Mátra 115
Miután múlt héten igazán tisztességgel beleszaladtam a késbe, kissé feszengtem a rajtban, meg még úgy féltávig. Fogadkoztam is, hogy most csak kényelmesen megyek, minden erőlködés nélkül, evésre-ivásra hagyok időt. Ezt szinte tökéletesen sikerült is betartanom, így a bánóci összeomlás után teljesen elégedetten és vidáman értem célba.
Az kétségtelen, hogy ehhez a tökéletes naphoz kellett a príma időjárás is, pedig az előző két év fényében nem volt várható, hogy még lesz ilyen.
Technikai okok miatt kerek egy másodperccel lekéstem a rajtot, így az oldalvonalról vágtam neki, de szokás szerint hagytam is a mezőnyt elmenni, sőt, minden elvárhatónál lassabban kezdtem, hisz nem volt kényszer, szép lassan melegedtem be. Rámfért, hiszen néhányak ámulatára rövidnadrág, vékony póló kombóban indultam 9-10 C°-ban, ami amúgy tökéletes választás volt, csak az ujjaim bánták Kékesen ahol a higanyszál lassan emelkedett 5 fölé, ráadásul élénk szélben. Hiába indultam szép nyugodtan, Oroszlánvárnál és Kékesen is már egy-két perc előnyöm volt a tavalyi időhöz képest, de ezekre sikerült rá sem hederíteni. Időt nyertem aztán Parádsasvárra lefelé is, pedig óvatosan lépkedtem, nehogy idő előtt szétverjem magam. A sor folytatódott Galyára fel is, pedig odalent igazán adtam a testi élvezetnek, alig győztem válogatni a sütik között, akadt néhány igazán jól csúszó, magas energiatartalmú darab.
Galyaváron már kijött az, hogy idén nem támadom a hegyeket, szép lassan felballagtam, így a mátraalmási betétkör öt perccel lassabb lett, mint egy évvel korábban. Ehhez persze hozzájárult a faluban felállított sütiztetőpont is, amit tavaly kihagytam, de most nem álltam ellen alantas vágyaimnak. A pontokon ugyan kérdezés nélkül is mondták, hogy a "román srác" és a Pap Gabi-Speró expressz, ill. Barta Laciék mikor hagyták el a pontot, de egy pillanatra se hagytam magam kizökkenteni, szép lassan kezdett visszatérni az önbizalmam.
Annak ellenére, hogy Galyán leveseztem, sütiztem, Mátraházáig újabb perceket nyertem, amit Lajosházáig is megtartottam. Addigra szép lassan elkopott körülöttem mindenki, úgy éreztem, mintha magamra maradtam volna a Mátrával. Az előttem levők messze elhúztak, nem kellett semmire figyelnem, csak magamra meg az útvonalra.
Igazán nem is történt semmi érdekes, ebben a nagy világbékében fogytak a km-ek, sokat sétáltam, néha kellett csak figyelmeztetni magam, hogy el ne ragadjon a hév. Aztán meglepetésemre Szorospatakon ott értem Lacit, aki végig a lengyel sráccal egyetértésben haladt együtt. Itt sem akaszkodtam azonban rájuk, fontosabbnak tartottam átvizsgálni a széles süteményfelhozatalt. A kellemes kirándulóidőben jól esett az édes, sót inkább csak tudatosan vittem be. Az erdőbe aztán végül együtt értünk, sőt Ágasvárra kisebb előnyöm lett, mert még mindig alkalmazkodás nélkül csak a saját tempómra figyeltem. A th-ban persze nem lehetett kihagyni a limonádézást, ami mellesleg a rizskochot fojtotta le. Fallóskúton sem hagytam magam elkergetni a pontról, pedig noszogattak, hogy majd mindenki eltéved meg megdől és feladja, ja persze :) Egyébként a kókuszgolyók nagyon jól sikerültek, akárki is csinálta. Persze volt még más említésre méltó fogás is.
Hidegkútra így aztán jóformán teljesen jóllakva érkeztem, és pihentnek is éreztem magam, bár ezzel tavaly sem volt probléma, csak immár 25 perccel előrébb voltam, ráadásul a Pap Gabi-Speró tengely és köztem is konstanssá kezdett válni a különbség. Kezdtem belemelegedni, ráadásul a következő szakasz már-már kedvenccé kezd válni, hiszen várt Nagyparlag és a Múzsla. Rendkívül jó érzés itt világosban felmenni, szemben pl. 2010-zel, amikor kidőlt fákon és zúgó patakon kellett folyamatosan átkelni az éjszakában. A hegyen aztán azzal vártak, hogy pár perce mentek el Gabiék. Azért ez már kiütötte a biztosítékot, és ha nem is itatott át a versenyszellem, kicsit talán mégis gyorsabban ereszkedtem le, mint kellett volna. A Diós-patakig tart az a szakasz, amit -hát, fogalmazzunk így- a legkevésbé szeretek, tavaly itt ütöttük ki magunkat Rudival nagyjából percre pontosan egyszerre. Most óvatosabb voltam, de így sem éreztem igazán jól magam a ponton, rendesen leültem az asztalhoz, és le kellett nyomnom pár sós paradicsomot, miegymást, mire erőre kaptam. Ezt a rövid megingást leszámítva az egész túrát sikerült kiélvezni, itt viszont gyorsan visszafékeztem, nem akartam már elrontani a napot, hisz eddigre a tavalyi időm előtt negyven perccel jártam, sokkal jobb állapotban, alig kihasznált izomzattal. Ráadásul, mint tudjuk, a M115 a Múzslán kezdődik, innen lehet igazán sokat nyerni vagy veszíteni. Egyébként ezen a ponton szaladtam bele az egyetlen frissítési hibámba is, a sportteából nem kellet volna fogyasztani, egy jó ideig nem volt komfortos az emésztésem. Ezt véglegesen csak a görögdinnye tette helyre, bár a Kénes-forrás is sokat segített. A maradék hegyekről annyit tudok elmondani, hogy furcsa mód a János vára évről-évre rövidebbnek, a Havas meredekebbnek, a Káva pedig laposabbnak tűnik, míg a Tót-hegyes tartja magát, mocsaras, mint mindig. Kis gondolkodás és a palacsinta elfogyasztása után lefelé idén is sikerült a megfelelő útvonalat kiválasztani, bár a Z4-en jónéhányszor meg kellett állnom, hogy megtaláljam a jelzést az immár szemerkélő esőben. Eddigre azonban olyan jól álltam, hogy bármit megengedhettem magamnak, hegyről-hegyre tíz perceket nyertem tavalyhoz képest, már nem az volt a kérdés, hogy éjfél előtt beérek-e, hanem hogy akár 11-re. Végül ez nem jött össze, mert a Világos-hegyen rendesen elkezdte szaporázni az eső, bár Lőw Andrisról ezt nem lehetett leolvasni, mert mezítláb, sortban várt. A pont után húsz méterrel jobbnak láttam megállni, és elkezdtem öltözködni. Az úton lefelé inkább csak szánkázni lehetett, aztán a fejemről háromszor is lekapta valami ág a lámpát, miközben alig láttam valamit a szemüveg mögül. A befejezés valahogy nem volt olyan kerek mint az egész nap. Mindennek betetőzéseként még megkaptuk a szőlők között frissen felázott agyagos földutat, hogy legyen sejtésem, milyen lábsúlyokkal futni. De aztán vége lett ennek is, mint ahogy az egész túrának, ami kicsit helyrebillentette megtépázott önbizalmamat, már ha lehet ilyenről beszélni.
Ja, végül kicsúsztam egy perccel a 16 órából, de ez fikarcnyit sem foglalkoztat, az örömöm teljes és határtalan, megtaláltam a megfelelő követ, és hogy mit ettem a célban, azt pedig inkább nem is kezdem felsorolni. Jó kis túra volt, na, még akkor is, ha csak 117 km és szűk 6000 szint.
A fáradtság végül csak jóval célbaérés után kapott el, beérkezéskor úgy éreztem, ez a tempó menne még egy ideig. Valójában azonban úgy tűnik, épp idejében lett vége a túrának.
Írtam egy beszámolót, hosszú lett, mint a túra, de a felétől már én is untam, szóval inkább összetépem, mint Kennedy azt a bizonyos papírt Berlinben.
Álljon inkább itt csak pár gondolat.
Mátra 115
Eltévedések rímjátéka.
Régi terv volt ez a móka
de sosem fért bele a naptórba.
Vártam már, mint egy gyerek,
Pedig csak egy felkészülési menet
az idei hosszabbakra.
Lassú kezdés, könnyű kezek (a lábak nem rímelt),
Speró mondta, csak így lehet,
Mátraszentimréig.
Áronnal a rengetegben
haladtunk rendületlen,
ettünk, ettünk és még ettünk
szerintem kövérebbek lettünk.
Pazar túra tényleg gasztró,
sok jó fej, nincs is prosztó (posztót akartam, de az nem illett a szövegkörnyezetbe)
Eltévedtünk egyszer-kétszer, háromszor is,
a hetediknél abbahagytm a számolást.
Falloszkúttól egymagam maradtam,
néhol előre szaladtam,
sok sporit sokadszor lehagytam, (a sehagytam lett volna igazán szép, de ilyen szó nincs)
de mindig elém kerültek.
Hidegkútról egy román sráccal döngetve,
vagy fél órát basszatuk nyélen
mire jól eltévedtünk vétlen-
ül. (mármint saját hibánkból, de az úgy nem túl eposzi)
Muzsláról lefele a naplemente
tényleg megérte,
ez olyan klassz volt, hogy nem is
ütöm el
egy faviccel.
Aztán rámesteledett,
innen még többet eltévedtem,
ha legközelebb visszajövök,
ebbe a szakaszba belenövök,
ígérem.
Havas eső(s) is volt
Fajzaton már zuhogott
Még a bagoly sem huhogott,
de én kávéztam egyet.
