2013

Index Fórum - Balazito

Mátra 88 (95 km., 4820 m)

Eredetileg egy hosszú verziót szerettem volna írni, de a körülmények nem engedték és mivel holnaptól bő két hétre internettől távol leszek, így végső megoldásnak maradt ez a rövid. Mert írni mindenképpen akartam valamit: olyan szintű élményt adott ez a „közösségi teljesítménytúra”, amit mindenképpen meg szettem volna osztani veletek. Az útvonaladatok magukért beszélnek: 124 km 6000 feletti szinttel a hosszún, 95 km 4820 szinttel a röviden, nos ezek alpesi adatok még ha csalóka módon hazánkban is vagyunk. És az útvonal ennek megfelelően teljesít, nem engedi a másutt alapból elvárt 9-10 kilis tempót, itt bizony a 8 kilis átlagért is komolyan meg kellett szenvedni (amíg nem gondol egyet a Mátra és ledob erről az értékről is). Függetlenül az edzettségtől, itt bizony nem lehet vágtatni, magashegységi lassúsággal jönnek a kilik, minden egyes méterért meg kell küzdeni: technikás talaj, lassulásra csábító alattomos emelkedők, combot szétverő lejtők. Van itt minden, végig észnél kell lenni. És ez adja szépségét az útvonalnak. 40-50 kilinél már szét vagy szedve és még legalább ennyi van vissza. Igazi csemege, igazi kihívás. Ez az alap és ehhez jön a körítés. Ami legalább ennyire felnő a feladathoz. A pontokon bő ellátás, szinte túlzás is, akkora a választék. Az első nagyobb ponton, Kékestetőn a sí házban jobbra állt az italos asztal tele legalább négyféle itallal, köztük izóként sponzerrel. Fordultam kifelé és akkor toppantam meg a kajás asztalnál, pontosabban asztaloknál: 3 hosszú asztalon sorakoztak a sós-édes sütik, paradicsom, sajt, oliva, 3 féle kenyér… és ez a választék várt minden nagyobb ponton (amelyek futóbarát módon 5-7 kilinként jöttek). Erre az alapra jött rá a nevezésként előírt, rajtolók által hozott sütemény kavalkád: 160 indulóval számolva ez alsó hangon is 160 fajta sütit jelentett, de ahogy láttam többen többfélével jelentkeztek a rajtban, így a résztvevők által hozott választék akár a 200-t is elérhette, melyek jól szervezve kerültek szétosztásra a pontokon. És itt jutok el a lényeghez, a szervezéshez, a főszervezőkhöz, a pontőrökhöz: az a fajta pozitív értelemben vett fanatikus maximalizmus lengte át a rendezvényt, ami ritka mai világunkban. Medvegyun, Dzsikuléén és a többiek látszott, hogy nem akarnak esélyt adni a hibának. A célban elmondták, hogy ennek ellenére mégis akadt egy-egy hiba, de ezt olyan jól leplezték, hogy semmi nyomát nem találtam. Számomra ez egy tökéletes verseny: az útvonal és a rendezők együtt alkotnak egy nagy egészet, egy olyan egységet, aminek résztvevőként részesének lenni nagyon nagy élmény volt. Két éve is, idén is. Futótársaimnak mondtam is, hogy jövőre megint jönni kellene, mert az M115 hangulatával másutt nem találkoztam. (Jakus Béla biztosan evez akkor is, de Lúdtalp már nem zárkózott el, szóval 1 főt már hozok magammal:-))

És akkor kicsit a versenyről (ami nem verseny, de azért próbáltuk feszegetni saját és egymás határait). A rajtnál – feltehetően az UB rászervezés miatt – kevés ismerős. Spero felajánlja, hogy menjünk együtt, de tudva formáját és edzés CV-jét, ezt kicsit mosolyogva fogadom. Mivel alapból gyorsabb kezdő vagyok, így – amennyiben az elején el is futok – valahol könnyedén befog majd. Ez a „valahol” végül 45 körül történt, ahol Pap Gabival karöltve olyan könnyedséggel léptek el mellettem, hogy mint UTMB szurkoló jó volt nézni (mint Mátra 115 (88) résztvevő viszont rossz volt átélni.:-))

Az elején óvatosan kezdtünk, hagytuk, hogy a „Mátra szép lassan behúzzon bugyraiba”. Bár sütött a nap az elmúlt két nap esőzéseit nem tudta feledtetni: Kisnánáról kifelé cipőmarasztaló sár. (Később váltakozott a mély sár, a felszínen alattomosan megcsúszó sár, a patakkal karöltve haladó ösvény és a sima nedves talaj. Egy biztos: a portól senki sem köhögött).

Érdekes módon nem csak a legalább látásból ismert „futó kinézetű” alakok jöttek velünk, hanem sok olyan is, akik alapból a teljesítménytúrákon vesznek részt. És meg kellett állapítanom, hogy ezek a rendszeresen letolt 50-60-100 kilis túrák milyen jó alaptempót adtak nekik. Lehet, hogy vissza kellene térni a gyökerekhez és több ilyenen részt venni?

Az első kiliken folyamatosan ment a beszélgetés, én ezeken nem vagy nem nagyon vettem részt, próbáltam csak magamra figyelni és ebbe nem fér bele a diskurálás. (Amúgy sem szeretek versenyen beszélgetni: szétviszi a légzés ütemét, emeli a pulzust, eltereli a koncentrációt).

Kényelmes tempóban értem fel a Jagusra, ahol Ernőék fogadtak kis ízelítőt adva a várható gasztronómiai szolgáltatásokból: többféle süti, kóla, víz… mindez kint a Jaguson! Aztán jött az Oroszlánvár, ahol megint vízvételi lehetőség fogadott. Talán ennyi elég is bemutatóként a szervezés minőségéről.

Oroszlánvártól Kékesig a Mátrabérc miatt tudtam mérni referencia időt. Annak ellenére, hogy érzésre nagyon könnyen gurultam, az emelkedőket rendre kifutottam, a tempóm nem volt kiemelkedő. Kékesig 1.06-t mértem, ez 5 perccel rosszabb eddigi Mátrabérces PB-től és ezért nem véletlenül Varga Józsi is felfutott rám. (Itt még az élen haladtam). Megjegyzem, hogy az idei Mátrabérc trailen ezen a szakaszon 1.28-at mentem, nem véletlenül mondtam váltótársaimnak, hogy úgy érzem, maradt ebben a szakaszban tartalék…:-)

Parádsasvárra óvatosan gurultam le, Galyára tempósan haladtam, de ide már Varga Józsival értem fel (ezek szerint a felfeléken a jó tempómnál is van jobb). A hurokra kvázi együtt indultunk, de mivel láttam, hogy mennyivel jobban mozog és a korábban részletezettek miatt beszélgetni sem akartam, inkább elengedtem. Ennek ellenére sokszor felfutottam rá, számomra érthetetlenül meg-megtorpant, talán már a bokáját próbálgatta? (Weich miatt nem akarta a végletekig feszíteni kereteit és később Mátraszentimrén - szerintem helyesen döntve - ezért ki is szállt). Galyavár lábánál jött a papírforma: telefonálgatva ellépett a vár hajdani sáncain, onnantól nem is láttam.

Galyán gyors frissítés, Pygmea unszolása ellenére sem ettem meleg ételt (a távon 4 helyen adtak meleg ételt, plusz a célban is!). Ellenben az asztalon örömmel láttam viszont a pogácsámat (természetes formájában:-), vettem is belőle).

Mátraháza felé begyűjtöttem az első túrázót, ilyen kihaltnak még nem láttam a Mátrát. Pedig az időjárás végül igen kellemes lett. A kezdeti napsütés-pára kombót felváltotta a felhős, gyenge szeles verzió. Mivel a felhőalap igen alacsonyan volt, a Kékesre felhőben futottam, illetve a domoszlói kapunál igazi magashegyi feelingben volt részem: délről felhő gomolygott felfelé a hegyoldalon, míg az északi oldalon maradt a napsütés.

Mátraházától már kétféle típusú sponzerral frissíthettünk, élve a lehetőséggel egy erősebb, a megadottnál sűrűbb cuccost kevertem. Ez helyrerakta energetikámat, visszajött a veszni látszó lendületem. Újra harcot indítottam a 8-as átlagért. Hamar leértem Lajosházára, ami mindig is több volt, mint egy pont, és sajnos már örökre az is marad.

Mátraszentimrére nehezen sikerült nekiindulni, de aztán a dózertől visszamelegedett a rendszer és szinte szusszanás nélkül mentem tovább Szorospatakra. Mátraszentistván határában elképedtem az erdőművelők talajrendezésén: ilyenkor mindig újra rácsodálkozom, hogy ugyanezen szerveknek hogy van, hogy lehet pofája megtagadni az engedélyt a pár száz fős sportrendezvényektől „az erdő túlzott környezetterhelésére” hivatkozva…

Szorospatakon Salabasina, Walkingman páros frissített ismételten. Itt értem utol Pap Gabit: Som bokornál esett egy nagyot és ez mostanra kulminálódott egy komolyabb fájdalommá. De azért folytatta rendületlenül, végig is ment szépen a hosszún.

Ágasvári turistaház saját ellátmányt adott: igen gusztusos rántotta, illetve kétféle ízesítésű rizskoch állt az asztalon. Majdnem elcsábultam, de csak majdnem: a gyomrom biztosan jelzett volna. A csúcsfutást követően irány Fallos-kút, de előtte még népszerűsítem a túrát gyerekeivel „véletlenül” erre járó ubaliká-nak (de ahogy látom feleslegesen, idén is akart indulni, csak nem tudta leszervezni a családi hátteret). Szóval még egy plusz fővel számolhattok jövőre:-)

Fallóskútig jól ment, illetve egészen le Keresztesig is, de a Hidegkúti kulcsos házig már nem annyira, pedig itt megint „sűrűbb” lett a mezőny: az alapból túrázó indulók közül többen is befogtak, diktálták a tempót.

Hidegkúton jó volt szusszanni, talán túlzottan is, mert beállt lábaim nehezen kaptak lendületet, Tót-hegyes aljáig szenvedtem. Ezen az utolsó kb. 15 kilis szakaszon már nagyon nehezen jöttek a kilik, szerintem 30-40 perc benne maradt a pályában. Világos hegy környékén rengeteg vad, legalább elterelték figyelmemet. A ponton alow várt: pazar kilátáshoz pazar ellátással (Staropramen). A cél relatíve hamar eljött, de a traktornyomok megkötött barázdái már fájtak talpaimnak. A faluban összeszorított fogakkal gurultam lefelé, kacsintottam a buszmegállóban lévő padnak, ahol 2 éve még egy utolsót „pihentem”, a templomnál lévő „sikánt” is jól bevettem és végre beestem a célba. Teljesen kifutottam magam, több nem maradt bennem.

A célban gyors zuhany és szerencsés hazajövetel: Pygmeáék jóvoltából nem kellett tömeg közlekednem, kaptam fuvart hazafelé. (Családi kreditem aznap esti utolsó buszos hazaérkezést engedélyezett, így ennek esetleges elmaradásának fenyegető réme, illetve következménye kellő erőt adott a holtpontok átvészeléséhez:-))

Huuhhh, a végére egészen hosszú lett, ha akartam volna is, sem tudtam volna többet írni. De két mondatban összefoglalva: alpesi nehézségű útvonal fantasztikus rendezéssel, jövőre újra itt a helyem. Ha valakinek nincs lehetősége hosszú távú külföldi magashegységi versenyen elindulni, de bele akar kóstolni, hogy milyen is lehet az, annak bátran ajánlom ezt a rendezvényt.

Gratula minden teljesítőnek/indulónak és elsősorban rendezőnek, segítőnek: a jó volt ott lenni a Mátrában!

Forrás

Index Fórum - Mariann

Mátra 60.5

Yoyokával és Szeszével indultunk a Mátra 88-ra. Lent alvás helyett úgy döntöttünk korán reggel megyünk, két autóval. Yoyoka nálam aludt, Szesze otthonról az övével. Azt hittük Szesze már ott fog várni minket, mert látszott eléggé kicentizve érünk Gyöngyöstarjánra, ott egyik kocsi letesz, másikkal át Kisnánára. Majd kiderült Szesze még mögöttünk van az autópályán. Viszont míg kerestük Gyöngyöstarjánban a művházat, addig Szesze is pont odaért. (Egyébként meg ott volt az orrunk előtt.) Gyorsan átugrottunk az ő kocsijába, átszáguldottunk Kisnánára, 2 perc alatt felvettük az itinert, leadtuk amit hoztunk és az előre küldendő csomagokat.

Yoyokával el is indultunk a tömeg végén, még közben szedtem össze magam, de úgyis csak gyalogolni tudtunk a tömeg miatt. (Este kiderült, Szesze még elmolyot jó sokáig és kb. 20 perccel később indult.)

Sokan szidták a sarat én meg csak megálltam húzni a cipőfűzőn, mert a sár valóban cipőmarasztaló volt, de azért mosolyogtam rajta, hogy ott cuppogunk benne. Jó kedvűen, vidáman meneteltünk/tem Oroszlánvár felé, én úgy éreztem minden optimális, éreztem magamban az erőt, a könnyedséget. Persze azt azért titkon fohászkodtam az égiekhez, hogy nagy zuhé ne legyen, de lélekben erre is készültem, hogy azt is ki kell bírni, ha lesz.

Közben felhívtam Anyukámat, hogy már fél órája úton vagyunk. :)

Szimandl Anitával haladtunk egymás mögött. Kérdezte László Szilvit nem láttuk. (Ők a 115-ön indultak) Mondtuk, hogy szerintünk Szilvi elöl van valahol. Anitának mondtam, jöjjön velünk Yoyokával, amíg együtt megy a két táv Hidegkútig. Kifejezte kétségeit, ha bírja velünk. Mondom ne vicceljen már. (Aztán egyszer el is ment előrébb már nem láttuk.)

A kilátás Oroszlánvár felé, meg Oroszlánvárnál csodálatos volt.

