsonyfát, két ici-pici gyertyácskával…
Néztem az arcát. Lázasnak, forrónak éreztem, szép kék szemében furcsa, idegen fények vibráltak. Megfogtam a kezét, könyörögtem, ne tegyen semmi butaságot, ne csináljunk feltűnést.
Megfékezhetetlen, makacs dac vibrált a tekintetében.
- Ez a mi igazi karácsonyunk lesz…
Égtek a gyertyák a fenyőágacskán, szikrát szórt a csillagszóró, Ő pedig sírva énekelte egy kamasz fiú mutáló kíséretével a dalt:
- Mennyből az angyal, lejött hozzátok…
Akkor láttam Őt utoljára. Másnap hintó állt meg a házunk előtt és a kocsis egy borítékot nyújtott át.
- A nagyságos úr küldi…
Száz pengő volt benne és egy névjegyen néhány szó: „Köszönöm fáradozását, Emőkének váratlanul el kellett utaznia!”