Felfele összeálltunk hárman
Kávára bambán náztam (nem tudtam eldönteni, hogy néztem legyen-e, vagy, hogy áztam. a káva-kávé túl olcsó lett volna végül ezért lett így)
Tót-hegyesen, mint Csanya régen Ágasvárra
kétszer mentem csúnyán rája máma.
Aztán Világoson egy teát dobtam,
majd lassan lekocogtam,
a cél oly messze volt,
a lámpám pislákolt.
Jó másfél órás tévedéssel,
csippantottam tévedésből,
egy követ elhoztam,
a mesém itt véget ér. (ez a fordulat mindig bejön, ezért ez a befejezés)
ui.:
Örök hálám Misinek/Orsinak a végigkísérésért, kölcsön kenyér visszajár alapon. Részemről mehet majd még egy csere-bere.
Mátra 115
2013
Szerettem volna Mátra Kupát. Próbáltam részt venni az összes túrán és begyûjteni a lehetõ legtöbb km-t. A maximumtól már a Galyavár Maratonnál elbúcsúztam, de akkor még eszembe sem jutott, hogy 100 km-es túrára vállalkozzak. Valószínûleg nem is sikerült volna, viszont az általam kitûzött célt, a maratont jókedvûen teljesítettem. Mátra115. Húha, ez is benne van a kupában. Akkor megpróbálom a 88-at, eddig a leghosszabb úgyis csak egy Gödöllõ 60 volt, 1000 m szinttel. Féltem ettõl a túrától. Aztán olyan jól ment minden, hogy a Hidegkúti turistaháznál – egyedüliként a tavalyi indulók közt – felneveztem a 115-re. Meglett. 28 óra pár perc. Életem elsõ százasa. A második legfiatalabb teljesítõ lettem. Végül a kupa is összejött, összetett 2. helyezés, de az már más történet.
2014
Mindössze 5 órát aludtam a túra elõestéjén. Tudtam, hogy fáradt leszek. Szombaton 4 órai kelés. Gyöngyösön már páran várakoznak sütis dobozokkal a kezükben. Megérkezik Ati, majd nemsokára a busz is. A Kisnánáig tartó utazást beszélgetéssel ütjük el. A tavalyi évvel ellentétben idén nem féltem a túrától. Pontosabban féltem, de csak azért, mert nem féltem. Ha nincs meg bennem egyfajta félelem, az nem jelent túl sok jót. Kell az izgalom, kell az alázat. A buszon éreztem elõször ezt, de nyugodt maradtam. Mivel nem kergetek hiú ábrándokat, nem is terveztem különösebb teljesítési idõt. Persze, örültem volna egy 24 órán belüli idõnek, de itt csak a sikeres beérkezés lehet a cél.
Kisnána, Móré-vár [7:00]
Korán érkeztünk a várhoz, tucatnyi ismerõs arc. Ha jól emlékszem, tavaly nem több mint 3 embert ismertem a rajtban. A vár tövében lépten-nyomon egy-egy sátorból kibújó vagy autóból kikecmergõ ismerõssel találkoztam. Mindenki latolgatja az esélyeket, engem meg a tervezett idõmmel nyaggatnak. Az meg mi? Mint mondtam, a 24 órás beérkezés álom volt. Amúgy nem terveztem semmit, idõtervem sem volt, fogalmam sincs, hogy tavaly hol, mikor voltam. Átveszem a rajtcsomagot, leadom a Hidegkútra depózandó hosszúnadrágot és a célba küldendõ táskát. Idén nem tudok magamban elmélkedni a túrán, mindig van kivel beszélgetni. „5 perc múlva rajt!” – halljuk a fõszervezõk szavát. Dob, didzseridu, rendezõdünk szépen sorba. Idén nagy a tömeg, igyekszem elõre állni. Nem azért, mert olyan gyors lennék, futni sem tudok, csak nem akartam orra bukni egy lassabban induló túratársban.
Az aszfalton futással indít a mezõny eleje. Sokan elõznek, az éles balos kanyarig én is kitartok. Onnantól séta. Nagyjából a célig. A S– könnyen járható, nem úgy, mint tavaly. Zolival többször kerülgetjük egymást, Robival váltunk pár szót, majd lassacskán szétszakadozunk. Kellemes szekérutakon haladunk, de a S+ már szûkebb és érezhetõen emelkedik. Milyen szép ez az erdõ! Az okosabban kezdõ futókat elengedjük, a Ko eléréséig nagyjából kialakul egyfajta sorrend. Balra az OKT-n, kezdõdik a kedvenc szakasz. Egyszerûen imádom. Kellemes liftezés Kékesig. A terep tökéletes, a felhõket is felfestették az égre – pont ilyet szerettem volna!
Oroszlánvár [8,03 km, 1:05]
Nem is olyan hosszú és nem is olyan meredek ez az emelkedõ, elõtte bõven rá lehet készülni a lefelén. Most mégis hosszú perceket vesz igénybe, mire felérek. A sor feltorlódik, a keskeny ösvény miatt elõzni sem lehet. A csúcson ismerõs arc, Tibi fogad.
- Sokára jössz! – kapom meg a magamét.
Na tessék, pedig én igyekszem. Kérés nélkül kapom az izót, lemegy két pohárral is, aztán már irány is lefelé. Arra még jut idõ, hogy megkérdezzem Tibit, találkozunk-e még valahol, és hogy miért nem az UltraBalatonon van. :)
A Nagy-Szár-hegy is gyorsan eljön, szinte belesimul a tájba. Lejjebb gyönyörû a kilátás Markaz és Abasár felé. Néha hátra-hátrapillantok – senki. Rossz helyen vagyok? De az lehetetlen, a K–-on kell menni Kékesig. A Markazi-kapunál ér be egy futó, gyakorlatilag a csúcsig egyedül megyek. Szépen lassan gyûlnek a km-ek, picit fázom, nem akarok megállni felfelé. Egyszer jobbra, egyszer balra van kilátás, a felhõs, borult idõ ellenére is van miben gyönyörködni.
Kékestetõ [17,15 km, 2:29]
Itt eszem elõször ma, elfogyasztok egy negyed kenyeret, pár paradicsomot és barackot. Fantasztikus ez a pont. :) Tavaly is elidõztem itt, olyannyira, hogy túratársaim meg sem vártak, mondván, nincs idõ annyit enni. De van! :) Kilépve a házikóból utánam kiáltanak, hogy tudom-e, merre kell menni. - Persze! – válaszolok, és elmélázok a Sombokor tetejéig, hogy hogyan lehetnek ilyen figyelmesek, miközben folyamatosan érkeznek a résztvevõk. Igen, ezért ez a túra az év No. 1-ja. :)
A Sombokor jól ismert rész, vigyázok a bokámra, ketten elhasítanak mellettem. A S4-en ismét zavaró az emberhiány, pedig a rajtban milyen sokan voltunk. Egyedül lötyögök lefele, a P– könnyen járható. A titokzatos hangokat hallató, földbõl kiálló csöveket mindig várom. :) A Károlyi-kastély elõtt érem utol elõzõimet, õket nem is látom többé. Itt érzem, hogy vacakol a gyomrom, pedig nem szokott ilyen lenni. Késõn jött el Kékes, hamarabb is ehettem volna.
Parádsasvár [26,6 km, 3:39]
Alig találom meg a ponthoz vezetõ ösvényt, úgy kiáltanak utánam a szervezõk. Kicsit rendbe szedem magam, enni nem sokat merek. Kis sós süti, paradicsom, egy pohár kóla – irány tovább. Eddig tartott magányos sétám, mert megelõz orsipanka, akinek nyomába eredek, elkezdünk beszélgetni, majd a célig együtt haladunk. :) A Nagy-Lipót tövében ér be minket Fejes Gabi is, így kikristályosodik egy kellemes kis csapat, akikkel öröm volt eltölteni ezt a sok-sok órát. A Lipót oldalából nagyon messzinek tûnik a Kékes, pedig csak másfél órája voltunk ott. Felérve a nyeregbe kicsit elõremegyek, lassan javul a gyomrom. A parkoló alatt fut szembe Speró és Pap Gabi, jó utat kívánunk egymásnak, õket is most láttam utoljára. :)
Galyatetõ [31,36 km, 4:36]
A ponton pecsét, fénykép, valamit ettem is. Ekkor érezik Barta Laci, neki is bõven kijár a hajrá, de búcsúzunk, mi levest csak a bónuszkör végén eszünk. És innentõl egy szintén kedvenc út, a Galyavár túrák jól berögzült nyomvonala. Az erdészeti útról jól láthatóan van jelezve a letérés balra, eddig ilyen sem volt. Az út is ki van takarítva, pár hete sokkal nehezebben volt járható. Egyre jobban megerõsödik bennem a gondolat, hogy ide túra kívánkozik, egészen Mátramindszentig. A tarvágás elõtt egy dögön lépünk át, nem szép látvány pont a turistaút közepén. Megcsodálom a Mátrahátat, majd lassacskán elérjük Mátraalmás szélsõ házait.
Mátraalmás [34,83 km, 5:08]
A pontot hiába keressük az ivókút melletti téren, az a Hegyipatak Vendéglõ kertjébe költözött. Süti, víz, talán egy szem szõlõcukor és pár jó szó a pontõröktõl. Galyavár meredélye ’Nagyon meredek!’ felirattal szerepel a Mátra-térképeken, pedig kis szlalomozással kényelmesen fel lehet érni a csúcsra. Itt szintén pontõr fogad, és találkozunk egy külföldi indulóval is. Sifutóutas történeteket idézünk fel, balra az OKT-n, Péter-hegyese, szembejön Miklós és Tünde, a lépcsõ aljában találkozunk Órával, és Tündivel.
