„Tegnap is majdnem elütöttünk valakit. Lehetséges, tegnapelőtt történt, vagy éppen ma, nem tudom, de nem is ez a lényeg. Még most is érzem, a fékpedál még mindig lüktet a talpam alatt, kattog, dobog, mint egy szív.”
Minden áldott nap, ha vezetek, ott ül mellettem az anyósülésben. Négy évtizede osztja be a centimétereket, a sárga lámpákat meg a feleslegesnek hitt szívveréseimet. Néha már azt sem tudom, hol kezdődik az ő hangja a torkomban, és hol a sajátom.
Az első fázis: A kontroll
Minden reggel pontosan ugyanolyan mozdulattal indítom be a belső motort. A KRESZ-t nem könyvből ismerem, hanem a saját reflexeimből. De ő nem bízik bennem. Ott toporog a tudatom ablakában, és lesi a holttereket, amiket én szándékosan vakfoltnak hagyok, hogy élhetőbb legyen a táj. – Vigyázz, jobbról le akar lépni az öreg! – csattan fel a hangja, a dobhártyám is megremegett, amikor még a gondolat sem született meg az öreg fejében. – Vigyázz, ott egy biciklis! – rikácsol üveghangon, holott kint a valóságban csak egy száraz falevél sodródik a bitumenen. És én bólintok. Lekapcsolom a belső világítást, fékezem a saját lendületemet, mert évtizedek alatt eljutottam a pszichés kimerültség azon fokára, amikor az utasom belső riasztója ugyanolyan háttérzajjá szelídül, mint a halántékom lüktetése. Ha eddig nem borult fel a kocsi, az kizárólag azért van, mert ő – ott bent – időben meghúzta a vészféket.
A pillanat, amikor elszakad a cérna
Aztán eljött az a kedd. Vagy az a negyvenedik év. A fények rosszul estek a retinámra, a valóság meg úgy döntött, hogy egy másodpercre kilép a statisztikai valószínűségből. Egy alak – vagy talán csak annak szelleme, amit hirtelen kivetítettem a szélvédőre – hirtelen, minden átmenet nélkül lelépett az autó elé a sötétkék alkonyatban. Nem nézett jobbra, nem nézett balra. Csak hirtelen ott termett. A világ megállt egy rövidke pillanatra. Ő még bele sem kezdhetett volna a szokásos parancsszavába, mert ez a veszély nem fokozatosan épült fel, hanem készen érkezett, mint a menkű a nyílt mezőn. De én megálltam nélküle is. A saját negyvenéves, megfáradt reflexemtől vezérelve a fékre tapostam. A motor felhördült, aztán elnémult. Csend lett a koponyámban. Ott ültem a kocsiban, a homlokomról lassan lefolyt egy csepp izzadság. Mély levegőt vettem, és magamba fordultam: „Megvolt. A bizonyíték. Negyven év után egyszer tényleg: majdnem elütöttünk valakit.” Ő meg... ott ült bent. Egy pillanatra döbbent csend lett a levegőben. Az agyamban hirtelen összecsapódtak a hullámok: a valóság, ami most az egyszer valóban igazolta volna őt, és az a tény, hogy a veszély megelőzésében most nem volt ideje az első sorban parancsolni.
A belső peron
Három év telt el az eset óta. Azóta is hűségesen rójuk a kilométereket Veszprém vármegye kanyargós utcáin, baleset nélkül, de a békének annyi. Utasom azóta egy új, magasabb minőségű fegyvert tart a kezében. Ha bekanyarodok egy gondolat mentén, ha sárgára vált a kedvem, vagy ha csak békésen gurulnék a fasor mellett, rám néz – az anyósülésről –, megrázza a fejét, és komoly, szemrehányó hangon megjegyzi: – Ugye tudod!... A múltkor is majdnem elütöttünk valakit. Nem mondok semmit. Csak nézem a kormánykereket kezeim között, és tudom: odakint talán süt a nap – és ő soha, egyetlen pillanatra sem száll ki az anyósülésről.