2018

TTT túrabeszámoló - Stabat

Mátra 115 először

Leutazás pénteken, csatlakozás elhúz, egy óra üresjárat. A várban Andrással és másokkal vacsorázom, maradt még némi sajtos tejfölös tészta. Korán elvonulok hátra, csehekkel vackolom be magam a színpadra. Lámpa fényénél javítom a dolgozatokat, csapdosom a szúnyogokat, és szívom a láncdohányos cigifüstjét. Amikor már eléggé fáj a fejem, elfekszem, aludni persze nem bírok.

Némi rajtbeszélgetés (hogy ment a Kinizsi, mik a tervek mára, hogy aztán felülíródjanak) után W.C., pár korty és indulok a zöm után. Esik: becsomagolom magam, leesik a csomagolás. Szeretem az esőt. Többekkel is beszélgetek erről, nem sikerül őket meggyőznöm. „Zoli, a beszámolóid alapján, te odavagy az esős túrákért, most is örülsz, ugye?” Zoli válaszát némi cenzúrával közlöm: „És ha a villám agyoncsap itt húsz embert?” Nem tudta elvenni a jókedvem. Bár a vízálló futócipő biztos sokat nyomott a latban.

Mivel alig reggeliztem, és még innivalót sem hoztam magammal, kicsit hosszabban időzök Oroszlánváron. A sajtos rudacskák még nincsenek megkezdve, tudom mit hoztam, abból eszem. Ahogy leveszem a tetejét, gyorsan fogy. Üde minden, milyen legyen egy túra elején. Beszorulok a szűk ösvényen, de nem idegeskedem. Hosszú még az út. Kékestetőn végre töltök izót, eszem-iszom.

Ártatlan szituációban kimegy a bokám. Nem írom le inkább, hogy mit mondtam el elég sokszor egymás után. A józan ész máris a feladás lehetőségét mérlegeli. Igen, ha a fájdalomtól nem tudok menni, akkor mindenféleképpen. Aztán ahogy kezdődik a letörés, újabb félrelépés. Már nem is mondok semmit, csak sziszegek. Jobb láb előre, a balt húzom magam után. Valahogy lekeveredem, nem tudok jobbat, kocogok és koncentrálok. Minden egyes lépésnél vigyázok, lábfej kifelé. Innentől ezzel fárasztok mindenkit, akivel beszélgetésig jutunk.

B. András igazít útba Parádsasváron, nem vagyok ismerős errefelé (másfelé sem nagyon). Egy süti és már megyek is tovább. Felfelé Tamással haladunk. Mondja, hogy ez itt a legkeményebb. Nem hiszek neki. Galyatetőről gyorsabban indul el, bottal ütöm a nyomát. Krisztián és Dóri már szemből jönnek. Tanácstalanul állok a P3-nél, de Anna mondja, hogy ott kell lekanyarodni. Aztán még elnézek egy-két kanyart, de mindig lesz, aki kisegít (köszönöm). Tamás éppen indul Almásról, én azért iszogatok egy kicsit. A Galyavár piszok kemény, S. András zergeként szökell el mellettem. Galyatetőn leves (Csutora is befal egyet kettőt), Zolit a bal bokámmal traktálom, minek kell úgy sietni. Igaz is, aztán futok tovább. Andrással kerülgetjük egymást: lefelé előzök, ő felfelé erősebb. Mátraházán palackból iszom a kólát (maradék), befekszem a csap alá. Lajosháza előtt, mikor épp azon elmélkedem, hogy egész jól rendbejött a lábam, jön a harmadik bicsaklás. Fetrengek egy kicsit a földön, nincs tizenegyes, bevonszolom magam a pontra. Összekaparom a maradék dinnyét, közben tapogatom a lábam. Nincs mit tenni, megyek tovább. Számtalanszor felidéződik bennem, hogy legközelebb kitöröm a bokám, ilyenkor görcsbe áll a kezem, a koncentráció jeleként, szuggerálom magam. És terhelem a másik lábam.

Újra esik, örülök neki. Úgyis állandóan szomjas voltam, ez sokat enyhít. András kevésbé örül, együtt megyünk, de a stratégiák különbözősége miatt csak Szorospatakig. Tréfás helyzetek adódnak. Számtalanszor felhívták figyelmünket a depós cuccokra, engem nem érintett, András elindult, majd futva jött vissza emiatt, amikor már én is úton voltam. Aztán az ottmaradt(nak feltételezett) botok okoztak némi riadalmat, kiabáltak az elmenők után, de senki nem fordult vissza. Aztán kiderült, hogy a botok gazdája egy a ponton lévő olasz, vagy nem tudom milyen nemzetiségű sporttárs, aki természetesen nem értette a felbolydulást, csak mikor megfogták a botját és vitték volna az elmenők után. Itt végre volt egy-két az esőről pozitívan nyilatkozó túrázó.