Galyatetõ [38,74 km, 5:53]
A ponton Átol Csaba kanalazza a forró levest, tõle is megkapom a magamét: „Hova sietsz kisgyerek?” :) Egy tálra én is benevezek, nagyon jól esik! Köszönjük pygmeanak és társainak a pontot, és a kitûnõ ellátást! Éppen Titkárúr pecsétel, most nem Mátra Kupással, csak legyint, túratársnõje kedvesen mosolyog. Elindulva lefele Bagirával találkozunk, meg akar csapkodni a túrabotjával, úgy kell elõle félreugrani. :)
Galyatetõt az OKT-n hagyjuk el, a Nyírjes-bérc csodálatos panorámájával. A bal oldali kis fenyvest bekerítették, jobbra tarvágás nyomai láthatók. Az erdészház utáni kanyarban tovább egyenesen, immár a Z4 jelzésen. Kanyargunk jobbra-balra, hamarosan elérjük Hatökör-ura ellenõrzõpontját. Legurulunk a patakvölgybe, majd megkezdjük a Mátraházáig tartó, változó mértékû emelkedésünket. Az eleje szuszogósabb, a vége szinte lejt. :)
Mátraháza [47,47 km, 7:11]
A ponton feltöltjük készleteinket, bár én inkább csak folyadékot vételezek. Azért egy fél szelet kenyér elfogy, némi sütivel kísérve. Ekkor érkezik Anita, aki egészen Mátraszentimréig velünk tart, majd ott meglódul, és fél órával jobb idõvel végez, mint mi. :)
A S3 gyorsan véget ér, és elkezdõdik a sarazás a S4-en. A Kecske-bérc nagyon csúszik lefele, lassabban haladunk itt, mint Galyavárnak felfele. :) A kõfolyás most is szép, kár, hogy nem hoztam fényképezõt.
Lajosháza [51,93 km, 7:44]
Dinnye! Ez is egy szuper pont, tényleg minden van, mi szem-szájnak ingere. Kicsit elidõzünk a ponton, kapunk fini õszibaracklevet, magnéziumot, a panzióban pihenõ vendégek meg csak néznek. És ez olyan jól tud esni. :) Õk is mást gondolnak rólunk, mi is mást róluk, és ez teljesen rendjén is van így.
A S4-et a S– követi, felérünk az Üstök-fõ oldalába. Eddig is jött már velünk egy negyedik tag, én csak itt mertem megszólítani. Maku Laci volt, akinek ez már a 11. teljesítésének ígérkezett, azaz minden egyes M115-ön részt vett. Beszélgettünk kirívó idõjárásról, változásokról a túra életében, és még mindenrõl, ami körüllengi ezt az eseményt. Aztán orsipanka rendületlenül húzta a népet a P+ unalmas szakaszán. Idén vaddisznót sem láttunk, pedig azt is nagyon vártam. :( Egy balos kanyarnál túlszaladtunk, újra meg kellett találni a helyes utat. Anitával kicsit lemaradunk, Mátraszentimre széléig beszélgetünk, csak ott bírjuk utolérni a többieket.
Mátraszentimre [60,54 km, 9:06]
Levespont! Tavaly depóztattam ide valamit, idén a terülj-terülj asztalkámból élek. A húsleves nagyon jó, csakúgy mint tavaly. Kis szünetet tartunk, majd rendezve sorainkat elindulunk a Z– egyik ágán, úgy kiáltanak utánunk, hogy egyenesen. Igen, pont itt fordul ez a jelzés, könnyû benézni – de szerencsére a szervezõk jobban figyelnek ránk, mint azt gondolnánk. :) Jobbra hotel, be az erdõbe, lefele, jobbra át a patakon, felfele, lefele, és már Mátraszentistvánon is vagyunk. Innen lejtmenetezünk Szorospatakig, egy balost elvétek, a többiek szerencsére meglátták a jelzést. Pár gombászóval találkozunk, majd beesünk a következõ ellenõrzõpontra.
Szorospatak [67,67 km, 10:14]
Pár pillanatra leülök a padra, megnézem a sarkam, lefele elkezdett fájdogálni. Barack, kóla, talán csak ennyi, pedig a sátor alatt az asztalok roskadásig minden jóval. Pár szó az asztalok õreivel, majd indulunk is tovább. Innen a P– lesz a társunk Ágasvárig, tavaly a két pont között félúton vettük elõ a fejlámpát. Most ragyogóan süt a nap, idén a sárral kell megbirkózni. Szóba kerülnek a cipõk, szidjuk õket, gyorsan kopnak, szakadnak. Bújócska a bokrok alatt, fel balra, át a réten, és már meg is érkeztünk.
Ágasvári-turistaház [71,9 km, 11:00]
Itt találjuk Gézát, neki is vacakol a gyomra, tavaly nekem is hasonló gondjaim voltak itt. Pecsét a háznál, iszunk, a hátizsákot lent hagyjuk, majd megkezdjük a mászást a középkori vár sáncáig, ugyanis a gyönyörû kilátást nyújtó elsõ csúcsra települt a pont. 7 perc alatt fent is vagyunk, lefele sem kell több. A házban omlett vár, és limonádé bodzaszörppel, muszáj pihenõt tartanunk. :)
Géza elköszön, majd Anita is ellép, hármasban megyünk tovább. Tavaly nehezen találtuk meg a patakátkelést, idén könnyebb volt, én még bele is estem, úgy örültem, hogy meglett. Innen vizes lábbal vánszorogtam el Fallóskútig, a többiek megúszták a patakot. :)
Fallóskút [76,11 km, 11:52]
A ponton Maki fogad, kapunk gumicukrot, sótablettát, izót. Ez a kedvenc pecsétem! Mert hol is vagyunk? Fallóskúton. Jó, akkor legyen a pecséten egy fal, egy ló és egy kút. Ilyen egyszerû. Innen aszfaltozunk egy szûk km-t, majd leereszkedünk a szalagozott ösvényen. Mátrakeresztes fele fordulunk, átmegyünk a kis hídon, majd hosszas emelkedéssel magunk mögött hagyjuk a falut. Ismét saras rész, nagyon saras, orsipanka meg is nézi közelebbrõl. :) Soha nem tûnt még ilyen hosszúnak ez az út, de végül elérjük a tisztás közepén álló turistaházat.
Hidegkúti-turistaház [81,94 km, 12:48]
Ismét elfogy egy tál leves, utána pár szem sós mogyi, majd az ide depózott hosszúnadrágot magamhoz véve (mert csak délelõtt viszik be õket a célba) indulunk tovább. Füves rét, kerítésmászás, ismét rét, ismét kerítésmászás, majd a S–-on elérjük Nagyparlag feltételes ellenõrzõpontját. A Z4 levezet a völgybe, az etetõnél balra térünk a Z–-ra, majd elindulunk a Zám-patak medre mentén. Még nincs túl sötét, a fák alatt viszont már szükségeltetik a lámpa, így felszerelkezünk az éjszakai menetre. Számos patakátlépés, farönkmászás, és ismét beleléptem a patakba. Pedig hogy is mondta Hérakleitosz? ’Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba.’ Ja, hogy ez patak, és nem folyó, meg Zám, és nem Csörgõ. Akkor megnyugodtam, Hérakleitosz csak nem téved. :) Muzslára nem sietünk, de nem is tûnik vészesnek az emelkedõ, kényelmesen fel lehet sétálni a Z3-ön. A nyeregbe kiérve balra, toronyiránt fordulunk, és pár perc múlva már a banánfa tövében ácsorgunk.
Muzsla [90,01 km, 14:30]
Tavaly nagyon fáztam a csúcson, banánt sem ettem, úgyhogy idén egy egészet elfogyasztottam. Ennyi, én ezért jöttem, mehetünk haza! :) Kapunk inni is, és már pötyögik is be a rajtszámunkat a telefonba, visszafordíthatatlanul felértünk Muzslára. Elköszönünk a kedves pontõröktõl, majd elindulunk lefele. A Nyugati-Mátra fõcsúcsa alatti tisztásokról gyönyörû a panoráma. Jobbra Pásztó, majd a délebbi települések, balra Gyöngyösig ellátni. Szépen ereszkedünk, megpillantjuk Szurdokpüspökit is, ha ez a Bérc lenne, mindjárt célba érnénk. A fenyõket már várom, az egész olyan mediterrán hangulatú, bár a lódarazsak is elõszeretettel táboroznak itt. Átugrálunk a köveken, kimásszuk a patakmedret, majd megérkezünk a várva-várt Diós-patakhoz.
Diós-patak [95,53 km, 15:26]
Tibi fotóz, elveszek egy szem olívabogyót, kérek izóteát, de nem is izgat, mi van benne, megiszom. A kétszer elázott bal talpam – a ragasztás ellenére – fájdogál. Itt lehetõség van kiszállni, de Tibiék nem vinnének be a célba, addig gyalog kell elmenni. :) A Z–-ot jól ismerem, két hónapja jártam erre egyénileg, a P+ lecsatlakozásáig rendben is volt minden, utána viszont elvesztettem a fonalat, nem voltam biztos, hogy merre kell menni. Elõször az út során. Kisilabizáltuk, hogy még zöldezünk, majd rá a S+-re. Két fejlámpa távol jobboldalt világít, elkavartak. Nem tudom eldönteni, hogy János vára lefele vagy felfele rosszabb, de talán felfele, mert most arra kell menni. :) A házikónál most nem akarnak lelõni, mint a Forrástúrán õsszel. Puskaporos-forrásnál két szelet nápolyi, inni nem kérek. Nagyjából eddig tartott a jó tempó, 100 km 5000 m szinttel kellemes hatos átlaggal, fáradtság és futás nélkül. A Havas viszont nehezen jön el. Az elõttem menõk lámpáját figyelem, de nagyon nem akarunk felérni. Tavaly könnyebb volt. Borzalmasan lassan haladok felfelé. Minden lépés megfontolva, talán túlságosan is. Sokára érünk a pontra, ahol nem Gabi fogad, õ most valahol rendületlenül gyûri a km-eket. :)
Havas [104,51 km, 17:30]
Tábortûz ég, két darabka puszedlit elfogyasztok, pohár izó, majd óvatosan lefelé. Itt páran összetalálkozunk, öten haladunk a S+ csúszós szerpentinjén. Egy jobbos kanyarnál túlmegyek, az elõttem levõt figyelem, nem a jelzést. Vissza, és lassan elérjük az oázist jelentõ Fajzatot.
