A politika színpadán a legdrágább jelmez a „hitelesség”. Ez az a nehéz, veretesnek tűnő palást, amit Toroczkai László oly gondosan igazgat a vállán, miközben a nézőtér felé azt hirdeti: ő az egyetlen, aki nem köt alkut, aki a tiszta forrásból merít, és akinek szava szikla. Ám ha közelebb lépünk, látszik, hogy a szövet nem tiszta gyapjú, hanem a politikai haszonlesés olcsó poliésztere.
Nincs kártékonyabb jelenség annál, mint amikor a nemzeti érzelmeket és az igazságkeresést puszta dekorációként használják. Toroczkai politikája egy túlzsúfolt, giccses kirakat: van benne minden a határkerítéstől a világösszeesküvésekig, csak éppen az hiányzik belőle, ami egy otthont – vagy egy országot – élhetővé tesz: a valódi tartalom és az őszinte szándék.
Ez a fajta politizálás vampirikus természetű: elszívja a választók maradék reményét és energiáját, miközben a „hitelesség” szlogenje mögé bújva éppen azt a rendszert táplálja, amely ellen elvileg fellép. A nagy szavak mögött ugyanis ott a kínos csend, amikor a szavazógombok megnyomására kerül a sor.
A legfájdalmasabb disszonancia nem az, amit mond, hanem amit tesz. Miközben a kampányvideókban a magányos harcos pózában feszít a pusztán, a Parlament folyosóin a Mi Hazánk gyakran nem más, mint a kormány kreatív előőrse. Legyen szó a járványkezelés körüli hergelésről vagy a társadalmi feszültségek csatornázásáról, Toroczkaiék mindig pontosan akkor és úgy emelik fel a hangjukat, amikor az a Fidesznek a legkényelmesebb.
Ez a „konstruktív ellenzékiség” valójában a politikai prostitúció egy kifinomult formája:
Asszisztálás a kétharmadhoz: Amikor a hatalomnak szüksége van egy „radikálisabb” javaslatra, hogy a sajátját mérsékeltnek tüntethesse fel.
A figyelem elterelése: Amikor valódi húsbavágó kérdésekről kellene beszélni, ők bedobják a gumicsontot, amin a közvélemény hetekig rágódhat.
A valódi tekintély nem a hangerőből, hanem a tettek és szavak összhangjából fakad. Toroczkai politikai palotája azonban ingatag szerkezet, mert hiányzik belőle a minőségi alapozás. Minden mozdulata a „választási fáradtságra” játszik rá: annyi zajt és álkonfliktust generál, hogy a választó végül beéri a legkisebb rosszal, vagy egyszerűen elfordul az egésztől.
Aki a hitelességével házal, miközben minden lépésével a hatalom kottájából játszik, az nem vezető, hanem statiszta. Ideje lenne megtanulni az elengedés művészetét: elengedni a hamis prófétákat, a harsány pózokat és a politikai kacatot. Mert az országnak nincs szüksége több „megmentőre”, aki valójában csak a díszletet keni át újabb réteg festékkel, miközben a falak mögötte már régen porladnak. A kevesebb, de őszintébb szó ebben az esetben is többet érne, mint a leghangosabb, de hazug csatakiáltás.
Aztán itt van még ez a nagy harci dobbal kivert jelszó: a korrupció elleni küzdelem. Ezzel plakátolták tele a vármegyét, ezzel házaltak mindenütt, mint a vándor köszörűs, aki azt ígéri, minden életlen kést borotvává varázsol. Csakhogy a köszörűkő nem forog, a szikra meg sehol, a kések meg maradnak olyan csorbák, mint a becsületük.
Nézem én ezt a nagy tisztogatási lázat, de csak a port látom, amit a szemünkbe szórnak. Hol vannak az asztalra csapott akták? Hol vannak a leleplezett mutyik, amikbe belebukott volna legalább egy kishal, ha már a nagyokat féltik a fiúk? Sehol. Toroczkai úgy küzd a korrupció ellen, mint aki a saját árnyékával bokszol: nagy a csapkodás, de a végén mindig ugyanott állnak, békés egyetértésben.
A korrupció olyan, mint a szú a fában. Belülről rágja szét a szerkezetet, és ha nem kezeled le idejében, az egész tető a fejedre szakad. De ez a legény nemhogy az irtószert nem hozná, de még le is keni egy réteg olcsó lakkal a rágásnyomokat, nehogy látszódjon a baj. Azt harsogják, hogy ők a nép tisztasági felelősei, közben meg úgy kerülik a valódi elszámoltatást, mint a macska a forró kását. Ha tényleg harcolni akarnának, már rég nem a „szakmai szempontokról” papolnának a gombnyomogatás közben, hanem rárúgnák az ajtót azokra, akik a közösből faragnak maguknak luxuskerítést.
De nem. Ehelyett marad a szájkarate. A parlamentben megy a színjáték, a színfalak mögött meg megy a mutyi, vagy legalábbis a csendes beleegyezés. Mert aki nem emel szót, amikor látja a lopást, az maga is tartja a zsákot. És Toroczkaiék keze bizony nagyon is stabilan fogja azt a zsákot, akárhányszor a Gazda úgy dönt, hogy megint bele kell tölteni egy kis közpénzt.
Így marad a nagy korrupcióellenes ígéretből egy üres gyalult deszka, amin nincs se minta, se tartalom. Hitelesség? Hát, kérem, az olyasmi, amit nem lehet a boltban venni, és nem lehet rágumizni a pártlogóra sem. Az vagy van, vagy elporladt a hazugságok súlya alatt. Ez a produkció eddig annyit mutatott fel a korrupció ellen, mint amennyi halat a száraz kútból fognak: nagy a várakozás, de a vödör mindig üresen jön fel.
Na, igyál még egyet, aztán nézz rá arra a pozdorjára ott a sarokban. Látod, hogy mállik? Na, pontosan így foszlik szét ez a nagy ellenzéki mítosz is, mire a nap lementére érünk. A forgácsot meg ne csak söpörd, hanem égesd is el, mert jó lesz még gyújtósnak, ha egyszer tényleg beüt a hideg igazság.
Rádli Róbert