Mivel az utat innen sem ismertem jól, beálltam Gábor mögé. Elég hosszasan volt nagy segítségemre. Ágasváron ettem rizskót, nem kellett volna, túlságosan megterhelt. Idővel csak feldolgoztam, mint minden mást is. Csak a feldolgozás sebessége a kérdés. A fallóskúti műút után a járhatatlan jelzés helyett egy majdnem járhatatlan földúton (futva nem olyan rossz) haladunk. Taki küszködik, de végigmegy. Először jön le a jobb kamásli. Elküzdöttem vele Fajzatpusztáig, ott aztán kivágtam a kukába. Jön az eső árnyoldala, Hidegkútig elég kiábrándító a sár. Gábornak talán itt megy el a kedve a teljes távtól. Kellő töltekezés után lámpát kapcsolva indulok tovább. Gábortól leszakadok, és aztán egy ponton el is bizonytalanodok. (Addig is elvégzem a dolgom, ez néha segít.) A Z4 megzavar, rávisz a szalagozás, pedig a leírás alapján nem kéne rajta menni. Aztán a szalag is épp csak a Z4-ig visz. Kétszer fordulok vissza az útról, egyszer másokat is visszacsábítva, végül csak végig kell menni rajta, illetve az elágazásig. A Muzslára fel nem is a meredekség, inkább a patakátkelések, az útkeresgélés merít ki, bár így izgalmasabb és észre sem veszem, fenn vagyok a nyeregben. Azért még onnan is meg kell kínlódni. Aztán lefelé is. Diós-pataknál kolomp fogad. A szokásos kólázás után sarazódom tovább. Várom a ponton beharangozott János vára emelkedőt. Eljön az is, elveszi a kedvem mindentől. Meg is fogadom, innentől csak szépen lassan megyek tovább. A szépen lassan aztán megállítja a gyomrom, terheléssel kezelem, és újra működik. Persze csak módjával, de azzal tovább lehet menni. Elfut mellettem valaki, hogy aztán leváltson a rövidebb távra. Én meg olyan hülye vagyok, hogy meg sem fordul a fejemben, sőt büszke leszek rá, hogy tovább megyek, miközben a túlterhelt lábam is jelzi, nem szívesen, hogy a másikról ne is beszéljünk. Ekkor az első kettő már Gyöngyöspata felé hajt, a többieket szemből üdvözlöm. A Havason először járok. Kötél? Mi ez, valami vicc? A szokásos kivagyiság, nem kell nekem kötél. Aztán csak rá kell jönnöm, nem véletlenül van az ott. A Kávára jól esik felmenni, de ott megtörik a lendület. Kínálnak, de nem. Egy banánt? Na jó, egy banánt elfogadok. Aztán a Tót-hegyesig viszem magammal. Ott lenne palacsinta, de csak a banánt rakom le és megyek tovább. Géza örül, hogy milyen jól megyek, tulajdonképpen csak előre menekülök. Hosszasan memorizálom, hogy Z3, Z+, Z4, de teljesen biztos vagyok benne, hogy el fogom véteni. Amikor már újra a Z3-ön vagyok, el is fog a félelem, hogy rossz felé jöttem és akkor már nincs visszaút. Ráadásul felfelé haladok, remélem, hogy ez a Világos-hegy, majdnem felkiabálok, tök mindegy lenne különben, aztán meglátok valakit, kicsit megnyugtat. Világosodik. András megmutatja az utat, amit az elmúlt órákban jártam be, meg a Marsot (még szerencse, hogy ott nincs pont) és az utolsó öt kilométerrel kecsegtet, amit ő szalagozott. Lefelé borzalom. Fajzatpusztán fáradtság honol. Balázs üldögél, B. András indulóban. Mindenki magával van elfoglalva, én elsősorban. A Havasra fel még megnyomom, egész jó. Szemből zeneszó, rögtön fel is horkan a konzervatív énem, de amikor meglátom János arcát, felvidulok. Hogy aztán a lejtőnek hangosan követeljem a végét. Eljön az is, háttal leereszkedem a kötélen. Idefelé a mezőn keresgéltem az utat, visszafelé már nincs ilyen gond. Ráadásul megjött az étvágyam is. Eszméletlen jó almás süti van az utolsó ponton, megtartóztatom magam és csak egyet veszek. Felszabadultan mehetnék az utolsó szakaszon, de nem tudom élvezni, pedig kiváló a szalagozás. A bajok felülkerekednek. Gyöngyöspatán már nyitva a templom, mennek misére az emberek, én meg az iskolába, vasárnap. Tapssal fogadnak, bocsánatot kérek a térdemtől (már nem hajlik), a bokámtól (dupla vagy semmit játszik), tudom, hogy még visszakapom.

Az előzetes elvárásaimnak megfelelően sikerült 25 órán belül célba érnem, ez elég jó, főleg, hogy először voltam itt. A pontok minden előzetes elvárást felülmúltak. Nemcsak az, hogy mindenhol van minden (minden alatt elsősorban a kólát értve, ami karbantartotta a gyomromat és ébren engem), hanem hogy fogyhatatlan a kiszolgálás, a kedvesség, az odafigyelés. Gratulálok és köszönöm!

Forrás

TTT túrabeszámoló - Atomcat

Reggel, a hangulatos start után rögtön megmutatja az Anyatermészet, hogy egy kétszázötven fős mezőny alapos lezuhanyzása az égi csapoknak nem túl komoly feladat. A Jagusra menet kapunk ízelítőt az ég áteresztőképességéből. Nem mintha eddig nem lettünk volna tisztában a dologgal:)

Szerencsére a vihar a vadul csapkodó villámokkal hamar odébbáll. Az első csúcsot elérve már csak a pára, nedves talaj, és persze elsőosztályúan cuppogó cipő/bakancs (kinek mi?) marad. Jagusról lefelé caplatva a gerinctől északra fekvő völgyek erdejeit gyönnyörű, friss reggeli ködpamacsok díszítik. Meg is állok egy fotóra, de persze a párás mobillencsével nem sikerül valami nagyot alkotnom.

Oroszlánvár jókor van jó helyen a frissítőpont tekintetében. Ideje egy kis reggeli sütinek, a Kékesre kell a kraft:)

Hullámvasutazás, sok átmeneti túratárs, a Markazi kapu, és hajrá Disznó-kő, Sas-kő. A felfeléken nem pörög túl a motor, mintha fáradt lenne az izomzat. Nem tudom, még arról sincs fogalmama, hogy hogy haladok - Kékes lesz az első referenciapont. Sas-kő, Sötétlápa-nyereg, és egy rövidke kis egyenest hátrahagyva már fotóznak is minket a Kékesen várakozó fotósok:)

Odafent energiafeltöltés - kell a kaja a 17 km után. Nagy meglepetésemre a tavalyi időm előtt vagyok kb. 10 perccel. Nem rossz. Mielőtt a Sombokor letörését elérem, hazatelefonálok, hogy minden ok. Lazább szakasz következik egészen Parádsasvárig. Egy átmenetileg összeverődött hármassal caplatok be a faluba, hogy megcsodáljuk azt a híresen csodaszép kastélyszállót.

