2015

Index Fórum - Zoncsi

Mátra 115 - I. rész

- 98 km

- 4800 m szintemelkedés

- 17 óra 45 perc

------------------------

Ezek emberes számok, mégis savanyú a szám. Futó "karrierem" történetében először nem fejeztem be egy versenyt, amin elindultam. Igaz, a rendezők jó fejek, Medvegyu azt írta a nyavajgásomra, hogy "Nem lehet megmondani induláskor, hogy melyik távon indulsz." Igen, így kellett volna! Úgy indulni, hogy "Majd meglátom A Hidegkúti turistaháznál, hogy merre megyek. Csak sajnos hibáztam, és fennen hirdettem, hogy "én a 127 km-nek megyek neki". Így lett a sikeres teljesítésből kudarcélmény.

Pénteken odautaztunk Ildikómmal a tetthelyre. Gyöngyöspatán, közvetlenül a cél mellett foglaltunk szállást 2 éjszakára. (NandiMagdi Vendégház, csak ajánlani tudom!) Ám mielőtt elfoglaltuk volna nyugvóhelyünket, még átruccantunk a rajti-partiba. Átvettem a rajtcsomagot, az új traxpace-szel összekötött chipes karszalagot, majd átmentünk Balázs (ubalika) családjával karöltve az út másik oldalára a Bari Tanya töltött lángosos, tócsnis (itt macok) bulijába, ahol jól belakmároztam. Közben sok ismerős, akikkel megbeszéltük a várható nehézségeket, biztattuk egymást vagy csak kvaterkáztunk. A hangulat kicsúcsosodását már nem vártuk meg, hazaautóztunk, megittunk egy pohárka bort a háziasszony jóvoltából, aztán szundi.

Reggel fél 5-kor csörgött a mobilvekker, gyors kajálás, pakolás, majd a ház elől indult a busz 5:20-kor. A lépcsőjén még le is tudtam ülni. Szerencsére elég hamar átértünk, még ittam egy kávét, újabb üdvözlések, kézfogások. Sok az ismerős, pár szót váltunk Pap Gabival (persze nincs terv :), Lúdtalppal, Cilivel (sárcipő), ...

A rajtjelről lemaradok, de a mezőny közepét még elcsípem. Hamar összeállunk Rácz Tibivel, és nagy pofázás közepette túl is futunk a legelső leágazáson. Pont úgy, mint Yoyokával vagy 3-4 évvel ezelőtt az akkor még létező 55-ös táv elején. Most könnyebben megússzuk, 50 méter után utánunk füttyentenek. A meglepetés, hogy rövidesen beérnek bennünket Pap Gabiék a román sráccal! Ezek szerint még ennyi év után is be lehet nézni ezt a jó kis kanyart. Túl szép az a patakmeder! Gabiék minden bizonnyal nem úszták meg +100 méterrel. Vicceskedtem is nekik, hogy mindig a kezdőkkel van a baj. Megúsztam orrba vágás nélkül. :)

Sokan sokszor mondták a verseny előtt, hogy ne siessek, nagyon tartsam vissza a tempót. Én igyekeztem. Szerintem az első 10 km-en nagyjából ment is. Aztán igyekeztem érzésből menni. Olyan tempót választottam, amitől nem érzem, hogy kikészít. Azért próbáltam tempósan mászni a kaptatókon, és kocogni az enyhébb emelkedőket.

Azt is megkaptam tanácsként, hogy ne egyek annyit, mint amit a szemem kíván. Oroszlánváron így csak 3 féle sütit ettem. :) Ott volt Ildikó banános csokis piskótája is, aminek csaptam is gyorsan egy kis reklámot.

Kékesre (17 km) 2 óra 38 alatt értem Cili, Tibi és László Szilvi társaságában. Szilvi folyton panaszkodott, hogy nem kap levegőt, mert megfázott. Ehhez képest 23:35-öt ment a hosszún. :)

Itt sem akartam elkapkodni a továbbállást, szerencsére a pontőrök nem rakták ki a sütiket, így nem volt kísértés.

Jött a "zuhanás" Sombokoron keresztül Parádsasvárra. Én igyekeztem féken tartani a lovakat. Lent a faluban viszont az aszfalton már kijött, milyen meleg van. Süti, sós paradicsom, ital töltekezés, majd tovább Bartakovics Balázzsal. Közben nejemmel sűrű sms-váltások, mert bedöglött a telefonja, és így próbáltam segíteni. Balázs meg is jegyzi, hogy amikor nem a telefonon lógok, egész jól haladok. :)

Galyára minden szempontból meredek a kapaszkodás, sütött bennünket a napocska rendesen. Galya I-en nem akartam sokat vacakolni, kulacstöltés és tovább le Mátraalmásra. Jól lehetett menni. Lent pedig nagy örömünkre görögdinnye az asztalon! Pár hasáb azonnal bekebeleződik. A pontőr megkínál egy kis kékkúti fürdéssel is, nem tudok neki ellenállni. Eztán jön az egyik legmeredekebb kaptatás vissza Galyára. A visszaút felénél Balázs már állva hagy. Innentől kezdtem érezni, hogy valahogy nem megy úgy, mint kéne.

Galya II-n leves, Millers és a többiek felváltva ugrálnak körülöttem. Míg belapátolom a levest Pygmea (Kata) jégzselével legyúrja mindkét vádlimat. (A fene se érti, miért ez a túra a legnépszerűbb évek óta a szavazáson...)

Közben kicsit böngészem a térképet, de nem vagyok a dolog nagy tudója, ugyanis a fejemben úgy áll össze, hogy innen "legurulunk" Mátraházára. No a fittyfenét. Persze, hogy jó kis mászás van benne. Mire felérek, lóg a belem. Van azonban egy remek színfoltja a szakasznak, barátnőjével túrázó kedvesemék várnak félúton, és kapok egy kis naptejezést, dédelgetést az elvonuló sporik nagy megrökönyödésére, akik minduntalan meg akarnak állni csip leolvasásra.

Mátraházáról Lajosházáig megint Cilivel csapódunk össze, jól jön, hogy állandóan nézi a gps tracket az óráján. Ott újabb dinnyézés, de már nem nagyon megy semmi más. A süti sem, pedig ettől féltem. rendületlenül iszom, eszem a sós paradicsomot, sőt a sótablettát is bevetem, de az erő elhagy. Felfelé Mátraszentimrére azért ráakaszkodom Cilire és Szilvire, bírom tartani velük a lépést hellyel-közzel. Hosszú az út, a lankásabb részeket kocogom, beelőzök egy tempósan gyalogló versenytársat, de csak azért, hogy mikor én is gyaloglóra fogom, visszaelőzzön. A végén megjön hátulról Boszi Ildi, és csak azért nem ő ér előbb a kocsmába, mert Kerekes Petiék leállítják.

60,5 km, 3400 m szint. Utóbbiban több, előbbiben kevesebb, mint a fele. És én határozottan nem vagyok jól. Itt aztán megpróbálom elsütni a csodafegyvert. Megeszem a levest, aztán kérek egy pohár sört. Megiszom, várom a hatást, semmi. Még fürdök egyet a kék kúton, aztán továbbállok. Persze mindez nem addig tartott, amíg elolvastátok.

Innen Szorospatakig jól lehetne csapatni, de nem esik jól a lefele sem. Összecsapódok 2 román lánnyal, dumálgatunk, hagy menjen az idő. Később kiderül az egyik a pályacsúcs-tartó Marius barátnője. Marius azt mondta neki, hogy jöjjön ide nyugodtan erre a 90-esre, nem szintes a pálya. Paula mondta, hogy ezért még később számolni fog vele. :)

Szorospatakon minden mindegy alapon pihenés, és egy újabb sör. Hogy érthetőbb legyen, miért ezt a módját választottam az erőszerzésnek, nem a lábam volt kipurcanva, hanem a szívem, a tüdőm, a keringésem, a felsőtestem. A légzéssel voltak problémáim, és ez nem szokott jól elsülni. A sör viszont húzott már ki ilyen csávából tavaly a T100-on.

Most viszont nem hozta a formáját. Gyenge kocogással indultam ki erről a pontról is.

Folyt. köv. :-D

Mátra 115 - II. rész

Említettem a sztori kezdetén, hogy elkövettem azt a hibát, hogy én a hosszú távot akartam teljesíteni, ahelyett, hogy azt mondom, majd a Hidegkúti szétválásnál eldöntöm, merre megyek.

Nos, nem ez volt az egyetlen baklövésem. Nekem időtervem volt. Én magam is tudtam, hogy hiábavaló, sőt irreális számolgatni, időt belőni, mégis kinéztem Sznopek Józsi tavalyi 20 órás teljesítésének részidőit. Plusz azt is számolgattam, hogy ha 1 óra 40-es 10 km-eket megyek (átlagosan 10 perc/km), akkor az táv idei meghosszabbításától eltekintve 20 órán belül lehetek. (Vagyis 20 és fél óra körüli idővel akár célba is érhetek.) Ezt teljesen nem tartottam lehetetlennek, de utólag látom, hogy azért elég tévesen számolgattam. És bizony hiányzott a kalkulációból az időjárás, mint paraméter. Nagyjából Lajosházáig, Mátraszentimréig (60 km) tudtam az időkereten belül maradni, utána folyamatosan romlott a teljesítményem.

Ott tartottunk, hogy elhagytam a Szorospataki frissítőpontot nem túl fickós állapotban. Ekkor már lassan 11 órája voltam úton, igaz ebben már benne volt vagy fél óra "depózás". A következő szakasz Ágasváron végződött. És a rosszabbik oldaláról kellett felhágni rá! Gyűjtöttem is hozzá az erőt, hagytam az idő közben ismét feltűnt Pauláékat látótávolságon kívülre kerülni. A résztáv nem volt hosszú, de az 5 km-hez 500 m szintemelkedés is tartozott, amiből 100-at az utolsó 3-400 méteren vesszük fel. Ez még a Mátrabércen lefelé is gyilkos érzés szokott lenni 35 km után, itt viszont 70 km-nél voltunk és fölfelé kellett kaptatni.

De túléltem. Próbáltam ugyan lejjebb csalogatni a pecsételős pontőröket a csúcsról, de nem jöttek. Aztán visszaugra-bugráltam a turistaházig, és kellemes meglepetésként magamba tudtam erőltetni egy szelet pizzát, plusz némi rizskochot. (Mondom, itt habzsi-dőzsi volt végig! :) )

Ildikóval megbeszéltük, hogy a túrázásukat befejezve ő kijön elém kocsival Fallóskútra, így könnyű szívvel vágtam neki az odavezető útnak. Főleg, hogy még lejtett is. :) Aztán persze emelkedett is, de a drágám elém jött, így az utolsó pár kilométert együtt gyalogoltuk le.

