07.03. ...miként is működik a megszégyenítés politikája

Közzététel dátuma: 2020.07.09. 2:36:05

Zeynep Direk az isztambuli Koç University filozófus oktatója, és legújabb cikkében a megszégyenítés politikáját (politics of shaming) és jelenségét boncolgatja.

Két szempontból is kapcsolódik azokhoz a témákhoz, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Az egyik, és ez adja meg a választ arra is, hogy hogyan bukkantam rá erre az írásra, azzal kapcsolatos, hogy a különféle országrangsorokon elért helyezések lehetővé teszik, hogy a különféle pozíciókba helyezett országok a saját politikáikat aszerint igazítsák, hogy meg akarják-e őrizni a helyüket, vagy esetleg javítani akarnak rajta (olyan is van, aki rontani akarhat kicsit, mert így juthat több fejlesztési forráshoz). Ebben kulcsszerepe lehet annak, ha az indikátorok mentén "rosszul teljesítő" országokat megszégyenítik, vagy pedig az országon belül érhető tetten egy olyan diskurzus ("Ez szégyen!"), amely a rangsor által kimutatott és számok segítségével performált hátrányt kollektíve megélt szégyenné teszi, ami egyfajta távolság felvételére és kifejezésére is alkalmas.

A másik szempont, ami szinte az első szavak elolvasása után azonnal bevillant, az az egyre több olyan eset, ami a nyilvános megszégyenítés eszközével keres valamifajta elégtételt egy amorálisnak ítélt cselekvéssel kapcsolatban. Nekem a legutóbbi ilyen emlékem a Nők Lapjás ügy volt, de itt van egy gyűjtés és közérthető elemzés az ún. médiabíráskodási esetekről (utóbbiban a nyilvános megszégyenítésnek fontos szerep jut). Zeynep Direk szerint a nyilvános megszégyenítés egyre gyakoribb, figyelmének fókusza pedig a feminista aktivizmus (török kontextusban) felé fordul a szövegben.

A szégyen politikája nem csak a médiabíráskodási ügyekben jelenik meg persze. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy gondolat diszkreditálása a privilégiumok felemlegetésével történik: a privilegizált helyzettel való szembesítés lényege a rádöbbentés és a szégyenérzet előhívása, abban a reményben, hogy a megszólaló a jövőben majd el akarja kerülni a szégyent, és lehetőleg nem szólal meg, vagy nem azt mondja, amit az előbb mondott. Miközben a privilegizált helyzet nem egy abszolút tulajdonság, viszonylagos, emiatt változhat a különféle helyzetekben, plusz reduktív módon egyéni szinten értelmezett, miközben rendszerekről és azok működési mechanizmusairól szól. Direk szerint a megszégyenítés politikája a morál és a politikai korrektség instrumentalizálásán keresztül kerül gyakorlásra, a politika/hatalomgyakorlás/hatalom megtörés világában pedig gyakorlatilag lecseréli a vitát és az effektív cselekvést. Az elhallgattatott hangok más hátrányos csoportok érdekében szólalhatnának meg és képviselhetnék őket (ezzel is vannak persze problémák, de arról majd máskor). A megszégyenítés politikája tehát a kontroll politikája.

Direk a török feminista szcénán belüli ún. TERF-ügyeket veszi górcső alá, és kontextualizálja azokat Törökország jelenlegi politikai rendszerét, valamint a különféle aktivizmusok geopolitikai beágyazottságát (disurzusok/fogalmak importja, donorok agendája stb.) is figyelembe véve és nagyon fontos kérdéseket feltéve. A cikkének utolsó részében pedig olyan ügyeket elemez, amelyek során egy autoriter rendszerben a megbízhatatlan vagy legalábbis hitelét vesztett bírósági rendszer és eljárásrend inkompetenciájának/impotenciájának következtében nyilvánosan keresnek elégtételt az érintettek. Itt például annak a lehetőségét ismeri fel, hogy az áttételesen átélt szégyen lehet mozgósító erejű: a politikai kapcsolatai révén kimentett elítélt, aki elütött egy gyereket, a korrupt politikai rendszert szimbolizálja, a gyereket gyászoló szülők, akiktől a gyász miatt olyan nyilvános reakciók is elfogadhatóak, amelyek egyébként könnyen diszkreditálnák a reakciót bemutatót, átélhetővé teszik a veszteséget és az igazságtalanság-érzetből fakadó szégyenkezés, hogy ez megtörténhetett, mozgósító erejű lehet. (Ez analógiát mutathat akár egy rendőri túlkapás esetén érzett kollektív szégyenérzettel, lásd most pl a George Floyd halála miatti tiltakozásokat, vagy akár a Kaleta Gábor-ügy nyomán elindult felháborodásokat.) Kérdés persze, hogy ez mire elég, és mi van akkor, ha semmilyen hiteles politikai alternatíva nincs a regnáló erők mellett, kifullad-e egy-egy ügyben az erő, illetve mit tud kezdeni ez a megközelítés azokkal a nagyobb struktúrákkal, amelyek ezeket a politikai rendszereket és azok alapelveit is kitermelik. Ezekre nem ad választ a cikk, nem is teszi fel a kérdést, mindenestre így is akad benne jónéhány olyan gondolat, amire támaszkodni lehet, vagy amiket tovább lehet gondolni.

Elérhető: Zeynep Direk (2020): Politics of Shame in Turkey: Public Shaming and Mourning. Sophia 59:39-56. https://doi.org/10.1007/s11841-020-00772-x