Fajzatpuszta [107,66 km, 18:06]
Már nagyon vártam ezt a pontot, itt olyan jólesik leülni. A pontõr szintén kedves ismerõs, Zoli köszön rám. Elég ramatyul nézhettem ki, mivel a következõ kérdést szegezte nekem:
- Felismersz?
- Persze, hogyne ismernélek, csak hadd egyek valamit. :)
Már kapom is a szelet dinnyét, izót, meg mindent, amit akarok, de igazából nem is vagyok éhes. Utólag sajnálom, hogy nem beszélgettem Zolival, pedig pontõrtársával minden kérésünket azonnal teljesítették. Késõbb megtudtam, hogy a sátorban pihent a váltás, úgy látszik, ez egy bejáratott túrafõrendezõi pont. :)
Káváig kissé lemaradok a magam bajával, a többiek elsietnek. A 24 órás beérkezéshez elég lenne a négyes átlag, nem is értem, miért mennek úgy. Ja, hogy nem is õk mennek annyira, hanem én vagyok lassú. Jó. Kávánál majdnem továbbmennek az elõttem haladók, de sikerült õket felterelni a csúcsra. Tûz pislákol, kapjuk a pecsétet, valamit ittam is. És innentõl jön a túra színe-java. A S+ egy pontban megtörik, ezt benézzük, de még emlékszem, hogy a kerítés mellett vezet az út. Elbotorkálunk addig, majd a szekérúton jobbra fordulunk. Itt nem is igazán figyeltem, csak mentem a fények után. Nagyon hosszú volt az út a Z4-ig, ez a másik pont, ahol nem tudtam biztosan a jelzéseket. Lehet, hogy nem csak bennem van zavar, és tényleg riasztó a sok jelzés itt? Megtaláljuk a Z3-et, indulunk felfelé, ekkor jönnek szembe Anitáék. A sziklás ösvényen egyensúlyozva megérkezünk az utolsó elõtti hegyhez, ahol rövid pihenõt iktatunk be.
Tót-hegyes [113,91 km, 19:34]
Kapunk egy-egy palacsintát, és megeszem az otthonról cipelt zabszelet felét is. Öntök magamnak izót, sajnos nem volt hígítva, de legalább már tudom, milyen ízû a tömény. Nehezen indulunk el, a hegy aljában jobbra fordulunk. Itt tavaly nem hittem el, hogy arra kell menni, úgy rémlett, onnan jöttünk. Nehéz követni a Z+-et, ez lett késõbb a vesztünk. Egy darabig minden rendben, de tovább ereszkedünk lefelé. Pocsolyából pocsolyába lépek, itt valami nem okés. Megállunk, megnézzük, elvétettük. A Z4 fentebb ágazott ki, irány vissza. 20 perc bukta. Annyi elõnye van, hogy mérgesen talán gyorsabban lehet haladni. Hiába haladunk, ez a szakasz nagyon hosszúnak hat. A házikót mellõzzük, ráváltunk a Z3-re, és felsétálunk a Világos-hegyre. A sziklákon lépkedve egyszer csak beverem a lábszáram az egyikbe, sziszegek, eddig olyan jól megúsztam (a patakokat is megúsztam :) ), miért pont most?!
Világos-hegy [116,96 km, 20:31]
Pecsét, körbetekintek, innen még sötétben is szép a kilátás. Lefele megint lemaradok, a bokámat nem adom, az a pár perc nem számít. Nem is tûnik meredeknek, felfele rosszabb, a sár teszi kellemetlenné a járást. Kiérve a széles útra meglátom társaimat, utánuk ügetek, majd lassacskán beszédelgünk a szõlõk és a Kisdombi erdészház mellett a faluba. Nem is volt a vége olyan hosszú. A falu ellenben sokkal hosszabbnak hat, de nem futunk, ha eddig sem, akkor már most ugyan minek. A falu csendes, ember nincs az utcákon. A célba is csendben érünk be, a taps nagyon hiányzik. Nem azért, mert hû de nagy teljesítményt vittünk végbe, hanem mert olyan szép gesztus.
Gyöngyöstarján [124,04 km, 21:44]
Csapódik a tükör a DSLR-ben, kész a célfotónk. A pontos idõt megtudva rájövök, hogy az idei séta 6 óra 25 perccel kevesebb idõbe telt, mint tavaly. Választunk oklevelet, majd jöhet a kõ. Megnézem az összeset. Még egyszer. Még egyszer. Ez a legnehezebb része a túrának. Olyan szépek! Lehet többet? :) Négyet elveszek, a lámpa alatt sorsolom ki a szerencsést. Megvan! Egy kékesi csúcsköves! Gyönyörû! Köszönöm az alkotónak! :)
Hideg van kint, az eddig beérkezett 30 fõ egy része az ebédlõben beszélget. Elõször Géza gratulál, viszonzom, nagyon szépen ment a végén, pedig Ágasváron még találkoztunk. Aztán Laci, RushBoy, páran még sztoriznak.
Vége. Pici hiányérzetem van. Olyan sok sütit hagytam árválkodni! :) A célban törlesztem az adósságom, a levesbõl viszont nem tudok sokat enni. Közben megérkezik moiwa, Ati, Bubu és még pár ismerõs. Általánosságban mindenki boldog, bár páran átneveztek a 88-ra.
Köszönöm a rendezõknek, amiért a megnövekedett mezõnyt is hibátlanul, gyorsan és ugyanolyan kedvességgel szolgálták ki, ahogy tavaly már megtapasztaltam. Köszönöm két túratársamnak, orsipankának és Gabinak, hogy melléjük szegõdhettem, és a végén sem hagytak ott sehol. :) Talán a közösség valahol itt kezdõdik. Hogy figyelünk egymásra. És ez jó, nagyon jó. Ezért szeretném betartani az itiner utolsó mondatát. :)
Mátra115 beszámoló 2014 – Farkas Árpád
Soha nem szoktam beszámolót írni, de mivel Bóla Lia bíztatott, hogy írjam meg, úgy döntöttem megírtom. Már csak azért is, mert neki köszönhetem, hogy eljutottam ide. Miután láttam a Facebookon, hogy átadná a nevezését, megkérdeztem mi jött neki közbe. Néhány másodperc múlva már azon kaptam magam, hogy Lia megelõlegezte nekem a bizalmat és rám testálta a nevezést.
Innen nem volt visszaút. Kb 1 hónap volt hátra. Négy 25 – 30-as teljesítménytúra (2 futva) és a Gerecse 50 nagyon kevésnek tûnt!!! Meg a heti 1-2 alkalom 10 – 15 km-es futás többnyire sík, vagy lankás terepen. Nagyon kevésnek!!! Teljesen ráparáztam! Lelkileg se voltam rendben, hogy finoman fogalmazzak. Ott fogok megpusztulni Ágasváron!!! (tavaly a Mátra60-on nagyon megszenvedtem, vagy 30 percbe telt mire felküszködtem magam a túristaháztól)
Május 3-án elmentem a Pilis50-re Ferike barátommal. A kilómétereknél is fontosabb volt a beszélgetés!!! Ezúton is köszönöm!!!
Ezután maradt 3 hétvége. Egy Tési dombok, egy Németországi hosszú hétvége és egy Kinizsi100 + hétközbeni futások (1-3 alkalom) jött össze.
Már egész héten alkalmatlan voltam komolyan és hosszabban bármire öszpontosítani. Mindig bejött a félelem. Az ismeretlentõl. Pánikomban vettem új fejlámpát, kompressziós szárat, zoknit, kamáslit, cipõt (amit aztán bölcsen nem itt akartam betörni) és péntekre egész kimerült voltam. A lefelé úton az autópályán majd elaludtam, pedig volt utitársam is, de nagyon kimerültnek éreztem magam. Mi lesz ebbõl???
Érkezés után megtudjuk, hogy az alagsorban is lehet aludni, nem csak fent a sátor alatt!! Hurrá!! Mivel elég hideg volt nagyon örültem! A meleget jobban csípem. Szóval lecuccolás, Bari tanya, majd gyors pilledés. Este 8.30-kor már majd elalszom. Gondolkodtam mi legyen. De végül úgy döntöttem, hogy maradok az alagsorban és próbálok 9.30-ig legalább fent maradni, hogy ne keljek fel 4-kor. Sikerült kivitelezni. Az 5.30-ra beállított ébresztõ elõtt keltem 10 perccel. Az emberek többsége még alszik. Szuszog, horkol. Csend van. Lassan telik az idõ, lassan indul a mozgolódás. Óracsipogás, telefonpittyegés kíséretében. Rengeteg idõm van! Gondoltam. Mivel többnyire nyers vegán étrenden élek a magammal hozott banán, alma, datolya a reggelim. Mindennel pont idõre végeztem. Igaz, arra már nem volt idõm, hogy Török Diát megkeressem a rajt elõtt. Bepakoltam a kocsiba 5 perccel a rajt elõtt. Kulcsot átadtam Gyurinak (akinek ezer köszönet, hogy a használatért cserébe átvitték nekem az autót a célba) és már csak 1 perc a rajtig!!! Basszus! Nem is melegítettem, nyújtottam, mi lesz így??!!