Ekkor vallottam be neki, hogy az én fejemben már erősen fogalmazódik a gondolat, hogy átváltok a rövid távra. Ugyan a lábam bírja, de a keringésem, szívem eléggé kivan, és még rengeteg nagy hegy lenne előttem. Támogatta az ötletemet. Hiszen így akár éjfélre már otthon lehetek a szálláson mellette az ágyikóban. :) De mondtam, még meglátjuk, hátha csoda történik. (Nem szokott. :) )

Fallóskúton eszegettem kicsit Makiéknál, majd levetettem a sótól teljesen összeállt trikómat és helyette egy frisset vettem fel. Sör is volt, de megbeszéltük Ildikóval, hogy még átautózik Mátrakeresztesre is, és majd csak ott kapom a jutalomfalatot meg. Át is kocogtam, a falu szélén már várt a sör. Finom barna! Langyos volt, de kit érdekelt. Még meg is kínáltam egy-két épp áthaladó kollégát. Aztán érzékeny búcsút vettünk és elkezdtem felfelé kaptatni a turistaház felé. És hogy ne legyenek a dolgok egyszerűek, elkezdett hatni a sör, elkezdtem jobban lenni. Alig hogy megalkudtam magammal az átnevezésről, elkezdett motoszkálni bennem, hogy de nem ezért jöttem, és lehet, hogy végig tudnám csinálni. Szenvedéssel, de meglehetne.

Míg így poroszkáltam az egyre sötétebb erdőben, elértem a házat. Ott aztán volt minden, többek között nagyon finom gulyásleves, ami még ráadásul jól is esett. Megettem, kértem egy kávét is, kólát is kortyoltam. Közben ment a harc. Azonban miközben minden elfogyasztottam, szép lassan ismét erőt vett rajtam a gyengeség. Újra nehéz lett a légzésem. Aki még nem fáradt bele a túl hosszú ideig tartó sportolás közben erős légzésbe, az nem tudja, milyen érzés. Olyan izmok fáradnak el közben, amik máskor sosem szoktak. Újra elővettem a térképet, konstatáltam, hogy erre 45 km, benne a Muzsla, amiről lefelé és végtelen hosszú az út, fel meg még inkább, a Havas, amit még nem ismerek, de előre ijesztgettek vele, és a többi kisebb-nagyobb pukli. Fél 10 volt és ez még 8-9 órát kívánt állapotomtól függően. Arra meg 16 km és "csak" 2 csúcs. Túl könnyű volt választani.

Felvettem a fejlámpámat, majd az ajtóhoz somfordálva diszkréten megkérdeztem az egyik pontőrt, mit kell tenni, hogy átnevezzek a 88-ra? Mire ő: "Gyere, visszamegyünk a házba! Figyelem!! Átnevezés a 88-asra!" No mondom bakker, nem lehetett volna halkabban? Úgy érzem magam, mint a faszi, aki kondomot akar venni a gyógyszertárban. Mire ő: "Ja, hogy péniszgombára gyógyszer?!" :-))))

Hát ilyen észrevétlenül kerültem át az egyik táblázatból a másikba. Világos-hegy után jött is pár aggódó sms, hogy hová tűntem a versenyből! Ebből tudtam meg, hogy figyelnek. :)

De a hazaút azért nem volt olyan egyszerű, mint képzeltem. Tóthegyes simán megvolt. A sok rendkívül készséges, barátságos frissítőpont közül nekik adtam a jogart, mert ők pálinkával is megkínáltak. Én meg elfogadtam. :)

Aztán jött a Világos-hegy amit 2 spartathlonista őrzött. Csodaszép az a pont a végtelen csillagos égbolttal a fejünk fölött. Leereszkedni onnan viszont rémálom volt. Iszonyú meredek és tiszta sima csúszós por. Kész csoda, hogy csak egyszer estem el, és pár egy olyan gátülés pózt vettem fel, amiről nem is tudtam, hogy képes vagyok rá, semmim nem szakadt, nem tört. És még be sem görcsöltem, csak egy kicsit, pedig már közel jártam a 90. kilométerhez.

A hegy lábától már nem volt különösebben szintes, sőt, sokszor kellemesen lejtett is, így szinte végig futottam. Egyszer meg kellett ugyan állnom, mert éreztem, nem csak a lelkemet nyomja nehéz teher.

Az út vége sajnos elég méltatlan lett a pálya egészéhez képest, hatalmas pampafű szerű füvekkel borított mezőkön, kökényeseken gázoltam keresztül. A Jurassic Park jutott eszembe, és vártam, mikor ránt le egy raptor. A falu előtt újra beértem román barátnéimet, aki már inkább csak gyalogoltak, de az érkezésem kicsit meglendítette őket is. Kis idő múlva pedig beért bennünket a hosszú táv győztes párosa, Marius és Pap Gabi. Látszott a mozgásukon a megtett út, de futottak, és határozottan gyorsabban, mint mi.

A falu elején még volt egy kis bóklászás, mikor hirtelen a falu helyett a hegyoldalba kanyarodott a fényvisszaverők sora, de végül megtaláltuk az utat, és a pincesor majd a templom érintésével beértünk az iskolaudvarra, a célba.

Aztán megittam egy sört. :)

Itt kéne befejeznem, ez jó végszó lenne, de helyet adok egy kis utószónak is.

nem mentem azonnal haza, még megvártam, míg befut az élmezőny, ettem is egy kicsit. Nyakas Gábor úgy ért be, hogy leugrott a majd méter magas falról, majd még látványosan pattogott kissé, hogy mutassa, mennyire friss. de leginkább boldog volt. Aztán leült, lefeküdt és úgy maradt. :)

Utána jött be a kolozsvári Kovács Zsolt és ubalika (Újhelyi Balázs) Pap Gabiékhoz hasonló békés egyetértésben. Balázs rögtön ki is fejtette, hogy ez nem embernek való. :)

Aztán még befutott Nosza Gabi elég jó állapotban.

Több embert már nem vártam meg. Választottam egy 88-as követ és hazaindultam.

Forrás 1. - Forrás 2.

Index Fórum - Lúdtalp

M115 – 88 (98 km) a „Vigaszág”

Már 4 éve is meg kellett állapítsam, hogy a szervezők végtelen empátiáját, emberségét tükrözi a Hidegkútról (80 km) induló, akár Vigaszág-ként is nevezhető 15, illetve ez évben 18 km-es menekülő útvonal kijelölése, már-már „felkínálása”. Kis szerencsével az éjszaka beállta környékén elérhető ez a vízválasztó jellegű – a többihez hasonlóan elképesztő ellátási színvonalú – HabzsiDőzsi Pont. Etetnek, itatnak, kényeztetnek, s közben mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, „igény szerint” (a kritika legcsekélyebb jele nélkül) neveznek át, az amúgy valljuk be megfutamodást jelentő rövid távra úgy, hogy a végén még célkövet is adnak érte…

Ez a gesztus amúgy önmagában jellemzi a túra szervezőinek számomra felfoghatatlanul baráti és egyúttal nagyvonalú hozzáállását. Nem volt olyan pont, ahol ne kapták volna ki a kezemből, az itneres zacskómat pecsételésre, vagy ne töltötték volna meg a kulacsaimat sponserrel, colával, vagy mással másodpercek alatt. Akadt hely ahol szinte még be sem értem, már „lecsippantottak” anélkül, hogy észrevettem volna, vagy lefürdettek, lefektettek, betakartak. Volt olyan pontőr, aki 3 ponton volt talpon reggeltől másnap délig, s akárhányszor találkoztam vele ott volt a mosoly az arcán.

Persze az egyik csúcs, a célban fogyasztható esti gulyás előtt, a hideg Staropramen-nel a kézben sörözgetve a célhelyszín úszómedencéjében sztorizgatni. Bevallom a reggelire kínált lecsó kihagyását szinte jobban bánom, minthogy elbuktam a teljesítői pólót, de úgy éreztem az már tényleg nem fér bele vacsora után pár órával, főleg ha beleszámítom az előző nap letolt kókoszgolyók, pogácsák, házisütik, szalámis-szendvicsek, levesek, rizskókok, pizza által bevitt kalóriamennyiséget.

Otthon a zuhany alatt azon merengtem – jó két kilóval kövérebben, mint a rajt előtt - hogy hogyan képesek a pontőrők a hatalmas kannákat felcűgölni Tót-hegyesre, vagy Világosra, nem beszélve az előbbin kínált lekváros palacsinta hegyekről, amit – ne felejtsük el - valakinek még ki is kellett sütni…

A táskámat kipakolva kezembe akad a csippantót tartó kis szalagocska, ami persze szintén M115-ös díszítésű, és persze a kis kézzel festett célkő. Én egy söröskriglis fűben fekvős túrázósat választottam – úgy éreztem ezt „megérdemlem” (bár JB sörrel jelentősen jobban gazdálkodott…)

Köszönöm, jó volt veletek. Őrültek vagytok!

Zárásul egy kis sztori.

Világos-hegy 88 km. 10 km még a cél. Löw Andrissal beszélgetünk kicsit az UltraBalatonról, körbenézzük a hegyeket, majd diplomatikusan vázolja az előttünk álló útvonalat…

Gyökkettővel csoszogunk lefelé a meredek, poros csúszós hegyoldalban. Egyikünknek sincs már kedve lesérülni én mégis dobok egy kőkemény seggest, magam alá hajtogatva a lábamat. Szerencsére a szalagom nyúlt eleget, ezt most megúsztam. Ráadásként, még egy tüskebokor tart vissza a bőröm alá csimpaszkodva, de végül nagy nehezen levergődünk a dózerig. Visszanézünk a Világos-hegy felé, s látjuk, hogy jó ritmusban mozog két fejlámpa. A leggyorsabb hosszútávosok lehetnek, egyezünk meg. Na ezt azért nem hagyhatjuk. Így is elég silány a bizonyítvány, de hogy + 30 kilivel még hátba is verjenek? Harc nélkül nem adhatjuk meg magunkat. Recsegve ropogva indítjuk be a kocogást, alig észrevehetően gyorsulunk fel, de azért egy elfogadhatónak tűnő utazótempót mégis felveszünk. Szerencsére könnyen megtaláljuk az útvonalterelést, de a meglepi kanyarok, mászások, derékig érő gaz újra megfog minket. Egy hosszabban belátható szakaszon hátranézünk, s a két fejlámpa mindössze pár perc távolságnyira zsugorította a bő negyedórás különbséget. Ismét futni kezdünk, emelünk egy kicsit az intenzitáson , újra elkezdünk izzadni. Emelkedő jön, csak sejtjük a tetejét, de bevállaljuk a futást, csak így van esély lerázni a “kihívókat”. A lihegésem kezd hörgésbe fajulni ahogy átbukunk a dombocska túloldalára, de végig megmarad a futás. Kezdem élvezni: végre, mintha élnék. Újabb kanyar, majd domb, újabb hörgés, de vesszük az akadályokat. Távoli még a templom, pedig még azon túl a cél, legalább 15 perc amennyit ki kell tartani. Úgy érzem ez menne, de nem tudom mit bírnak a mögöttünk lévők. Próbálunk hátranézni, de a fejlámpák ezúttal nem tűnnek fel. Balázs megnyugszik kissé, olyannyira, hogy dobna egy sárgát is, de nem engedem, nem pazarolhatjuk el az előnyünket. A faluban még egy emelkedő jön, ezt már sétálnunk kell, de védhetőnek tűnik a pozi. Fentről aztán megint tűz elefelé, sikánok, szerpentinek, hajtűkanyarok, lépcsők, rohanás a házacskák között. Balazitonak St. Gervais jut róla eszébe, valóban emlékeztet kissé. A templom mellett a macskakövön egy kis bizonyatalanság, de közben feltűnik a cél és beérünk. Legalább ennyi… ha már Balazito tavalyi pályacsúcsától 4,5 órával el is maradtunk. A célban várjuk az üldözőket, de csak nem jönnek… Végül leesik a tantusz: nem lehetett másképp, minthogy a fényvisszaverőket néztük versenyzőnek… Na mindegy, így legalább futottunk is egy kicsit, meg éjfél előtt be is értünk.