Ez az EP is mennyei. Ivólé, kóla, víz, tea, izó. Ha valaki nem talál megfelelő szomjoltót, az igencsak válogatós lehet:) Toltok pár sütit meg ezt-azt, aztán hajrá, irány a Lipótok. Egy sráccal indulok együtt, akinek elég zűrös tavasza volt a magánéleti is munkahelyi problámák miatt, meg kicsit szét is van aprózódva a sok hobbi és a munkái között. Azt találgaja, hogy talán innentől együtt fogunk menni. A felfeléken gyorsabb vagyok, szóval én ehhez őszintén szólva nem sok reményt fűzök. Így is lesz. Miután a Lipótoknak adjuk a fejünket, elhagyjuk a friss írtást - ami kicsit meg is viccel minket -, a meredekebb részre érve hamarosan leszakad. A Kis-Lipótra kapaszkodva veszem észre, hogy így, hogy nincs égető forróság, mennyivel alacsonyabb pulzussal elketyeg itt az ember :) Lokális minimum, egy kis pukli a Nagy-Lipótra, és már el is érjük a gerincet. Jobbos, irány Galya.

A szint javát már letudtuk az első Galya-mászást tekintve. A tetőtől kb. 1 km-re csőtörésgyanús patakocska, majd hamarosan el is érem a rövidke közös szakaszt, ahol a pont előtt a “tiszteletre méltó droidok” (TMD) már szembe jönnek az almási körről. Hirtelen Sütő Laci köszön rám, ő is TMD:)

A pontban érem be Gabit, akivel kapcsolatban arra tippelek, hogy el fog húzni, mert kicsit más stílusban haladunk. Ő szereti megfutni a lejtőket, én a konstans haladás pártján állok. Ő szeret szocializálódni a pontokon, én a pontokban töltött idővel szeretek spórolni:) Ezek után nem sok esélyt adok kettős fogatunknak hosszú távon, de ma tévedek:)

A söröm jókor van jó helyen a fincsi levessel együtt. Taralékok feltöltése, majd indulunk is fel a csúcsra, hogy utána Almásra adjuk az orrunkat. A dinamikus nekiindulást elfelejtett botjaim törik meg, de a hibát orvosolva tényleg megindulunk.:)

Van miről beszélnünk, már régen túráztunk együtt (talán tavaly, a Téli Mátrán?). A nagy trécselésben az irtáson be is nézzük a piros sáv balosát, de szerencsére gyorsan gyanússá válik számomra a turpiszság.

A pontban odalent ismét csak van minden, mit túrázó kívánhat. Kóla és dinnye a fő fogás számomra. A közeli galyai pont után szinte alig fér valami a hasamba. Gabi fürdik egyet a kútnál, aztán hajrá, kapaszkodjunk ki a faluból. A reggeli eső után a hőmérséklet nem tudott az egekbe szönki. Elvileg ez a menet legmelegebb része szombaton, de nem vészes a dolog.

A Galyavárra kapaszkodva a kenguru módszerről és a baba-mama kapcsolatról mesél érdekes dolgokat Gabi. Ma jobb formában van, szedni kell a lábam, hogy tartsam a tempót. Odafent a szokásos feltételes EP hűlt helyét találjuk. Hamarosan újra főgerinc, majd Galya 2. Jó 20 perccel tavalyi magam előtt vagyunk - ez jó. A sár miatt jobb is, ha van tartalék. Kaja, pia, izo-felezés, és indulás. A pontból kitoppanva jön a Halál - alias Koppány. Tavaly a pontba érkezve jött meg - tényleg gyorsabbak vagyunk.

Indulás a túra egyetlen laza szakaszára: a Nyírjesi Erdészházig közel végig lejt. Ez az első 65 km egyetlen lazulós helye. Gabi elmeséli, hogy reggel még nem hajlott a lába, mígnem a csodaragasz megzabolázta. Elég jól, mert a tempónk nem rossz:) Eddigre már a térde is belátta, hogy nincs mese, ma menni kell:)

Hatökör Uránál idén nincs EP, a völgyben szerelékigazítás után esünk neki a mátraházai kapaszkodónak. Idén sem kisebb, mint eddig:)

Odafent Kiss Attillát hiányolom, de persze ma van a Kékes Futás, azon van:) Újabb depócsomag, sörrel. Gyors feltöltés, pár szó a kedves pontőrökkel, és mengyünk is a Bükkfa-kút felé. Utóbbinál Gabi gyorsan teszteli a frissen kitett és festett, tök új padokat:) Vissza az útra, zúzás Lajosházára. Trécseléssel repülnek a kilométerek, majd hamarosan egy újabb sör üti a markomat az EP-ben :)

Sokat nem vacakolunk, lényegében Háza óta pihenünk :) Kapaszkodó - kis pulzusfellövés - és már a vaddisznósnál is vagyunk. Szentimre előtt Gabi elől kilépve Szemi toppan elém váratlanul:) Egy döbbenetes, ámde szerencsés történetet oszt meg velünk, ami az egyik gyermekével esett meg. Szerencsére az őrangyalok jókor és jó helyen voltak, így jól jöttek ki az események láncolatából. Megdöbbenésemben el is felejtem, hogy a GPS órámat tölteni kellene, és az a fránya, amikor 7%-nál jelez, le is lövi a tracket…. Ezt sajna csak a pontban veszem észre, így kb. 1 km kimarad - sebaj, majd összeollózom a két részt.