Idáig nálam is minden oké volt. Aztán egyszer lefelé menet nem tudom pontosan hogyan történt, de bicsaklott egyet a térdem (az amelyikben el volt szakadva a szalag és műtve volt 5 éve). Először nagyon megijedtem, pár másodpercben minden lejátszódott előttem, itt a vége. :((( Azt hittem esek is, gurulok egyet, de azt megúsztam, hirtelen ráállni alig bírtam, aztán pár lépés ment, félre álltam, elengedtem akik jöttek. Ők is megijedtek, kérdezték jól vagyok. (Mert látták, hogy előtte még virgonckodtam, most meg ott bénázok.) Elkezdtem gyalogolni, meglátjuk mi lesz..aztán lassan kocogni is tovább. Aztán már futni is, de nagyon óvatosan, nem éreztem túl jónak. Majd egyszer megálltam cipőt igazítani, Yoyoka és Anita is odaért. Mondja Yoyoka, hogy nagyon megyek, vissza kell fognia.

"Mariannkám ez nem a Mátrabérc!" :) Csak félmosoly, mert én még aggódtam, hogy ez még annyi sem lesz, forduljak vissza, vagy menjek Kékesig, meglátom, rosszabb lesz, vagy jobb és hívjak segítséget, hogy lejussak?

Yoyokának ekkor még nem mondtam, nem akartam megijeszteni, mert ha rendben lesz, akkor feleslegesen terhelném ezzel, megoldom magamban, az én problémám, nekem kell megküzdenem vele és döntést hoznom.

Egy helyen, ahol fatörzs alatt kellett átbújni és rogyasztani emiatt, azt hittem belehalok. Kész, itt a vége. De aztán pár lépés és tudtam tovább futni, de innentől csak nagyon óvatosan mertem. Kékesig Yoyoka mögött, ha nem futott, csak gyalogolt, most már nem mentem, maradtam, gyalogoltam én is mögötte. Ha kocogtunk, akkor kocogtam vele. Kékes felé közeledve már elmondtam, hogy mi történt, de úgy néz ki megmaradok. Gabi halálánál valahogy lendületet kaptam és én mentem elöl míg odaértünk a síházhoz.

Aha, viszont a sárgán lefelé ki tudja mi lesz, ott nagyon megfontoltan, óvastosan mentem le. Siker, nem volt gond.

Leértünk Parádsasvárra, a Kastélynál fényképezkedtünk, frissítés és irány tovább.

Galyára felfelé Yoyoka már mondta, hogy milyen szívás lesz, jól van mondom, ne nyafizzon előre, felmegyünk és kész. :) Eddig is ment már fel ő is hány hegyre, meg milyen helyekre, meg mennyire fog még. Ez is egy közülük. :)

Közben folyamatosan sztorizgatások, mikor tavaly előtt volt, mert ott milyen meleg volt, meg akikkel együtt haladtunk túrázókkal, ők is mondták, hogy egyikük hőgutát is kapott ott. Örültünk, hogy most pont jó az idő hozzá, mert esőben is kemény lenne felmenni, meg melegben, napsütésben is.

Galyán leveseztünk, magamhoz vettem az egyik szeletet, meg kevertem saját izot, amit oda küldtem, töltöttem vizet a zsákba, aztán indultunk a "Galyavár körre". Ez jó volt mert tudtam, hogy merre. Galyán felhívták a figyelmünket, hogy sokan elkavartak lefelé, mert van egy nagy farakás és nem látni a jelet, hogy merre. Viszont tudtam, hogy nem lesz gond, mert télen voltunk bejárni Enikővel, Edittel, meg Borbély Janival. A farakás által eltakart jelet és utat tudtam, mert akkor is néztük merre van (farakás még nem volt, de nehezen észrevehető volt), pont én találtam meg. A kör meg ahhoz képest most gyerekjáték lesz, hisz akkor lefelé is lépten nyomon hol egyik, hol másik lábunk süllyedt térdig a hóba. Felfelé Galyavárra, meg könyékig hóban, négykézláb igyekeztünk feljutni.

Újra Galyán, akartunk levest enni megint, de épp nem volt. Így én kenyér, téliszalámival, sajttal, sós paradicsommal. Eddig is a sajt, sós paradicsom volt a sláger nekem a pontokon, de már készültem ennyi kenyeret téliszalámival. Ez volt az első alkalom, amikor állandóan ettem pontokon is, meg nálam zselé, energiaszelet, csokis műzliszelet (Corny big, cseresznyén, étcsokis, nagyon bejött! Máskor is viszek ilyet magammal). szóval ettem-ittam rendesen. Yoyokával modntuk is, hogy végig zabáltunk. :)

Közben gondolkoztunk hol lehet járhat Szesze. Időnként gondoltunk Szilvire is. Yoyoka mindekitől megkapta a tavalyi nagy kavarásuk miatt a magáét, folyton viccelődtek vele, meg velünk, hogy merre menjünk. :)

Útban Mátráhazára (nekünk az volt féltáv). Jórészt Yoyoka ment előttem, meg elég régtől 4-esben haladtunk együtt, egymás mögött, hol ők elöl, hol mi egy cseh sráccal és egy úriemberrel. Aztán felfelé Mátraházára megint megindultam, még meg is kérdezték, hogy beindult a duracell nyuszi? :) Ezen jót mosolyogtam, de tényleg nagyon lendületesen pakoltam a lábaimat felfelé és haladtunk rendesen. Pikk pakk ott is voltunk Mátraházán.

Frissítés után tovább Lajosházára. Hát ott oda meg vissza voltunk a dinnyétől. Már eleve attól, hogy volt! Nálam az a kedvenc! De eddig még csak egyszer találkotam vele egy versenyen. Az meg a csúcs volt, hogy nagyon finom édes volt, amilyennek lennie kell! :)

Innen mondjuk már nem annyira akarózott menni, már a lefelét is utáltam (a térdem miatt, mert nem éreztem 100%-osnak, a bicsaklás óta nem is volt az és féltettem is nagyon és persze járt az agyam, hogy mi történhetett vele. Nyugtattam magam, ha újra elszakadt volna a szalagom, akkor egy lépést sem tudtam volna jönni, nem még 43-44 km-t azóta, meg ennyi szintet, ami Lajosházáig volt benne.)

Aztán megint csak látótávolságba került a két "utitársunk" :) és el is kezdtem megint futni, Yoyoka szintén (sokszor úgy érzem szavak nélkül értjük egymást, ha egyikünk futásnak ered gyaloglásból, indul a másik is és megyünk együtt, ha sétálunk, sétál a másik is.) (Bár időnként azt éreztem, hogy lassítom és bosszantott, hogy ez történt a lábammal, mert emiatt volt csak.)

Szóval sárga négyzeten újra futás, meg is előztük a srácokat, én mentem elöl, futásnak eredtek ők is utánunk, ahogy mellőztük őket, addig gyalogoltak.

Egyébként ezt tök jó, ha sikerül olyanokkal összeállni, akikkel húzzuk egymást.

Leérve a sárga sávra viszont már éreztem, hogy ez nem lesz jó. :( Elkezdett hatni a combomra és a csipőmre, vszleg kíméltem a térdem, és nagyobb terhelést kapott a comb, csípő, másképp is léphettem. Piros kereszten a Vadaskertnél már egyre kényelmetlenebb volt, ott simán mehetett volna futás/kocogás de nem akart menni.

Járt az agyam, még túl sok van hátra. (Vadaskertben láttuk a vaddisznót egyébként, Yoyoka még fotósorozatot is készített róla. Nem félt tőle, mikor odajött a kerítéshez pár centiméter közelségből fényképezte le, én már oda sem néztem inkább. :P :D)

Szóval visszatérve, mondtam Yoyokának, hogy én nem akarom feltartani, menjen előre, hagyjon én meg bandukolok egyedül, mert ez így nem ki nem lesz jó.

Mondta vegyek be fájdalomcsillapítót (volt nálam, valami hatodik érzék lehetett, mert soha nem volt nálam, még otthon sem szokott lenni). De nem akartam, mert nem az volt a baj, nem volt igazán fájdalom, hanem éreztem, hogy egyre inkább nem bírom terhelni - emiatt már nem ment a kocogás sem, csak gyaloglás, de már az is kezdett rossz lenni (és már comb, csípő is).

Nem akartam teljesen kiszúrni magammal és azt hogy nagy bajom legyen. Mondtam Yoyokának, hogy kiszállok Szentimrén, menjen tovább, megvárom őket a célban, emaitt nem kell izgulnia. Először még kérdezett, hogy biztos nem tudok tovább menni. Mondtam, hogy nem! Ágasvárat lefelé már ismerem, azon ott még fel ilyen lábbal, ahogy most érzem magam, kizárt dolog, hogy felmenjek. Teljesen elintézném magamat. Ha még jobban rásérülök, vagy elessek éjszaka a saras helyeken, de már az is elég ha jobban megcsúszok és ez a lábam csúszik ki, vagy ezzel kell tompítani, ki jön értem, hogy kerülök le, meg hónapokra vége, ha úgy sérülök. Így is aggódok, hogy mi van, mi lesz.

Aztán mondta ő is, hogy igazam van, mert Tóthegyes is durva, út sincs, meg a végén a Világos-hegy is kemény.

Úgy döntött kiszáll ő is velem együtt.

Nem akartam hagyni, próbáltam küldözgetni egy darabig. Nem akart egydül kóborolni éjszaka. Épp akkor indultak tovább, akikkel együtt haladtunk, mondtam, menjen, velük tud menni. Induljon már! De csak nem ment. Azt mondta, nem bánja, Zugspitze előtt elég is lesz ennyi. Persze azért kicsit nyirmizett, hogy nem lesz szép köve. Mondtam festek neki egy 60.5 -es követ. :)

Nem akartam, hogy miattam álljon ki, így lelkiismeretfurdalásom lesz. Aranyosan próbált megnyugtatni, hogy úgyis ő csalt el, meg tényleg elég ennyi, jön a Zugspitze. Jön Szesze is nemsokára, nemrég beszélt vele, le van maradva, nem megy neki sem annyira, szerinte ő is fog itt szállni. Így is lett.

Na ne mááár, nehogy mindenki kiszálljon miattam. Erre nevetnek, hogy nem, nem miattam. Szesze biztosított róla, hogy ő ennyit tervezett, neki elég volt. :)

Aztán itt jött még az, hogy jutunk le, mert engem egyedül még le tudtak volna vinni 21:00-kor Gyöngyöstarjánba, de hárman már nem fértünk volna be. Senki nem volt aki értünk jött volna. Próbáltam privátban megoldani, hogy Bp-ről eljöjjenek és levigyenek (ami azért így nem túl kellemes, meg mire onnan odaérnek Mátraszentimrére). Bevallom én ezt hiányoltam. Tudom, hogy túra, de ilyen bármikor történhet itt is és a "bajba jutott" embereken csak kellene valahogy segíteni. Vagy már csak én szoktam meg, hogy vannak versenyek, ahol akár 30 embert is bemenekítenek, ha arra van szükség? Vagy bárkiért ki kell menni valahová a pályára mennek érte. (Meg én magam is vittem már be így embert célba, amikor segíteni voltam.)

Aztán született egy megoldás. 20:30-kor megy egy busz Gyöngyösre és Medvegyuék küldenek értünk valakit Gyöngyöstarjánból.

Addigi ötletek azok voltak, hogy vágjunk le, 18 km és be tudunk menni. Mondom 1 km-et sem megyek már, nem 18 km-t. Utána, hogy levisznek valameddig és onnan már csak pár km. Mondom ez a probléma, hogy már pár km-et sem futok, sem gyaloglok. Gyalogolva még 4-5 km is majd 1 óra lenne, 18 km meg még úgy 3x annyi. Ezért szálltam ki és ezért ilyen ponton, mint Mátraszentimre, ahonnan van esély, hogy levigyenek, értem jöjjenek. Persze, tudom, ha muszáj az ember kibír sok szenvedést, de ha nem muszáj nem csinálnék rosszabbat abból a helyzetből, ami van, ha megoldható másképp.

18:40-re értünk a Mátraszentimrei pontra, így a buszindulásig azzal töltöttem az időt, hogy folyamatosan ettem. :)

Volt a zsákban nálam egy száraz felső, meg a széldszekim, azt felvettem így már annyira nem is fáztam. A felsőim is szárazak voltak már, amikben addig voltam, így csak rávettem. (Na ezért jók a technikai cuccok. Többségnek gondolom nem kell mondani, de ha valaki megkérdezni minek? Mert van ilyen. Hát ezért, nem vizes cuccban ül az ember. Egyébként meg döbbentem néztük, akik sima pamut polókban, pamut melegítőkben mentek, meg olyan táska náluk, aminek zsinór a pántja, amit a vállára akaszt..)

Amíg ültünk és vártunk, betoppant valaki, aki már korábban feladta, csak az előre küldött táskájáért jött fel a pontra autóval és felajánlotta, hogy levisz minket, mert megy le Gyöngyöstarjánba is még. Hát ennek borzasztóan megörültünk! Hálásak voltunk érte nagyon! Igaz már akkor is fél körül járt az idő, pont a busz előtt indulhattunk le, de mégis csak jobb volt így.

A célban még ettünk, majd lezuhanyoztunk. Elindultunk, hogy megyünk Szesze kocsiáért Kisnánára. De előtte kérdeztük, meg néztük a kivetítőn, hol jár Speró, mikor ér be. Rábeszéltem a többieket még ne menjünk, van polifoam-unk, plédünk, üljünk ki oda az udvarra és várjuk meg legalább míg ő beér. Csak pár rendező volt, ne üres udvarra érkezzen, már velünk is többen vannak legalább.

Közben megérkezett Olcsák Józsi is, így végül neki meg velünk volt szerencséje, mert nem volt mivel/kivel hazemennie este/éjszaka, el tudott jönni velünk.

Mondhatnám, hogy rossz érzés, hogy nem tudtam végigmenni. De nem az. Bitzos azért, mert tudtam, hogy nem szabad tovább rontanom a helyzeten, a lábam miatt kell megállnom és nem azért mert gyomor bajom van, nem azért, mert nem bírom általánosan fizikailag. Még akkor is annyira bennem volt a mehetnék és jó hangulatban voltam, lendületben, néha még dúdolgatni is kezdtem jó kedvemben, folyton megindultam volna, mikor sétáltunk sokat a feladás előtt, de csak én akartam, a lábam már nem.