Na hajrá!

Forrás

TTT túrabeszámoló - Atomcat

Lassan 93 éves és még életébe nem ivott Isostart. Épp pakolok, mérem ki az izót, mire nagymamám megkérdezi, mi az a titokzatos fehér por, amit méregetek. Apukám viccesen megjegyzi, hogy “dopping”. Gyorsan az orra alá dörgölöm a szöveget a dobozról, miszerint a tartalom igazoltan doppingmentes. Nem akartam, hogy nagymamám csalónak bélyegezze unokáját. Nagymamám öreg kora ellenére igencsak érdeklõdik a világ dolgai iránt, így az Isostar is megmozgatta a fantáziáját. Ivott is egy pohárral, és be is jött az enyhén citromos íz:) Kár, hogy az idõs izületekkel nem mûvel csodákat, pedig ha így lenne, szerintem ketten indulunk másnap.

A 2013-as depólistám nincs meg, újra agyalok a csomagbeosztáson. A lámpa Mátraszentimrére megy, bár a sötétet Ágasvárra remélem. Este 10-re a teljes cucc összeáll, bõrönd bepakolva, depócuccok összerakva, hátizsák súlyminimumon, botok, fejpánt. Kész. Anyukámra még vár egy esti menet a sajtos sütivel (köszönöm innen is!), én viszont rövid úton elteszem magam az ágyba f. 11 körül.

Meglepõen jól alszom, de reggel fél 5-kor megébredek. Végül hn 5-kor kelek. Gyors készülõdés, egy 3 tojásos tojásrántotta gyulaival, az elmaradhatatlan kakaó, és 5:21-kor már robogok is a Suzukival Kisnánára.

Fél hét körül gurulok be a rajt melletti parkolóba. Ekkor még nem extrém nagy a zsongás a start környékén, durvábbra számítottam.

A startban rögtön összefutok Berta Gabival. Ma pontõrködni fog. Múlt héten a K100-at tolta, és inkább a pihenésre szavazott. Érthetõ. Sütit leadom, Koppánynál fizetek és átveszem a startcsomagot.

A WC elõtt ipari sor áll, inkább kihagyom. Hamarosan megérkezik Ferenci Laci is. Õ múlt héten a K100-at nyomta, 20 órán belül. Kedvence a “Nagy Kombináció” - K100-M115, és idén is megpróbálkozik a mutatvánnyal. Hajrá!!!

Az indulás elõtti percekben még Szlatki Gabival is összefutok egy gyors köszönés erejéig, aztán felvonul a mezõny a képzeletbeli startvonalhoz. Dobpergés, visszaszámlálás, és 7:00-kor nekilódul a M115 2015-ös mezõnye.

Az elsõ 2 km-en a friss erõ és a közel vízszintes út repíti a népet. Én is jól haladok, mire az etap végére érek, 6.3-at mutat az átlagsebesség. Mosolygok is egy sort, hogy legalább van mirõl rontani:)

Sokat vacilláltam a túra elõtt a követendõ taktikán, mivel elõzõ két alkalommal csak “passzív” résztvevõ voltam Ferenci Laci túravezetésének köszönhetõen. Végül amellett döntöttem, hogy a túra kezdeti szakaszán 150-es maximum pulzust engedek magamnak, a 60. km-tõl meg úgyis annyira elfáradok, hogy már nem a pulzusszám lesz mérvadó, hanem hogy mit bír az izomzat:)

A fenti szabályt maximálisan betartva kapaszkodtam a 19 hegybõl álló kihívás elsõ csúcsára, a Jagusra. A mezõny eléggé egyben haladt. A lefeléken egyesek bele-belefutottak. Én inkább spóroltam az izületekkel és combizmokkal. Tudtam, hogy a vége semmiképp sem lesz leányálom, van még mire tartalékolni. A Jagusra kapaszkodva botlok Andrisba, akivel pár túrán küzdöttünk már együtt, többek között élete elsõ Iszinik 40-én is, 2011-ben (abban az évben Matyival nyomtam a 100-as távot). A Jagusra menet ér utol minket Gabi is, aki a startot picit “elaludta”, de gyorsan behozta a mezõnyt.

Jaguson idén a csodálatos panoráma magányosan, ellenõrzõpont nélkül várja a résztvevõket. A csúcsról lezuhanunk Oroszlánvár tövébe. Kellemes meglepetésként a lassan felcseperedõ fiatalos már jó árnyékot nyújt az egyre erõsödõ napsütéssel szemben.

Odafent az elsõ csipbeolvasás, pecsét, sütemények, és víz. Bekapok ezt-azt, de még javában kitart a reggeli tojás.

Friss erõben két újabb hegyet darálunk le. Ha így megy tovább, nem marad a túra végére!:)

A Markazi-kapu után a tél hátrahagyta rombolásban vezet tovább utunk. Sajnos a tavaszi mátratúrák után nem sokat javult egyelõre a helyzet. A kidõlt fák között küzdve ér utol Zoli Zebegénybõl. Még a Teleki 50-en elegyedtünk beszélgetésbe, elõtte csak látásból ismertük egymást. Érdekes módon vele csak ezen egy alkalommal futottam össze a 127 km-en.

Szerencsére a mezõny már kicsit szóródott, nomeg a túra nem is az a tömemgmozgalom jellegû:), így különösebb fennakadások és sorbanállások nélkül elérjük a Disznó-követ, onnan pedig szabad a pálya Kékesig. Elõzök egy adag embert, mert nem tetszik a 135-ös pulzus, a Kékesre fel túlzottan uncsi:) Hamarosan a 150-es plafonommal haladok a Sas-bérc irányába.

Kékesen vár ránk az elsõ Mennyei Frissítõpont. Csak ami a síház elõtt van, az bõséges lenne egy átlagos túrán, de ez itt a M115. A házban további nyalánkságok várnak ránk.17 km-el a hátunk mögött kell is a frissítés, fõleg hogy még 110 km vár ránk a maga közel 6100 méter szintjével.

A pontból Andrissal együtt indulunk. Nem sokkal késõbb Gabi elrohan mellettünk, Andris a nyomába ered. Én maradok a “nõ és villamos után nem futunk” elvnél, különösen a hátralévõ még kb. 24 órányi gyaloglásra gondolva:)

Parádsasvárig magányosan haladok, néha-néha egy-egy lelkes csoport ér utól, akiket jellemzõen az emekedõkön lehagyok, lefelé meg beérnek, mivel ott futnak. Nekem ezen a túrán az egyenletes haladás jobban bejön - úgy már sikerült:) Sasvárra ereszkedve a távolban Ágasvár csúcsa, mellette pedig a Muzsla jellegzetes tömbje köszönt. Az még igencsak a jövõ. Ágasvár 70 felett picivel, Muzsla pedig pontban a 90. km-ben lesz. Még 25-nél sem járok - mosolygok magamban. A völgy mélypontjához közeledve a magasság csökkenésével fordított arányban növekszik a hõmérséklet. A Nap lassan közelíti delelési pontját. Ragyogó fényét az égen egyetlen felhõ sem akadályozza.

A bakancs egy helyen elkezdi picit kidörzsölni a talpam, de nem vészes a dolog, csak ferdébb terepen érzem a bal talpam picit. Van nálam leukoplast, ha romlik a helyzet, leragasztom. Korai még a dolog, még kb. 102 km vár rám ma-holnap.

Sasváron éppen akkor érek a pontba, amikor Gabi elindul. Meglepetésemre Berta Gabi is a pontban, pedig reggel még azt ígérte, hogy legközelebb csak 80-nál, Hidegkúton talizunk. Viccelõdünk is egy sort, hogy gyors volt ez a 81 km, és ha így megy tovább, még világosban beérünk. Na ja, csak melyik nap?:) Gyors kaja, aztán szedem is a lábam tovább. Galyán majd töltök, ott leves is lesz.

Gabi egy fa árnyéka alatt bevár, így megszaporázom lépteimet, és végül együtt küzdünk Galya-tetõ felé. A Lipótok eleje a meredek kapaszkodó ellenére kellemes, mert árnyékos erdõben haladhatunk. Hamarosan elérjük a fiatalos részt, és a korábbi kellemes árnyas haladás helyébe a kitett gerincen, totál napsütésben lépdelés lép. Páran meg-megállnak a kapaszkodón, de sajnos a tektonikai mozgások és az erózió legnagyobb bánatukra lényegében semmit sem változtat ezen szösszenetnyi piehenõk alatt a Lipótok magasságán:)

Az áfonyás igencsak gyatra, bogyónak nyoma sincs. Hamarosan elérjük a Mátrabérc útvonalát, és jobbra fordulva ráállunk Galya irányára.

A tetõig kicsit beszélgetõsebb szakasz következik. A pont közelében megjelennek az elsõ droidok, akik már a Galya-kört megcsinálták, és már Mátraháza felé robognak tovább. Nekünk ez még picit arrébb van. A pontban Gabit sikerül leöntenem levessel egy félresikerült depócsomagbontásank köszönhetõen. Igencsak röstellem a dolgot, és a söröm megosztásával próbálok javítani a helyzeten.

A kaja-pia után együtt indulunk tovább. A toronyépítés miatt hajtott úton megyünk fel a csúcsra, így megspórolhatjuk a lépcsõzést. Hamarosan lefelé adjuk az orrunkat, és Gabi el is húz. Nekem sok lenne ez a tempó 127 km-re, inkább haladok a saját ütememben.

Mátraalmásra menet útbaigazítok egy adag, épp eltévedõben levõ emberkét, aztán kb. együtt érünk le a faluba. A fõtéren újabb jó adag ellátmány. Sokat nem bírok enni, de azért a felkínált dinnye kihagyhatatlan.

Mátraalmásról Galya nem annyira sok, mint az elõzõ körben a Lipótok felõl (ott 600 méter volt a szint, itt kb. a kétharmada), viszont a kisebb szintért a Galyavár meredekebb emelkedõje kárpótolja az erre tévedõ túristát. A faluban ipari meleg van. Örülök is neki, hogy hamarosan visszakapaszkodunk a fõgerinc magasságába. A kitett aszfalton nem móka a menet a gatyarohasztó hõségben. Végre eljön az aszfalt vége, majd hamarosan újra erdõ.

Az út kevéske teketóriázás után nekiugrik a Galyavár gerincének. Már lentrõl, a faluból szemezgethettünk a ránk váró tisztes kis szinttel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy repültem felfelé.

Odafent EP. A szokásostól eltérõen a várban. A pontõr ideális helyet választott. Kellemes szellõ, a fák levelein átszûrõdõ kellemes napfény, és a magasságnak köszönhetõen immáron élvezhetõ hõmérséklet jellemezte ezt a pontot.

Innen Galya lényegében már be van véve. Még játszik picit a hegy, de hamarosan bekötünk a Mátrabérc Galya-Piszkés közti kellemes szakaszába, valahol középtávon, ellentétes irányban. Biatlon pálya, fel a csúcsra, majd percek múlva újabb frissítés az immáron másodjára meglátogatott galyai EP-ben.