A pontban Szemi nagyon ki akarja szedni belőlünk, hogy mikor megyünk. Rávágom a 10 percet. Ekkor még nem tudom, hogy Gabi itt akar éjszakai ruhára váltani, ami a pihenőt kb. fél órássá teszi. Én sietnék, mert Ágasvátat jó lenne világosban elérni. Végül majdnem elindulok, de nem hagyom ott, mert félő, hogy eltéved. Végre cuccolás megvan, hajrá. A Narád mellett, Szemiék házánál váratlan szurkolótáborom támad: Ciló és a gyerekek egy nagy, “Hajrá Tom” feliratú molinót tartanak:) Szemi még a füvet is levágta az erdőig, hogy gyorsabb és vízmentesebb legyen a haladás legalább ezen a kis részen:) A nagy meglepetésben gyors fotózkodás, és hajrá, indulás tovább. Innen is köszönöm a váratlan lelkesítést:)

Rubanyára átrepülünk, a lefelét megfutjuk, fel a szembegerincre, és már futjuk is a kilométereket Szorospatakra. Gabi egy átmenetileg ránk akadt túratárssal épp azt vitatja meg, hogy melyikük hogy tud aludni egy-egy százason:) Gabi gyaloglás közben is tud (és tényéleg!) míg a kollega a delfineket utánozva egyszerre fél szemet huny le, és úgy pihen. Végül megkérdeztem őket, hogy nem tudnánk-e témát váltani, mert az elmúlt hetekben alig aludtam, és örülnék, ha nem törne rám az álmosság:)

Szoros-patakra beterveztem egy lábújraragasztást. A jobb talp nem volt az igazi. A kibontás után gyanúm be is igazolódott. A leukoplaszt teljesen elmozdult. Már több kárt okozott, mint hasznot hozott. Sajnos a balt nem kezelem le, ami így utólag hiba volt. A jobb lábam viszont a friss leukoplaszt mellé új (de természetesen enyhén vizes:)) zoknikat is kap. Itt jegyzem meg, hogy lényegében az egész nap folyamán nem sikerült megszáradnunk. Ez egy amolyan nedves másfél nap volt…

Induláskor már látszik, hogy a TH meglesz lámpa nélkül, ami nagy lelki löket. Fel is traktorozunk szépen a szinten. Gabi a rét előtti bozótosban lámpát kapcsol, én még húzom. Tudom, hogy a réten újból lesz egy kis segédfény:) A felhők miatt azért jelentősen hamarabb van sötét tavalyhoz képest. Szegre akasztjuk a zsákot a házban, hajrá, fel. Gabi rátapad egy srácra, fent látom legközelebb, amikor próbálja egyengetni szívroham közeli pulzusát :) Nagyon durván nyomták:) Mondom neki, hogy amikor már egyenesben van jöjjön, én indulok. A házban úgyis kajálok. A lefelé legalább akkora cumi, mint a felfelé. Persze ez így, hogy csak ezen a túrán hatodjára járok itt, nem okoz váratlan meglepetést:)

Odalent hegyekben áll a rizskoch:) Volt év, amikor lecsúsztam róla, de az utóbbi pár évben szerencsére mindig elég gyors voltam hozzá:) Egy sört is rendelek kellő ráhagyással a borravaló tekintetében, hogy megmaradjon a ház:) Gabi hamarosan betoppan. Nincs kedve sokat enni. Picit aggódok, hogy nehogy eléhezzen, de nem kívánja a kaját. Sok tartalék nincs rajta (mondhatnánk 0-nak is), de ha egyszer nem megy az input, nem kell erőlteni.

Kaja, pia, aztán mire várjunk!? Közelebb nem fog jönni.

A tavalyi benézést nem követjük el, a Csörgő-lyuk mellett a track helyett a szalagozáson ereszkedünk. 10 pontos út, nulla kavarás. Ahhoz képes, hogy tavaly a dzsungelban rambóztunk az elfogyott túristaút nem létező nyomán, nagy fejlődés:)

Csörgő-patak, túloldal, és már adjuk is a tempót. Gabi kicsit leszakad, két srác a sarkamban. Nézegetek hátrafelé, hogy azért folytonos a lámpasor, a vége sem fog eltévedni.

Odafent kólázok a pontban. Valahogy jól esik így az annyira nem is kései órán. Egy túratárs ül a pontban: 160-as nyugalmi pulzussal. Én azt javaslom, hogy ne erőltesse tovább, a Kő nem ér ekkora kockázatot, plusz a további részek egyre távolabb csalogatnak minket a civilizációtól. A Muzsla oldalában nehezebb hathatós segítséget kérni és kapni, mint Falloskúton a főút mellett. Végül nem tudom, hogy dönt. Mi indulunk tovább.

Ha így haladunk, éjfél körül Hidegkúton vagyunk. Ez jó, van tartalékunk, ami hasznos most, hogy a záporok randomlocsolták a Mátrát. A randomlocsolás gyorsan be is mutatkozik: Keresztes völgyébe ereszkedve a szint csökkenésével négyzetes fordított arányban nő a dágvány: az az igazi, marasztaló típusú sár. Hogy teljes legyen az öröm, valami erdei batár jó méter mély keréknyomokat vájt az út két oldalába. A középen maradt háton egyensúlyozgatunk, de néha belekényszerülünk a sáros nyom “marasztaló vendégszeretetébe”.

Keresztes előtt igazi völgyalji retyó:) Épp egy nyári búváreseményről beszélgetünk, mikor végre vége a sárrallynak: országút.

Keresztesen szerencsére végül nem vétjük el a balost, miután majdnem egyel előbb tértünk le. Szaggatunk ki a faluból. Nincsenek illuzióim a Hidegkút előtti kaptatóról. Ok, nem egy Muzsla, de ez is hosszú. Főleg ebben a dágványban. Csipi and friend előz le minket hátulról: ő már száz felett, mert bónuszból megcsinálta a Kékes-futást. TMD:)

Gabitól picit leszakadok, magányosan caplatok a sárban. Amikor már azt hiszem, felérek, jön persze még egy löket, de csak ott az az elágazás. Jobbos, és már látom is a távolban pislákoló lámpácskát, ami az EP-re érkező versenyzők irányfénye:)

Odabent hangulat, sok ember, kedves pontőrök. Egyikük épp panaszkodik, hogy nem vagyunk túl nagy partyarcok így, negyed egy felé közeledve:) Mi tagadás, a 2014-es, esős nem sikerült menet és a tavaszi kellő mennyiségű mentális cumi után, amin túlvagyok, kicsit tartottam és tartok is a mai (vagy tegnapi vagy ki tudja?:)) naptól.

De sebaj. Itt is van depóm, töltök, eszem, pihenünk (amolyan 80-as nagyobbacskát), aztán nagy nehezen meggyőzi a lelkünk a testünket, hogy milyen jó is tovább menni a 80. km-től:):) Kint hideg, felkapunk egy felsőt, és hajrá.