Még azt is mosolygova mondtam, miközben majszoltam a téliszalámis kenyeret sajttal, paradicsommal, hogy akkor megvolt a hétvégi edzés. :)

60.5 km, 3400 m+, 11:39

Forrás

TTT túrabeszámoló - Mikinen

Elõszó : 3 Kinizsi 100-as után úgy éreztem(éreztük) szükség van újabb kihívásokra.A ttt oldalon akadtam egy Mátra 115/124 leírásra.Megnéztem a szintet, 6378 m uuuhhhúú, ez nem lehet gyenge.

Feldobtam az ötletet sporttársamnak Misinek, nem kellett rábeszélni.

A Túra:

Így aztán idén mi is ott voltunk idén a rajtban.Hazudnék ha azt mondanán, hogy nem izgultam.Tudtam, hogy jó sok sár van fent a hegyen és az útvonal kétharmadán soha nem voltam.

Nekiindultunk szerencsére csak az az elsõ km-n volt brutál sár, majd levette rólam a cipõt.Aztán hol nagyobb, hol kisebb mértékben emelkedett az út a Kékesre.3 óra alatt tettük meg az elsõ 17 km-t.

Megbeszéltük az ésszel megyünk, nem akarunk kidõlni az elején.Gyors frissítés, utána irány Parádsasvár idõnként kellemes kocogásba csaptunk át.Újabb gyors pecsételés és irány a Galyatetõ.

Tudtam, hogy nem lesz kellemes (emlékeztem a szintrajzról) így is lett, de felértünk.Finom leves és menet Mátraalmásra, lefelé a bal kanyart amit az itíner is említ, kis keresgélés után megtaláltunk, aztán futás és ugrálás kombinációjával tekerünk lefelé. 13.21 az idõnk, megyünk az újabb Galya körre.Kicsi szenvedés, megint fennt vagyunk. A leves már elfogyott, de annyi baj legyen azért van még mit enni.

Kellemes napsütésben irány Mátraháza kis kocogással javítva a Galyán ,,lelassult” idõnket.Mátraháza gyorsan eljött, utána Lajosháza útközben utolértünk pár túrázót legalább tájékozódni nem kell, szerinetm együtt gyorsabban megyünk. A Lajosházai patakátkelés nem volt egyszerû, alkalmi túratársunk el is merül bokáig, a ponton nagyon kedvesek voltak és már javában benne vagyunk a délutánban (16.46).

Mátraszentimrére jól emlékszem itt már éreztem, hogy jól esik ha leülök (18 óra) itt is finom levest ettünk, usgyi Szorospatakra. Ide kértük a csomagunkat az éjszakai ,,átállásra”, Szorospatak elõtt futottunk mert a lejtõ nem túl meredek és még jól is esett.

19.41-re érkezünk meg, gyors átöltözés, zoknicsere, rövid kaja indulás tovább. Itt számolok, már megtettük a túra felét alig több mint 12 óra alatt, a teljesítésre szintidõn belül már komoly az esélyünk.

Ágasvári túristaháznál már felkapcsoljuk a lámpát, hátizsák le így mászunk fel a csúcsra, kicsit nehezen megyek fel, de azért fennt vagyok. Lefelé sem sokkal jobb, max a tüdõmnek, de combom, térdem nem szereti. 5 perc pihenõ lennt, pár újabb ideiglenes társsal elindulunk a szalagozáson, már tök sötétben. Nemsokára lemaradunk, hiába van aki gyorsabb, semmi gond rendben vagyunk, nem vagyok éhes, és jó iramban megyünk Fallóskútra. Meg is érkezünk rendben.

Itt lefelé Mátraszentkeresztre még egy picit kocogok is.

A falu után már jártunk, tudom mi van még hátra, 23.14-re érkezünk Hidegkútra. Kiszámoltam, hogy a teljesítéshez ide, hajnali egy elõtt meg kell érkezni, szuper jó idõt megyünk.(Magunkhoz képest, ráadásul elsõre) Rövid energiafelvétel irány az ösvény, sajnos itt pár tócsában megmerült a cipõm, ez nem volt olyan jó.Leérünk a patakmederben itt botladozva megyünk tovább, de tudom ha kiérünk a patakvölgybõl sem lesz jobb, mert megyünk el a Muzslára. Itt jött el, szerintem mindkettõnk holtpontja, több megállással érünk fel a pontra.Itt egy kis lerogyás, pihi, kaja.Közben megjön egy 5 fõs társaság velük együtt indulunk tovább.Sajnos az ösvényre belogó ágak kerülgetése közben belerugok pár kõbe, fájt a lábujjam mint az állat.Nem érek rá vele foglalkozni, vonatozunk lefelé.

Közben csodaszép az éjszaka ahogy a tisztásokon elõbukkan az éjszakai fényeivel Pásztó és a többi település.A Diós pataknál 2.30-at mutat az óra, 95 km hajnali 3-ra terveztem a 100 km-t, nem sokat tévedek. Egyik srác elkezd remegni a ponton, lefektetik a sátorba, gondolom leesett a vércukra, inkább itt mint máshol.Ráadásul elég hideg is van, látszik a leheletünk.Tovább megyünk jó iramban alkalmi csoportvezetõnk egyfolytában dumál, amit nem értek, honnan van ennyi energiája, másrészt pedig szórakoztat, és nem alszom el.Bár az elfogyasztott iso, cola, tea mennyiségével nem is nagyon lehetne.

Megérkezünk a Zám patakhoz kicsi mászás hurrá (!) túl vagyunk a 100 km-en, kezd hajnalodni ahogy a Havas felé haladunk.Újabb túratársakat érünk utol és le, ahogy mászunk felfelé, egyenletes iramban egy megállással teljesítjük a Havasi csúcsot, nagyon boldog vagyok, amikor lerogyok a tûz mellé.

A pont hölgye nagyon kedves gondolom erõsen látszik rajtam már a leszarom hangulat miközben meleg (!) teát kapok. Ez feltölt, plusz gyors számolás 4,51 van, 105 km, még egy húszas van hátra, idõnk mint a tenger és még három mászás.Biztos vagyok benne, hogy meglesz, ez új erõvel tölt fel.

Tûzünk lefelé, elõzünk még egyet kettõt, így gyorsan eljön Fajzatpuszta, szinte meg sem állunk, tovább inkább lassan de folyamatosan elõre.A Káva felé érzem, hogy a Havas azért kivette az erõmet, kicsit éhes is vagyok, de nem nagyon megy már az evés.6.15-kor kapjuk meg a Kávai pecsétet.Lefelé már nem tudok futni, elkezdett fájni a talpam mind a kettõ.Hólyagot nem érzek, de fáj.

Egy óra kell az újabb 4 km megtételéhez, nincs mese lelassultunk, a régebbi leírásokból vártam, hogy lesz palacsinta, de sajnos most nincs.De már csak egy kurva hegy van hátra. Menet közben már tudom, hogy meglesz, már nincs sok hátra. 8.09 és leülök a Világoshegyen nem kérek már semmit, csak ülök és nézem a csodálatos panorámát.Közben megérkezik egy újabb versenyzõ õ is hozzám hasonlóan tesz.Nem tudom meddig ülök, de jó.Azért a 25 óra menetelés erõsen érzõdik.

Egy hölgy kérdezi ki megy tovább Misivel mi mondjuk, hogy go! Velünk tart, bár jól elbeszélgetünk a rajtlistából tudom, meg hogy a neve Anita. Lefelé nem nagy öröm menni már, minden lépésnél érzem a talpam.Biztosan ezért tûnik olyan hosszúnak az utolsó 7 km.

Végre beérünk a házak közé, hármasban sétálunk be a célba. Taps, elmondhatatlanul jó érzés kicsit meghatódom 26 óra és 33 perc az én órám szerint 31, de tök mindegy. Sikerült.

Következtetés : Ketten nagyon jó volt menni, láttam, hogy többen tök egyedül mentek végig.

Minden elismerésem nekik, nekem nehéz lett volna.

Negyven felett érdemes volt, rendszeres futással készülni.

Nem mondok nagy újdonságot, fejben kell erõsnek lenned, hoztam botot a tavalyi képeket elnézve, (jól tettem) nagyon jól ment vele.Fõleg azért, mert nem merevedett el a combom 100 km után.

Szóval nem könnyû, de meg lehet csinálni.

A rendezésrõl csak a legjobbakat tudom mondani, kiszolgálás, hozzállás, neked tényleg ,,csak" túrázni kell !

Mikinen

Forrás

TTT túrabeszámoló - EduShow

MÁTRA 115

"Don't be scared to walk alone

Don't be scared to like it

There's no time that you must be home

So sleep where darkness falls

...

Dream your dreams but don't pretend

Make friends with what you are."

(JM)

Bõ két évvel ezelõtt, amikor elõször olvastam errõl a túráról, reakcióm mindössze egy hangos kacaj és egy "Na, neee!" felkiáltás volt. Ezzel le is tudtam magamban az ügyet.

Aztán az elmúlt hónapokban teltek-gyûltek a százasok és ez a túra is mocorogni kezdett a tudatalattimban. A nevezési határidõ lejárta elõtt alig néhány nappal telefonált Bubu és felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznánk vele, hiszen jó gyakorlás lehet a július eleji Malofatranská Stovkára. No, itt sikeresen megleptem magam, mert szinte azonnal rávágtam, hogy "Igen, igen, igennn!" és már éreztem is a Mátrát a lábaimban.

Az elkövetkezõ két hétben pedig pedáns módon bebifláztam a térképet, jelzésváltásokat, szintmetszetet, útvonalleírást, meg minden elérhetõ (egyébként példaértékûen kiváló) dokumentációt a túra honlapjáról.

Így jött el a nyár elsõ napja, amelynek reggelén végül ott álltunk egy éve elhunyt nagymamám szülõfalujában, Kisnánán (az õ emlékének "ajánlottam" ezt a túrát), a vár tövében a tömegrajtra várva. Cseppet se kételkedtem a sikeres teljesítésben, de azért aggódtam azért, vajon mennyire visel majd meg a Mátra.

A faluból kiérve már a SÁRga jelzésen rögtön megízlelhettük a hegység zamatát, a cipellõm majdnem a maradás mellett döntött, miután a cuppogós agyag egy az egyben lekapta a lábamról. Jót kacagtam és is és mások is, akik látták. Miután erõnek erejével kiszabadítottam, visszavettem, még szorosabbra kötöttem és meglódultam...

A S+-et elérve kezdtük meg úgy istenigazából a 6374 méternyi szint elfogyasztását. Szépen komótosan - egy lejtõt azért megszaladva - emelkedtünk a Jagus felé. A magam részérõl egészen Kékesig bemelegítést terveztem. Elértük a Ko, majd a K jelzéseket, utóbbin magától értetõdõen rendeztük magunkat irányba: felfelé. A Jaguson EP és sütemények vártak, persze csak a bélyegzés idejére álltam meg. Nagy csata állt elõttem, az Oroszlánvár, mint leküzdendõ mumus, mert márpedig én felmegyek oda egy szuszra!

Ezúttal sikerült! Fent újabb EP és víz. No, innen már lényegében végképp csak a Kékes volt hátra, Bubu elhúzott, én még mindig a bemelegítõ-tempómban róttam a kilométereket a kék sávon. Felérve a sok-sok finomság közül a rostos almalére és a paradicsomra cuppantam rá, s miután teleettem magam, megindultam lefelé a S jelzésen. A második mumus. Ráadásul nem kicsit sáros állapotában. Ezúttal nem sikerült oly elegánsan lenavigálni magam, mint a 'bércen, de azért különösebb gond nélkül lejutottam. Elõbb S4-re, majd a P jelzésre váltottunk és Parádsasvár felé vettük az irányt. Magunkhoz képest nagyon jól haladtunk, ötös átlag felett, de még mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen bemelegedve.

A sasvári EP-nál újfent a paradicsom-rostos lé kombóval frissítettem magam és azonnal tovább is álltam a P+ jelzésen Galyatetõ felé. A szintmetszet (és mások elmondása alapján) húzós emelkedõre készültem és fejben talán kissé túldimenzionáltam a nehézséget, mert sitty-sutty, már fent is voltam a Mátrabérc-túráról ismerõs esõháznál... innen pedig már csak néhány lépés a tetõ.

Pygmea pontján még épp jutott egy tányér leves (utánam már többeknek nem), benyomtam egy magnéziumtablettát is és Péter-hegyese kimászása után elkezdtem gurulni Mátraalmás felé. Közben utolért a túra etalonjának tartott vinatti és elkezdtem aggódni, hogy tán rosszul állok az idõvel, de megnyugatásomra közölte, hogy csoffadása és etalon-mivolta nagyjából Szorospataknál kezdõdik (mint utóbb kiderült ezúttal még ott se nagyon, mert élete legjobb eredményét produkálta idén).

Leértünk Mátraalmásra és míg az itineremet leadtam bélyegzésre, újfent rácuppantam a tányér paradicsomra. Visszakaptam a papirost és felnéztem a Galyavár felé. Nagy levegõ, gatyát felkötni, a Galya vár! Hát jó meredek volt, néhol még a mancsaimat is bevetettem a siker érdekében. A mászás közben egy ponton benéztem a jelzést és kissé jobbra kezdtem tendálni, de a felfele irányt tartva végül feljutottam a csúcsra. A sánc után értünk SZLA pontjára, aki mesélte, hogy volt már olyan is, aki kétszer megtette ezt a betétkört. (Tán úgy megszédült februárban, hogy még mindig itt köröz?)

