A történelem ritkán kopogtat; általában ránk töri az ajtót, vagy ami még kellemetlenebb: egyszerűen csak elhúzza a függönyt, és megmutatja, hogy a díszlet mögött már régóta nincs semmi. Így ér véget az a korszak is, amelyben a hatalom nem eszközként, hanem öncélú műalkotásként funkcionált.
Amikor egy rendszer minden energiáját a túlélésre és a látszatra fordítja, óhatatlanul beleesik a saját csapdájába. A hatalom, amely valaha a "nép hangjaként" definiálta önmagát, az évek során egyre súlyosabbá, nehézkesebbé és – ironikus módon – magányosabbá vált. A stadionok visszhangja már nem a tömegek ujjongását, hanem a csend feszültségét erősítette fel.
Az uralkodás művészete itt nem a kormányzásról szólt, hanem a folyamatos válságkezelés illúziójáról. De a válságok, mint a rosszul megépített gátak, egyszerre törnek át. Nem a külső ellenség hozta el a véget, hanem a belső nehézkedés: az a pont, ahol a propaganda már nem tudta eltakarni a valóság repedéseit.
A bukás nem egyetlen kardcsapással érkezett. Inkább úgy, mint a rozsda: lassan, módszeresen rágta át magát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vastag rétegein. A hatalom ugyanis vampirikus természetű: minél több erőforrást von el a jövőtől, annál nehezebbé válik a jelen fenntartása.
A döntési fáradtság és az önreflexió teljes hiánya végül elvezetett a törvényszerű végkifejlethez. Amikor egy vezető már csak saját maga tükörképével hajlandó konzultálni, a valóság előbb-utóbb benyújtja a számlát. A túlépített, túltolt és túlgondolt birodalom egyszerűen összerosvadt saját súlya alatt, mert elfelejtette a legfontosabb leckét: a kevesebb néha több, a valódi méltóság pedig nem a felhalmozott hatalomban, hanem a szabadság biztosításában rejlik.
Végül nem marad más, csak az üres várak és a visszavont ígéretek. A bukás legnagyobb tragédiája nem a hatalom elvesztése, hanem az a felismerés, hogy mennyi időt és energiát rabolt el ez a korszak az országtól. Az építmények ott maradnak – a beton tartós –, de a szellem, ami életben tartotta őket, elillant.
A függöny lehullt, a fények kihunytak. A színpadon nem maradt más, csak egy fáradt ember, aki túl későn tanulta meg az elengedés művészetét. A történelemkönyvek pedig, szokásukhoz híven, nem a diadalokat, hanem a mulasztásokat fogják feljegyezni, emlékeztetve minket arra, hogy a valódi luxus nem a birtoklásban, hanem a józan mértékletességben lakozik.