Nagyparlag előtt útirányító sátras entitás: erős jobbos kéretik. Nekem ez az irány még jobban is tetszik, mit az eredeti:) Ja, igen, itt megy el a 92, persze ez fel sem merül bennünk. Annál sokkal, de sokkal hülyébbek vagyunk:)

Hamarosan ismerős pályán haladunk lefelé a Zám-patak völgyébe, ahol Gabi egy rövidke kitérőt tesz, míg én bakit igazítok. Kis meanderezés, majd jön is a kedvenc részem: a Szo-Patak. Igazából régen Szo-patakabb (sokkal rosszabb) volt, mint mostanában. Azért most is vicces követni a néha nem létező nyomot:)

A 90. km élvezete, a Muzsla következik. Fincsi lesz, mint mindig:) Legalább most, hogy ötödjére jövök ezen a részen nincsnenek elvárásaim:) Egyszer azért biztosan véget fog érni! Bónuszból előttünk egy fénypontocska himbálózdik a koromsötét éjjben, hogy mutassa, még bizony van hova kapaszkodni. Talán jobb lenne nem látni, s tudni, de ez nem kívánságműsor, csakúgy mint a kapaszkodó hossza sem egyénre szabható:)

Eljön a nyereg, onnan már csak egy kisebb felszökés választ el minket a tetőtől. Felfelé kapaszkodva a szél is megjön. Fent vadul tépi a tábortűz lángjait. Isteni jólesik a meleg. Igazából nagyon marasztaló, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy itt sincs maradásunk. Nyughatatlan teléjesítménytúrázó belsőnk hamarosan felrugdal bennünket, és lehajt a Koncsúrokon keresztül a Diós-patakig. Így is lesz. Gabinak mondom, hogy menjen előre, a lefelék nekem már annyira nem fekszenek. Nem tudom, milyen a talphelyzet, de már nem mondanám túlzottan kényelmesnek a lépéseket. Ráadásul a bal bokám is megnyomta a baki. Mint otthon később kiderül, amiatt, mert a bal talpamon nőtt egy termetes, mély hólyag, amit próbáltam kímélni, és ezért hülyén léptem - a külső bokaszalag látta kárát…

Lefelé menet néhány túratársat érek utol. Meglepetésemre senki sem húz el mellettem, pedig érzésre nem vagyok túl gyors. Sokadjára a Koncsúrokon már tudom, hogy mindig van még egy pulki, és még mindig hullámvasutazunk egyet, mielőtt leadná az orrát az út. Nehezen jön el a letörés. Épp a felső, bokros részen erszkedem, amikor szemben lámpa az út szélén. A kévétől nem látom az illetőt, csak egy nagy fénypont szuszog az ösvény oldalában. Megkérdem, hogy minden rendben-e, mire a fénygömb Gabi hangján válaszol - megállt pihenni. Folytatom az utam lefelé, ő úgyis gyorsabb ma.

Pár túratárssal várjuk a balos táblát, mint a Megváltót. Végre eljön, le a patakvölgybe, és ott a pont, szó szerint:) Egy sörrel itt is megkínáltatom magam. Hamarosan Gabi is betoppan. Tavaly itt tartottam egy kis lábgenerált, idén inkább nem nyúlok bele a rendszerbe. A fene tudja, mi a jobb.

Végre pirkad - kb. ekkor szokott. A pont környéke sáros, ami nem esik annyira jól így, a 95. km környékén. Fel kell kapaszkodnunk a Tilalmas-tetőre. Tudom, hogy itt egy lazább rész jön egészen a Havasig. János-vára alá kapaszkodva Gabi demonstrálja, hogy tényleg el tud aludni menet közben :) Szól is, hogy most ne beszéljek hozzá, mert alszik, és nem tud válaszolni :) Úgy tűnik, ez a processz még megmaradt a neruális hálójában :)

János-vára szerencsére nem annyira csúszós, mint vártuk. Igazából könnyedén felkapaszkodunk rá. Pont annyira vizes, hogy kevésbé csúszik a porszáraz állapothoz képest. A következő állomás a Havas, most az alá vonul két fős hadunk.

Gabi előttem, hallotávon belül, így amikor egy-egy kereszteződésben el akar - hogy is mondjam? - alvatévedni, gyorsan rászólok, hogy a másik irány. Hihetetlen, teljesen egyérelmű szalagnál is simán rákanyarodik a másik irányra, még úgy is, hogy előtte 10 méterrel kanyarodott be az előttünk járó túrázó:) Tényleg alszik.

Csak két sáros túracipő lóg ki a sátorból, mikor odaérek Kénes-kútra. Hirtelen észre sem veszem, a pontőr világosít fel, hogy Gabi nem ment tovább, hanem a sátor kényelmér “élvezi”. Már amennyiben bármit is lehet élvezni 100 km után úgy, hogy még hátra van 30 :) Megpihenek, nézem a szemből érkező TMD túratársakat. Ők már letudták a Kört, ami nekünk még jó pár óra lesz. Innen elvileg 5 km a falu, de akkor “csak” a 107 van meg. A józan ész és a fájó lépések, bal boka ellenére felkeltem Gabit, és nekiindulunk a Mészpestnek. Hogy logikus döntése volt-e? És elindulni egyáltalán tegnap reggel?:) Szóval ha már itt vagyunk, hajrá!:)

A vízhólyagok léte most már nem kérdéses. A tegnap reggel elázott, és azóta ki nem száradt bakancsban kiválóan tudtak inkubálódni, néhány már el is durrant most, hogy a 23. óra felé közeledünk. A nagylábujjaimon legalábbis biztos. Minden lépés tánc a törött tükrön, de egyben átlagban 65 cm-rel közelebb is visz a célhoz. A felfelék jobban mennek, mint a lefelék - lefelé bejön a megnyomott bal bokaszalag is. Francba, eléggé veszett helyzet, de szerencsére időm még van bőven - filozofálgatok a Mészpestről lefelé, ahol Gabi elhúzott megint kicsit…

Patakmeder, hirtelen felszökés, a szűnni nem akaró szembeforgalommal, kis vízszintes, balos, és hajrá. Emlékszem, hogy ez a hegy innen olyan profilú, hogy az ember már ezerszer hiszi azt, hogy ez már végre a teteje, és persze mindig ezereggyedikre jön el a csúcs a ponttal. Idén sincs ez másképp. Felfelé menet gratulálgatok a visszairánynak. Fent, a pontban csippantok, de meg sem állok. Gabi már valahol előttem.