Mire másodszor Galyatetõre értem, leves helyett már kénytelen voltam én is "csak" sütikkel beérni. Be is nyomtam jó néhányat, nyugodt szívvel, hisz a következõ szakasz nem túl meredeken, lejtõvel indul: K + Z4 = Mátraháza. Ez az állítólagos könnyed, pihentetõ szakasz (lejtmenet a kéken, majd kellemetlen hullámvasút a Z4-en) nehezebbnek bizonyult a Kis-Lipót megmászásánál. Mátraházára érve újfent rázoomoltam egy tál paradicsomra. A pontról elõbb a S3, majd a S4 jelzésekkel ereszkedtünk Lajosháza felé. A Mátrai csillagos élményeimet megfejelve, a S4 lejtõjének aljához közeledve ismét sikerült produkálnom egy sárban seggreülést. Lajosházán Parádi Laciék pontõrködtek. A ponton kólával és mi mással, mint paradicsommal tömtem magam. Az innen következõ szakasz bebiflázott emlékeim szerint laza emelkedõ Mátraszentimréig. Jól emlékeztem. Sikerült igen jó átlaggal abszolválnom, ezáltal visszakapaszkodtam ötös átlagra (ami Mátra/Lajosházán elveszni látszott).

Nagyon jól esett a tányér leves, annál is jobban a tény, hogy beértem Kláriékat és Popeyéket. Közeleg az éjszaka, Bubu most épp valahol mögöttem, megbeszéltük, hogy a szoros szintidõ miatt ezúttal nem várhatunk egymásra, de ki tudja mikor ér utol és jobb volna nem egyedül menni.

A pontról Kláriékkal indultam tovább. Lejtmenetben õk, felfelé én mentem elöl. Még bõven világosban értünk Szorospatakra, de már beüzemeltük a lámpáinkat, mivel Ágasvárra kapaszkodás közben az erdõben már sötét lehet. Mire felértünk pont be is sötétedett teljesen. Pecsét a turistaházban, rákacsintottam az asztalon látható finomságokra, ittam egy jó pohár füves limonádét, letettem az övtáskámat, zsebre vágtam az itinert és megindultam a K3 oda-vissza szakaszán Ágasvár csúcsa felé. Fent a ponton a pecsét mellé megkaptam az utolsó magnéziumtablettát és már indultam is visszafelé. Már jöttek is szembe elõbb Kláriék, majd Popeyék. Az "addig örülj, amíg fölfelé mész" kezdetû örökzölddel borzoltam az idegeiket, majd tovább botorkáltam lefelé. A turistaházba érve benyomtam egy jó adag rántottát, desszertnek még egy kocka rizskoch is lecsúszott és vedeltem tovább azt az isteni finom füves limonádét.

Ez megadta a szükséges pluszt, mondhatom.

Kláriékkal, Popeyékkel együtt indultunk tovább az éjszakában, Fallóskút felé. Rettenet unalmas szakasz lett volna egyedül. Ugyan egyáltalán nem voltam éhes, a sajt, az olívabogyó és a gumimacik láttán felcsillant a szemem. Csipegettem hát picikét.

A S+ vezetett tovább Mátrakeresztesig, onnan az azonos színû sáv jelzésre váltottunk és azon emelkedtünk Hidegkút felé. A ponton leves, sütik és a depós cuccom, azaz a cserezoknim várt. Bár nagy szükségét nem éreztem és a saras cipõ le-s-fel vétele se esett túl jól, mégis megléptem ezt a cserét. Bekenegettem a lábikókat frissítõ-kenõccsel és így, kicserélõdve láttam hozzá a levesemnek. Gyorsan bekanalaztam és már indult is tovább a társaság. Ezúttal Popeyékhez csatlakozva haladtam, majd Nagyparlagnál ismét beértük Kláriékat. A különféle zöld jelek kombinációjával (Z4, Z, Z3) a túra legnehezebb szakaszát tudtuk le, így mire P P3-ön felértem a Muzslára, fellélegeztem. Korainak tûnhet, fõleg azért, mert rendkívüli módon utálok innen lemenni, de mégis, tudtam, hogy a neheze megvan. (Igazam volt.)

Még vaksötét volt a Muzslán, de már enyhén pirkadni kezdett, mire leértünk. A Nagy-Koncsúr tisztásáról nagyjából semmit se láttunk Pásztó fényein kívül. A Diós-pataknál elidõztünk picikét, megittam egy adag kávét (mert Klári sokallta, amit kapott). Eltettük a lámpáinkat és még együtt indultunk tovább, bár egyre jobban elszakadtam túratársaimtól (mondhatni „kilõttem” elõre), innen lényegében egyedül folytattam tovább a Z jelzésen, amit S+-re cseréltem, hogy megmászhassam János várát (jó kis négykézlábas emelkedõ). A Havas szinte fenyegetõen meredt fölém, aljában, a Kénes-forrás közelében újabb EP volt, ezúttal valóban csak a pecsétért álltam meg. Újabb jó kis négykézlábas kapaszkodás követte, majd a Havas tényleges emelkedõje. Egyáltalán nem is volt vészes. Felfelé két embert elõztem. A csúcson lévõ pontra érve meg is jegyezték, milyen friss vagyok. Igazuk volt. Csúcsformában voltam. Ettem-ittam és továbblódultam, még mindig a S+-en, kihasználva a lendületet. Fajzatpusztán a újfent rostos lével frissültem, valami sósat is ropogtattam. A Káva majd a Tót-Hegyes következett. Emelkedõ, nyami!!

A Z4 kicsit soká váratott magára, de a csúcsra vezetõ oda-vissza hamar meglett. Az itiner ide palacsintát ígért, de szerintem az olyan, mint a Loch Ness-i szörny... átlagember még nem látta. Kicsit se bánkódom, vizet iszok, jó sokat és postafordultával megcímzem magam az utolsó emelkedõ felé.

Visszaérek a Z3 elágazójába, továbbindulok a szalagozással erõsített Z+ jelzésen a Z4 felé. Nagyon jól jöttek a szalagok, de még így is sikerült 2-3 percet jobbra-balra nézelõdve tiprolódással tölteni... de végül csak meglett az a bizonyos utolsó kiemelkedés, a Világos-hegy.

A pontõrök már jóval a felérkezésem elõtt észrevettek ugyan, de nekem még némi fotózhatnékom akadt az utolsó pár méteren. Mármint tényleg, ezúttal nem alibibõl: nagyon szép virágok bújtak elõ a sziklák közül. A csúcson megkaptam az utolsó igazoló bélyegzést az itinerre és egy felülmúlhatatlanul jólesõ arcmosással frissülhettem. A szöveges leírás szerint "innen már le kell gurulni Gyöngyöstarjánba", ám ez senkit ne tévesszen meg: ez a túra legnehezebb része. Elõbb meredek és sziklás, utána meg végtelen hosszú és kõkemény. A faluba érve azonban levakarhatatlan mosoly kezdett az arcomra rakódni: nemhogy 30, de 28 órán belül megcsináltam, mindezt úgy, hogy csak annyit adtam ki magamból, amennyit feltétlen szükséges volt. Besétáltam a célba, kiválasztottam a kövem, megkerestem a csomagom és némi cica-mosdás után átöltöztem. Ettem egy tál levest és egy csomó sütit és örömmel konstatáltam, hogy a rettegett Mátra 115 nem is volt olyan nehéz, mint hittem.

Mindenkinek csak ajánlani tudom:

„A Mátrát végigjárni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan elindultok én nem ellenzem". ;-)

U.I.: Jövõre muszáj lesz visszajönnöm, mert az nem létezik, hogy ez ennyire könnyû legyen!

(De igen, létezik. Mindez a vérprofi szervezésnek köszönhetõ. Nekünk túrázóknak gyakorlatilag csak annyi a dolgunk, hogy gyalogoljunk keresztül-kasul a csodaszép Mátrán.

ÉS EZT NEM LEHET ELÉGSZER MEGKÖSZÖNNI!)

Forrás

TTT túrabeszámoló - Atomcat

Még tél volt és a Bükk hófödte, jeges útjait koptattuk Ferenci Lacival a Tortúrán, amikor viccesen felvetette, hogy a Mátra 115-re (ami valójában 124 km) kellene egy túratárs. Mi volna, ha éppenséggel én volnék az...

A problémát az jelentette, hogy feleségemmel korábban megállapodtunk, hogy ez az a túra, amire biztosan nem megyek el, mert annyira extrém a 124 km táv a benne rejlõ 6375 m szinttel.

Sajnos a megállapodás jelentette diplomáciai problémát azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni, de végül szerencsére a részvétel mellett döntöttem.:)

Felmerült, hogy esetleg 'csak' a 88-as (valójában 95-ös) távra nevezek, és Hidegkútnál elválnak útjaink, de aztán leendõ túratársam nagy örömére a hosszabb távra kattintottam a netes elõnevezésen:)

Bár a tél sok sífutással és sikeres expedíciókkal telt, plusz még egy igazi, sárdagasztós Julianus 50 is összejött a távoli északról éreztem, hogy a sikeres túrához szükségem van még egy kissebb lórúgáshoz, ami a Szarvasköi Öko-park teljesítésében testesült meg. Az erõsre fogott elsõ 62 km-es szakasz nagyon jó kis edzés volt.

Laci idén is a 'Nagy Kombinációt' csinálta, ami Nála a K100 és a Mátra 115 egymás utáni teljesítését takarja. Így utólag ismét gratula a sikeres dupla teljesítéshez!

Egy héttel a túra elõtt az idõjárási helyzet kétségbeejtõen rosszul festett: hétvégere esõ, és úgy tûnt, 100% az ázás... Lassacskán az idõ elõrehaladtával eleinte a norvég, majd hamarosan a magyar idõjárási oldalak is optimistább jõvõképet kezdtek vázolni. Végül úgy tûnt, a szombat felhõs, de esõmentes, a vasárnap pedig kicsit záporosabb-zivatarosabb lesz. A hõmérséklet optimálisnak ígérkezett 10 fok körüli minimummal, és 20 fok körüli maximummal.

A túra elõtti héten kedden érkeztem haza azzal az eltökélt szándékkal, hogy távmunkaóráimat fegyelmezetten kordában tartom, és kipihenem, lelkileg felkészítem magam a Nagy Kihívásra. Csütörtök délután elterveztem a depóbeosztást, listát készítettem a bevásárlandó motyókról és a lelki felkészülés keretében tanulmányoztam a túra honlapját - fõleg a térképkivonatot és a szintmetszetet. Este elemtöltés, pakolászás, esélylatolgatás:)

Pénteken rövid munkanapot tartottam, és idejében elindultam Budapestre Laciékhoz, hogy még a vásárolgatás is beleférjen. A Decathlonba beugrottam egy bokamásliért, ami volt ugyan, de 9900 Ft kicsit soknak tûnt érte. Idõkõzben rá is jöttem, hogy a túranadrágomon tulajdonképp van egy egész jól mûködõ beépített kamásli, így nincs is szükségem e ruhadarabra. Szerencsére a fejpántot nem felejtettem el, így jó adag szembe folyó izzadságtól óvtam meg magam a másnapi túrán:) 'Gyors' kör a Daubnerban, és meg is volt a nevezési pogácsa, kis baklava vacsorára+reggelire, moscauer Laci feleségének, és még idõben végeztem is.

A megbeszélteknek megfelelõen a kocsit letámasztottam Laciéknál. Egy utolsó, igencsak kecsegtetõ idõjárásellenõrzés, és már robotgunk is a buszpályaudvarra.

A Gyöngyösre érkezõ budapesti busz indult tovább Kisnánára pár perccel beérkezte után, így lényegében átszállás nélkül értük el másnapi túránk kiindulópontját.

Szállásadónk a megbeszélteknek megfelelõen várt ránk. Gyorsan átvettük a házikót, majd a nevezésen volt a sor, ami a helyi cukrászda-sörözõben volt. Ha már ott jártam, a nevezési laphoz egy sört is legurítottam:)

Nevezés után gyors várlátogatás, és irány az alvás. Lefekvés elõtt utolsó simítások, címkézés a depó cuccon, egy gyors vacsora részemrõl a Baritanyán, aztán alvás.

Mint mindig, a kényszeres álombamerülés most sem ment jól. Közben tudtam, minden alhatnék perc másnap hajnalban az erdõben kóvályogva mekkora pazarlásnak is fog tûnni visszanézve...

Hajnalban magamtól keltem, talán az izgalom miatt. Kellemes meglepetésként a beharangozott tíz tizedes borultságnak se híre, se hamva. Ragyogó kék égbõl zuhant alá a kellemesen melengetõ júniusi napsugár. Hirtelen meg is ijedtem, hogy túl meleg lesz a hosszú túranadrág, node azért hosszú volt még a nap!

A túrára a lehetõ legminimálisabb cuccal készültem: a legkisebb hátizsákban csak egy esõkabát, egy adag Kinder csoki, egy vésztartalék szõlõcukor, egy vésztartalék Isostar és fél liter bekervert Isostar várta a kihívást. Még a böszme nagy iPhone-t is lecseréltem egy teljesen súlygyõztes alap Samsung mobilra, hogy ezzel is spóroljak az energián.

A startban leadtuk a depócuccot, illetve a már nem szükséges motyót Gyöngyöstarjánba küldtük elõre.

Elérkezett a nagy pillanat, visszaszámlálás, hetet ütött az óra, és meglódult a 10. Mátra 115 és 88 mezõnye. A futók gyorsan a végtelenbe tûntek, és a gyalogos mezõny is jó iramban hagyott el minket. Még a túra elõtti nap közöltem Lacival, hogy én biza csak mögötte vagyok hajlandó haladni, minthogy háromszoros teljesítõként õ tudja a teljesítési titok nyitját:) Az õ titka a lassan járj, tovább érsz taktikában rejlik. Az egész túra során egy 29,5 órára kiszámolt teljesítési tervet követve navigáltunk az idõben. Ez a relatív idõszámítás annyira rányomta bélyegét a túrára, hogy a valós idõvel igazából nem is törõdtem.

A start után a falu sármentes útjait hátrahagyva hamarosan kisebb sárdagasztás következett, ami nagy reményünk, az elsõ kapaszkodó métereit taposva is kitartott. Szerncsére a helyzet még az éppen kezelhetõ kategóriába tartozott. Bíztunk benne, hogy az idõjósoknak igaza lesz, és további esõk nem fogják dagonyativornyává változtatni a hátralevõ százhuszonpár kilométert. A legkisebb esõzés is sokat ronthatott volna a talajviszonyokon.

