Katonák voltunk, és ami ennél is meglepőbb: barátok lettünk. Névsor szerint Attila, az a csendes, elnyűhetetlen, igazi sherpa típusú ember; Ákos, aki úgy mozgott közöttünk a kopár laktanyaudvaron, mint egy hús-vér, eleven szabadságszobor; Péter, a meggyőződéses antikatona; meg jómagam, Róbert. Ma éppen eszembe jutott egy régi, elfeledettnek hitt történet, aminek a főhőse maga Ákos volt, a lényege pedig egyetlen lőgyakorlat, ami örök életre szóló beszédtémát szolgáltatott nekünk a későbbi, füstös estéken.
Mert katonák voltunk ugyan, de volt egyetlenegy dolog, amit a legmesszebb menőkig, szinte vallásos áhítattal kerültünk valamennyien: az órák hosszat takarított AK-47-es géppisztolyunkat összekoszolni. Ebben a nemes törekvésünkben a néphadsereg kiváló partnernek bizonyult. A fegyverhez csak ünnepi alkalmakkor nyúlhattunk – például harciriadókor vagy lőgyakorlaton –, amúgy az szigorúan a fegyverszobában pihent, vasba öntött, olajos álmát aludva.
A puska csövének belsejére kiváltképp sok energiát és figyelmet kellett fordítani. Századparancsnokunk legalábbis ezerszer a lelkünkre kötötte, hogy ha abban valamilyen parányi szösz vagy kosz beragad, lövéskor a gázok megrekednek, és a lövedék szétrobbantja az egész csövet. Saját szemünkkel mondjuk még egyetlen felrobbant csövet sem láttunk, így kénytelenek voltunk bölcs századparancsnokunk szavát ez ügyben látatlanban is elhinni. Csoda hát, ha nem volt muszáj, nem lőttünk a géppisztollyal? Ki a francnak volt kedve egyetlen amorf pukkanás után órákon át a koromtól fekete cső tisztításával, a gázduattyú kaparászásával meg a Csepel-olajos rongyok cibálásával bajlódni?
Aztán egyszer csak eljött a tervszerű, elkerülhetetlen lőgyakorlat ideje. Mindenki kapott pontosan öt darab éles lőszert: kettőt egyesével, hármat pedig sorozatban kellett kilőni a réten imbolygó alakfejekre. Ezen az évente megismétlődő, ünnepélyes eseményen nyílt alkalmunk összeszokni a technikai vívmánnyal. A lőgyakorlat végére a legtöbben már úgy összekovácsolódtunk leghűségesebb bajtársunkkal, mintha a testünk végleg összeolvadt volna a hideg vassal, s a szemünkbe beégett volna a céltüske meg a célgömb vonala.
A lövészet maga ment a maga sajátos, kiskatona-módján: katonák voltunk, úgyhogy összevissza lőttünk, éppen kinek mikor támadt kedve vagy bátorsága hozzá. Amikor már a mi századunkból majdnem az utolsó ember is túl volt az életveszélyes procedúrán, Farkas százados fennhangon, a nyílt mezőn átdübörgő hangon megkérdezte: – Mindenki lőtt már?! – Igen-igen, parancsnok elvtárs! – morajlottuk vissza egységesen, ahogy azt a szabályzat előírta. Ákos ott állt mellettem, és a többiekkel együtt, hibátlan ritmusban dúdolta a választ.
De itt jött a bökkenő. Farkas százados elvtársnak még nem volt annyira szita az agya, hogy csak úgy át lehessen ejteni egy Veszprém megyei lőtéren. Mélyen a szemeink közé nézett, majd mégegyszer megkérdezte: – Mindenki lőtt? – miközben dülledő, gyanakvó szemekkel egyenesen Ákosra bámult. Ákos tisztán, érthetően, a becsület példaképeként ismételte: – Igen! – Ákos... Te is? – Hogyne, én is! – vágta rá Ákos olyan megfellebezhetetlen, sziklaszilárd stílusban, hogy arra még egy hadi törvényszék is rábólintott volna. – Ákos, tényleg lőttél? – kérdezte ismét a százados, s a hangjában már megjelent a tiszti tekintet vészjósló élélessége. – Tényleg lőttem, százados elvtárs!
Erre a párbeszédre már a szakaszunk, a századunk – vagy fene tudja, hogyan is nevezzem akkori kis megfélemlített csoportunkat – minden egyes tagja figyelmes lett. Felkaptuk a fejünket, és némán latolgattuk: mi a csuda fog ebből kisülni? Hiszen azzal a meztelen ténnyel valamennyien tisztában voltunk, hogy Ákos jó előre szétosztogatta a maga fél maréknyi lőszerét a buzgóbbak között, nehogy véletlenül is a lövöldözésre meg a csőpucolásra kelljen adnia a fejét.
Farkas százados mély levegőt vett, mint aki egy nehéz ostrom előtt rendezze a sorait, majd újra nekifutott a dolognak: – De tényleg lőttél?! – Hát persze, százados elvtárs!
Ekkor egyetlen rövidke pillanatra úgy tűnt, Farkas elvtárs feladja a küzdelmet. Kezdtek a kedélyek megnyugodni, a pattanásig feszült, puskaporos helyzet lassan oldódni látszott. A rövidke tűzszünet után viszont a szembesítés egy egészen új, ördögi fortélyához folyamodott a parancsnokunk. – Ákos... hol lőttél? Ákos a negyedik lőállásra mutatott, mint megdönthetetlen, fizikai bizonyítékra: – Ott! – És kikkel lőttél? – A revásokkal! – csattant a válasz habozás nélkül. Farkas százados elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amit a farkas villant a sűrűben, mielőtt rálép a csapdára. – Te tényleg a revásokkal lőttél, Ákos? – Tényleg. – Ákos... a revások még nem is lőttek! Tényleg a revásokkal lőttél?
Ekkor Ákos még mindig nem jött zavarba, a testtartása maradt a régi, szoborszerű büszkeség, csak a hangja csuklott meg egy egészen picit, mint a rosszul behangolt harmónium. – Tényleg a revásokkal lőttél? – Igen, a revásokkal lőttem! – Ákos nem tágított, állta a sarat, mint egy hős a vesztes csatában.
A százados utolsó kérdése már csak ennyi volt, halk, szinte atyai, utolsó mentsvárként felkínált kérdés: – Ákos... tényleg lőttél?
Mire Ákos egy rövid hatásszünet után, a rá jellemző végtelen egyszerűséggel eljutott a legvégső és legegyszerűbb megoldáshoz: – Nem lőttem.