Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a nehéz bársonyfüggönyök mögött már évtizedek óta nem cseréltek levegőt, élt egy mogorva figura, akit a nép csak a Bajszos Házmesternek hívott.
Ez a Házmester nem a tiszta tereket szerette, hanem a súlyos, sötét, agyonbonyolított ornamentikát. Olyan volt ő maga is, mint egy rosszul megválasztott, vampirikus dísztárgy: rengeteg helyet foglalt, folyamatosan tisztogatni kellett a tekintélyét, és közben észrevétlenül szívta el a környezetében lévők életerejét és jókedvét.
Történt egyszer, hogy a tartomány lakói – pontosan hárommillió-négyszázezren – úgy döntöttek, elég volt a poros falvédőkből és a nyomasztó, sötét tölgyfa bútorokból. Egy új stílust választottak, amit TISZA-kéknek neveztek el, és ami végre friss levegőt ígért a fullasztó szobákba.
A Házmester azonban, látva a változást, nem a mérőszalagért nyúlt, hanem a kénköves hordóért. Kiállt a hatalmas, aranyozott lépcsőház tetejére, és így dörögte:
„Ez nem felújítás! Ez a Sátán diadala! Aki fehér falat merészel festeni, az mind az ördög cimborája!”
Berendez Elek, a vidéki kúriák és a tiszta gondolatok szakértője, éppen arra járt. Megigazította szemüvegét, végigsimított egy darabka csiszolt mészkövön, és halkan felsóhajtott.
– Kedves barátaim – kezdte Elek a rá jellemző, metsző nyugalommal –, nézzünk rá erre a szerkezetre. Itt már nem csupán esztétikai hibáról van szó. Amikor egy tárgy – vagy jelen esetben egy közszolga – ennyire elveszíti a kapcsolatát a funkciójával, ott két diagnózis lehetséges.
A szerkezeti instabilitás: Ha valaki 3,4 millió ember szabad akaratát és demokratikus választását metafizikai gonoszságnak látja, az olyan, mintha a tartófalat nézné omlásveszélyes dekorációnak. Ez a Házmester végleg elfelejtette a józan ész arányrendszerét. Ha ez így marad, sürgősen gondnokság alá kell helyezni, mert még a végén rászakad a saját építménye a gyanútlan lakókra.
A mérgező anyaghasználat: Ha viszont a pszichiáterek azt mondják, hogy a statika rendben, akkor még nagyobb a baj. Akkor ez a Házmester nem eltévedt, hanem szándékosan használ toxikus kötőanyagokat. Úgy dehumanizálja a lakókat, mint a legrosszabb fajta neonáci bútorasztalos, aki az anyagot nem tiszteli, csak gyűlöli. Ez már nem lakberendezési kérdés, ez büntetőjogi kategória: közösség elleni uszítás a stílus jegyében.
Elek körülnézett a Parlament monumentális, de fojtogató tereiben. – Mekkora szégyen és mennyi elpazarolt energia – mondta szomorúan. – Éveken át hagytuk, hogy ez a mentálisan zavart, szélsőséges figura diktálja a „házirendet”. Pedig a legmagasabb rendű luxus a mértéktartás és a tisztaság lett volna.
Végül a nép megunta a házmesteri dühöngést. Kivitték a Bajszost a lomtalanításra, oda, ahol a megfáradt, felesleges és káros tárgyak végzik. A házat kiszellőztették, a falakat fehérre meszelték, és végre maradt energia az igazán fontos dolgokra: a kreativitásra, az emberi méltóságra és a jövő építésére.
A Házmester pedig ott maradt a történelem szemétdombján, mint egy elrettentő példa arra, mi történik, ha a gőg fontosabbá válik, mint a funkció. Aki nem hiszi, járjon utána – de lehetőleg egy etikus minimalizmussal berendezett úton.
Etikus Minimalizmus megjegyzés: A gyűlöletbeszéd a legpazarlóbb emberi tevékenység: rengeteg mentális energiát emészt fel, miközben semmilyen valós értéket nem teremt. A takarítás idejét elpazarolni azokra, akik már nem szolgálják az épület integritását, felesleges luxus.