Döbbenetes felismerésem a mai napra, íme: miközben mi a biztonság szent zálogának tekintjük a tulajdonunkat, valójában csak egy aranyozott kalitkát építünk magunknak, tégláról téglára, hitelről hitelre. Mert itt van nekem a barátom, Ákos – aki, ha Váncsa mester éppen itt ülne velünk a kocsma füstös sarkában, bizonnyal így kiáltana fel: ez a közép-európai röghöz kötöttség antitézise! Ákos egy két lábon járó, kissé gyűrött, de rendíthetetlen szabadságszobor, aki sosem esett a tulajdon egzisztenciális csapdájába.
Míg mi a „jólneveltség” szoros présébe szorítva az életünket a falak karbantartásával, a vakolattal meg a jelzáloghitelek kínzó mázsájával töltjük, addig Ákos a lemondás mestereként egyszerűen kilépett a rendszerből. Három feleség, három otthon – más ennyi veszteség után már egy egzisztenciális romhalmaz lenne, de Ákos számára minden egyes ott hagyott kulcscsomó egy-egy láncszem volt, amit saját maga vert le a bokájáról. Rájött arra, amire mi csak a negyedik korsó sör után, a kocsmapult felett merünk gondolni: a ház nem fészek, hanem egy túlnyomásos tartály, amely előbb-utóbb elfojtja a lélek szelepeit.
Ő nem „hajléktalan”, kérem szépen, nem bizony! Ő „helyfüggetlen”. Lakik itt is, ott is, egy kicsit a tiszteletesnél a szakralitás csendjében, egy kicsit a régi munkahelyén, egy kicsit sehol és mindenhol. És micsoda irónia ez! Ott találta meg a belső nyugalmat, ahol mások csak a kötelességet látják. Mert a vendég az egyetlen szabad ember ezen a siralomvölgyön: nem neki kell kifesteni tavasszal a szobát, és nem ő aggódik a beázó tető miatt.
Mi meg, a jólneveltek, izzadva toljuk a talicskát, betonba öntjük az álmainkat, falakat emelünk, hogy megvédjük azt, amink van, miközben észre sem vesszük, hogy a falak már belülről záródnak. Saját lakást akarunk, hogy legyen hová „hazatérni”, de mire megvesszük, a lélek szelepei a törlesztőrészletek súlya alatt végleg elzáródnak. Ákos pszichéjében viszont nincs túlnyomás. Nála nincs, ami fojtson; nem kell éjszakai villámháborút vívnia egy kivasalt, szigorúra bevetett ágy felett, mert az ő ágya mindig ott van, ahol éppen elálmosodik, és pont olyan, amilyennek a pillanat szüli.
A történet tanulsága fájdalmasan egyszerű: mi a biztonságot kerestük, de börtönt építettünk belőle. Barátom a bizonytalanságot választotta, és szabadság lett a jutalma. Mi lakástulajdonosok vagyunk, ő meg... hát ő az Élet tulajdonosa.
De, Mesterem! Hová a fenébe kalandoztam megint el? Hát persze, ide kellene valami bútort meg lakberendezési kacatot rásózni mindenkire, mindegykire, ehelyett meg itt ülök, és nagy elméleteket gyártok a szabadságról! Mégiscsak a lakberendezésről kellene már írnom valamit, nem?