A pontban utolérem Gabit, és együtt indulunk el. Sokat nem megyünk együtt, mert ma magasabb az órajele, mint az enyém. Mondom is neki, hogy nyugodtan rohanjon. A Nyírjesi-erdészházig lényegében egyedül haladok. A természet lágy ölére szólít valahol Galya után pár kilométerrel, de egyébként eseménytelenül telnek a méterek. Egy adag ember ér be, azon viccelõdünk, hogy meddig tartana a túra, ha a pontokban pálinkát osztogatnának.

A Hatökör-uránál egy vízbõl lassan kifogyó pont fogad, de azért jól jön az a pár deci, amit adnak. Nekem is épp fogytán a készlet.

Mátraházára egy izmos kis emelekdõvel indulok tovább, ami emlékeimben jóval hamarabb megenyhült. A pontot elérve Vinatival hoz össze s sors. Jó újra látni, legutóbb a startban köszöntöttük egymást. Most éppen mentateát osztogat, ami igencsak telitalálat volt a nagy melegben. Itt újabb saját depó vár rám. Az sört letolom, az izot elteszem Lajosházára. Eszek ezt-azt, aztán nekiesek a Galya óta tartó pihentetõ szakasz utolsó etapjának, a Mátraháza-Lajosháza szakasznak.

Lajosházára menet akadok össze Lovas Lacival, akivel a túra végéig együtt megyünk. A Bükkös-kútnál követjük a jelet, nehogy már ott bújjon meg egy elõre be nem jelentett EP:) Laci elmeséli, hogy eddig egy K100-a és egy Iszinike van, de most úgy gondolta, belefog ebbe az õrültségbe is. Megnyugtatom, hogy ez most azért egy fokkal durvább lesz, fõleg az extra 3 kilométerrel a végén:) A gyönyörû, moha fedte kõgörgeteg már Lajosháza közeledtét jelzi. Hamarosan alá is szaladunk a patakvölgybe.

Lajosháza szokásos bõségével fogad minket. Most már ideje betolni egy szalámis kenyeret is. Végül a pálinkát inkább nem próbálom ki, a pontõrök igencsak óvnak a félresikerült fõzettõl. Nagyon sokat nem idõzünk. Ahogy kinéz, akár még Ágasvár környékét is elérhetjük lámpa nélkül. Lajosházával a túra “laza” szakasza is lezárult, innen egy izmosabb kis kapaszkodó indul Mátraszentimrére, összesítve 500 m feletti szinttel.

Átkelünk a patakon, majd hirtelen felszökéssel kezdünk. Lacit megnyugtatom, hogy hamarosan meg fog enyhülni, és a vaddisznórezervátum mellett lazulunk picit. Épp a külhoni létrõl (Laci pár évet élt Írországban) folyik a trécselés, meg a magyar valóságról, amikor két túratás leborít a Szalajka-ház felé. Szólunk nekik, hogy a várható eredménynek valószínûleg nem fognak túlzottan örülni, úgyhogy talán jobb lenne, ha követnének minket Szentimre irányába:)

A dózerútból hamarosan kiválik a hajdan volt piros sávból piros keresztté avnazsált jel és egyre izmosabban kezdjük ledolgozni a falutól minket elválasztó még kb. 300 métert. A trükkös szakaszt idén nem nézzük be, így úgy érünk Mátraszentimrére, mint akit dróton húznak.

18:35-kor csippan a csip az ellenõrzõpontban, aminek igencsak örülök. Lacival elfelzem itt rám váró sörömet, Vinati levessel kínál, és bíztat minket, hogy simán megcsípjük Ágasvárat világosban, ha ilyen jól haladunk.

A pontban kb. 15 percet töltünk, és már húzzuk is a belünket. Lacinak felvázolom a rövidtávú jövõt: le, aztán fel a Rubanya-rétre, kis tingli-tangli Mátraszentistvánon, aztán hajrá le Szoros-patakhoz.

A völgy aljára érve könnyítünk a ballasztvizen, és már koptatjuk is a szembe-domb közepesen meredek oldalát. A 100-as szint hamar megadja magát. A tetõre érve örömmel látom, hogy a Nap még el sem gondolkodott a lemenés gondolatán, megnyugtató magasságban repdes a horizont felett. Igen, elcsípjük Ágasvárat. Úgy számolom, fél tízre a csúcson leszünk.

A gondolat annyira lelkesít, hogy szegény Lacinak szinte végig csak azt ecsetelem, mindez mekkora fegyvertény, míg Szoros-patakra robogunk alá jóval 6 feletti tempóban. Szerintem picit örültnek néz túratársam a gyors haladás kapcsán így a 60. km felett, de a korábbi két menet fényében én átérzem, mekkora dolog az, ha Ágasvárat, az egyik eddig mindig éjszakai mumust átesszük a nappal birodalmába. Nagyon sokat jelent lelkileg, ha az ember látja, hova kapaszkodik.

A gyors tempónak köszönhetõen hamarosan meg is érkezünk az ifitábor épületéhez, ahonnan pár méter a pont. Ragyogó. Az idõ még csak 8 felé jár, még napfény is van, és újabb elõreküldött depó vár rám. A magneB6-om elteszem szûkösebb idõkre, a sört elfelezzük, eszunk-iszunk, és megindulunk az ágasvári menetnek. Felfelé egy sráccal kiegészülve hármasban kerülgetjük egymást. Nagyon élvezem, hogy látom a hegyet magam elõtt. A beszûkült, lámpafénnyi univerzumos esti menetnek még csak a szele sem csap meg minket. Végül a réthez érve kezd sötétedni. A ház mellett már látszik, hogy a csúcsmenethez bizony már elkell a lámpa.

A házba érve sajnos nem eszünk rizskochot, inkább zsákjainkat szögre akasztva nekimegyünk annak a kisebb horrornak, amit a rendezõség itt, a 72. kilométerben rejteget számunkra. Egyesek a hangyafingnyi fényben reménykedve lámpa nélkül indulnak velünk egyetemben a kiruccanásra, amit kissé nehezen értek. Még 55 km vár ránk, egy lámpakapcsolást talán megérne, hogy ne bicegve kelljen megtenni ezt a Mátrabércnyi távot egy rosszul sikerült lépésnek köszönhetõen. Egy srác elõttünk le is rúgja combbal egy kidõlt fa ágcsonkját, és hangosan ordít a sötétben. Mire odavetem neki, hogy talán lámpa kéne, hevesen tiltakozik, aztán a mi fényünket lopva jut fel a csúcsra:)

Az ágasvári felszökésben az a jó, hogy fel is, le is egy iszonyatos szívatás ebbõl az irányból. Annyira meredek, hogy lefelé is kiválóan fárasztja a hátrahagyott 4071 méternek köszönhetõen már amúgy sem éppen agyonpihent formában levõ combizmokat. Azért csak visszaereszkedünk a házhoz - a felfelé kaptató túratásrakat kitartásra bíztatva -, ahol szembesülünk a rideg ténnyel: elfogyott a rizskoch:(:( A túristaház megmaradása érdekében elfogyasztok egy sört (micsoda önfeláldozás!!!!):), és a rizskochot omlettel kárpótlom. Tulajdonképpen mindegy, csak energia legyen:)

Kb. 20 percet idõzünk odabent, aztán nekivágunk a falloskúti menetnek. Lelkem repes az örömtõl, hogy a ház megvolt lámpa nélkül, hát még attól, hogy a következõ igazán nagy mumus csak a Muzsla lesz. Addig is mennei kell, de azért a falloskúti és a hidegkúti mászás jelentõsen könnyebb, mint az elõbb emített.

Ereszkedés közben Lacinak elmesélem, hogy kb. mi vár ránk a Muzsláig. Néhányan elvétik a szalagozást, és a jelen ereszkednek le a Csörgõ-patak völgyébe, aztán a völgybe érve a rossz irányról gyõzködnek minket. Az órámon a track csíkja elég egyértelmûen mutatja a jó haladási irányt. Sok idõt nem is vesztegetünk rájuk, hagyjuk, hogy tovább tanakodjanak a sötétben.

Átkelünk a patakon, majd a túlparton nekivágunk az emelkedõnek. Ez a szakasz emlékeimben egy relatíve rövid felszökésként, és az azt követõ enyhülõ felmenetként élt. Nos, a relatíve rövid felszökés volt igazából a hosszabbik része, és utána jött a ténylegesen relatíve rövid, Falloskúttra vezetõ szakasz.:)

A pontba érve nem sok idõt töltünk el, de a mozarella isteni! Lédús energiabomba, alig bírom abbahagyni:) Hamarosan indulunk, majd Hidegkúton pihenünk inkább, ott újabb leves, depócucc, és az eddig megismert Mennyei Ellátmány vár minket.

A bitumenen caplatva beérünk pár túrázót, majd hamarosan következik a lemenetel a mátrakeresztesi vögybe. Az úton kanyarogva a kvantumfizikáról, az Univerzumról meg a sötét anyagról, és arról a sötétségrõl beszélgetünk, ami az emberiség fejében tátong egyelõre e kiismerhetetlenül nagy Világegyetemrõl.

Keresztesrõl ugye túl egyszerû lenne a Muzslára menni, ezért mi a faluból elõször felmegyünk a Hidegkúti th-hoz, hogy utána újból leereszkedhessünk a Muzsla tövébe, és csak onnan kezdjük majd meg a felkapaszkodást. Persze mindez, Keresztesen állva még igencsak a jövõ zenéje volt. Elõször az elõttünk álló háromszázpár métert kellett ledolgoznunk, hogy eljussunk az újabb Mennyie Pontba.

A Faluból majdnem a rossz jelen indulok ki, de 5 méteren belül korrigálok. A kapaszkodó a jóval korábbi órának és a jó formának köszönhetõen nagyon fekszik. Azért a tetõ egy kicsit nyögvenyelõsen jön el, de végre örömmel kiabálhatom hátra Lacinak, hogy “Itt a teteje!”.

A pontban Berta Gabi vár ránk ismét, és megküld egy jó adag levessel. Laci is lepihen, jól esik lecsüccsenni picit így 81 km után. Gabival megbeszélem a Mátrabércet, ahol kilõttem mellõle Oroszlánvár hírös csúcsán:) Utána vizet töltünk, eszünk-ezt azt, aztán belevetjük magunkat a Muzsla meghódításába. Kellemes élmény lesz ez, a fõleg majd a csúcson, a 90. km-hez közeledve…

Emlékeimben nem volt Hidegkút után kerítés, bár ezek az emlékek 2013-asak voltak, merthogy tavaly ezen a szakaszon már nem jártam. Akkor csak a rövid táv sikerült. Idén a feladás fel sem merülhet!:)

A kerítés után keringõ a Nagyparlagra vezetõ dózerúttal. Túl a 80. km-en is tempósan haladunk. 5-6 km/h körül döngetünk az éjszakában a frissen feltöltött bendõkkel.