Szerencsére sok idõm nem volt ezen pörögni, mert már indultunk is. Mivel az utcán állt az autó az elejével indultam. Gondoltam is, hogy vigyázni kell, mert könnyen elkap a hév. Csak semmi futás! Azért lendületes tempóval indulás felfelé. Fantasztikus arcok körülöttem. Emelkedik. Micsoda meglepetés! J 8.20-kor Oroszlánvárnál voltam. 10 perccel gyorsabban mint azt vártam. Bélyegzés, 2 karika banán és indulás tovább. Gyönyörû az erdõ, de kicsit fázom. Lehet, hogy gyorsítanom kéne? De messze még a vége. Meglátom Csornai Edinát elõttem, aki a múlt héten oda-vissza megcsinálta a Kinizsit. Mögötte 9.56-ra érek a Kékesre. Bélyegzés, vízvétel, gyümölcsök és 7 perc után indulás lefelé. Minden rendben. Bár elég nehéz elviselni a gondolatot, hogy még mindig több mint 100 van hátra. Gyorsan el is hessegetem!! Itt és most van! Gyerünk tovább!! 1 óra alatt leértem Parádsasvárra. Nem akaratam hinni a szememnek mikor a kastély mellé értem, mert annyira nem éreztem gyorsnak a tempót. A betont is gyalogoltam végig, csak a meredekebb részeken kocogtam. Bélyegzés, gyümölcsök. 5 perc és már mentem is tovább (11.11). Mondják a többiek, hogy ez a rész a legrosszabb az egészben. Galyatetõ innen még csak hagyján, pláne, hogy nincs meleg, de majd Galyavár felõl vissza... Viszonylag gyorsan magamra maradok és csak megyek. Élvezem a tájat. Már nem fázom J Lipótok után meglepõdve 12.17-kor már a Galyatetõn vagyok. Rosszabbra számítottam. 5 perces gyors frissítés után irány Mátraalmás. Lefelé kocogás, de kicsit darabos a dolog. Nem bízom a lábamban eléggé. Vajon bírják-e az izületek végig??? Kis tévesztés is becsúszik (kb 100 méter). 12.50-re érek le. Nem egy világcsúcs... 2 perc frissítés után irány vissza. Hamar kiderül, hogy errõl az oldalról tényleg nehezebb!!! Sokkal. Legalább is nekem. Meg is kell állnom pár másodpercre a legmeredekebb részen, hogy kicsit összekapjam magam. Közben észreveszem, hogy a felsõm tiszta víz. Ereszt a tartályom valahol!!! Csodálatos. Legalább 4-szer használtam már. Dühös vagyok. Ez elindít felfelé. Innen már megállás nélkül megyek a mozgó ellenõrzõ pontig. Onnan már nem vészesen meredek, igyekszem lendületesen sétálni. 13.45-re visszaérek Galyatetõre. Hátizsák levesz, kipakol, tartályt nézeget... Nem ereszt. Hátizsák belül száraz. Ezek szerint ennyire izzadok!!! Megkönnyebbülve visszapakolok, a felsõmet kiterítem, gyümölcs, ivás, tovább. A felsõt a kezemben viszem többnyire magam elõtt, hogy száradjon. Valaki meg is jegyzi lefelé (mivel piros a felsõ), hogy itt nem nagyon fog bika jönni J Mátraháza elõtt emelkedõ elõtt már kezdek kicsit nyûgös lenni. Nehéz a felsõ, ráadásul benne az esõkabát is. Süt a nap. Mi a fenének hoztam egyáltalán??? Az emelkedõ nem megy jól. Lassítok. Magasnak érzem a pulzust és nagyon lassúnak a tempót. Még majdnem 80 hátravan! Biztos menni fog ez??? Itt és most van!!!! Szóval elme kikapcs! Gyerünk tovább. 15.10-re érek Mátraházára. 6 perces gyors frissítés után tovább Lajosháza felé. Visszaveszem a felsõt. . Kicsit jobban érzem magam. 15.53-ra érek oda. A szervezõk ott használták az autómat, ezért úgy döntök, hogy az esõkabátot itt hagyom. Nagyon megutáltam!!! Cseréljek felsõt??? Nem kell, minden ok. Aláöltözék éjszakára?? Nem kell, elég a hosszú felsõ .Most elõször a túrán leülök. Zoknicsere, frissítés, ámulás és 10 perc után már megyek is tovább. Az ámulat a szervezõk miatt, mert itt melegszendvicset készítettek igény szerint. Elképesztõ kedves mindenki, lesik minden kívánságunkat. Hála és köszönet mindenkinek!!! Fõleg a Kinizsi100-as után hatalmas a kontraszt
Közben kapom Ferike és Judit barátaimtól a buzdító SMS-eket, akik a neten figyelték, hogy haladok. 8.53 perc alatt 52 km, ez majdnem 6-os átlag a pihenõkkel együtt és már túl vagyok majdnem 3.000 szinten. Ha ez így megy tovább 22 óra lesz (jön a kalkuláció). Hamar elengedem, csak megyek. Az eleje kicsit lassít, de nemsokára egy sóderos úton már jól lehet haladni. Bal oldalt kerítés. Egész jól haladok. Egyszer csak balról az erdõbõl zaj. Egész közel. Benézek. Nem hiszek a szememnek!!! Kb.150 kg-os vadkan. Áll velem szemben 20 méterre. Fagyás. Ja! Van kerítés! Megkönnyebbülés. Vadkan eliszkol. De ahhoz elég sokáig néztük egymást, hogy a telefont elõvettem, hogy megpróbáljam lefotózni, de arra pont elszaladt. Általában nem szeretem az erdõben a kerítéseket, pláne, ha miattuk létrázni kell, de ott és akkor nagyon örültem neki!!! Gyerünk tovább! Megkönnyebülve, adrenalinnal mentem tovább. Elõttem valaki. Annyira megyek utána, hogy nem veszem észre, hogy a piros kereszt levált balra. Megyünk az emelkedõn. Nemsokára eszmélünk! Nincs jelzés. Lábnyom??? Az sincs! Akkor gyorsan vissza! Szerencsére max. 100 méterrel mentünk túl. Mátraszentimrére beérve már ismerõs arcokat látok, akik a túrázókat várják. 17.40-re érkezem a ponthoz. Gyors frissítés, vízvétel, gyümölcs és 5 perc múlva már megyek is tovább. Most már lehet azt mondani, hogy a fele már megvan! De éreztem, hogy a neheze csak most jön! Szorospatak elõtt a kerítés mellett elakad a bal lábam egy ágban. Majdnem elesek. Bal térdem kicsit érzem. Semmi vész! A bélyegzés alatt gondoltam egyet és leguggoltam. Jobban mondva próbáltam, de a bal térdem nem hajlott be teljesen. Pánik indul! Szerencsére a pontõrök vidám és mosolygós arcai erõt öntenek belém, meg adják a teát, paradicsomot. Azért megpróbálom a kezemmel felhúzni a lábszáramat. Óvatosan,lassan. És sikerül. Nem is fáj (nagyon). Na! Megy ez! Nem romlott el. Még pár darab paradicsom és indulok tovább egy fiatal sráccal, aki most van 3-adszor. A betonon megyünk együtt. A sáros hegyoldal teljesen feldobja. Gyorsít!!! Ez az Ágasvár. Csak tisztelet. Szóval engedem, had menjen. Én is megyek a magam lassabb, de folyamatos tempómban. Egyre nagyobb a sár. Egyre hálásabb vagyok a kamásli feltalálójának!! Meg magamnak, hogy megvettem J 19.45-re felérek a túristaházba. Gyors bélyegzés és megyek is tovább a csúcsra. Csak csináld végig megállás nélkül!!! Egyik lépés a másik után. Egyre sziklásabb! Csúszik, de megyek. 19.58-ra felérek. Gyönyörû a panoráma!! A naplemente elõtti pillanatok különösen. Csinálok pár fotót. Pulzus lement, és is indulok lefele. Beszaladok a túristaházba. Tea, és mivel nincs gyümölcs elveszek egy rizsfeljujtat. A másodikkal a kezemben indulok Falloskútra. Egész jól haladok. 20-30 perc múlva érzem a gyomrom... Ez nem lesz jó!!! Mivel általában vegán étrenden vagyok az emésztésem már elszokott a tejtõl. De szerencsére nincs nagy baj és a Fallóskúti frissítõnél már van paradicsom és uborka. Gyorsan némi teával lekísérem és 20.45-kor indulok is tovább. Még világos. Ismerõs a terep a Mátra 60-ról egész Mátrakeresztesig. Annyira magabiztos vagyok, hogy a hídnál nem megyek balra. Szerencsére egy piros Ignisben valaki várja az egyik túratársat és rámkiált! „Erre!!” Ezer hála és köszönet még egyszer!! J Megint emelkedik. Felfelé utolérek 3 embert. Legalább nem kell annyira figyelni. Fázom. A felsõm tiszta víz, megint. Azon gondolkodom, hogy lehetne valami ruhafélét szerezni... 21.45-re érek a Hidegkúti th-hoz. Nagyon jól esik a bemenni a melegre. Mivel Falloskútról lefelé a sárból ment a cipõbe, elhatároztam, hogy zoknit váltok. Ma másodszor leülök. Zoknicsere végére mellém ül valaki enni. Beszédbe elegyedünk. Szó, szót követ. Mondom: fázom. „Van egy fölös aláöltözõm. Kell?” Igaz, hogy már sokszor tapasztaltam hasonlót, de még mindig meglep, hogy mennyire tud mûködni a vonzás, ha hagyjuk és nem görcsölünk. Szép tanulság ! J Gyors vetkõzés, öltözés. Közben bejön valaki és mondja, hogy esik. Na szuper! Van aláöltözõm, ha már az esõkabátot a kocsiban hagytam. Kicsit mérgelõdtem, de mivel már több mint 15 perce itt voltam, gyorsan pár falat után néztem és indultam tovább. Esik. Szerencsére nagyon apró szemekben. De sûrûn. Tiszta víz a fû, ami gyorsan átáztatja a cipõt és vele együtt a frissen húzott zoknit. Sebaj, még van 1 pár. Csak elég lesz 40 km-re. Szerencsére csak annyira esik, hogy a sima futófelsõ elbír vele. Már nem fázom. Jól érzem magam!! Imádok éjjel kint lenni. Nagyparlagnál gyorsan kipucoltam a cipõt, mert valahogy a kapucni alól sár mászott bele. 3 perc és már mentem is tovább. Többen mentünk együtt. Feri és néhány Cseh vagy Szlovák elõttünk. Mondja Feri, hogy most jön a legrosszabb rész, a sziklás patakmeder és a Muzsla... Nem aggódtam. Csak mentem. A tetõre már egyedül értem, a többiek lemaradtak kicsit. Meg is lepõdtem, hogy ilyen gyorsan felértem. 