Van abban valami egészen pikáns, ahogy a politikai „hitelesség” ma már egyfajta rugalmas marketingtermékké silányult. Itt van nekünk például Torockai, aki akkora hévvel kampányolt a hitelesség mellett, hogy az ember már-már elhitte: itt tényleg valami új kezdődik. Aztán persze jött a valóság: a nagy fideszes böfögések közepette valahogy mindig sikerült pont úgy megnyomni azt a szavazógombot, ahogy a „gazda” elvárta. A hab a tortán pedig az az arcátlan elegancia, amivel a végén odaállnak: „Hát ezt mi találtuk ki!” Gratulálunk a bravúrhoz, ez a politikai plagizálás és a szolgalelkűség olyan magasiskolája, amit tanítani kellene.
Persze a horizonton már ott dereng az újabb megváltás ígérete. Mert ugyebár a matek egyszerű: egy újabb kétharmaddal bármit el lehet takarítani. Ki lehet söpörni a Fidesz-rendszert, hogy aztán felépítsük a Tisza-rendszert. A kérdés már csak az a kínzó apróság, hogy vajon a díszletek cseréjén kívül változik-e bármi? Vagy csak a logót cseréljük le a falon, miközben a módszerek maradnak a régiek?
De ne feledkezzünk meg a főszereplőről sem: a magyar választóról. Mert a mi választónk alapvetően akol-természetű. Akkor érzi magát biztonságban, ha érzi a mellette álló gyapjának melegét. Nem zavarja a por, nem zavarja a kolomp, sőt, még az sem, ha a menetrend szerint épp a mészárszék felé terelik a tömeget. A lényeg a tömörülés, a közös bégetés és az a hamis biztonságérzet, amit csak a „sokan vagyunk” tudat adhat.
Mert ugye, ha sokan vagyunk, csak nem tévedhetünk el útközben a vágóhídra... ugye?