Nagy-parlagon ismét magányos pontõr vár ránk. Laci eszik, addig én megpihenek az egyik vizeskannán, de percek múltán már megyünk is tovább a Szo-patak-Muzsla kombó ellen. Lacit már egy ideje készítettem lelkileg a Muzslára. Nem lesz leányálom, de mint minden hegy, ez is egyszer véget fog érni. A lényeg az, hogy mi ne érjünk véget erõnlétileg a hegy vége elõtt, és akkor minden rendben is lesz:)

Hamarosan a Zám-patak völgyébe érünk, és a vadetetõ elõtt egy kellemetlen, de rövid letöréssel már a patakmeder mellett is vagyunk. Emlékeszm, Pócsai Laci barátommal pár éve a bejárásunkon jót kavartunk itt. Mondjuk volt már lassan tíz éve, az utak és a festések teljesen frissek voltak Hidegkúttól akkoriban. Mára nagyot változott a helyzet, jól felavatta az ösvényeket a túratársadalom.

A Zám-patak völgyébõl a zöld háromszög vezet át minket a híres-neves Szo-patak völgyébe. Harmadjára már egészen elviselhetõ a téma, bár most sem túl mókás, amikor itt-ott az ösvény eltûnik, és a fákra random felfestett jeleket követve próbálunk kievickéli a Muzsla-mászást megelõzõ patakvölgybõl. Végre elérkezik a balos, és nekiesünk a Muzslának amúgyan esésirányba. A táv nem sok, 1.6 km, de van benne 290m szint, ami azért a 90. km felé közeledve már nem egy leányálom. A felmenetel elõtt megvárom Lacit, és megmondom neki, hogy mostantól a tetõig egyetlen életcélja van: két méternél ne maradjon le jobban tõlem, és akkor szépen, rendben felérünk együtt.

Odafent, a magasban két lámpa imbolyog. Két túratárs, akik már a Szo-patak völgyében is fel-feltûntek elõttünk. Picit lassabbak nálunk, felfelé haladva egyre inkább befogjuk õket. Nem tudom, de az az érzésem, hogy az útminõség sokat javult az elmúlt pár évben. Ahol elérjük az erdészet által frissen hajtott feltúróutat, szinte autópályán haladhatunk. Lacit bíztatom, hogy ne adja fel, mindjárt felérünk, bár amikor a magasságmérõre nézek, meg kell állapítanom, hogy még kb. 150 méter hátrányunk van.

A két himbálódzó fény lassan emberré materializálódik, és le is hagyjuk õket. Még pár kanyar, és már látni vélem a nyereg sziulettjét. Enyhül a lejtõ, igen, ez lesz az!!! Szólok is Lacinak, hogy kitartás, mindjárt fent vagyunk.

A nyeregbõl 50 méter szintben. Ez már csak a hab a tortán. A 802 méteres csúcs, a Mátra nyugati utóvédje lassan beadja a derekát. Laci picit lemarad, de nem vészes a távolság.

Végre felérek. Az ellenõrzõpontot lobogó tûz jelzi az éjszakában. Csörög a telefonom. A feleségem az. Elégedetlenségének ad hangot, hogy még “csak” 90-nél vagyunk, mert õ már azt hitte, 113-nál fogunk járni. A pontõrök a beszélgetés felébõl is leveszik a témát, nem kis derültséget okozok a párbeszéddel így hajnal háromnegyed kettõkor. Idén meleg van. A pontban a hajnali órán 20 fokot mutat a hõmérõ. Szélnek se híre, se hamva.

Megcsodáljuk a banánfát, aztán rövid erõgyûjtés után lefelé adjuk az orrunkat. Tudtam, hogy nem lesz öröm. A Muzsláról le a Dióspatak völgyébe a Mátrabércen sem tartozik kedvenc szakaszaim közé. Így, 90 km felett, lassan 5000 méterrel a lábunkban pedig végképp nem hiányzik a hullámvasút a koncsúrokon, majd a bokatörõ le a Diós-patakhoz.

A hullámvasúton Laci lemarad. Kiabálok hátra, de csak a süket éjszaka hallgatása a válasz. Megyek tovább. Biztos, hogy nincsen túlzottan lemaradva, a pontban majd beér. Egy túrázó húz el mellettem, aki kihasználok, és Laci felõl érdeklõdöm tõle. Jó hír. Jön, csak nem komálja annyira a szakaszt. Ezzel nincs egyedül. Nekem sem tetszik, de próbálom magam minél hamarabb túltenni ezen a részen.

Végre vége a hullámoknak, és leadom az orromat. A távolban Szurdokpüspöki fényei. De közel lenne, ha ott lenne a cél - ábrándozom egy pillanatra, de aztán gyorsan el is hesegetem ezt a káros gondolatot. A patakvölgytõl még 32 km, és punktum. 32. Az már nem is olyan sok. Dehogynem. De nem szabad rágondolni. Az kb. 6 óra. Nem, erre sem szabad gondolni. Inkább rövid kis távokra osztom a jövõt, és idõ helyett térben gondolom el a hátralevõ röpke kis távot. Diós-patak, Tilalmas-tetõ, János-vára, Kénes-forrás, Havas, Fajzat, Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy, és máris csak 10 km a cél.

Filozofálás közben le is érek a bokatörõn, felkapaszkodok, majd újabb kedves pont kedves pontõrökkel. A cseh résztvevõk jóvoltából egy Staropramen üti a markomat. Az utolsó a pontõrök bevallása szerint. Mint földre érkezett ûrhajósokat, úgy szolgál ki minket a pontõrsereg. Szinte mozdulnunk sem kell az ülõhelyzetbõl, mindent adnak, csak egy szavunkba kerül. Túristamennyország:)

Szerencsére Laci is pár perccel utánam a pontban van. Frissítés után start tovább. Ezt már le kell nyomni, be kell vinni a pacikat, és végre leülhetünk, megpihenhetünk. Lacinak ismét ecsetelem a jövõt. Jól bírja továbbra is. Azért a Muzsla és az azt megelõzõ hegyek-völgyek már sokat kivettek, plusz a hajnali álmosság sem segít, így a sebességünk nem valami egetverõen magas. Azért haladunk és szerencsére mindketten kellõen elszántak vagyunk a maradék harmincpár kilométer tekintetében.

A Tilalmas-tetõ nyergében kisebb csapat verõdik össze. Kicsit bizonytalankodunk a továbbhaladást illetõen, de szerencsére hamarosan jó úton járunk. János-vára kapaszkodója semmit sem enyhült, és igencsak figyelni kell így a 21. menettel töltött óra kezdetén, hogy az ember le ne huppanjon a völgyfenékre. A kapaszkodón kicsit el is hagyom a mezõnyt. A következõ 1 km-t ismét 5 feletti tempóban tolom. Végre a lámpára sincs már szükség. Már a fák között is elég fényt kapunk a keleti ég horizontja alatt bujkáló Naptól.

Majdnem elnézek egy balost, két túratárs rám is szól. Megállok szereléket igazítani, Laci beér. Sehogy sem kényelmes már a bakancs. Több helyen kidörzsölõdött a lábam, és a vízhólyagok is egyre lelkesebbek. Tovább indulunk, de hamarosan megállunk egy talpleragasztásra részemrõl. A Kénes-forráshoz menet Laci kétbetûs kitérõt tesz. Csak utána jut eszembe, hogy remélem, nem fog eltévedni, mert egyébként az idõk végezetéig várhatom a Havason:)

A Kénes-forrás után az emlékeimbõl kiesett Mész-pest következik. Rövid, meredek kis felszökés, friss erõben nem is venné észre az amber. Ezt letudva rövid kis letörés a Havas tövébe, és indul a 104. km hegye: a Havas.

Patakmeder, szembeparton fel, rövid szintút, és erõs balossal nyit a felmenetel. 1.5 km táv, 270m szint. Legalább a jelzés jó, és az út is egészen jól kijárt, pedig nem igazán esik ez a hegy a fõbb mátrai útvonalak egyikére sem. A Nap lassan a horizont felé mászik, és ismét kezdik megrakni a kazánt. Utóbbinak annyira nem örülök, mert a meleg csak tovább fog rontani a vízhólyagheyzeten, dehát ez nem kívánságmûsor.

Az a fránya csúcs a Jóistennek sem akar elérkezni, aztán azért csak eljön a ligetes-erdõs rész, ahonnan már tudom, hogy nemsoká’ fent vagyok.

Az EP-ben leülök és leveszem a bakancsom. A bal lábamon a külsõ zokni a bokán szétszakadt, teljesen szétnyílt. Ez megmagyarázza a kidörzsölõdést. A pontõr meg is jegyzi, hogy jól jönne most egy pótzokni. Ezzel egyetértek, de tekintve, hogy nincs, nem sok értelme van a téma firtatásának:) Szerencsére Laci sem tévedt el a rövidke kitérõt követõen, így pár perccel utánam a pontban van. Kifújja magát, és inkább az indulás mellett döntünk. Innen már jobb nem lesz, 19 km van még elõttünk, kellõ önfegyelmmel és önmagunk elleni szellemi erõszakkal egyszerûen be kell gyalogolni.

Az indulás a vízhólyagok miatt elég nyögvenyelõsen megy. Kiadom a Pócsai Lacival régi Beac Maxikon hangoztatott kedvenc jelszavunkat, a “Nincs fájdalmat”, amibe a végére annyira belelovalom magamat, hogy a végén még el is hiszem. A kislábujjamon kidurrant vízhólyag marhára fáj, de mese nincsen, menni kell!

A Havas meredek gerincébõl egy erõs balossal váltunk át a kellemes, ligeterdõs ereszkedésbe, Fajzatpuszta irányába. Az enyhébb lejtszögön a vízhólyagok is kevésbé fájnak. Harántoljuk az erdõt, enyhe jobbos forduló,és pár kanyar után már az EP célegyenesében is vagyunk. Persze mindez némileg több idõbe telt, mint elolvasni ezt az elõzõ pár könnyed mondatot:)

Az EP-ig az utolsó párszáz métert nyílt, napsütötte területen kell megtennünk. Az idõ reggel 6 felé jár, és a Nap már most brutális erõvel süt le ránk. Sok jót nem vetít elõre, és innen még több, mint 4 óra a cél a fáradtsági fokunkat is figyelembe véve.

A pontban Millaszubjektív vár, aki nagy meglepetésemre várandós. Sok sikert kívánok a babához. A pontban evéssel és trécseléssel töltünk egy jó negyed órát, amihez a depócuccom kibontása is jócskán hozzájárul. A még Szoros-patakon szûkebb idõkre eltett MagneB6-om a túra áldozatává válik.

Az indulás ennyi távval és szinttel a lábban már nem leányálom, de mire jön a jobbos kiágazás a Káva irányába a bitumenút végén, már egészen emberi sebességgel tudunk haladni.

A Kávára vezetõ útból csak annyi él az emlékezetemben, hogy olyan dél-bükkies, aranyos kis dózerút, ami azért felfelé kacsintgat, tekintve hogy Fajzat 370 méteren van, a Káva pedig 616 méter magas. A két kilométer és néhányszáz méteres táv a valóságosnál többnek érzõdik, de azért fogy. Laci valahol mögöttem battyog, egy ideje nem sokat trécselünk érthetõ okokból. Mindkettõnkenek elég koncentrálni a menetre, a beszélgetés csak felesleges energiapazarlás lenne. A szervezetünk tudat alatt is próbálja maximalizálni az energiahatékonyságot.

Rémlik egy kép egy mezõrõl, amin átvágunk, és utána jön a csúcs. A mezõ el is jön, más kérdés, hogy az emlékképre csak kb. annyiban emléleztet, hogy felfelé tart, nincs rajta fa, és fû borítja. Egyébként egészen más.