23.50. Ráadásul banánfa várt!!! Csentem is egy banánt, vételeztem vizet és mivel nagyon zord volt az idõ (hideg is szél is) 5 perc múlva már mentem is tovább. Lefelé kocogás. Még mindig tudok kocogni. Ez örömmel tölt el. Így gyorsan lent leszek a Diós pataknál. 5,5 km 50 perc alatt csak sikerül!!!! De végül 00.56-ra értem csak le. Pedig szinte végig kocogtam. Nem igazán voltam boldog és még most sem igazán hiszem el, hogy ez tényleg csak 5,5 km. De a pontõrök felvidítanak. Gyors paradicsom, gyümölcs és 3 perc múlva már megyek is. De most is lassabban haladok mint terveztem. Ráadásul ahol a zöld elmgy jobbra én megyek egyenesen. Kb 5 percig mire rájövök. Kocogás vissza. Közben többen elmentek. Sebaj, legalább megyek a lámpáik után. A sárga keresztre érve jön az elsõ meglepetés! Nagyon meredeken emelkedik. Szerencsére nem túl hosszan. Aztán a kénes forrás után jött számomra a legnehezebb szakasz. Annyira felázott a talaj, a cipõm meg tiszta sár, hogy a rövid, de meredek kaptatón alig bírtam felmenni. Néha csak egy kõdarab vagy gyökér segítségével ment. Nem esett jól. Pláne a Havas elõtt. Nagyon belassultam. De nem álltam meg. Elhatároztam, hogy legyõzöm a hegyeket és nem állok meg. Inkább lassabban, de nem állok meg. Egy örökkévalóságnak tûnik a Havas. Közben vadrózsák és egyéb illatos virágok, gyógynövények zökkentenek ki a szenvedésbõl. 3.15-re érek fel. Hideg van!! Nagyon hideg. És a szél talán itt fúj a legjobban. Minden irányban tekeri a füstöt. Mivel a cipõm teljesen átázott az esõben, úgy döntök, hogy itt cserélek zoknit. 10 perc múlva indulok is tovább. Lefelé kocogás. A nedves fûben hamar átázik az új zokni is. Nem érdekel. Innen már nem lehet gond. Ismét ismerõs a terep. 4.04-re értem Fajzatpusztához. 4 perces gyors frissítés után indulok tovább fel a Kávára. Ez is hosszabbnak tûnik. Kezdem azt hinni, hogy a tempóérzékem teljesen elhagyott. 4.50-re érek fel. Tovább a Tóth-Hegyesre! Gyerünk, ez az utolsó hosszú kaptató, aztán már csak a Világos-hegy. A sárga kereszten megyek a lábnyomok után már lámpa nélkül. Aztán jön egy hang!! Hol van a jelzés? Hát sehol! Túlmentem kb 150 métert. Gyorsan vissza és a kerítés mellett megyek tovább. Nemsokára itt a zöld négyzet. Még több sárral. Már kezdem megszokni. Aztán elbizonytalanodok, merre is tovább? Elõveszem az itinert menet közben és egy cselesen megbújó drótban, amit a szemem sarkából kis faágnak véleek, sikeresen pofára esek. Az itiner is tiszta sár. Még jó, hogy mûanyag bugyiban van. A bal lábam akadt el. Sajog. Megyek tovább, lassan el is múlik a sajgás. Nincs baj. De a zöld háromszögön nem megyek fel, hanem megyek a lábnyomok után egészen addig, ahol hátulról vissza kéne jönni és elindulni a Gyöngyöstarján felé. Rájövök, hogy vissza kell mennem, fel a sárban. Nem is olyan régen még a 24 órás teljesítés lehetségesnek tûnt, de így már végképp elment. Mindegy, csak érjek be épségben, sérülés nélkül. Elindultam vissza. 5.50-re értem fel. Kaptam egy palacsintát és pár szóváltás után megtudtam, hogy már 136-an elmentek. Kicsit soknak tûnt, de elfogadtam. Végül is, elsõ alkalom és még így is az elsõ felében vagyok J Elindultam lefelé, de rögtön a pont után cipõt kellett pucolni, valami megint bekúszott a kamásli alá. A Tóth hegyes megkerülésénél volt némi bizonytalankodásom, mivel a zöld négyzet nem igazán használt ösvény, de azért kisebb séta után megtaláltam. Aztán kiértem a pontra, ahonnan visszafordultam. Na végre, most már mehetek egyenesen!!! Tovább a Világos hegyre!! Bele-bele kocogok. Boldog vagyok, hogy még 114 km után is képes vagyok erre. A Világos hegyen jól jön a pontõr segítsége, hogy merrõl tudok felmászni. Gyors bélyegzés, tea és 6.37-kor indultam is lefelé. Az elején csak lassan óvatosan, aztán ahogy szelídült egyre gyorsabban kocogósan, már-már futva egészen a dózer útig. Onnan a gyümölcsösig felváltva kocogás és séta. Embereket érek utol és számolom, hogy így már a 133-adik vagyok (rövid távosokkal együtt). Gyönyörû idõ van. Nincs túl hideg, nem fúj a szél, nem esik. Csiripelnek a madarak és nekem százhuszoniksz kilóméter után nincs semmi komoly fájdalmam. Fussak? Ne fussak? Mivel a 24 óra már rég veszett fejsze, úgy döntök, hogy szépen besétálok. Éledezik a falu. Emberek jönnek szembe mosolyogva. Egyikük útbaigazít a cél felé. Még soha nem örültem ennyire célnak!! Az udvar felé jövet tapsot hallok. Nézem is, hogy mi történhet vajon. Mire fel a taps??? Egy darabig eltart, mire rájövök, hogy nekem J Nagyon jó érzés volt így beérni. Itt is mosolygós arcok. Mentem bélyegezni. És szembesültem a ténnyel, hogy ma még 2 újabb döntést meg kell hoznom. Válasszak oklevelet és követ. Az oklevél még csak –csak gyorsan ment, de a kövekkel bajban voltam. Annyi szép szín, ötlet, forma.. Végül csak döntöttem. Utána megkaptam a teljesítõ polót is.
Megcsináltam. 24.45 perc alatt -, úgy, hogy legalább 30 perc elment a tévelygésekkel. Hihetetlennek tûnt. Még most is az.
Hatalmas élmény volt. Köszönöm mindenkinek, hogy hozzájárult a maga módján, akár segítõként, akár résztvevõként!
Fürge róka lábak... egy kemény túra, ha nem a legkeményebb beszámolója cseppet sem röviden.
Egyszerûen képtelen vagyok arra, hogy három szóban számoljak be errõl a túráról, így hát mindenki kapaszkodjon meg…
Szeretem a Mátra-hegység minden egyes vonulatát. Igazi „kis” hegység, nincsenek több ezres szintek, de a miénk, és azért ha igazán mélyrõl indulsz neki egy hegynek, akkor sokat kell menni. Az idén sikeresen teljesítettem az 5. 100 km (vagy a feletti) túrámat. Ez úttal 2014.05.31-2014.06.01 között a Mátra 115 közösségi Teljesítmény túrát.
Hol is kezdjem el? Mondjam azt, hogy tavaly mikor igazán el kezdtem túrázni megcsináltam már 3 db. 100-as túrát és boldogan értem be az Iszinik-en, ekkor döntöttem el, hogy ezt ki kell próbálni? Már hallottam róla, de felfoghatatlan volt. 115 (vagyis inkább talpon 124) km hosszúságú túrát teszel meg, és egy igen tisztességes szintmennyiséget is pakolsz bele. (6374 m). 124 Gombócból is sok, nem hogy kilométerbõl, ehhez hozzáadódik a szintemelkedés és leejtés akkor igazán elképesztõ adatokat kapnánk, amivel nem is törõdtem. Számomra ez volt az a túra, amit meg kell próbálni, fel kell magam építeni rá. (2014 Bakancslista) Teljesen függetlenül ettõl adódott az, hogy NB-1-ezek, és mit ad a szerencse ez a túra bajnoki futam. Nem volt kérdés, nem úszom meg megyek. Ahhoz, hogy sikeresen teljesítsem szerintem kellett az a szintû felkészülés, amit végigvittem. Az elmúlt 3 hét alatt 3 százas vagy a feletti túrát teljesítettem. (Rákóczi 110, Kinizsi 100, Mátra 115) Mindegyik más volt, mindegyik más miért szép és küzdelmes.
Ehhez már csak egy plusz adalék jutott, hogy egy olyan túratárssal mehettem végig a Mátra 115-n, akivel eddig az összes Mátrai túrámat megtettem, ismertük már egymás tempóját, erõsségeit, gyengeségeit, remek csapatot alkottunk, Õ pedig Gabi volt (alias Sznuupi). Engedje meg nekem azt, hogy elsõnek neki köszönjem meg ezt a túrát, azt hiszem rettentõ sokat segített és támogatott. Nem volt sok holt pontom, de õ segített átvergõdni rajta, nem hiszem, hogy ennyit futottam volna a túrába, ha õ nincs. Szóval Köszönöm a támogatást, méltán irigykedhettek a pontõrök. Na de ne is szaladjunk elõre kezdjük a túra elején...
