Az a konferenciaterem, kérem szépen, olyan volt, mint egy túlbiztosított svájci bank: mindenki a saját szuperegójának a kamrájában ült, makulátlan öltönyben, az inggombja a helyén, a nyakkendője pedig a legszigorúbb etikai és esztétikai kódex szerint feszült a mellkasán. Odabent, a koponyákban pillanatnyilag teljes volt a rend. Az Én – vagyis a higgadt, megfontolt Személyiség – vasbeton korlátok közé szorította a csapongó Ösztön-ént, akit a prágai söntések és a pincelakók nyelvén csak „belső csavargónak” neveztek, míg a Felettes-én ünnepélyes, orgonaszerű hangon zümmögte a kulturális elvárásokat: „Kontroll, Milán. Ne feledd, te vagy a civilizáció bástyája, nem egy kocsmatöltelék.”
Dr. Kertész Milán, a Magyar Pszichoanalitikus Intézet büszke igazgatója, a Belső Egyensúly Hőse éppen a negyedik kávéját hörpintötte fel, amikor a katasztrófa útjára indult. Épp egy rendkívül fontos nemzetközi előadásra készült a „Szublimáció szerepéről a modern társadalomban” címmel, amikor a folyosóról lassan, de megállíthatatlanul elindult felé a végzete: a büféből áradó, frissen sült, ropogós, fokhagymás házi tepertős pogácsa illata.
Milán orrlyukai megremegtek. A testében olyan földrengésszerű tünetek jelentek meg, amiket csak a fülcimpáinak a lengéscsillapító hatása tudott elviselhető szintre enyhíteni. A belső pincelakó – akit addig tíz lakat alatt tartott a racionális akaraterő – egyetlen pillanat alatt felrúgta a pszichoanalitikus iratmappákat.
– Nem! – sziszegte Milán hangtalanul, miközben a homlokán kiütközött a verejték. – Az Én feladata a homeosztázis fenntartása. Táplálkozási fegyelem van. A koleszterinszintünk nem engedi meg. Hogyan is nézne ez ki itt a közönség előtt? Ezt a késztetést most elegánsan elfojtjuk és szublimáljuk egy pohár ásványvízzel.
Az Én büszkén kihúzta magát. Győzött a ráció. A belső pincelakó ordítva dörömbölni kezdett a homloklebeny ajtaján, de Milán megvetően nyúlt a pohár szénsavas vízért. A civilizált embert, a homo sapiens sapienst nem fektetheti vállra holmi jöttment, érzéki gyönyörökre alapozott, állati ösztön! Milán állta a sarat, legény volt a gáton.
Ekkor azonban belépett az elnök asszony, Dr. Hoffmann. Kezében a tálcával, tele a földi jóval, széles mosollyal közvetlenül Milán elé tette a még gőzölgő, hatalmas, frissen sült pogácsákkal púpozott kísértést.
– Milán kedves, ugye ön sem hagyja ki a nap fénypontját? Frissen sült, egyenesen a kemencéből!
A teremben hirtelen harminc kolléga éles farkastekintete szegeződött hősünkre. Az akadémiai etikett azt követelte, hogy Milán – a mintapéldány – udvariasan mosolyogva, száraz szájjal visszautasítsa a kínálást, vagy maximum egy apró, szimbolikus morzsát csippentsen le belőle a társasági konvenciók jegyében. Az Én mély levegőt vett, hogy elhadarja a tökéletesen artikulált, intellektuális elutasítást: „Köszönöm szépen, de szigorú étrendi elvek mentén –”
Ekkor az akusztikai szempontok szerint gondosan megtervezett előadóterem és a kollégák egy mennydörgésszerű, hatalmas, hosszan visszhangzó gyomorkorgásnak lettek fültanúi, amit Milán lázadó, éhes szervezete a felszínre hozott. A nyelvénél, a gégéjénél, sőt, a zsigeri idegpályáin keresztül bekövetkezett a lázadás. Az Ösztön-én megelégelte az intellektuális terrorizmust.
Milán falni kezdett. Villámgyorsan, vadállati mozdulattal felkapta a tenyérnyi, forró, ropogó tepertős pogácsát, és egyetlen mozdulattal, egészben betömte a szájába.
A teremben dermedt csend lett. Harminc ember bámulta a pszichoanalízis fekete öves mesterét, aki most teli pofával, csillogó, könnyes szemmel, az arcára fröccsenő zsírral ült a katedrán, miközben a torkán akadt a falat.
Dr. Hoffmann döbbent, fagyos csendben kérdezte: – Milán... jól van?
Milán fojtogató hörgés közben hirtelen nagyot nyelt, a pogácsa végre lecsúszott a nyelőcsövén, megmentve őt a pusztulástól. Megigazította a nyakkendőjét, a szájáról lazán, ösztönös mozdulattal letörölte a zsírt, majd rekedtes, méltóságteljes hangon felelt:
– Tökéletesen. Uralom a testemet.
Rádli Róbert