Felkapaszkodok a gerincre. Hamarsoan eljön az EP 50 méter tábla. Odafent magányos pontõr pecsétel. Fogalmam sincs, Laci merre lehet, mennyivel van mögöttem. Szólok a pontõrnek, hogy hogyha jön, mondja meg neki, hogy lassan battyogok Tót-hegyes irányába. Nagy örömömre a nyeregbe visszaereszkedve jön Laci. Kicsit lejjebb ereszkedem, és egy szimpatikus, moha borította kõre letelepszem, amíg Laci letudja az EP-t.

Tót-hegyes irányába az erdészet “természetkímélõ” tarvágásán kell átkelnünk. Út sok nem maradt, de nagyjából be lehet lõni a szükséges haladási irányt. A sportszerû nehezítésként hátrahagyott ágak-bogak annyira már nem tetszenek, de legalább nem derékvastagságú, kidõlt rönkök között kell vergõdnünk.

Elérjük a dózerutat. Végre ismét akadálymentesen haladhatunk. Még jó 300 méter szintben a csúcs. A 18., az utolsó elõtti hegy.

Az út hosszasan, több elágazást keresztezve kanyarog felfelé a Tót-hegyesre. A vonalvezetésre kicsit másképp emlékszem, bár legutóbbi ittjártamkor is eléggé fáradt lehettem, szóval ez semmit nem jelent.

Egy visszatörésnél ordítani kezdek Lacinak, hogy bíztassam. Ez az utolsó nagy mászás, utána a Világos-hegy, aztán az a maradék 10 km meg már kisiskolásoknak, óvodásoknak és öregembereknek való kis séta.

Laci törtet megállíthatatlanul. Visszatörik az út, a táj már egyre inkább “Tót-hegyes” jellegû. Túratársam visszanézve nem látom, de még hallótávon belül caplat valahol.

Végre eljön az a fránya várva várt háromszög. Szembõl túratársak. Fent palacsinta - jön az örömhír. Egy srác két meglehetõsen nagy bottal támolyog lefelé. Valahol 50-nél szétrúgta a lábát, de nem adja fel, behozza a szekeret!

Végre feltûnik a távolról építési meddõhányónak ható kõrengeteg a csúcs alatt, egy erõs balos, és csúcs- és palacsintaegyenesben vagyok.:)

A pontban kedves lány sok palacsintával kínál. Brutális mennyiség van. Szerintem jövõre is ezt fogjuk enni. Kifogyhatatlan bendõjû palacsintásdobozok ontják a finom étket.

Laci is megjön. Õ palacsintázik, én sürgetem:) Jó munkamegosztás, bár lehet, hogy ebben a pillanatban le tudna döfni bottal:)

Pár perc múlva továbbállunk. 13 km. Itt már jobb menni, mint megállni.

A csúcsról lefelé veszem észre, hogy végre tökéletesen felébredtem. A 2013-ashoz képest a fáradtsági szintem sokkal jobban áll. Teljesen magamnál vagyok. Lacinak ismét vázolom a rövidtávú jövõt. Nagyjából ereszkedés a Világos-hegy alá, aztán egy 100-as szint. Ez a része még csak ok is lesz, de a túloldalt a csúcsról a lefelémenet elejét nagyon fogjuk utálni…

Kunszállás mezején vágunk át. Hamarosan az utolsó egybeszáz tövében állunk. Sokat nem vacillálunk, ezt már “Gyere cipó, hamm bekaplak” algoritmussal lenyomjuk így 6300 méter szinttel a lábunkban…

Az erdõbõl kiérve kicsit fejbekólint a napsütés. Az idõ megugrott picit, lassan a 26. órába lépünk, háromnegyed kilencet mutat az óra.

A csúcson a ponthoz szalagozva van az út. Ez jó, tavaly kicsit kavartam, míg meglett a pont. A hegy tetején egy nagy sziklasapka ül, amit nem mindegy, hogy melyik irányból közelít az ember.

A pontban a jól megérdemelt panoráma: körbenézve szinte az összes látható hegyen és gerincen jártunk az elmúlt 24 órában. A napsütésben a vízhólyagok tombolnak. A bakancs nedves, a láb kiválóan felpuhult, és odafentrõl jön az izzadságutánpótlás. Szólok Lacinak, hogy innen toljuk, ami a csövön kifér, és a célban találkozunk.

A gyors pecsét, és némi szóváltás után nekiveselkedünk az utolsó tizesnek. Innen már métereken belül csak egy számjegy a maradék táv. Fényévekre vagyunk a tegnapi nap hátomszámjegyes elsõ 27 km-étõl.

A jel játszik velünk picit, mígnem sípályákat meghazudtoló, poros-köves lejtõn zuhan alá az elsõ 50 szintméteren. A vízhólyagos, megtört, fáradt lábaknak és leharcolt izületeknek cseppet sem jó híren a természet árvalányhajjal próbál javítani: az egész mezõt borítja ez a csodáltaos természeti tünemény.

Egy túratárs elõreenged. Botladozzak csak nyugodtan gyorsabban. Nem sokkal lejjebb egy sziklakapuban óriásit taknyolok. Szerencsére alattam puha avar, így csak a könyököm verem be, no meg persze csurd fekete leszek az izzadt testre rakódó portól. Ez van. Legalább nem lett nagyobb bajom.

Eleinte a megszokott úton haladunk, mígnem elérjük a Patára átvezetõ jezett-szalagozott kombót. A Fajzati mûút egyszerûen nem akar elérkezni. Csak azért sem nézem meg a távolságot az órán. Menni kell. Jó tempóban, 5-7 km/h között haladok, ami nem rossz így egy 127-es menet végén:)

A fajzati mûút után indul az embergrillezés. Sok árnyékot nem lelünk a mezõkön, amik lassacskán a Pata környéki szõlõhegyekbe torkollnak. Pontosan így képzeltem el a végét. Egy kis Kék Balaton 100 emlékeztetõ betét:) Nem baj, innen már bemegyünk!

Szõlõdombon felfelé két helyi hülyegyerek kroszmotorral. Szerencsére nem csapnak el minket, de legalább jó nagy port csinálnak.

Egy sráccal megyünk együtt. Az utolsó elõtti szõlõdombról lefelé filozofálunk, hogy az utolsó szõlõdombon át kell-e kelnünk. Én arra tippelek, hogy igen. Gabi mesélte, hogy a szalagozó arról a dombról, és az onnan látható templomról lelkendezett, hogy az mennyire szép is. Aláírom, de azért az ember a 127 végén inkább minimalizálná a távot a látvány rovására - bár lehet, hogy ez volt a legrövidebb célba vezetõ útvonal.

Az utolsó dombról lefelé meg kell állnom egy kõkivételre. Dávid - mert így hívták a srácot, akivel mentem - megvár, bár mondom neki, hogy nyugodtan menjen.

Végre a faluban vagyunk, átkelünk a patakon. Odaát Dávid apukája mutatja a jó irányt, és gratulál. A célba érve tesóm a suli elõtt vár. Gyorsan nyom egy képet, aztán 27 óra 48 perc menet után végre beérek a célba.

A beérkezés ismét csak leírhatatlan öröm volt. Lerohant az elmúlt majd’ 28 óra összes küzdése, fájdalma, fel nem adása, egymásbíztatása, ami mind hozzájárult ahhoz, hogy itt lehessünk Gyöngyöspatán. A beérkezés egyben a 20. 100-as teljesítésemet is jelenti:)

Laci 10 perccel utánam érkezik be. Én addigra már nem vagyok célközelben, ugyanis tesóm bicajozni akar, sürget az idõ:) Viszont nem tudna rávenni, hogy vele tartsak. Jó lesz nekem hûsölni Gyöngyösön egy parkolóban.

Utószó:

Szokásommal ellentétben én barom nem vettem ki a hétfõt, így még vasárnap várt rám egy “megvárom a tesómat, míg bicajozik”, vezetek Kisnánáról Budapestre, repülök, és hajnal fél 2-re hazaérek tortúra. Ellenben azt hiszem, olyan jól ágy még nem esett, mint a 42 órás ébrenlét és az alatta megtett 127 km utáni ledõlés. Végre elengedhettem magam, és kifújhattam a hétvége fáradalmait - amíg reggel fél hétkor meg nem csörrent az óra:) De ez már egy másik történet.

Forrás

TTT túrabeszámoló - Óra

Mátra 115.

A harmadik. Az utolsó. Vagy nem?! Legyen meg ez is háromszor, mint a Burgenland!

Kötelezõ a Mátra-Kupához, különben nem lesz meg a kellõ kilométer. És még a Vadrózsa 150 is kell majd hozzá. Felkészülés a Vadrózsa 150-re?!

Ezek a gondolatok játszanak a fejemben, már egy hete csak a Mátrára gondolok… Szerdától már a bélrendszerem is felborul. Meleg lesz. Eddig nem volt brutális meleg, sõt, el is áztunk, legutóbb Eduval Hidegkút elõtt. Most 32 fokot mondanak.

Csetelek Jocóval, menjünk megint együtt. A saúji gyorson találkozunk, nem hozott pálinkát, viszont fekete sört igen. Nem bírom meginni, nekem túl erõs. Szilvesztert is összeszedjük Vámosgyörkön, Ferike is azzal a vonattal jön (vele aztán nem találkozunk a túrán).

Gyöngyösön van bõ fél óra a buszig, beülünk a kedvenc helyre, a lugasos pálinkafõzdés prolókocsmába. A város legdurvább arcai ismét ott vannak. Isszuk a Kõbányait, aki akar, füstöl, a mellettünk lévõ asztalnál a pasas ültõ helyében maga mellé hány, aztán iszik tovább. Tibi Atya, profi szint. Nem isszuk teli magunkat, mert fél óra buszozás iszonyat hosszú idõ a húgyhólyagoknak, tavalyról tudom.

Kisnána, megérkezés. Hamar átvesszük rajtcsomagjainkat, és be a várba! Szilveszter sátrazik, mi megyünk a terembe. Szinte még üres! A legszuperebb sarkot megtaláljuk, ott vannak a konnektorok! Megcsináljuk a dikót, ne este kelljen. Vagy hajnalban, ki tudja még. Irány a fagyizó!

A fagyizóban sör is van, meg Gyöngyösön vett pálinka is. Jönnek az ismerõsök. Pesza, Laci bácsi, és végre a Nagy Átol is befut! Mindenki trécsel mindenrõl. Aztán megunjuk, és átlibbenünk Bari-tanyára, az este ott szokott igazán beindulni.

Bari-tanyán már mindenki ott van, Sanyika, Messner, Gabi a „koboldlány”. Szilveszter híreket hoz Csadó Bandiról, aki csak reggel jön. Elõkerül a Szarvasvér is, meg némi éneklésekre is emlékszem. Estére meghûl kicsit, Jocó elszalad a polárért, amit csak ekkor használok a hétvége során. A pálinkát a végén ottfelejtjük, de macokkal jól lakunk. Este 11 körül ágyban vagyok, akarom mondani, hálózsákban.

Rosszul alszom. Négykor már fenn vagyok, meg utána fél óránként. Az összepakolás is nehezen megy. Húzom is az idõt, mert reggelire tojást rendeltem, amit most érzem, hogy nem kéne kiváltani. Úgyhogy csak fél hétre megyünk át, teázni.