Én elmentem a vásárba… Pontosabban Speró könyvesboltjába és magamhoz ragadtam 15 db. Mátra követ, hogy megfessem. Magával Sperka Tamással nem találkozhattam, de a köveket minden tudásommal megfestettem. Valahol itt kezdõdött el a Mátra 115 szelleme… (Tényleg valaki vitte el bármelyik általam festett követ is?)
Aztán jött a sütemény… Kiderült gluténmenteset is szoktam sütni, hát hajrá csináljunk olyat. Két félét is csináltam, nagyon lelkes voltam, a sütinek nem olyan sorsa lett, mint szerettem volna, ezt utólag kicsit sajnálom.
Vinati vitt le minket a túrára, akinek ez úttal is köszönöm a fuvart. Igazán korán értünk Gyöngyösre. Itt aztán már találkoztunk a túrázók igazi ikonjaival. Mezei Lacival és Klárival, Sára Péterrel, hírtelen nem is tudom még kivel, de a hangulat már Gyöngyösön is a tetõponton volt, bár még nem keltem fel igazán.
Úgy adódott, hogy a süti amit sütöttem Gluténmentes lett. Valahol a fejemben az már nem volt meg, hogy kókuszkockát kellett volna csinálni (lehet ígértem és rettentõen elnézést kérek, hogy ez kiment a fejembõl), ehelyett csináltam köménymagos-sósat meg mazsolás-kakaósat. Az elsõ hibát ott vétettem el, hogy nem a megfelelõ embernek adtam ezt a sütit. Bár mondta, neki is leadható, és ott helyben a lelkére kötöttem, hogy figyeljen, mert 4 adagra van bontva, meg hogy gluténmentes, meg hogy jó lenne 4 pontra elszórni, meg figyelni rá. Ez az információ nem maradt meg, így csak nagyon soká találkoztam a sütimmel 1 adott ponton. Ígérem legközelebb erre jobban figyelek, még több matricát ragasztok rá, ráírok papírral az instrukciókat. Ez úton is elnézést, annak, aki számított a kókuszkockára, teljesen kiment a fejembõl, hogy én azt ígértem, csak remélem, hogy azon az egy ponton ahol fellelhetõ volt a sütim kellõ biztonságban volt ahhoz, hogy merjen venni belõle... (ha nem vállalom, hogy készítek neki kókuszkockát)
Busszal érkezés Kisnánára, kicsi kókadozás a ringatózó buszon, de amint a rajthoz érünk megtelik minden jókedvvel és élettel. Igazi nyüzsgés. Mindenki itt van az összes õrült akit ismerek (ne tessék zokon venni, ez dicséret). Sokakkal beszélünk. 1-1 mondatot váltunk vagy többet. Bíztatom Lacit, hogy biztos szuper idõt fog menni (úgy lett). A rajt egy kicsit kaotikus, kapkodós, mindenki aktív pörög, de sok információ átadásra nincs idõ. A megfestett köveket átadva még szerettem volna ott is elmondani, hogy sütöttem gm. sütit, de már nem figyeltek rám, sok induló sok munka…
Az idõ a kultikus 7:00 nagyon gyorsan eljött, bátran az elsõ pár sorba kerültünk, s a rajt „dörrenéssel” dobszó és éljenzés közepette nekiindultunk. Vitt minket a lendület 50 egész métert mi is futottunk, csak úgy az íze kedvéért. Olyan érzésem volt, mint Oggau-ban. Nem voltam még képes felfogni mire is vállalkoztam, nem törõdtem vele…
Jó volt az elején indulni, így a gyorsabbakkal is tudtam találkozni, egy-egy jó szót szólni, köszöni stb. Úgy mentünk ahogy jól esett, és nagyon jól ment. A Kékestetõre három órán belül értünk fel, ami 1300 szintet 17 km-et jelentett. Bõven 5 km/h átlag felett voltunk olyan szintû ellátás és gondoskodás volt minden egyes ponton, hogy a Kánaánban éreztem magam. Jól döntöttem, hogy a hátizsákomat kivételesen depóztattam, akár a célba is szállíthattam volna… A túra elején már bekészítettem a botomat, mivel hoztam használtam is, volt amikor nagyon nem értettem miért van nálam, egy-két ponton meg igazán hasznos volt, összességében nem vagyok meggyõzve, hogy a továbbiakban vinni kéne a túrákra…
A túra elején sokáig elõzgettek, majd mi is kezdtünk elõzni. Csornai Edina ért utol minket, vagy mi õt már nem is tudom, hiszen annyiszor elõzgettük egymást, mentünk egymás mellet, beszélgetve, hogy már nem tudom melyik momentum volt elõbb. Galyatetõn az volt az érzésünk, már megtette a 7km-es kört, csodálkoztunk is, hogy ezt hogyan csinálta, mikor 20 perce húzott el tõlünk véglegesen… Kiderült nem hagyott le minket, sõt mivel mi elõbb indultunk itt egy huszárvágással még elébe is kerültünk. Galyatetõ azért is volt egy vidám pont, mert finom leves volt, a fotós nagyon lelkesen fotózott és jókedvre derített minket, láthattam még Márton Danit (aki ekkor indult mert már megcsinálta a bónuszkört). A bónuszkör megtétele után kisebb szünetet iktatunk be, kellett az a leves, a mosakodás, még így is megvolt az 5-ös átlag feletti teljesítményünk, hiszen Galyatetõ másodszorra (39 km kb.) 7 órán belül meglett.
A honlapon közzétett KML-t használva a telefonom volt a navigátor, de nem szakadtunk le sokáig annyira egy-egy csoporttól, hogy teljesen egyedül érezzük magunkat, vagy lényegi eltévedést csináljunk. A pontokon aztán mindig felgyülemlett a társaság. Eszembe jutott mindig a figyelmeztetés, amit mondtak: „Vigyázz, ne edd túl magad!” Azt hiszem ezt sikerült teljesíteni, volt amikor nem bírtam enni, a folyadék és a gyümölcs állandóan csúszott, de sok-sok sütirõl maradtam le. A Falánkságot félretéve haladtunk, hol beszélgettünk egymással, hol hallgattunk, hol pedig a közeledõ régi új túratársakkal beszélgettünk. Így találkoztunk és mentünk együtt többször is a szandálban (végül a 88-at teljesítõ) túrázóval is. Ugyanezen a ponton ismerhettem meg Zsófit a Mátra 115 itinerének magyar szinkron hangját. Sokat meneteltünk együtt, fõleg az átfestett piros sávon ami most piros kereszt lett…
Nem ígérem, hogy visszamondom, hogy milyen micociták mizéjével kísérletezik, mindazonáltal érdeklõdve hallgattam, ez volt a legbölcsebb, amit tehettem. A túratigris történetét nem sikerült elmondani, de majd ha érdekel, kedves Zsófi olvasd el, vagy hát elmondom személyesen egy másik túrán, az mégis jobb… Ha már Túratigrisrõl beszélünk azért érdemes elmondanom, hogy a túrán végig velem volt, ott lobogott az övtáskámon. Új társai is akadnak már, lassan kész kabalákkal fogok túrázni: Túratársa volt a Kinizsi 100-on a túratigris gazdájától vásárolt „Bambi”, illetve Születésnapomra kapott barna színû oroszlán fejû fejlámpa. Veszedelmes, fõleg amikor villog a szeme… A sapkámon pedig az idei év 100-as túráinak kitûzõi, jelvényei díszlettek… Mindnki túlélte, kivéve a mûanyag kanál-villa-kés kombót, amit nagyon sajnálok, mert születésnapomra kaptam
Kihagyok majd pontokat és helyeket, de nem volt nálam fényképezõgép, ilyenkor az jó emlékeztetõ. Sajnos végleg tönkrevágtam a Ráckóczi túra volt neki az utolsó adag a pohárban. Megpróbálom még szétszedni, kitakarítani egy utolsó harcot még vívunk, de gondolatban már eltemettem…
A következõ jellegzetes pont Mátraháza, ahová én a táskámat depóztattam. Itt ittam egy sört, ért be minket Dienes Áron, Messner Zlot, Bagira. Innen úgy döntöttem viszem a hátizsákom, teljesen indokolatlanul, hiszen hozzá sem nyúltam, csak súly volt a hátamon, de jólesett, hogy végre érzem, valami van a hátamon. Eddigi összes túrán magammal cipeltem egy hátitáskát (kivétel talán a 10 km-es körtúrások voltak). Így megnyugtató nehézséggel húzta a hátamat.