A gerinc lefeléje megint csak nem öröm a bokám miatt. A hólyagok még csak átrendeződnek a lefelé irányra, de a baki nagyon cseszteti a szalagot. Végre eljön a balos, be a ligetbe. Két betűs kitérő, nagyáldozattal, szigorúan az út mellett. Szerencsére senki nem jön :)

A pont előtt Mátéval futok össze - elégedetlen, mert lassabb, mint tavaly. Mondom neki, hogy azért a pálya is brutálisabb. Nem hat rá, tovább dörömög az orra alatt:)

Öröm, terelve van a pontba vezető út, és legalább bokatörő is. Talán már tavaly is így volt. Végre célegyenes, pont, depócucc. Gabi bevárt. A pontba mindent küldtem az utolsó nekifeszülést támogatandó. Betöltöm a jófajta Zipfert, a Kronenburgot meghagyom a Havas 2 elé:) Hirtelen egy srác - Dani - Imsdalos ásványvizes üveget kap elő. Feltűnik a norvég márka, és leesik, hogy tavaly ő pedzegette, hogy Norvégiába jön szintén dologzni:) Ezért mesélt egy pár ponttal ezelőtt a sífutásról:) Lassan nekilódulunk. Itt már pihenni sem esik jól.

A Kávát szeretem. Jó, kellemes emelkedőszög a reggeli napsütésben, és valahogy hirtelen felkerül az ember a tetejére, szinte észrevétlenül. Még 24 óra gyaloglás után is lehet szeretni ezt a kapaszkodót:) Odafent ajánlják a pontőrök az ellátmányt, de most nem kérek, köszi. A Káváról lefelé Gabi elhúz. Iszonyatosan fáj a bal bokám a lefeléken, a vízhólyagokkal együtt pedig picit sok a kiképzés már a fájdalomküszöböt ignorálni próbáló idegrendszernek. Dani hátulról utolér, egy darabon együtt elemezgetjük a kinti létet és a sífutást. Egészen a Tót-hegyesig:) A törmelékkupacra hajazó csúcs tetején a bokatörő sziklák díjazása a palacsinta a pontban, amiről megtudom, hogy nem tartalmaz tejet, viszont van benne egy titkos összetevő: a liszt:)

Gabit a természet szólítja el egy nagyobbacska körre. Több percen át várok rá, aztán elindulok: tartok a bokámtól, amivel nem tudom, hány percbe fog telni a Világos-hegy épp bokával is kihívásos oldala… Gabi pár perc múlva utolér, de küldöm: nem akarom, hogy miattam ne legyen köve. Menjen, siessen a célba. El is húz, aztán a tetőn találkozunk ismét, ahol pihen egyet. A pontban egy kissrác mindenképp meg akar locsolni, és fel akar frissíteni, de mondom neki, hogy most a szintidő fontosabb. A csippantás után megállás nélklül traktorozom tovább a gyönyörű, ám kellemetlenül meredek, árvalányhajjal borított lemenetelhez. Talán még sosem volt ennyire csodálatos az árvalányhajas mező. Valahogy pont sikerült elkapni a legszebb napot. Feledhetetlen élmény az enyhe szellő borzolta “hajas fűben” haladni. A látványba elkalandozó túrázólelket a minden lépésre sajgó vízhólyagok és a minden 2. lépésre bele-belenyilaló bal boka rángatja vissza a fájdalmas valóságba. Nagyon várom a lejtő alját.

Az erdőben csökken a lejtszög. Túratárs épp nagyáldozatról visszatérőben, a kis völgyecske, aztán Gabi fut be hátulról, aki magával “rántja” az előbb versenybe visszaálló túratársat is. Sokkal gyorsabbak, mint én, én már csak a beérésre játszom ezekkel a futóművekkel. Utálom, amikor a teljesítményt nem az erő, hanem a vízhólyagok és a miattuk kipurcant szalagok korlátozzák le…

Fajzat 2. idén nem annyira végtelen tekergés, mint a korábbi években. Vagy inkább talán csak megszoktam. A pontba érve ér be Zoli Zebegényből. Hihetetlen, mintha csak most indult volna, kicsattan az energiától. Túratársát hajtja a cél felé. Feltöltök, a Kronenburgnak halnia kell, és csessze meg, induljunk! Most legalább felfelé lesz, az jobban fekszik a kipurcant bal bokának.

Már a ligetesben ipari meleg van, mikor meg kikapaszkodok a gerincre, beindul a grillezés. Vacillálok, hogy feltegyem-e a kalapom, de nem. Nincs kedvem előráncigálni. Hátulról az egyik cseh srác közelít, aki angolul kérdez vissza, mikor nem érti szavaimat. Pár szót váltunk a hegyementben, aztán ő is elmegy mellettem.

A csúcson az egyik pontőrhölgy nyakon önt vízzel. Utána feltöltöm a bödönt, jó fél litert lenyakalok. Ez akkor és ott egy cseppnyi Mennyország a fájdalomtengerben.

Sok időm nincs, bennem van a frász a Havas lemászásától. Tavaly is utáltam. Idén most, hogy a futóműkonzisztencia finoman szólva sérült, biztosan szintén nem fogom megszeretni:) Pedig igazából gyönyörű hegyoldal, csak így, 125 km-hez közeledve az ember már nehezen értékeli az ilyesmit, és inkább leköti a következő lépés a következő szúró fájdalommal, amiből még van vagy 10 000…

Erőltetem magam lefelé, de most tényleg minden lépés a komfortzóna szemenköpése. Nem érdekel, ha már ennyit jöttem, és ilyen közel a cél, menni kell. Hirtelen hívogató fa: leülök. Igazítok a bal bakancson, kikötom a felső 3 fűzőszemet. Sokat nem ér. Pillantás az órára: 2 óra 20 perc a szintidőből. 7 km. Mennem kell!!! Félek, hogy a bokám tovább romlik, és 3-as tempóban ez pont kb. szintidős beérkezés. Felállok, és most tényleg ignorálom a fájdalmat. Fuck the torpedos! Menni kell! Nem érdekel, mit jelentenek lentről, a gépházból, elvágom a telefonvonalakat, csak egy parancs van: full gáz előre.