Fõ vezérelvünknek megfelelôen az emelkedõket extra lazára vettük. Szinte meg sem erõltettük magunkat a túra ezen szakaszán, ha felfelé menetrõl volt szó: emelkedik, egyesbe tettük, felezõ be, és alapjáraton felturmixoltunk a dombra.

Némileg a Jagust elõtt csatlakoztunk be a Mátrabérc útvonalába, ahol hamarosan meg is kaptuk az elsõ mozgó EP-t, sütivel megtámogatva. Jól haladtunk tervünkkel, hogy a Kékesig egy óra idõtartalékot begyûjtsünk: Laci szerint ez elengedhetetlen a késõbbi, éjszakai szakaszokhoz ahol jóval fáradtabban az Ágasvár, Muzsla, és egyéb finomságok meglehetõsen fingatós mászásai várnak ránk...

Hamarosan az Oroszlánvárhoz értünk, ahol már ténylegesen érezni kezdtem az erõtartalékolás hatását: a Mátrabérces 'toljuk, ami a bakancson kifér' taktikához képest szinte fellibbentünk a csúcsra, mintha nullkilométeresek lennénk, nulla szinttel a lábainkban.

Odafent frissítõpont várt ránk némi vízzel, amit persze ki is használtunk. Az Oroszlánvárat elhagyva Kékesig, sõt egészen a Mátra-nyeregig a Mátrabérc útvonalát követtük. Hamarosan a Cserepes-oldal, Nagy-Szárhegy kombó következett. Szépen, kényelmesen daráltuk tovább a szintet a megbeszélt taktikának megfelelõen. Azt hiszem, ekkortájt jöttem rá, hogy a túra elején Lacinak tett igéretem (hogy mindvégig mögötte megyek) következményeként a túra végére minden bizonnyal molekuláris szinten fogom ismerni a cipõje hátulját, illetve a bokamásliját.

A Markazi-kaput hátrahagyva kis lazítás, és a Kékesig vezetõ út számomra mindig legkedvesebb része következett. A Disznó-kõ és a Sas-kõ hamar a múlt homályába veszett, és már ostromoltuk is a Kékest. A tudat, hogy odafent mennyei frissítõpont vár ránk igencsak megnyugtató volt, mert így, a 17. km-hez közeledve lassan szükség volt egy kis energiautánpótlásra. Felértünk, és a síházban tényleg minden volt, amire túrázó csak vágyhat. Banán, mogyoró, vajas és zsíros kenyér, bekevert iso, kóla, süti, stb… Biztos, hogy legalább a kétharmada kimaradt a felsorolásból:)

Kékesrõl letörtünk a Mátra-nyeregbe. A letörés rejtegetett némi kihívást, mert a sáros lejtõn cseppet vicces volt a lejövetel (aki járt ezen az úton, sejtheti melyik részekre gondolok…), de azért megoldottuk. Némi aszfaltrodeó, vissza az erdõbe, és már zúztunk is megnézni Parádsasvár csodálatos kastélyszállóját. Az ereszkedés alapos dagonyázásba fulladt helyenként. Szerencsére még ez a szitu is a kezelhetõ kategóriába tartozott, bár nyilvánvalóan jobban kivette a részét az elemek merítésében, mint egy könnyed, száraz, döngölt túristaút.

A kastélyszállóval szemben, az étteremben volt az EP, ahol Laci végre megkapta, amiért jött: BARACK KONZERV. Õ csak ezért indul ezen a túrán. A Mátra 115-ös barack konzervek miatt. Az EP-ben bontottak is a kedvéért rögtön egy újat, mert látták, reménytelen az ellenállás, bottal öl ha kell a barackért:) (Valójában itt is tukmálták belénk a szuflát - ilyen etetõs túrán még sosem jártam….).

Az újabb mennyei frissítés után menni kellett tovább. Az idõterv nagy úr, és a nappali, friss szakaszon bûn lett volna nem idõtartalékot gyûjteni.

Elballagtunk a csõdbe ment évszázados multú kristályüzem mellett. A bezárt, egykor volt patináns gyár üres, szétvert, kirabolt, enyészet mardosta épületeit látva az ember szíve összeszorult, fõleg ha a kontrasztra gondolt ezen épületegyüttes, és a pár méterrel arrébb látott "darab kis Ausztria" jellegû kastélyszálló között…

A falut elhagyva barátságos kis völgyecskében haladt enyhén emelkedõ utunk, de sokat nem kételkedtem abban, hogy hamarosan rákapcsol az emelkedõ:) Bizony, a Kis-Lipót-Nagy-Lipót összeállítást meg kellett hódítanunk, így hamarosan neki is láttunk a szintdarálásnak.

Ebbõl az irányból még sosem másztam Galyára, ezért a kitárulkozó panoráma és látószög az újdonság erejével hatott. Hamarosan a Kis-Lipót köves tetején kopogtattunk túrabotjainkkal, majd egy lokális minimumot hátrahagyva ismét felfelé ívelt teljesítménytúrázói pályafutásunk:), hogy hamarosan magunk mögött tudhassuk a Nagy-Lipót ormát, majd rácsatlakozzunk a Mátrabérc következõ betétszakaszára.

Galyán újabb mennyei frissítõpont várt ránk, és az elsõ elõre küldött depó. Jól idõzítettem az olivaloaj utánpótlást, a sós póló épp kezdte kimarni a mellbimbóimat, de az újraoljajozás gyorsan segített a helyzeten. Ide Isostart és sört is küldtem elõre. Végül úgy döntöttem, az isot bekeverem, legurítok egy levest, és a kedves kis Galya-vár körrõl visszatérve élem fel söröcskémet.

Mátraalmásra egy majdnem elkavarás árán leértünk (kicsit elmentünk a piros körön, mert az erdészet pont a környéken tevékenykedett elõzetesen), és végül a flauban is jó irányba indultunk egy éppen betoppanó túratárs jóindulatú tanácsának köszönhetõen, így hamarosan meglett az újabb terülj-terülj aasztalkám EP, ahol viszont sokat már nem bírtunk enni az elõzõ pont közelsége, és a telített raktárak miatt:)

Galya-vár kellemes kis szivatás volt. Az EP-tõl eleinte közel konstans meredekségû emelkedõ a gerincre kanyarodva X-négyzetre kapcsolt, és egyre vadabb hévvel tört a magasba, mígnem lassan megenyhült, hogy újra gyönyörködhessünk az izzadság bérében: a mátrai panorámában.

Galya elõtt újabb mozgó EP várt ránk, majd hamarosan szembe irányba becsatlakoztunk másik kedvenc Mátrabérc szakaszomba, a Galya-Mátraszentimre közti közel szintútba. Igencsak kontrasztosan kijött ekkor a két túra közti különbség, és a komoly Mátrabérc könnyed kis gyerekjátéknak tûnt a mi perspektívánkból. Ha az ember belegondol, hogy a Mátrabércen innentõl laza átvezetés Ágasvárig, kis szivatás, Mátrakeresztes, Muzsla, és lényegében beért, majd abba, hogy mi várt még ránk Galyától a hátralávõ több, mint 80 kilométeren közel 4000 méter szinttel, tényleg elgondolkodik épelméjûségén:)

Ismét beköszöntünk Galyára. Laci duplázott a levessel, én meg legurítottam a sörcit, és húztuk az igát tovább. Gyönyörû rész következett egészen hosszú lefelé menettel, ami a gyorsítás ellenére is kellemes regenerációt biztosított az izmoknak. A Hatökör Uránál újabb EP fogadott minket némi vízzel és sütivel, hogy legyen erõnk a mátraházai büféparkolóig tartó kaptatóhoz. A kb. 1.5 kilométeres emelkedõ is megadta magát turmixgép taktikánknak, és az 50. kilométerhez közeledve újabb nagyellátmányt élvezhettünk a pecsét begyûjtése után. Sok pazarolni való idõnk itt sem maradt, így rövid szusszanás után indultunk Lajosházára enni:)

Egy újabb hosszas lefelé szakasz következett nyilvánvalóan azért, hogy a túra 2. felében is lehessen elég szint:) Lajosházán picit rémisztgetett minket az idõ egy közeli zivatarfelhõvel, de szerencsére végül az ijesztgetés nem fajult tetlegességig:) Bekaptam zsírral megkent, téliszalámival és sajttal megspékelt pontkenyeremet kevéske járulékos dinnyével.:) Érdekes, hogy ilyenkor miket képes az ember letolni a torkán, dehát kellett ez energia a Mátraszentimrére vezetõ hosszú, közel 8 km-es mászáshoz.

Utunk felfelé hamarosan egy véget érni nem akaró, meglehetõsen új telepítésû vadháló mellett haladt, amin belül döbbenetes méretû vaddisznókat tartottak. Mikor már tényleg elegünk lett a vadhálós monotonitásból, végre dobtunk egy jobbost, ahol depó következett. Míg folyt a "kerékcsere" utolért minket két túratárs, és az egyik megállapította, hogy szerény személyem minden bizonnyal egy bábu, mert nem mozdulok. Kicsit korainak tartottam még a távot a hallucinálásra részérõl, de ki tudja, lehet hogy állandóan Blairwitch Project-et néz, és az erdõben mindenhol bábukat lát:)

A lámpákat Mátraszentimrére küldtük, ami - mint kiderült - jó döntés volt. A pontban újból leves, és elõre küldött depócucc várt minket. A sört megittam, a küldött Cerbonát pedig odaadtam a pontõrnek, hogy adagolja be valami elhaló félben érkezõ túratársnak az este folyamán:)

Itt láttuk az elsõ kiszállókat. Pár lány adta fel, és tuszkolta be magát az autóba, akik azért megérdemelnek egy tapsot, mert a 60 km 3407 méterrel sem semmi teljesítmény! Egy másik arc is feladta, de õ lelkiekben. Utána lenyomott egy demoralizáló litániát az este ránk váró sötéterdõs kóválygásról, amit én elég rossz néven vettem. Túratársa, Sanyi megkért minket, hogy csatlakozhasson hozzánk, majd 5 perc türelmet kért.

Lacival elindultunk. Hamarosan Narád Hotel, le a völgybe, és kis bemelegítés a következõ 60-ra: kapaszkodó a Mátraszentimrét Mátraszentistvántól elválasztó Rubanya-rétre. Valahol a tetõ után szóltam Lacinak, hogy mintha Sanyit elfelejtettük volna. Igen, Sanyi. A pontban maradt. Sajnos az ember tudata lassan szûkülõben van a táv, a megtett szint, és az eltelt idõ miatt, és Sanyit teljesen elfelejtettük, mikor tovább indultunk. Sebaj. Csak utolér minket, vissza biztosan nem megyünk!:)

Mátraszentistvántól jó volt, mert Pocsai Laci barátommal pár éve - mikor még teljesen õrültnek tartottam, amiért a Mátra 115-re készült - bejártuk a Mátraszentistván-Fajzatpuszta szakaszt. A túra szerencsére elég mély nyomot hagyott bennem, így egészen jól emlékeztem a ránk váró kihívásokra. Ez most igencsak jól jött egyre inkább az éjszaka sötét leplébe merülve (így utólag köszi, hogy bejártuk!:)). Valahogy a bejáráson a Szorospatakra való ereszkedés jóval nagyobb keccsölésnek tûnt, mert most különösebb gubanc nélkül, relatíve kényelmes úton leértünk az EP-hez.

Odalent sajnos _mostani_túratársam_ Laci gyomra elkezdett rosszalkodni. BOA esélyes volt a helyzet, és most nem arra gondolok, hogy a magas fûben trópusi hüllõk leselkedtek ránk… Szorospatak is depóhely volt. A Cerbonám eljött tovább a zsákban, az utolsó elõre küldött sörömnek viszont halnia kellett a nemes cél érdekében:)

A pontban megpihenve hátulról kellemes meglepetés ért minket: megjött Sanyi. Nyugis gyerek. Teljesen megértette, hogy annyira hülyék vagyunk, hogy megígérjük, hogy jöhet velünk, és simán tovább indulunk. Most már rutinos volt, nem ment el sehova 5 perces kitérõt tenni, hanem szemmel tarotta ezt a két beszámíthatatlant, nehogy meglépjenek:)

A gyomorhelyzet nem javult, a táv sem csökkent míg álltunk, így hát inkább nekivágtunk a következõ ránk váró 350+150 méteres szintnek. Emlékeztem, hogy nagy szívás, de annyira jól tartalékoltuk a taktikánkkal az erõnket, hogy végül gond nélkül - a lejtszög engedte mértékben - jól elbeszélgetve értük el a túristaházat. A házban rizskoch, pecsét, és az a megtiszteltetés fogadott minket, hogy az élményt beteljesítendõ megmászhatjuk Ágasnak Várát a túristaház felõl, ami 150 méter szint elhanyagolható távolságon:)

Természetesen a motyót odalent hagytuk a felugrás elõtt. Visszatérve kaja, amit Laci sajnos kihagyott a cudar gyomorhelyzet miatt. Nem voltunk túl boldogak. A hátralevõ több, mint 50 kilométeren azért jó lenne, ha még tudna enni, és nem gyengülne el! Ágasváron Sanyi átpártolt Mátra 88 résztvevõkhöz, mert õ a 88-as távon volt. Jó döntés - egy 95 km-es távon, mikor már csak 25 km van hátra, máshogy osztja be az ember az erejét, mint 124 km-en, ahol még 54 km vár rá.

A túristaháztól kiváló, fényvisszaverõs sárga szalagozást követve leviharzottunk a Csörgõ-patak medrébe, amin végül szerencsére át is bírtunk kelni:) A túloldalt egy túratárs épp eltévedni készült, de végül hagyta magát meggyõzni a jó iránnyal, így közösen indultunk Falloskút felé. Ez a szakasz nagyon a fejemben volt, mert a régen volt bejárást frissítette egy pár évvel ezelõtti, csörgõ-lyuki barlangtúra, amire a téli nem tervezett patakban fürdés okán valószínûleg egy életen át emlékezni fogok:)

Fallsokúton újabb EP várt ránk. A pontõr a hányás pozitív oldalait ecsetelte Lacinak, és amikor már kicsit kezdett zavaróan unalmas lenni a dolog, megkértem hogy váltsunk témát, mert lehet, nem ez a legjobb morálépítõ beszélgetés így a 76. km környékén… Fallsokúton megtiszteltem a falu szélét, majd tovább indultunk:) Azt hiszem, ez volt a gyomrom rakoncátlankodásának elsõ jele.