Rengetegen a rajtban, didgeridoo sajnos most nincs, a dobolás meg önmagában idegesít. Kezelek pártucat emberrel, Dani, Moiwa, Tinca, és sokan mások. Megjött Bandika, teljes a csapat! Neki nagyon drukkolok, hogy megcsinálja majd, tavaly le kellett nevezzen. KLN Tündi is megvan, de gyanús, hogy gyors lesz nekem. Elindul a mezõny, szólnak a kereplõk.

Száz méter múlva rájövök, hogy nem tudom a Csabi tempóját tartani. Túl erõsen bekezd a mezõny. Jocóval végig együtt készülünk menni, meg Bandiékkal is nagyjából egy ritmusban vagyunk. Most is 28 és felet tervezek, tavaly 24:59 lett, tavalyelõtt 26:07, de ezek az adatok semmit nem jelentenek. Már most olyan meleg van, hogy pólóban indulunk el. Jocó úgy számol, hogy Galyatetõtõl lesz durva a meleg.

A Jagusnak kicsit beáll a sor, de jó tempóban haladunk. Futócipõ van rajtam, amit ajándékba kaptam a Gerecse után, ahol Istit kísértem. A bakancs elõre van depózva Szorospatakra, meg a botok is, a vékony polárral együtt. A lámpa azért nálam van, ki tudja? Eddig elõször Ágasvári ház környékéig, illetve Ágasvár csúcsáról lefeléig jutottam el lámpa nélkül. De fõ a biztonság.

A futócipõ eddig jól teljesít. Meg kell tanulnom, hogy ne rúgjak bele a kövekbe, mert nem védi úgy a lábamat, mint a bakancs. Viszont könnyû. A meredekeken óvatosan kell lépjek, mert nem is fog annyira. Oroszlánvárba azért sima az út, betömörödik a nép a végére.

Kipróbálom az izót, borzasztó rossz íze van. Meg egy-két falat kaja, de nehezen csúszik. Nyomulunk tovább! Szenya hegyek jönnek, a Nagy-Szár-hegy a legdurvább, de túlesünk rajta. Iszok a csúcsán. Markazi-kapu, innen nincs négy kili a Kékes! Viszont van havária, a Rózsaszállás túráról tudom. Keresztbe dõlt fák, eltûnt, kicsúszkolt útvonal. Mindenesetre jobb, mint egy hete, mert száraz. Surdékkal elõzgetjük egymást. Bandiék lemaradtak.

A Kékes megvan három óra alatt! Ez majdnem hatos átlag, letudtuk a Keleti-Mátrát, amit annyira nem szeretek, mert túl vad. Tibi kínálja a kólát, a baracklevet, benn meg kompót van, oliva, gumicuki. Szénhidrátot nem kívánok. Összeszedjük magunkat, Moiwáék is még itt vannak, befut Szilveszter és Bandi is. Csabi is megvan még a ponton, aztán elhúz. Bizderi Robi kerülget még minket.

A pontról Varjas Andris rossz irányba indul el, útbaigazítjuk, aztán eltûnik. Irány Sombokor! Jocó félti a térdét, én kipróbálom a futócipõt lefelé is, állva hagyom a csapatot Moiwástól –Csabistól. Aztán persze megvárom õket, együtt megyünk egy darabig Mátéval, kitárgyaljuk a legújabb pletykákat. Sasvárra leérés elõtt elengedem õket, hogy Jocó se maradjon le.

Sasváron várom már az eszem-iszomot, Berta Gabi kínálja a mentateát. Bandit csak rábeszélem, kettesben megiszunk egy sört. Több nem is kell, de lesz mit kiizzadni a Lipótnak menet. A leggyorsabbak három óra alatt jutottak el idáig, nekünk ez négy és fél volt. Itt is eszem kompótot. Egyszerûen túl sok a kaja, kezd meleg lenni, és nem csúszik. Elindulunk, Bandi még ráerõsít a tüdejére egy szálat.

A Lipótban nem a mászás a rossz, hanem elõtte a mély útvályúban a meredek emelkedõ. Kapkodom a levegõt, de jó ütemben megvan. Innen sétagalopp fel Galyára, Jocó elhúz, mi követjük. Az erdõben kellemesen hûs az idõ, de ahova beér a napsugár, már tíz fokkal több.

Galyán még mindig fel van túrva minden, kicsit nehezen találjuk meg a pontot. Lepakolok mindent, most nem kell esõkabát se a Galyavár-körre. Anna érkezik már a körrõl, második körösöknek elsõbbség! – kiáltja. Ösztökélem a mieinket, hamar induljunk el. Nagy kõ esik majd le, ha megvan a Galyavár, már csak, egy, két, há… -kilenc mászás van hátra! Lefelé mesélem Szilveszternek, mekkora állatság volt a Galyavár 110, mutatom, lefelé hol csúszott ki mindenki. Jocó megint ellépett, meg Bandi is, mint kiderül azért, mert azt hitte, mi léptünk el elõle, és üldöz minket. Almáson aztán összeverõdünk.

Almáson van dinnye!! Meg kompót is, nagy nehezen letolok három szem ropit, nem lesz ez így jó. Jocónak nehezen megy a felfele. Bátorítom, hogy a Lipót rosszabb, meg hosszabb is. Fent megvárom. Laci bácsi a vidám pontõr a csúcson. Innen együtt mennénk, de Jocó megint lemarad. Sebaj, a ponton meglesz. Kezdek éhes lenni.

A levest teli kérem, mert érzem, hogy keveset eszem. Viszont így nem bírom megenni. Szabolcs Tamás érkezik, beszélünk, aztán fut tovább. Kérek mentateát, de kezdek megzuhanni a melegtõl. Már nagyon kéne indulni, és Jocó még sehol! Nézegetem a Galyavár 110 Mérföld reklámját, demoralizáló, elõttünk a nagyja még, bár a szintbõl már egyharmad felett vagyunk. El kell indulni, közben beesik Jocó. Rosszul van… Kiütötte a meleg. Elkísérik vécére. Mondom neki, lassan megyünk, guruljon utánunk.

Lefelé Bizderi Robi is csapódik mellénk, sztorizgatnánk, de én kezdek rosszul lenni… Nem bírom a meleget. Egyszerûen nem bírok lépést tartani velük. Vajon Edina ott lesz a Hatökör uránál? Nem árt meg ilyen meleg egy kismamának? Ha én beledöglök majdnem?!

Feltámolygok Hatökör urához. Meglepetésemre MLN Edit és Emese fogadnak, Emese készít rólam egy mindent leíró fotót… Edit viszont õszintén aggódik, ami nagyon jól esik. Jön a brutál emelkedõ! Megpróbálok egy négyes tempót tartani felfelé, az összes erõm elfogy, mire felérek. Ráadásul, megfájdul a torkom, és egyre nehezebben kapok levegõt. Már csak ez hiányzott! Beszédülök a pontra, kirogyok a lépcsõre.

A ház elõtt bunkó motorosok vannak, odébb nem állnának. Szilveszterék direkt rájuk fújják a füstöt, mire nagy nehezen elmásznak a lépcsõrõl. Én agonizálok, nem bírok meginni egy sört, szétosztjuk. Jocó, óriási küzdésrõl téve tanúbizonyságot, beesik a pontra. Itt se bírok enni szinte semmit, de reménykedek, a Lajosháza utáni emelkedõn már nem lesz olyan meleg. Együtt indulunk el.

Nagyon kéne inni. Várom a forrást, erre ki van száradva! Bent a medencében ugyan van víz, de nem merek beleinni, hátha poshadt. Mindegy, Lajosháza közel van, csak le kell csurogni a Szar Négyszögön, amit a Mátrai Csillagokról ismerhet mindenki. Kipróbálom a cipõt lefelé is. Jól tapad! Viszont kezdek fulladozni lefelé. Mi van velem?

Leérünk, beesek a dinnye mellé. Rendes teát kérek, kezd gyanús lenni a menta. Itt se töltök túl sok idõt, nagyon el vagyunk csúszva, veszélyben érzem a teljesítést, legalábbis neccesnek. Droidmód elindulok.

A kikapaszkodó a Sárgára meglepõen simán megvan. Látszik, hogy gyorsabb ez a szakasz, ha nincs jég, hó, vagy sár rajta. Viszont a lapos szakaszon durva dolog történik: kezdek fulladozni. Hörög a hörgõm, nem kapok levegõt, zihálok. Mi van velem tényleg?! Alig vonszolom magam, de a többiek ettõl még mögöttem vannak. Itt lehetne idõt lopni pedig. Egy sráccal húzzuk egymást, sajnos nem jegyeztem meg a nevét. De a sajátomat se tudnám most. A Hóvirág-kocsma a cél most, oda élve eljutni.

Fáj a torkom, de kérek kis levest, meg egy sört, amit tündérmód kihoznak nekem. Próbálok eszegetni. Közben megjönnek a többiek, Wéhner Gézáék is. Géza nagyon empatikus ember, jelenléte megnyugtat. Viszont idegesít is, hiszen õ teljes szintidõ kihasználásra megy, és most utolért! Nem kerülhet elém, mert akkor baj van! A sör közben nem csúszik, szétosztom. De azért a két korty jól esett, de mentateát nem merek inni, inkább citromos vizet kérek. A szénsavast nem bírom meginni, bármi is az.

Elkezdek számolgatni. Szorospatak meg kell legyen világosban, most lesz hét óra, és hét kili. Ha jól haladunk, még kicsit mehetünk is utána még lámpa nélkül. De jó döntés volt, hogy elhoztam azért. Akkor viszont nem vagyunk annyira rosszak, mert csak tíz kilire vagyunk a tavalyi tempótól, és ha az 25 óra lett, hozzáadva a plusz 3 kilit, ez is meg kell legyen 28 és fél körül. De innentõl szigorúan tartani kell a menetrendet! Géza lesz a vezérfonal, akit nem szabad elõre engedni. Kissé megnyugodva elindulunk hát. Még egy kedves ismerõst találok a ponton, Riedlinger Csabit, õ is kerülget minket egy darabig.

Minden pici emelkedõt megzihálok, de kicsit jobban vagyok. Indul a nagy lejtõ lefelé, Szorospatakra. Mesélem a többieknek a Vidróczki túrát, milyen gyönyörû, és mekkora buli elõtte itt aludni, a Dáté Panzióban. Telik az idõ, kezd sötétedni, és amikor már majdnem orra bukunk, kiérünk az aszfaltra. Szóval már sötétben fogunk továbbmenni, de sebaj, fél tízig induljunk el az a lényeg. Itt kell egy húsz perc, depózni.