A kellő mazochizmus segít, mint mindig:) Végre a Havas alján vagyok. Egy túrázó ér be a patakemderben, együtt kapaszkodunk ki a Mészpest oldalában. A réten előre küldöm, hogy a kötélen ne legyünk egyszerre ketten. A pontban én csak regisztrálok, és indulok ő cuccol. Ez már tényleg a véghajrá, 5 km.

Egy lassan battyogó srácot érek utol. Mátéval indultak, de Falloskúton kiment a lába. Azóta kb. 3-as tempóban nyomja, de még a 25-ös extra kört i bevállalta a sérült futóművel. Nem semmi kitartása van, bíztatom, hogy már nem sok a cél.

Szél támad, hátulról viharfelhők gyűlnek. Átol Csaba egy sráccal jön fel hátulról. Picit rájuk tapadok, jó hogy húznak. Csaba nagyon nem akar elázni. Mákunk is lesz, épp hogy csak ízelítőt kapunk a nyári viharból pár szem esőcsepp formájában.

Az utolsaó kedves kis szőlőhegy. Egy balról közelítő nénire köszönök rá, és megjegyzem, hogy jó itt lenni. Visszakérdez, hogy mennyit gyalogoltam. A 130 km-t hirtelen nem fogja fel az évmilliókon át evolúció pallérozta mintaérzékelő rendszere, a neocortex. Visszakérdez, és elképedve megy tovább:) Az út két oldalán eperfák. Tényleg szeretem ezt a gyümölcsöt, mert így, 130 km felett is képes vagyok lehajolni egy eperszemért a földön:) Két lány ér utol, akikkel végül együtt caplatunk a cél felé. Végül egyetértünk abban, hogy fussuk be a végét, így a főutcán megnyomjuk. 31 óra 11 perc és 11 másodperc küzdelem után végre áttépjük a képzeletbeli célszalagot:)

Gabi már a célban, épp kifújja magát:) Jó újra látni, főleg hogy mindketten a CÉLban vagyunk:)

Köszönjük szépen a küzdelmes majd másfél napot, és a rendezők, pontőrök áldozatkész munkáját. A kiváló pontok és ellátmány nélkül idén sem ment volna.

Jövőre újra:)

Forrás

TTT túrabeszámoló - p. Kael

“These are called tears. They come when

we are so sad, so soul sick,

it’s as if our hearts are so full of pain

there’s no place else for it to go.”

(Taretha Foxton)

6:15 a busz megérkezik Kisnánára, hamar átveszem a rajtcsomagot, majd keresek egy távoli padot és alvás... Ennek a túrának nem ma kellene lennie... de nagyon nem ma... Gondolataim teljesen máshol vannak. Korábban ha fizikailag nem is voltam jól, akkor is az akaraterő le tudott hozni könnyebb túrákat. Most fordítva van. Talán életemben először, lelkileg talán a padlón, viszont erőnlétileg 100%-os. Egyedül talán a korábbi napok alváshiánya lehetne probléma...