Némi bitumen, aztán szalagon le Mátrakeresztesre. Ez kicsit másfelé ment, mint ahol szamócáztunk pár éve bejárásunkon. Beértünk a faluba, majd hamarosan megkezdtük a kapaszkodást a Hidegkúti túristaház felé. A kb. 200 méter szint már kezdett többnek tûnni, mint a valóság így a 80. kilométer környékén. Felfelé menet pár túratárs utolért minket, akikhez még Mátraszentimrén csapódott két falusi kutya. Nem nagy öröm, kétlem hogy szegény jószágok a célból, Gyönyöstarjánból visszatalálnak:(

A valóságosnál többnek tûnõ 200 méter szint lassan csak eltûnt. A mászás ereszkedésbe ment át, majd a pontot elérve a természet ismét depóra hívott. Ekkor már sejtettem, hogy a gyomornak a mai naptól picit elege lett. Azért a hasmenés még mindig jobb, mint a hányinger, csak azért ha túlzásba viszi, ez is veszélyes lehet (kiszáradás, elgyengülés).

Míg az én gyomrom gyengélkedett, Lacié szerencsére erõre kapott, így a pontban mindketten tudtunk levest enni, ami igencsak bíztató volt! Ez az EP a túra egyik legfontosabb döntésének helyszíne: itt lehet átnyergelni a 95-ös távra, és 15 kilométert ledarálva beérkezni a célba, vagy a további küzdelmet választva a Múzsla és társai irányába indulva az elõbb említett célbaérkezést csak 45 km múlva megtenni.

Ahogy tovább indultunk, azért átvillant az agyamon, hogy teljesen normálisak vagyunk-e a 45-ös opciót választva, de aztán rájöttem, hogy aki 124-re elõnevez, az már eleve nem az, és boldogan battyogtam tovább:) Ha jól emlékszem ekkortájt csapódott hozzánk új átmeneti túratársunk, Bence, aki eleddig még csak a K100-on járt. Bátor tett volt a nevezés, és le a kalappal, hogy végül be is ért!

Az út a Zám-patak völgyébe a bejáráskori állapotához képest fényévekkel kijártabb és jobban jelzett volt. Azt hiszem, ezen a szakaszon hívott fel Andi kétségbeesetten, hogy órák óta nem frissítették a pozíciónkat a netes élõ közvetítésen. Megnyugtattam, hogy élünk, és a virtuális térben nem közölt tények ellenére jól haladunk.

A patak völgye elõtt még begyûjtöttünk egy pecsétet Nagyparlagon egy meglehetõsen fáradt pontõrtõl, majd némi könnyed út után hamarosan következett a patakvölgy horror.

A Zám-patak völgyébõl kikapaszkodva egy másik kis patakmederben haladt utunk. A jelzés vonalvezetése minimum vicces. Egy nehezen járható, köves vízmosást keresztezget Gigahertzet megszégyenítõ frekvenciával. Felfelé menet azon gondolkodtam, vajon hogy hívhatják ezt a mellékpatakocskát, majd hamarosan megállapodtunk abban, hogy bármi is a hivatalos neve, ezt mi mától Szo-pataknak hívjuk:)

A Szo-patak köves medrét csak elhagytuk, és jött a 90. km horrorja, a Muzsla. Laci bíztatott minket: ne maradjatok le, és ne kérdezzétek, mikor van vége: soha:)

Elkezdtük az ólomlépteket ki a patakvölgybõl. A horror szinte direktben, esésvonalban kapaszkodik fel a hegyre jópárszáz méter szintet megtéve. Az út is kellõen kevéssé járt, így a meredek emelkedéshez kellõképpen nehéz útviszonyok is társulnak. Igazi csemege a lábnak a 90. kilométerhez, és közel 5000 méter megtett szinthez közeledve. Bár a lépések tengerében veszõdve úgy tûnt, sosem érünk fel, azért az értelem tudta, elõbb-utóbb ez az emelkedõ is véget kell hogy érjen. Végre ismerõs hely, a Muzsla-nyereg. Újra a Mátrabérc nyomvonalán, bár az utolsó találkozás óta jópár plusz kilométert beletettünk a túra útvonalba (itt a Mátrabérc valahol 2900 méter szinthez, és a 48. kilométerhez közelít, míg mi a 90. kilométerhez 4976 m hátrahagyott szinttel):)

A nyeregbõl egy utolsó roham. Bence - bár Laci folyton bíztatja - már picit lemaradt. Én tovább bûvölöm a sarkakat, és nem engedem fél méternél távolabb õket. Míg kapaszkodunk, kivirrad, ami lórúgás az emberi léleknek - az átvergõdött sötét Éjszaka-óceán túlpartja.

Csak meglesz a csúcs 805 métert jelölõ szintköve. Hajnali telefon Anditól. Autóban ül. Hirtelen megijedek, hogy valami baja van, és korházba megy, de kiderül, hogy barátaink várva várt babája érkezik: megy felügyelni 4 igazi kis dezentorra. No, az sem lesz semmi 'túra'!:)

Bence is utolért minket. Esélylatolgatás. Fel kell kötni a nyúlcipõt. A 90. kilométerben is tolni kell a lefelét és a vízszintest, hogy tovább gumizzunk a szintidõ körül. Daráljuk a Koncsúrokat, és végre - mint mindig, a vártnál késõbb - leadjuk az orrunkat. A Diós-patakhoz érve Bencének nyoma veszett. A gyomrom ismét depóba szólított, de lagalább nem vészes a helyzet. A pontban sok idõt nem veszítettünk. Iszom egy pohár sört. Az órára néztem, és elszámoltam magam. Hirtelen abban a tudatban éltem, hogy 6 óránk maradt 30 kilométerre. Jó fél óra múva jöttem rá a hibára: hat helyett hét, ami ott, akkor a közel lehetetlen helyett a teljesíthetõséget jelenti.

Tilalmas-tetõ, János-vára a maga "könnyed" kis felmászásával. A csúszós, meredek, köves kapaszkodón vigyázni kell. A megtett táv, eltelt idõ, és fáradtság különös körültekintést igényel a meredek, sziklás, csúszós hegyoldalon. Egy rossz lépés, és az ember lent találja magát a hátrahagyott, alatta ásítozó völgyben. Kénes-patak. Egyre közelebb és közelebb kerülütnk a következõ kihíváshoz, a Havashoz, amit sokszor a fáradtság miatt már Hevesnek hívtam. Laci megnyugtatott, hogy a szívverésünk odafent heves lesz, szóval akár hívhatjuk így is… Kénes-forrás EP letudva. Alámászunk a Havasnak. A bejáráson ezzel a résszel nagyot szívtunk, ellenben idén teljesen jó a jelzés, csak a szint jelent kihívást a maga közel 300 méterével.

A csúcs lassan, de megvan. Odafent régi ismerõsöm Gabi, akivel még barlangász túravezetõi tanfolyamon ismerkedtem meg. A startban is találkoztunk, és jó volt itt újra látni. Vicces, általában évenként egyszer, a Tortúrán, Tar-kövön találkozunk - ott szokott pontõrködni.

Utántöltöm a vizet, magmaba tukmálok valami sport teát, és indulunk. Az idõ diktál, mennünk kell. A lefelé út kellemetlen eleinte, aztán végre enyhül, és kedves kis erdõben haladunk Fajzatpuszta felé. Az EP elõtt egy gombaszedõvel találkozunk - õ reggel indult útnak, nem volt olyan hülye mint mi, hogy kint töltse az éjszakát:)

Az EP-ben kérek egy sört a pontõrtõl - a Havasról lefelé a combom hátsó izmai görcsölni próbáltak, jól jön a "sportital". A további problémákat megelõzendõ legurul a sokadik Magne B6 ivóoldat is. A pontõr szerint mi vagyunk az utolsók, akik be fognak érni. Nem sokat tévedett. Mint végül kiderült, még két entitás ért be minket követõen:)

Végsõ roham az utolsó agglomerátumra. A 19 hegybõl, amit a túrán meg kell mászni már 'csak' a Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy volt hátra. A Kávára ragyogó napsütésben, teljesen dél-bükkies jellegû erdõben kapaszkodtunk felfelé. A pontõr a csúcson tanyázott, hogy a 6375 m szint utolsó centimétere is biztosan meglegyen:)

Visszazuhantunk a túristaútra, és elkezdtünk kapaszkodni a Tót-hegyesre. Egy hosszabb átvezetõ szakasz következett, ahol egy tingli-tanglibb részen volt idõm Andit is felhívni, hogy áll a 4 dezentor õrzésével. A helyzet kicsit eszkalálódott, mert éppen egy filmbe illõ kaja-csatán voltak túl a gyerkõk, amit csak egy játszóterezéssel sikerült megmenteni: ez lekötötte fölös energiáikat. Akkor tudatosult Andiban, hogy a túra nem is 115, hanem 124 km, amikor megkérdezte, hogy hol járunk?

-110. km felett.- mondtam.

-Akkor mindjárt beértek.

-Ja, még kb. 14 km.

-Nem 5?

-Sanos nem:)

Pedig úgy emlékszem, említettem neki, hogy a túra csak nevében 115, valójában 124 km-es.

A Tót-hegyest egy kis kitérõvel közelítettük meg. Köves csúcsán már nem volt öröm a botladozás így a 114. kilométer felé közeledve, de tudtuk, hogy innen már csak egy valamivel 100 m alatti felugrás vár ránk a Világos-hegyre, és onnan lefelé döngetés a CÉL-ba.

A pont után visszakavartunk a csúcsbekötõ úton, és a hegy túloldalán megkaptuk a frissítõ záport. Épp volt idõnk felkapni az esõcuccot, amit így legalább nem cipeltünk feleslegesen:) Percek alatt csurd vizesek lettünk, de lelkesített minket a tudat, hogy már csak egyszámjegyû kilométer van hátra! Nagy szó ez így több, mint egy napnyi gyaloglással a hátunk mögött!

Pillantás az órára - minden rendben. Bõven van idõnk a hátralévõ távra.

A Világos-hegyre menet találkoztunk egy túrázóval, aki furcsa mód egy fa alatt várta ki az aktuális esõrohamot.

-Hanyason vagy? - kérdeztem.

-Tessék?

-Hanyas távon vagy?

-Én nem távon vagyok, csak túrázgatok. - jött a válasz.

Igen, eltelt az este, a vasárnapot tapostuk már a délelõtt javában járva. Rajtunk kívül mások is leledzettek a Mátra lankáin.

A Világos-hegy tetejét heves záporban értük el. A pontõr regisztrált minket, és nem pecsételt - nem akarta, hogy szénné ázzon az igazolófüzetünk. Aztán hirtelen, varázsütésre véget ért a nyári esõ, így nyugodtan körbepillanthattunk a körülöttünk elterülõ tájon. Északra és nyugatra az elmúlt küzdelmes órákban nagyrészt bejárt Mátra csúcsai meredeztek, délre-délkeltere az Alföld utalra a tájat. A gyönyörû panoráma méltó zárszó volt az utolsó hegy tetején.

A sziklás, köves, meredek lemenetel alját vártuk, mint a Megváltót. A helyzeten nem könnyített a frissen elõnedvesített talaj, viszont a botok ismét jó szolgálatot tettek. Végre enyhült a lemenet, és kellemes napsütésben, egy igazi dél-mátrai ritkás erdõben döngethettünk a cél felé. A lassan járj tovább érsz taktika elõnyeit kihasználva jó, 5 feletti tempóban közelítettünk a célhoz. Egy tisztásra érve megszabadultunk az esõcucctól is. A meleg nyári napban kicsit kezdtünk túlmelegedni.

Hamarosan erdészház, erdõ vége, és egy hosszabbacska menet a gyümölcsös mellett. Laci felesége, Gosia képében még révkalauzt is kaptunk a faluba érve. Gyalogosan elénk jött, nehogy elrontsuk a végsõ megközelítést:)

Végül 12:15 perckor, 29:15 perc gyaloglás után a jelenlévõk tapsa, gratulációja, és ovációja mellett "belibbentünk" a célba:)

A Hanwaag baki ismét bizonyított. 124 km, 6375 m szint, és csupán 4 vízhólyag lett a végeredmény. A taktikánknak köszönhetõen az izületek meglepõen jól bírták, nekem másnap csak a direktben történõ lépcsõmászás nem tetszett, de 2. napra minden tökéletesen mûködött.

Jó móka volt, köszönjük a rendezõknek a lelkes, tökéletes szervezést!:)

Forrás

TTT túrabeszámoló - Vaddino

Harmadszor is Mátra 115

2010-ben voltam utoljára, aztán két évig nagyon távol voltam a Mátrától így június elején – ami többek között arra is jó volt, hogy biztos legyek az idei indulásban. A cél mindenképpen és kizárólag a 2009-es eredmény javítása volt, a kérdés csupán az, hogy mennyivel. A túrát megelõzõ napokban sokat gondoltam a rám váró kalandokra, különösen a terepviszonyok foglalkoztattak - a 2010-es teljesítés maradandó nyomot hagyott bennem – kicsit talán izgultam is. Ennek ellenére meglehetõsen jókat aludtam a megelõzõ napokban, pihent voltam, nyugodt,és meglepõen magabiztos.

Kisnánára péntek este érkeztem, a cukrászdában regisztráltam, a vár vetítõtermében pedig fekhelyet foglaltam.A 2012-es filmet még megnéztük,nyomkövetõt is kaptam, aztán fél 11 körül vízszintesbe kerültem. Még sokáig volt mozgolódás,érkeztek is emberek, aztán kétszer felriadtam,a hét közbeni nyugodt alvásnak nyoma sem volt a fülledt melegben.