Mátraszentimrénél aztán újra frissítettünk, a leves megint új erõt adott, nem beszélve arról, hogy egy kötelezõ zokni cserét is beiktattam. Ez rengeteget segített, de valamit ki kell találnom az állandó talpázás ellen… Ötleteket várok… Mivel Gabiban annyi erõ volt még visszarohant kb. 1,5 km-nyit az útszélén hagyott túrabotjáért nekem még egy kis plusz pihenõ adatott meg. (nem volt ám olyan fontos, mert egyszer sem használta, már csak azért sem…) Az eddig is folyamatosan minket üldözõ Átol Csabi ekkor sokáig elõttünk haladt töretlenül, nagyon mosolyogva hatalmas kedvvel és hihetetlen storykkal a zsebében…
A Szorospatak után sötétedett ránk véglegesen. Az Ágasvári turistaházat kicsit nehezen találtuk meg, pedig ott volt az orrunk elõtt. Itt volt egy kisebb mélypontom, de az Ágasvárra töretlenül felmentünk és az egészet megúsztuk még szárazon. Visszatérve az ágasvári th-hoz a forralt bor, az omlett rettentõ energiákat adott. Igaz eleredt az esõ, de nem esett annyira, hogy bármilyen formában zavarjon. Kicsit ázottabb vizesebb lett az út, de hál istennek nem hömpölygött a víz nem eredt semmilyen extra patak. A Hidegkúti ponthoz érve azért persze egy kicsit bosszúsak voltunk a dagonyáért. Gabi igazán kecsesen üdvözölte a pontõröket… A kávé elmaradt, tejeskávé eddig nem adatott meg nekünk, így szeretném igényemet kifejezni, a kávés pontoknál, hogy ha megoldható legyen tej, mert feketén és sûrûn a kávét nagyon nem bírom, bár a túra során rákényszerültem késõbb…
Érdekes módon Nem jutott eszünkbe, hogy átnevezzünk rövidre. Mindketten tudtuk: Teljesíteni akarjuk ezt a távot, néma egyetértésben mentünk tovább. Fel egészen a Muzslára. Tényleg nem könnyû a terep, nem gázos, csak fárasztó, és azért a Muzsla tetején ért engem a második negatív pontom. Megálltunk több mint 2 percre és annyira el kezdett rázni a hideg, hogy konkrétan a bögrémben lévõ folyadékot kb. magam mellé ráztam. A tûz segített, és a kedvem megvolt. Innentõl kezdve jött a Sárga + kálváriája. Le egészen a Diós-patakig, majd Kénes-kút, Havas, Fajzati mûút majdnem egészen Tót-hegyesig…
Besárgultunk teljesen, a Diós pataki leereszkedés végtelen hosszú volt, nem akart eljönni az a patak. Utólag hihetetlen hogy a Muzsla és a Diós patak között csak 5 km van, 1,5 óra alatt tettük meg. Ez egyértelmûen egy nagy küzdelem volt a Muzsla tetejérõl úgy indultam, hogy én se voltam a toppon és túratársam is fáradt lehetett, de kitartottunk. Eljött a patak, és nuku fáradtság, jött hát a Kénes-kút amit megkóstolva nyugtával dicsérhettem kénes ízét. Ez volt az egyetlen forrásvíz amit ittam a túrán… A Sárga + ez után igazán megmutatta a kedvességét. Meredek. Nagyon meredek. Muzslát megszégyenítõ meredekség és lejtõ. Felkapaszkodni a Havasra, majd a leereszkedni róla igazán kemény megpróbáltatás volt.
Nem tudom hogyan, de eljutottunk Fajzatpusztára. Kávé cukor és tej nélkül, mindegy hogyan, már reggel volt… Tovább a sárga plusszon, újabb kemény emelkedõ, Káva, szép kilátás amúgy és még valami közös kép is készült, nagyon szépek lehettünk. Aztán lassan eljött… Vége lett a Sárga +-nak… Nem hittem el. Örömtáncot jártam… Nem sokáig, az út saras volt, tocsogós, majd jött a Tót-hegyes.
Felfele már énekléssel próbáltuk magunknak a tempót diktálni. Hihetetlen de bejött. Gyerek dalok, régi népdalok jöttek elõ. Micimackó, Vuk, Ha jó a kedved, Én elmentem a vásárba. A dalokról szerintem ki kellene adni egy Best of Mátra 115 cd-t. :D A Tót-hegyesi ponton szerintem mi voltunk az egyik leghangosabb és legvidámabbak, pedig aztán…
Palacsinta!!!!! Ó hogy milyen kedves pontõrök, volt még Palacsinta! Nem kellett több annál az egy darabnál, amit kaptam, örökké hálás leszek. Újra energiára leltünk. hasítottunk (már amennyire lehetett) A Világoshegy emelkedõje volt az utolsó. Eddig sem tartottam észben mikor mentem fel, mikor mentem le. Mentem hol Gabi elõtt, hol Gabi után, hol egymás mellett. Néha beszéltünk, néha zombultunk. Néha csak úgy ébren tartottam magam, azzal, hogy beszélek neki, nem voltam benne biztos, hogy érdekli is vagy eljut-e amit mondok, nem volt fontos, a lényeg menjünk. Az utolsó szint! – szólaltam meg. (Bíztattam inkább magamat, mintsem Gabit, de kétségtelen neki is szólt) 1 km 100 m szint meglesz! Húh talán ez volt a legkeményebb emelkedõ, mondjon bárki bármit. Nem készültem ki, de azért kemény volt.
Innen már csak a buckák vártak… Két bucka és lefele. Szinte száguldottunk... Futottunk, értitek ezt? Futottunk? Ahol lehetett még futottunk, vagyis inkább csak kocogás volt… A zöld háromszög hosszú… majdnem olyan hosszúnak tûnt, mint a sárga +, de azért mégse. Sokkal szebbek az emlékek róla. Saras volt, de már mindegy volt. Hosszú volt, de már nem volt sok…
Ennyit életemben nem mentem. Sem szintben sem távban. Egyben van a lábam még vajon, vagy a cipõm tartja össze? Mikor az elsõ murvás utat elértük örömmámor, hangos kacaj és nevetés öröm. Gabi kérdezi mi van. Utólag jövök rá, ekkor tudatosult akármit is csináljak MEGLESZ! Beérünk, ráadásul, ha nem is 25-órán belül, de 28 órán belül! „Rohantunk” majd aztán mégsem inkább csak a túlélésre játszottunk, újra énekeltünk, meneteltünk, én már vigyorogtam. Cseresznyés jobbra, hosszan hívogatóan. Ott a tulaj, mondom szerinted gáz megkérdezni? Ugyan dehogy! Hát megkérdeztem, vehetnénk-e egy marékkal. Baloldalról vehettünk. Örök hálánk. Ez olyan volt, mint a dopping. Átol Csabi csak mosolyogva elõzött le minket véglegesen… Az aszfalt még így sem akart eljönni. Majd megjött. Kicsit kocogtunk, aztán inkább mégse. Énekeltünk, danolásztunk, már nem tudom, csak úgy ott voltunk…
A cél közelében összebeszélünk Gabival, énekelve futva érkezzünk meg! Jókedvûen és stílusosan! Nanáhogy! Jön a zebra, majd a Mûvelõdési ház és rázendítünk: Fürge róka lábak surranó kis árnyak...
Jön a cél sok ember, én úgy érzem nyertem! Örömmámor, felhõtlen öröm. Azt hiszem, a turistamagazin fotóján egyértelmûen látszik… Minden feszültség és figyelem, ami eddig bennem maradt felengedett. ITT vagyunk! Beértünk! Megcsináltam, képes voltam rá. Tapsvihar, éljenzés, gratuláció. Kábán örömittasan adom oda itinerem, percekig tanulmányozom a köveket, háromszor kérnek meg rá, hogy válasszak oklevelet, mire képes vagyok felfogni… Megjött a gratuláció, majd kérdezik rögtön: Levest?
Fürdést! Elbotorkálok mezténláb, lemosom magamról az út porát. Frissen teljesen átöltözve jelenek meg, kicsit bicegek, de boldog vagyok. Iszom a sört, eszem a levest beszélgetek, és úgy tapsolok a késõbb beérkezõknek, hogy átéljék azt, amit én. Beért a Mátra itinerének magyar hangja Zsófi és túratársa (nevére nem emlékszem, nagyon szótlan volt), Beért Höri, Varnyu Gyuri, Lestat. Mindez nem egyszerre, percekkel, órákkal késõbb. Megvártuk a söprût is. Neki is jár a taps!
Lassan indultunk haza, nehéz szívvel búcsúztam, nehogy ott ragadjak, inkább elindultam, majd míg vártam a kocsi tulajdonost és társaimat stílusosan lefeküdtem az aszfaltra és szundítottam. Elégedetten és kábán. Gabi keltett, hogy indulhatunk… Õ a kocsiban aludt. Én félig aludtam félig Vinatival beszélgettem. Talán most jobb volt a helyzet, mint Iszkiri után…
Hazaérve aludtam, tettem vettem, a fél vasárnap észrevétlenül telt el. Hétfõn izomláz nélkül ébredtem. Csak a talpam az átázott és állandóan megrongálódó talpam volt, ami nem jött helyre (külön életet él, nem tudom mit találjak ki rá…). Ennyit jelent kérem. Ennyit jelent a társaság, a küzdelem, a felkészülés, ennyit jelent a szervezés és az ellátás.
Köszönöm a Mátra 115 kitalálását. Igen meg fogom még csinálni, ebben biztos vagyok. Minden pontõrnek, önkéntesnek Nagyon köszönöm a kedvességét a kiszolgálást, a mosolyt a bíztatást.
A túratársak most is bizonyítottak, egymást segítettük támogattuk. Egyedül igazán nagy kihívás lehet ezt teljesíteni, de úgy, hogy velem végig voltak igazán könnyû dolgom volt. Ezt többször is megkaptam. Igen jó túratársat választottam. Az akarat és erõ benne is ott van, már csak az, hogy teljesítette bizonyíték erre a tényre.
Nagyon jó volt Átol Csabi nyomában járni, vagy elõtte loholni. Egy igazi kemény túrázó, egy nagyon barátságos és közvetlen ember, aki már csak megjelenésével képes arra, hogy lelket öntsön beléd. Egy cseresznyeszedési elõnyre tett szert a végén. Mi sokat futottunk õ semmit sem… Mi sokat pihentünk, valószínûleg õ jóval kevesebbet… Ennyit a rutinról…
Köszönöm a finom sütiket az ellátást, még egyszer sajnálom, ami a GM sütimmel történt. :S
Végül Gratulálok mindenkinek, aki elindult, megpróbálta. Függetlenül attól, hogy sikerült-e teljesítenie vagy sem. Feladni sokkal nehezebb, átnevezni is nehéz szívvel nevez át az ember, de aki ezt a döntést meg tudta hozni magában nem vereséget szenvedett, hanem nyert.
Bárki is festette az általam választott követ, mostantól szép helyen fog díszelegni a lakásban. Egy fa, az út mintha saras lenne. Azt hiszem az ez évi Mátra 115 túrát ez jellemezte.
Maradok tisztelettel:
A túratigris