Most jutott kb 40 perc alvás, majd nekivágtam a túrának. Nem tudtam itt lenni, sok mindenre gondoltam, csak nem a Mátrára. Az első ami ki tudott ebből mozdítani az a Gézáékkal való találkozás. Tudtam, már csak három hét és Zemplén. Annyi információt próbáltam szerezni, amennyit lehetett. Sokat sikerült okosodni, folytatódhatott a számolgatás. Mert a Mátra meglesz, de ott bőven lehetnek problémák... A kékes után elköszöntem a kis csapattól, tovább inkább egyedül. Galyatetőn találkoztam a Galya-körről visszaért ismerősökkel. Istvánnal beszélgetek kicsit. Kérdezem a Galya-körről. "Ne viccelj, Te is tudod milyen." "Á, én még csak most megyek arra..." Igen, le voltam maradva, 2014-ben még együtt jutottunk vissza Galyára, most már másfél-két óra hátrányom volt. Tovább is indulok gondolataimba temetkezve. A Galya II pont után lelkesítő telefonbeszélgetés otthonról, majd Klári próbál biztatni: szép a 4,08 átlag, de így nem marad elég idő kajálni! :) A stabil átlagtempó megvolt, erőnlétileg semmi probléma nem adódott. A sebességet sikerült kicsit növelni, de ettől nem ettem többet... Egyre több embert hagytam el. Jöttek sorban szépen a pontok. Mátraházára Csabival értem fel, Ő is le van ragadva a Zemplén témánál, de még nem tudja mit szeretne... időjárásfüggő. Tovább Dóraháza, majd a Mátraszentimre. Már itt is vagyok, egyre lelkesebben haladtam, tudtam ott már várnak. :) Gabi már hetekkel előtte jelezte, hogy ott lesz, úgyhogy addig mindenképp el kell jutnom. Ez persze nem lehet probléma. Klassz volt kicsit olyan dolgokról is beszélgetni, amiknek semmi köze a túrázáshoz. Aztán irányba lettem állítva, és mentem tovább. Próbáltam nem egyedül menni tovább, de a Szorospatakra lefelé vezető lejtőn el lettem hagyva. Legalább nem tartok fel senkit... Szorospatakon is várnak már. Valahogy ha előre tudom ki lesz egy ponton, az valahogyan lelkesítőleg hat, és az oda vezető út is hamarabb megvan, ha tudom, hogy szívesen látnak. Persze nem mindenkivel lehet annyira jóban lenni, hogy előre lelevelezzük ezt, de van 1-2 ember, akivel sikerül jó kapcsolatot ápolni... Szorospatakon beérem Danit. Innen vele Ágasvár, majd itt a csúcson találunk egy jókedélyű Gábort. Innen tovább Fallóskút és Hidegkút. Idáig ment Danival, itt a készülődés nem ment olyan jól, csak később tudtam tovább indulni. Nagyparlagnál már nem is volt meg a tempó, visszazuhantam a gondolataimba. Zoli halad el mellettem: "gyere velem..." Nem tudtam... Zám patakvölgy után kikapaszkodás a Muzslára. Ez a szakasz jól ment, de a Muzsla tetőn már több mint 10 perccel el vagyok maradva Danitól. Lefelé talán meglesz? Esélytelen volt. Lefelé többször elpilledtem, nem tudtam figyelni, a túrának ez a része volt a legkritikusabb. Ez a szakasz tényleg egy végtelen útnak tűnt ("newer-ending path")... A Diós patak után Jánosvárnál értem be Danit ismét. Azt mondta ebből már a rövid táv lesz így menjek külön (végül a ponton Zsolti segített neki meghozni a jó döntést, így kis alvás után továbbindult a hosszú távra, ami végül meg is lett). A Kénes-forrásnál kérdezem Zsoltit merre lehet innen tovább. "Most még csak a Havas felé...", a cél felé vezető rövid távot ne is számolgassam... "rendben...". Még mindig úgy voltam vele, hogy nem akarok senkivel sem találkozni, egyedül akarok lenni, elmélyedni a gondolataimban... A Havasra felfelé, majd onnan le oda-vissza szakasz, így elkerülhetetlen, hogy ne találkozzak emberekkel. Többen látták rajtam, hogy valami nem úgy van ahogy szokott. Van aki hagyott, van aki szólt hozzám valamit, én próbáltam ezekre nem szólni semmit, mert úgysem azt mondtam volna amit ilyenkor kell. Fáradtság, alváshiány és a nem ide kapcsolódó gondolatok meghatározták a hangulatomat... Leérve Fajzatpusztára találkoztam Anikóval és Janival. Kis beszélgetés után indultam tovább. "Minket nem vársz meg???" Hátrafordultam, és láttam Anikóék jönnek utánam. Azt meg hogy??? Sokkal gyorsabbak, futnak és utolértem Őket is? Igen, mert most nem futnak és Anikó fáradt. Janinak köszönhetően megvolt a bulihangulat innentől kezdve. Elég furcsa volt előttem a téma, bár inkább a fáradtságnak betudható talán. Nem hiszem, hogy általában jó ötlet túrára bulizenével járni, de most már egyáltalán nem zavart, örültem, hogy Janiékkal tarthatok. Igen, örültem, először tudtam a túrán ilyen érzéseket előcsalni magamból. Anikóval az utóbbi időben több túrán is találkoztunk, és sokat segített, hogy valakinek el tudtam sírni bánatomat. Majd a fáradtságból adódóan már mindenen nevettünk. Janiékkal nem godnoltam, hogy valaha megyek együtt túrán, mert nem ugyanaz a tempónk. De most nem sietnek, és nem hagynak ott. Halom poén és nevetés palacsinta-party a Tót-hegyesen, majd csak azt vettem észre, hogy Fajzatra visszaértünk. "Azt meg mégis hogy??" Ilyen hamar elment az a aztsemtudommennyi km? Igen. Mondják, hogy jó társaságban hamar mennek a km-ek. Nem voltunk gyorsak, de nem is néztük, hogy mi mennyi km vagy idő. A túra vége felé már sokan azt nézik, de mi ezt a részt is átbeszélgettük. Ennyire jó hangulatom egész héten nem volt. A Havasra felértünk, úgy hogy nem is néztük, hogy emelkedik vagy hogy van... végigcsacsorászva felértünk. Ponton kis frissítés, majd tovább lefelé. "A rét után még lesz egy kis emelkedő..." "Már nincsen ilyen" Találtam még kb 3 m szintet utána. "Haha, kisemelkedő!" "Te hülye vagy...xd" "Nem, csak fáradt"... A kénes forrástól a célig már előjött a nyűgösség a csapatban. A céltól kb 1,2 km-re kell ragtapaszozni a lábat is. Ez itt tényleg a legjobb alkalom. :) Megvárjuk, majd irány az iskola. A célban Gabiék érkeztetnek. Megköszönöm Neki is a hétvégi támogatást, kicsit eszek, majd a jól megérdemelt zuhany és medencézés következik. A célba már sokan beértek, sok ismerős. Dórához muszáj volt odamennem, mert a szerdai beszélgetés nélkül talán a rajtig sem jutok el, ahonnan fizikailag könnyű, de gondolataimban keserves út vezetett a célig! Rövid beszélgetés után mentem Janiék után a medencébe. A túra egyik legjobb része. Azt hiszem az a 20-30 perc medencézés jóféle, kár lenne kihagyni...

Aztán irány haza. Pakolás közben találom meg Danit, akkor tudtam meg, hogy végigment a 132 km-en. "Gratulálok, jössz haza? Kb 20 perc és indulunk..." "Aludtál??" "Nem" "Akkor megkérdezek mást is." "Ok, csak döntsd el..." Végül kiderült, hogy akivel Dani ment volna haza később, ő sem aludt, így jött velünk. Azt mondta, hogy végig fogja aludni az utat, de így nem mert. Ebből is lett egy halom viccesség... "Dani Te túrán aludtál, hármunk közül Te vagy a legjobb állapotban, Neked kellene vezetni." "De nekem nincsen jogsim." "azt tudunk adni, van kettő is.:)" Gödöllőn kiraktuk Anikót, majd Danit Pesten a buszánál, végül irány haza...

Köszönöm szépen a támogatást Gabinak, Klárinak és a családomnak, akik a hétvégén "velem voltak". A túraszervezőknek, és mindenkinek aki részese volt a rendezvénynek, hogy lehetővé tették munkájukkal és kitartásukkal, hogy ez az egész létrejöhessen. És köszönöm szépen Janinak és Anikónak, hogy a túra végén velük tarthattam.

Külön köszönöm Dórának a szerdát, ez elmondhatatlanul sokat számított!

Forrás