Lassacskán készülõdtem, meglepõen nyugodtan, izgalomnak nyoma sem volt bennem, ezt furcsálltam. Hét elõtt nem sokkal már az utcán állt majd kétszáz ember, Gyuri jelére vártunk. Hétkor meglódult a tömeg,meglepõen gyorsan. Kirobogunk a faluból, Speró, Gabi, még 2-3 ember van elõttem, én pedig megilletõdve lobogok mögöttük. Nem baj,megyek amíg bírom,utána meg majd lesz valahogy.Valami nagyon virágozhat, mert nem kaptam rendesen levegõt fél órával a rajt után úgy néhány percig . Ciki az allergia,fõleg ha nem tudod mire vagy allergiás...Szorít a mellkasom, kicsit meg is ijedek, néhány percig szinte csak szédelgek, és közben próbálok gyorsan minél messzebb kerülni a nemtudom-milyen-növénytõl, ami ezt okozhatja. Szóval szépen lassan beáll a rend, sorban hagynak el az emberek... Jagusra azért gyorsan érek, zavart is vagyok, palackomat otthagyom az asztalon, vissza kell érte rohanni. Oroszlánvár kerek 1 óra alatt megvan, Tinca hagy el a ponton, Õt sem látom már a célig. Nem sokkal késõbb egy technikai szünet után beér Ráspoly, két Jan-al. Nemzetközi csapatunk gyorsan haladt felfelé a Kékesre. 2:25-el pecsételünk, és tömjük magunkba a mindenféléket, remek az ellátás!:) 6-8 perc elmegy evéssel,aztán usgyi.

Kocogunk az enyhe lejtõn lefelé, aztán óvatosan ereszkedünk a meredélyen a fákba kapaszodva. A cseh és a szlovák srác faképnél hagy minket a lejtõn, szerintem meszet ettek, olyan õrült tempóban döngetnek le a görgetegen. Mátra-nyeregig haladok velük, itt elengedem hármasfogatukat,(aszfalton nem futok) és magányosan haladok tovább, Parádsasvár felé. A faluba érve Daniékat még a ponton érem, tömik a fejüket:) Konstatálom,hogy nagyon gyors vagyok (3:24 – 26 km-re nálam annak számít), félek is a következményektõl. Eszter hív, és közli: közvetítésen látja,hogy nagyon gyors vagyok...(volt egy megállapodásunk, miszerint a saját erõs gyalogtempómban megyek végig,nem versenyzek, csak magammal, és nem futok túl sokat: edzõtúra ez most. )

Nincs mit tenni, tudom jól, hogy én nem akartam kicsinálni magam, szóval hallgatok az eszemre, és szigorúan gyalog érem el Galyatetõt elõször. Így is megfenyeget a görcs a Nagy-Lipót meredélyén. Odafenn táska le, nyomkövetõ kézbe, leves majd ha visszajöttem, és robogok is Mátraalmásra. Itt azért megint futottam, csábítóak a lejtõk:) Faluban kicsit eszem csak, és megindulok felfelé, de a görcs most teljes mellszélességgel jelen van, a magnéziumom pedig Galyatetõn vigyorog a táskámban, szóval leülök a fûbe kicsit. Hamar jobb lesz,de csak átmeneti javulás ez, sokáig harcolok még vele. Jóval feljebb kapok egy túratárstól egy Magne-B6-ot, ami aztán az összes jelenlévõ vizemmel segít kicsit, és tudok haladni Galyáig megint. 6:04 az idõm, leves nagyon a vége van csak,de egy fél adag még éppen jut. Érzem, hogy nem kell innen futni, érzem, hogy az utóbbi két hónapom mindösszesen 200 km-rõl szólt.

Kornél éppen indult lefelé, utána eredtem, és innen gyakorlatilag a célig együtt megyünk. Eleinte kicsit kocogtunk lefelé, de ezt hamar abbahagytuk. Terepmotorosok húztak el mellettünk veszélyes tempóban a Nyírjes-bércen, kívántunk is nekik mindenféle jót. A vadászház utáni patakon nem lehetett száraz lábbal átkelni,így befektettem két nagyobb követ a betonra; így már ment. A Mátraháza elõtti emelkedõ sosem esett még jól, most is öröm volt felérni a parkolóba. 7:42 a menetidõ eddig, azt tippelem, világosban eljutunk Fallóskútra vagy akár Keresztesre, de Hidegkútra szinte biztos hogy nem. Sokat nem tudtam enni, jóllaktam már korábban,de inni azt muszáj. A lajosházai lejtõ gyorsan eltelt, a patak hídjára is köveket kellett hajigálni, hogy szárazon meg lehessen úszni. Úgy látszik, ez ilyen hídépítõs nap lesz.

A ponton dinnyét (!) ettem idén elõször,és mentateával tankoltam fel a következõ szakaszra, aminek sietve neki is estünk. A legkegyesebb emelkedõ szerintem egész úton, egyenletes, pihentetõ szakasz. Viszont hosszú. El is telik másfél óra, mire felérünk a faluba, levest eszem, de nem esik túl jól. Innentõl aztán mosdóba(bokorba)-rohangálósdit játszottam egészen a Muzsláig. Utóbb a túlzott magnézium-bevitelre kentem a dolgot. Szorospatakra érve már nem volt olyan egyértelmû meddig jutunk lámpa nélkül,de azért falatozni kellett kicsit. Eszter hívott, jól vagyok, köszönöm, megy a szekér. Kapom a híreket az élmezõnyrõl is, félelmetes tempót diktálnak a srácok. Nekimegyünk Ágasvárnak, jó tempóban, erõsek vagyunk. 50 perc sem kellett,már a háznál vagyunk. Kis szötymörgés, hintõporozás, zokniigazgatás, satöbbi, a nyomkövetõt elfelejtem felvinni a csúcsra...a kézipalackom otthagyom a házban... inkább nem is sorolom. Sietve továbbállunk, már minden lépéssel érezhetõen szürkül. Fallósig azért nem kell lámpát rántani, mindenfélét eszünk a ponton,én lélekben már az éjszakára készülök. Hamar leérünk Keresztesre, hamar ki is találunk a faluból, és elég gyorsan el is vesztjük a jelet. De jó a dózerút, nyomok is vannak rajta, és végül csak elérjük a sárga sávot,majd a Hidegkúti-nyerget.

Itt elkap minden: ég a talpam, fulladok ismét attól a pollentõl, a gyomrom fáj és morog, a szívem meg 140-el kalapál. Kicsit már röstellem, de megfordult a fejemben, hogy a 88-ason megyek be a célba. Eszti mintha meghallotta volna 100 km-el arrébb: felhívott, én pedig elmeséltem Neki. A válasza egyértelmû, nem opcionális a rövidítés, és kedvesen megkér, hogy folytassam.(válasza egyszavas, és a ló utódnemzésre szolgáló szervének trágár elnevezését foglalta felkiáltó mondatba.):D Tudom én is, de...mindegyis, itt a ház, sokan vannak,kedves ismerõsök, és a leves is remek, nagyon jól esik. Ismét zoknit igazítok, és ránézek rendesen a talpamra, éreztem már régen, hogy átázott nagyon, de eddigre még ahhoz képest is elég hitvány állapotban volt. Este 10 van még csak, és már csak 42 km van hátra.

Összeállunk többen, több szem többet lát alapon,és együttes erõvel indulunk el a jelzés nélküli úton, hogy aztán visszajöhessünk, és meg legyen a helyes irány, a vécé mögött, át a kerítésen. Nagy parlagig el kell bújnom a bokorba ismét,de a ponton beérem a többieket. Innen jön az igazi móka, rövid bevezetés után bele a patakmederbe, aztán jobbra a Sóbánya-patak völgyébe. Ez a szakasz egész úton haloványan derengett valahol hátul, elmém egy eldugott zugában, és minden lépéssel kicsit elõrébb verekedte magát. Itt aztán gúnyosan kacagott, ahogy botladoztunk feljebb és feljebb, a hegy pedig egészen fölénk tornyosult. Nagy sokára ráfordultunk a végsõ emelkedõre, amit ismét bokorba szaladással ünnepeltem. Az ösvényre visszatérve alig találtam meg az ott biztonságba helyezett cuccomat...Egészen eddig egyetlen emelkedõ sem fogott meg túlságosan, itt viszont szó szerint vánszorogtam felfelé. Végül aztán megláttam a lámpákat elfordulni a gerincen a csúcs felé: ez erõt adott az utolsó szakaszhoz. A csúcson banán és víz fogadott, és meglepõ hideg. Hamar el is indultunk lefelé, véget nem érõ szakasz lesz ez. Nehezen értük el a Kis-Hársas tisztását, ahol balra letértünk a patakba. A pont innen már közel, jó volt ülni, kedves, udvarias kiszolgálásban volt részünk itt is, nehéz volt újraindulni. Nagyon lassan értünk át Hidegkúttól, kezdett elúszni a 24 órán belüli teljesítés...

Elverekedtük magunkat a Havas aljáig, de amit attól a hegytõl kaptunk, az ismét elképesztõ volt. Elvis olyan koncertet adott felfelé ismét, amilyen nem sokat láttam még eddig...Viszont cserébe odafenn volt süti, és már csak 20 kili volt hátra. Ez megtáltosított, innen már nem inogtam meg egy pillanatra sem. Kornél elhagyott, egyedül mentem Fajzatra, ott értem csak utol. A pontról is olyan tempóban indult meg a Kávára, hogy csak úgy lobogtam mögötte a messzeségben. De nem hagytam szökni:) Káván már látszott a kelõ nap, remek érzés volt, új nap virradt, további erõt adott. Tót-hegyesre még éreztük az emelkedõt ,de kerek 23 órával felértünk a csúcsra. Palacsinta nem volt, ezt szomorúan konstatáltam. Viszont elérhetõnek tûnt a 24-el kezdõdõ idõ, szint már alig, reggel is van: szóval onnan aztán már semmivel sem állíthattak volna meg, egyéni legjobb lesz így is-úgy is. Babik-kút rétjén csak átszáguldunk, Világos hegy szikláin még átmászunk egy gyenge boulder problémát a szuperdirekt útért: és megvolt az utolsó hegy is.

Csodálatos volt visszanézni, messze távol a Kékes emelte felhõbe büszke fejét, és körülötte az egész Mátra kedvesen mosolygott le ránk, ismét kegyeibe fogadott minket az elmúlt 24 órában. A kapu dél felé nyitva állt,a rövid folytatásra, szinte hívogatóan: elhagyhatjuk a Mátrát, ismét megcselekedtük amiért jöttünk. Már csak be kell sétálni a faluba.

Egy óra alatt leértünk, a végét megfutottuk, becsületbõl, és a megszokott könnycsepp ismét kicsordult, ahogy bekocogtunk az udvarba. Tapsoltak nekünk a már beérkezett barátok, ismerõsök, kedves rendezõk,mindenki õszintén velünk örült, nagyon megható volt.Sokáig gondolkoztam a kövemen, majd elsétáltam zuhanyozni, utána pedig pukkadásig teltem levessel és sütivel.:) Köszönöm mindenkinek, aki lehetõvé tette az idei Mátra 115-öt, bár ezt szavakba önteni még mindig nehéz. Élményekkel telve, a fizikális fáradtság és a lelki feltöltõdés furcsa kettõs érzésével hagytam el a Mátraalját, és indultam vissza Pestre.

Tele voltam és vagyok azóta is várakozással: várok a következõ Mátra 115-re.

vaddino

Forrás

TTT túrabeszámoló - Tetova hegyi teve

rossz ómen - sok ámen

mindenféle öregkori nyavalya és nyavalygás elôzi a TÚRÁt. mi lesz ebbôl gondolom az überkorai autópályás utazás alatt. az önmegismerésre fogom helyezni a hangsúlyt, s eme mantra mellett maradok. néhány éhes szóváltás mellett ügetek el a soktól. a sárga kereszten már egyedül s többnyire így tovább. mindvégig élvezem az esô borzolta-borította tájat. a föld és a levelek nedves szaga orromban. a levegô bámulatos, az erdô gyanútlan fenség most. öreges csörtetésem hallik csak. kékesen visszafogottan fogyasztok, mint ahogy visszaveszem a Rákóczi úton is. Sasváron is inkább szemeim lubickolnak az ingerlô látványban. a Lipótokon lihegve barátságot kötök önmagammal. leves még nincs, de Mátraalmáson gumimacikkal vígasztalódom. Galyavárról majdnem leszédít a kilátás, olyan költôi. aztán jöhet a leves. innen sok lefelé, némi társasági csevely. Lajosházán a dinnye kiborít, de nem mutatom. te, itt minden álmod teljesül. a penetráns kerítés mellett hosszú a ballagás. elôznek is és el is tévedünk. a kütyü-cucc azonban gyorsan (nem enyém) helyrerak. újabb leves, de csoffadásom visszafordíthatatlan. délutánba hajlik és a nap elmúlása elôtti órák mindíg szépek. különösen itt és most a hegyen. Szorospatakra lefelé meglódulok és még egy zsíros kenyér is lejut. újabb vadregényes, csörgedezô-patakos táj. felküzdöm magam Ágasra, ami most nem öl meg. lent kihagyhatatlan a rizskók. újabb lefelé, de nem tart soká. Fallóskúton Maki nejével kártyázunk, veszi a lapot. erôre kapok a nevetéstôl és megfutom egészen a falu végéig. Hidegkúton meghozom a döntést, hogy ma elég lesz a 88. Artemisz lát el erôt adó levessel, ami Tót hegyesig repít, ha közben bukdácsolós is. szürkül és újra megbékélek, hogy ma "csak" ennyi. elengedem a teljesítmény kényszerem és ismerkedem új önmagammal. András ôserô nyugogodt hangja és emberi pillantása még elmélyít. Lackóval hülyéskedünk picit, barátságból 1 cseppet lop a kikortyolt menta teás pohárból. ôsidillként búcsúzik a körbe táj, meghal a nappal. lefelé egyre sötétebb erdô ûz. gyorsulok bár sok bôr a combjaim között már nincs. "besuhanok" a célba, ámulok a pompás kivetítôs ötlet- látványon. eszem még a levesbôl, követ választok és engedem hogy Zsolt elvigyen Gyöngyösre a kocsimig. cserébe Artúr kerekasztalát ígérem be neki.

közhely, de ha nem tapasztalod meg nem is fogod megtudni mennyi minden jót jelent ez túra. a mélységek és magasságok pedig tanítanak téged. menj és keresd meg te is az egyensúlyodat. hálás köszönet minden pillanatért, megéri.

