FARSANGI FÁNK
Beteg a tél, olyan, mint a vén-ember: hamar síró, reszkető kezű, messzire tekintő!
Ez a tél most adósa maradt az egész világnak, és ezt az adósságot megfizetni már sosem lehet! Hóval és hideggel egyaránt tartozik, és most már mintha egy szenvedő nagybeteg lenne: a halálára várunk! Érzi már a mulasztásait: a kipirult arcú gyerekek hó csatáit, a fagyos, zúzmarás erdei vad-hajtásokat, a csendes hóesésben összebújt szerelmesek sétáit. Öregesen, búslakodva járja a világot, hajnalonként a keze nyomán még dér ül! De az öregember megkésett ajándéka már nem kell senkinek!
- Meghalt a tél! – kiabálja a mátyás-madár, és erre a kiáltásra már felfigyel az erdő!
A mókusok már kipihenték magukat, átugrálva a szomszédos fákra, tavalyi makkokat keresnek, a barna, le nem hullott levelek alatt. A fekete rigók csillogó frakkban kapirgálnak a bokrok alatt, ugyanis a giliszták most nem bújtak mélyen a föld alá. A déli mélyedésekben már a hóvirág is érzi a lágy fuvallatokat, s reggelre megmutatja majd a hófehér, lágy szirmait.
Kanyargósak, szakadékosak az erdei utak, csúszósak a hegyoldalak, ahol a tavaly kivágott fák élettelenül hevernek.
Tudja a szél, a felhő, az előbukkanó nap is, hogy már végleg búcsúzik a tél!
Amint esteledik, fagyos szél kerekedik, ölelésétől ismét megkeményedik a dombok háta, a fák összekoccantják fekete ágaikat. Fázósan hunyorog a bagoly, mert nem tetszik neki, hogy megint szállingózni kezd a hó.
Feszül a hám a lovak habos hátán, erősen biztatja őket a gazda, s megindulnak lassú, óvatos lépésekkel, kerülgetvén a fagyos tuskókat, köveket az erdei úton, ahol sem embernek, sem lónak lépést téveszteni nem lehet. Barkás, mogyorógallyakkal van teli a kocsiderék, s egy fűzfa kosár, frissen szedett hóvirággal.
Kissé már rozzant, erdei ház mellett visz el az útja Galambos Jánosnak. Itt megállítja a lovakat, felöleli a barkákat, kezébe veszi a kosarat, s lépdel a ház felé. Panni fut elébe nagy örömmel. Kitágul szép nagy, kék szeme, a pipacsnál is pirosabb lesz az arca. Szólna is, nem is János, a torkába fagy a hang, s ha akarna sem tudna most mondani semmit neki. Jó ideig állnak egymás mellett szótlanul, majd átnyújtja neki a kosarat. A kezek összetalálkoznak, Panni keze olyan, mint a jégcsap. János érzi, hogy fázik és reszket. A kezek találkozása már köszönésnek is számítana, ha a kapun belülről nem jönne a hang:
- Hívd be kislányom az erdész urat!
Hárman ülnek az asztal körül, középen egy nagy tál, frissen sütött szalagos fánk. Panni egyszerre meleget és biztonságot érez a szívében. A sarokban, a félhomályban megpattannak a bútorok, mert azt hiszik, hogy már éjszaka van, pedig még csak az ablakra nyomja az arcát az alkonyat. A padláson egérért dobbant a macska, a láncos falióra szívtelenül méri az időt és benne a csendet.
- Egyél! Kiválasztom neked ezt a szép pirosat! – mutatja Panni
- Törjük ketté! A mozdulatban benne van az ölelés is, de a lány kedvesen elhúzódik:
- Megláthat édesanyám…
János két harapásra bekapja az egész fánkot, és közben mintha fagyos, zúzmarás erdőben lennének, úgy melegíti, simogatja a lány kezét.
- Hol voltunk mi eddig?
- Hol voltunk, hol nem voltunk – csattan a kacagás, és beleremegnek a hírtelen támadt boldogságba.
- Nagyanyám egyszer azt mesélte, hogy az élet olyan, mint a füst: gomolyog, oszlik, sűrűsödik. Ebben a füstfelhőben laknak a titokzatos szellemek, a jók és a rosszak is. A jók mellénk szegülnek, a rosszak ellenségeinkké lesznek, akikkel majd nekünk, magunknak kell megküzdeni az életünk során!
- És ha ketten küzdenénk?
- Kettőnknek persze könnyebb lenne…
- Addig kínáld az erdész urat, míg meleg a fánk! – szólt közbe az anyja.
- Parancsoljon erdész úr!
Erre Jancsi lakatot tesz a lány szájára és úgy gyönyörködik szemének ragyogásában, mintha drágakövet talált volna.