Forrás

TTT túrabeszámoló - Cam Mogó

Mátra 115

Június elsõ hétvégéje ismét feltöltött élményekkel. A túra alatt és azóta is az jár a fejemben, hogy vajon mitõl „közösségi” ez a teljesítménytúra?

Közösségi, mert a résztvevõk dobják össze az ellenõrzõpontokon kínált tengernyi enni- és innivalót. Mivel mindenki olyat visz, amit maga is szeretne kapni, így igen nagy valószínûséggel mindenki talál neki megfelelõt. Ehhez a rendezõk még hozzáteszik a saját „ötleteiket”.

Közösségi, mert a befutóknak járó kõdíjakat (sõt: ez évben nemezelt kõdíjakat is) már hetekkel, hónapokkal a túra elõtt elkezdik készíteni a rendezõk és családtagjaik, barátaik, ismerõseik, tehát egy olyan kis közösség, amely idõt és energiát szán egy olyan tevékenységre, amibõl egy csepp haszon nem származik számukra, viszont tudják, hogy ezzel örömet okoznak a túrázóknak, akik így egyedi ajándékot kapnak.

Közösségi, mert a túra során rengeteg ellenõrzõpont mûködik, ahol nagyon sok ember teljesít „szolgálatot” idõjárástól, alvási idõtõl, kényelemtõl függetlenül. Barátok, ismerõsök, túrarendezõk, önként jelentkezõk. Több pontot kisgyerekes szülõk vállalnak, és a gyerekeket is bevonják a pontõrködésbe: pecsételnek, kínálgatnak, segítenek. („Jönnek!” hallatszik a csatakiáltás a Világos-hegy tetejérõl, amint látótávolságra értünk.) Ráadásul hány olyan ellenõrzõpont volt, ahova gyalog cipeltek fel a hegy tetejére 20-30 liter vizet és egyebeket! (Pl. több kiló banánt a Muzslára.) A teljesség igénye nélkül: Jagus, Oroszlánvár, Ágasvár, Muzsla, Havas, Káva, Tót-hegyese, Világos-hegy.

Közösségi, mert a célban minden beérkezõt taps fogad. Nem csak a leggyorsabb befutókat, hanem a szintidõn túl beérkezõket is. Õszinte örömmel gratulálnak egymásnak, a tizenegynéhány órás teljesítõ és a harmincórás teljesítõ. Nagyszerû dolog az, hogy a vérprofik és az amatõrök együtt vannak. Más–más képességekkel és edzettséggel, de közös elszántsággal, mindenki erejének megfelelõen küzd a teljesítésért.

Közösségi, mert ahogy a célba beérsz, és megkapod a pólót, az oklevelet, kiválasztod a követ és leülsz végre egy székre, már kérdezik is, hogy hozhatják a levest? kérsz sört? akarsz fürdeni? megtaláltad a csomagod? mit kívánsz?

Közösségi abban is, hogy érdekes módon sok túrázót vár a felesége, párja, gyerekei a célban. Emiatt a befutó hely gyerekzsivajtól hangos, és ez egyfajta családias hangulatot ad. A feleségek, akiket én láttam nem úgy fogják fel, hogy „már megint elment a párom szórakozni egy hosszú hétvégére”, vagy hogy „már megint egy öncélú, önmegvalósító program, ami miatt egyedül hagyott a gyerekkel”, hanem együttérzõek, segítõk és lelkesek.

A közösség olyan valami, ahol emberek együtt tevékenykednek, dolgoznak valami közös cél érdekében, és ezért alkalmanként kényelmetlenséget és áldozatot is vállalnak, még akkor is, ha nincs haszon és ellenszolgáltatás. Nahát, ezért közösségi teljesítménytúra a Mátra 115.

Forrás

TTT túrabeszámoló - Never

Mátra 115 negyedszer. Szépen lassan elérem a célomat,miszerint a hét minden napjára legyen egy M115-ös póló :)

Vegyes elõjelekkel indultam,mert bár minden túrán, versenyen jó idõket mentem,de a múlt heti Kinizsi végén elkezdett fájni elõl,a sípcsontnál.Az okosok szerint ez csonthártyagyulladás. Túra elõtt 1-2 nappal elmúlt,gondoltam,épp idõben. Éppen ezért bot nélkül indultam,bár sokat vacilláltam,h kidepózom vhova.

Elindult a túra.Tincával haladtam Oroszlánvárig,ahol megállapítottuk,h mintaszerûen elfutjuk az elejét :) De sebaj,nyomjuk tovább.Kékesre 2 óra 20 perccel érkeztem,ahol 10 percet reggeliztem.Ismét gondot okozott a sok kaja,és hogy mibõl mennyit egyek,mert gyakorlatilag mindent kívántam,ami volt :) Megelégedtem 2 szelet lekváros kenyérrel,aszalt gyümikkel,banánnal,almával,ezeket pedig kólával öblítettem le.Síházból kifelé még tömtem magamba az almát,majdnem meg is fulladtam tõle. Kertész Dóri rám is ripakodik,h nem ezen a fél percen fog múlni a teljesítés :)

Psasvárra lefelé hozzámcsapódik Barnabás,elsõ alkalommal van itt,de van 13 órás T100a. Vele is megállapítjuk,h ez eddig túl gyors tempó.Azért toljuk lefelé,ahogy tudjuk. Sasváron 5 perc kajaszünet,hiszen rég volt már a reggeli. Innen sétálva,lassan kocogva indulunk, én tudom,h mi fog jönni. Barna nem,úh nyomja erõbõl az emelkedõn is,le is szakadok tõle. Itt jön ki,h elfutottam az elejét.

Galyatetõn összeszedem magam,pygmea meg is állapítja,h eddig én töltöm ott a legtöbb idõt kajálással. Nagyon finom sütik voltak :) Közben megjön Dóri,és András,innen velük tartok végig.András a rövid távon megy,rápihen a Lavaredóra.

Lefelé óvatosan haladunk,minek rohanni. Azon gondolkodom,milyen lehetett itt télen a Galyavár túra. Mátraalmáson Dóri elsõ alkalommal hallja,h õ az elsõ nõ,ezt még legalább 10szer tudatosítják benne a mai nap folyamán.De jó bírta ezt a hatalmas terhet :)

Galyavár is könnyen megy viszonylag,kipihentem az elején lévõ rohanást. Galyán eszek egy levest,a maradékot pedig nekiadom egy kiskutyának. Sütivel,és gyümölcsökkel lefojtom. Most jön sztem a legjobban futható rész a túrán,de nekem itt jön ki a sípcsont-fájdalom. Nem vészes,de ahhoz elég,h ne tudjak úgy menni,ahogy tudnék. Megállapítom magamban,h ebbõl még gondok lesznek :) Nem emlékeztem,h Mháza elõtt van egy ilyen hosszú emelkedõ,gyorsan eszünk is egy csomag gumicukrot,nehogy eléhezzünk.

Lajosházáig megint könnyû,jól futható szakasz. Lenne,ha nem fájna a lábam. A pont elõtti hidat belepte a patak,nem lehet száraz lábbal megúszni. A ponton mécsest gyújtunk Gyuri,a fõszervezõ szüleinek emlékére,akik mindig itt pontõrködtek.

Mszentimréig elég unalmas szakasz jön,Dórig félig-meddig alszik közben. András elõttünk van talán 100 méterrel,néha látjuk a hátát. A piros keresztes murván iszonyú bûz van,itt bizony vaddisznók disznólkodtak :)

A szentimrei pontot rosszul közelítjük meg,200 métert ráteszünk még a távra. Zúgolódik kicsit a gyomrom a sokféle kajától,Dórié sincs jól,de jön az ötlet,h együnk rá egy vajas-sós kenyeret,egyet el is felezünk. A levest kihagyjuk,én sem kívánom,a lejtõn pedig rázkódna a gyomromban. Szorospatakig könnyû,jól kocogható szakasz. Itt is eszünk egy fél szelet kenyeret,bár én a végét már nem bírom lenyomni a torkomon.

Ágasvárra felfelé lehagy Barnabás,aki vhol elkeveredett. Elég kemény tempóban megy,a felfeléket is megkocogja,nem is igazán értem. A turistaház elõtt várnak minket Editék,ígéretet téve,h a csúcsmászás után kapunk egy citromos sört :) Jól esett,a rizskók mellé.

Fallóskúton érzem elõször azt,h egyre jobban zavar a lábfájás. A viszonylag saras terep miatt a talpam is felázott,de itt még nem annyira zavaró. Végre nappal érünk Hidegkútra,most elõször. Itt Dóri engedélyez 3 perc szünetet.Elkérem tõle a botját is,ne kelljen már cipelnie a táskájában :)

Nagyparlagig ezután lefutunk,talán ez volt a túra utolsó igazán kényelmes szakasza,ahol futottunk is. Még itt is bõven világos van,valahol a Muzslára feléfelé,a zöld háromszögön kapcsoltunk lámpát. Sokkal könnyebb így a Muzsla,h nem végig sötétben kell felbotorkálni oda. Dóri nincs jól,most elõször õ kéri,h 5 percig üljünk le a ponton.Eszegetjük a sós cuccokat,és kicsit fel is öltözünk,pólóban már hideg van,és úgyse tudunk olyan tempót menni,h ne fázzunk.

Nagy nehezen elindulunk,mindig útáltam ezt a lefelét,amiben emelkedõk is vannak a Koncsúrok miatt. Dóri egyre vacakabb állapotban van,kétszer is megáll hányni. Addig cammogok tovább. Diós pataknál megint ülünk negyed órát,gondolkodunk,h mit kéne enni,ami jó tesz a gyomornak. És hát a Havasra is vmibõl fel kell menni,az is egy szemét hegy :) Én még tudok sütizni,nekem most jól van a gyomrom,furcsállom is.

Szerencsére Dóri nem az a feladós-típus,úh megyünk tovább lassú tempóban.A ponton rengetegen leelõztek,de egyikünket sem zavarja ez most.

Tavaly gakorlatilag végigaludtam a Havasra vezetõ emelkedõt,most minden simán megy.Az utolsó 200 méteren viszont rámjön a szédülés. Kajával rendbehozom magam :) Dóri viszont rendbejött. Késõbb eszébejutott,h evett egy mézes gélt,de a mézre allergiás,ettõl lett rosszul.

Fajzatig jó a tempó,de nekem már a talpam is egyre jobban fáj,minden lépés szenvedés. Talán éppen ezért az egész úton elkerült az álmosság,hiszen mindig fájt vmim. Ez nem követendõ példa amúgy :) A fajzati ponton horkol egy kutyus,neki a legjobb. Tömöm magamba a paradicsomot,és a sajtot is megkívánom. Kicsit kólaízû,mert véletlen leöntöttük vele,de így is ízlik,és amúgyis ittam volna kólát :)

Innen már csak 17 km,és az eddigiekhez képest sztem könnyû hegyek. Csak ne lenne ez a talpfájás.

Káván mindig van pont,most is így van.Vmit itt is magamba tömtem,de már nem rémlik mi volt az.

Tót-hegyest sosem szerettem,most sem esett jól a végén lévõ sziklákon-lépegetés. Palacsinta itt most nincsen,de a sajtos pogi is finom. Ezt még úgysem ettem a túrán.

Lefelé még jobban kínlódok,alig tudok már normálisan lépni. Elõre unom az utolsó 7 km-t,pedig még a Világos-hegy is hátra van. Kényelmes tempóban felmegyünk,az emelkedõkön sokkal kevésbé fájt a lábam. Itt iszok egy teát,és elteszek 2 sütit a zsákomba,jó lesz hazaútra :)

Már csak 7 km,ráadásul szinte mégig lejt,de minden évben ez a legszenvedõsebb része a túrának. Dóri próbál kocogásra ösztökélni,de a futástól a térdem is elkezd fájni,úgyhogy lebeszélem róla. Bicegek mögötte,próbálom tartani a tempóját. Örülök,h nem látja senki a szenvedésem :) Már az aszfaltos részen vagyunk,mikor rájövünk,h simán meglehet a 23 órán belüli idõ,csak egy kicsit kocogni kell... Próbálok futó-mozgást végezni,a cél elõtti utolsó métereken be is érem Dórit,h együtt érjünk be. Dóri végülis elsõ lett a nõk között. László Szilvi 2 perccel késõbb ért be.Ha nem futunk a végén,utolért volna,bár akkor biztos elzavarom Dórit,h elsõ legyen.

Nagy nehezen kiválasztjuk a kõdíjat. Aztán agonizálás egy széken. Vagy enni kéne,vagy zuhanyozni,de mindegyikhez fel kéne tudni állni. Eddig hajtott az adrenalin. Meglepõ módon,végülis a kaja mellett döntünk,végülis éhesen még a zuhany sem esne jól :)

Negyed óra,míg elérek a zuhanyzó helyhez,sajnos ez még mindig nagyon messze van.Közben az utcán elmegy mellettem egy 80 év körüli helyi néni,csak h döfjön egyet a lelkivilágomba :) Zuhany után újjabb kaja,és sok-sok süti.

Gyõrig megint van fuvar,így még szintidõn belül hazaérek.

Gyuriék megint tökéletes túrát szerveztek. Az egyetlen negatívum,h nagyon-nagyon messze van a zuhanyzó a céltól :)

Személy szerint nekem ez a második legnehezebb teljesítésem volt,minden túrát,és futóversenyt beleszámítva,a rossz lábam miatt. Az elsõ természetesen a 2010-es Mátra 115 volt.

Több mint egy órát javítottam a legjobb idõmön,fogalmam sincs,h hogyan... Muzsla-csúcsig nagyon jól mentünk,de onnan iszonyú lassulás jött.Szerencsére,volt honnan lassulni.

Jövõre jöhet az ötödik teljesítés :)

Forrás