Nagy dilemmában vagyok, mert nem fáj a lábam annyira, hogy le kéne cseréljem a futócipõt. Mi legyen? Megkérdezem a Nagy Öregeket, Gézát és Riedlinger Csabát, mindketten arra bíztatnak, hogy ne váltsak cipõt. Na jó, de bot viszont kell, mert talán úgy kevésbé fogok zihálni. Jocónak is hasonló baja van. Mi lehetett az, amit fogyasztottunk a túrán, máskor meg nem szoktunk? Hát persze, a mentatea!! A fene vinné el, az hurutoldó hatású, és adták literszám! Na innentõl tényleg stornó belõle, viszont nem állom meg, hogy ne kérjek Stepanek úrtól abból a csodás Fanta Citromból, ami ennek a pontnak a koronája és ékköve. Közben beesik Pálfi Laci is, szokásos mûsor, hangoskodás. De elmegy egy nõ után. Várunk még öt percet, de úgyis utolérjük majd…

Indulás a sötétbe hát. Figyelni kell a Pirost, mert cseles vagy három helyen. Szokom a botot, sokat levesz a lábamról, de fõleg most a tüdõmet segíti. A sötétben hûvösebb van, kezd visszatérni az életkedvem, de az Ágasvár ettõl még nagy falat. Megfogadom, nem ülök meg a házban, csak lerakom a cuccomat és fel a csúcsra! De a házig is még mászni kell, az elsõ hûvös fuvallatok megjönnek, a Piros bevált az irtáson jobbra, pár lépéssel feljebb Pálfiék keresik a jelzést. Itt sokan el szoktak tévedni. Még egy kis mászás, és utána csak szintben séta a házig. Sokan nem tudják, hogy a rétet kikerüli a jelzés, így mindenki körben támadja a házat minden irányból.

Belépek a házba, dögmeleg van. Na itt nem szabad leülni! Gyors pohár citromos víz, ami túl cukros, és droidban fel a hegyre! A háztól öt méterre totál szétcsúszott alak keresi – a házat, Laci-hangja van… Jocóval, aki meglépett, szembõl találkozom, de a cipõ jól fog, és fél óra alatt megjárom oda-vissza. Jocót a padon találom kint, megint rosszul van… Bemegyek, még véletlenül sem kérek se tojást se semmit, csak újratöltöm a flakont citromos vízzel. Induljunk el, bíztatom nagyon Jocót, aki szét van esve, de elindul utánunk.

Egy csapat verõdik mögém, látják, hogy ismerem a terepet. Régebben a háztól volt szalagozás, most viszont a jelzéseken kell elindulnunk, és a Barlang-jelen kell majd letérnünk. Megy a sztorizgatás, de figyelünk, és megleljük a letérõt. Ugyanígy meglesz a Zöld is. Érdekes, itt meredekebb emelkedõre emlékszem, most jobban megy a felfelé, de megint zihálok, be kell lassítsak. Fallóskúton bevárjuk egymást, Jocó is beesik, csodás felépülésrõl adva tanúbizonyságot megint. Nagyon kéne enni, és nagyon nem megy! Gumicukit keresek.

Lefelé is az újdonsült túratársakkal haladunk, egyikük elsõbálozó, de nagyon jól bírja, valaki rálép a botomra még a betonúton. Megleljük a beágazást, vagy tíz fényvisszaverõ jelzi. Át kéne érni fél kettõig Hidegkútra, számolgatok magamban, hogy tuti fél óra fórunk maradjon a végére! És hol van még a vége! Keresztesen minket régebben lehagyó arcot látunk, sajnos sántikálni, feladta a srác…

Együtt marad a csapat továbbra is. Én nem bírom a felfelét a hörgõm miatt, de látom lámpásaikat. Bandiék elõttem, Jocó valahol mögöttem. Monoton megyünk felfelé, leküzdjük az emelkedõket. Elkezd korogni a gyomrom, letolok egy gumicukit. Aztán hopp, és mi van?! Sorban állás a pont elõtt? Ne már!! De csak két perc, és bejutunk, meglepetés idõvel: 1:03! Ez szuper! Fogtunk húsz percet! Félszegen mondom a többieknek, akik közül az egyik a Cser Zoli, hogy 1:25-kor indulás. Mindenki agonizál, Fülöp Zoli öntené belénk a lelket, meg a teát. Csak ne mentásat, ha kérhetem! Valahogy legyûröm a levest. Közben beesik Géza, Surd, és Bajnai spori is, aki kérdésemre, hogy –Hogy vagy? –rádõl az asztalra és elalszik.

Némileg pofátlanul, 1:16-kor indulást vezénylek. Jocót nagyon próbálom húzni, a Muzsláig próbál velem jönni, mondja. Bíztatom, hogy ha tartjuk a tempót és a pontokon kevés idõt töltünk, kábé egy órát hagyhatunk benn, de felet biztos. Ettõl még fárad. Zolival viszont jót dumálunk, ez olyan ismerkedõs beszélgetés, látom szeret hencegni, de nem zavar – nekem a Nagy Átol a barátom, hol van ez Õhozzá! Zoli ötödszörre csinálja a 115-öt, én meg harmadszor. Van rajta nyomkövetõ is, pirosan villog. Visszafogja magát a két társa miatt, egyikõjük 12-edszeres teljesítõ – lesz, ha beér. Nagyon pontos tervem van, fél négy elõtt Muzsla, fél ötre Diós-patak, hétre Havas, fél tízre Tót-hegyes, és legkésõbb tízre Világosvár. Így kerek három óránk maradna az utolsó 10 kilire, amiben van ismeretlen rész. Így meglehet! De mindennek alapja és sarkköve a Muzsla!

Jocót húzom tovább Nagyparlagtól. Zoliék kissé lemaradva, Szilveszter és Bandi még a házban ott maradtak. De mi ketten elõl, és monoton tempóval megkezdjük a Zöld Háromszöget. Nincs pihenés közben! A vége a legmeredekebb, hõsiesen felküzdjük magunkat, de a nyeregben innunk kell. Cser Zoli ezt kihasználva elhúz, de a csúcs elõtt pár lépéssel neki is meg kell állnia inni. Odacsapok a csúcskõre a botommal, és beesek a pontra.

Idén nincs erõm elõvenni a gépet, és lefotózni a banánfát… Kis vizet kérek, újra töltöm, amit kell. Jocó mondja, elenged minket. Nem bírom tovább gyõzködni, ha Diós-patakon még meglesz, tovább jön, ha nem, hát legyen ez az õ döntése. Eddig szuperül jött velünk, le a kalappal! Én se vagyok egy fittipaldi, de ezt most nagyon meg akarom csinálni, és matematikailag még van rá esélyem. A lábam jól bírja a futócipõt, nem fáj úgy a bokám, csak az achillesem, az meg mindig szokott. Ja, és hamarabb értünk fel, mint terveztem, 3:10-kor fenn voltunk! Emlékszem, anno a Csabival ez kettõ órás menet volt. Nem kéne ellazsálni, bár nehéz felállni, 3:20-kor elindulunk lefelé Zoliékkal. A pontõrök itt nagyon kedvesek voltak, hajráztak minket!

Szóval lefelé. Haladok elõl, de nem megy a tempó, most épp lejtmenetben tör rám a zihálás. Elõzgetjük egymást Zolival, de elférünk az erdõben. Közben elõször pirkad, majd hajnalodik, aztán teljesen ránk virrad, mire leérünk… Anno a Havas elõtt-után szokott lámpaoltás lenni, de ezek szerint sikerült Szorospataktól tartani a tíz kilis hátrányt, ami bíztató a végére érve! Kissé elfáradva érek a pontra, 4:35. Kevés volt a 70 perc, de megvan nagyjából az idõ! A pontõrök minden beérkezõt, idáig eljutót megtapsolnak, jól esik! Kérek kólácskát, vagy vizet, vagy bármit, elõször sikerül pár szem ropit ennem. Meglepetésre beesik a Géza-Surd-Bajnai trió, nagyot hajráztak! De se Bandiék, se Jocó… Döntenem kell, nem várhatok most, nem várhatok már…

Elindulok egyedül. Tudom, hogy Cser Zoliék úgyis hamar utolérnek felfelé, nem aggódom. A forrásnál látok egy alakot, kissé ismerõs, de ez nem lehet… Aztán mégis, õ Tóth Feri, aki szintén elsõbálozó, és nagyon erõs! Megint megvan, kit kell húzni. Feri morgósra szétcsúszta magát, fejben kell segíteni. Én meg nem bírok fel és le menni, de van tervem. Szóval innentõl egy csapat vagyunk! Zoliék is meglesznek. Jön János Vára, egy nyalánkság, a tetején bevárom a többieket – futócipõ ismét rulez volt, de a botok is kellettek. Erre Feri a tetõn fogja magát, és elkezd erõbõl futni! Aztán csak belassít hozzánk, dumálgatunk, méricskéljük a Havast. És igen, felkel a Nap…

Kénes-forrásnál ismét kedves pontõrök, már 102 kili, de a forrásból most nem merek inni, csak a ballonos vízbõl töltök. Brutális miniemelkedõ, rét, megint le, megint fel, de ez már a Havas! És ott elõttem a Vincze Zoli?! Hogy mi van?! Tényleg õ az!! Mondja, hogy pont harminc óra alatt simán meglesz neki. Cser Zoli elhúz, Vincze Zoli meg engem enged elõre, igen elõzékeny. Feri a nyomomban. Szépen meglesz a Havas, és még nincs hét óra! 6:48, fogtunk újabb tíz percet! Szuper!

Két percet se pihenek, akarom mondani, pihegek, ahogy felért mindenki, elindulok. Tudom, hogy most nem fogom a lejtõt megfutni, mint tavaly Wágner Andrással… Kezd érdekelni, hogy lesz a vége. Fajzattól szembe, és a Patai Mátra inverz útvonalán? Úgy látom, nem, mert nincs jobbra letaposva… A többiek a lejtõ után utolérnek, és ott is hagynak. Sebaj, Fajzaton úgyis megállunk. Na és ki van Fajzaton? Edina! Végre! És MLN! És Tibi! Elõször nem fogadom el a sört, a nõk azt hiszik, viccelek. Aztán, hogy mindenki más is elfogadja, csak kérek egyet. De nem megy a szénsavas a torkom miatt… Félig megiszom, a többit kortyolva a Káváig.

Az összes hegy közül a legkellemesebb, leglankásabb most is a Káva. Simán föl lehet rá sétálni. Mondom ezt úgy, hogy a többiek lihegnek a nyakamba. De azért tartjuk egymás tempóját, váltogatjuk, ki megy elõl Tót-hegyesig, ami szintén a vártnál könnyebben lesz meg. Tartanunk kell az idõt is, mert nem tudunk szintidõ-hosszabbításról, a fajzati pontõrök se hallottak róla. Monoton tempóban megvan a Sárga + vége, nagy fújtatás! Cikk-cakk, megint cikk és megint cakk, a köveken Cser Zoli jön szembe, de ez már a csúcs, a Tót-hegyes! Még van palacsinta!! És még csak 9:10 van! Ez szuper idõ, most már tudom, hogy meglesz, de még bármi lehet a végén… Tóth Feri nem kér palacsintát, csak vizet. Lent megvárom az elágazásban, mondom neki.

Mielõtt az elágazásba érnék, gõzerõvel jön fel Surd, és húzza Szilvesztert és Bandit! Fantasztikusak! Meglehet nekik is!! Megmutatom, merre kell menni tovább; és hogy a Zöld Négyszöget nagyon figyeljék, mert Edina is ott nyalta el tavaly, és erre most nincs idõ! Feri utolér, csörög a telefonja, Darabos Zoli hívja, aki figyeli az élõ közvetítést. Azt hiszem, mögöttem van, és befordulok a Zöld Négyszögre, amit nagy tábla jelez idén. A forrás elõtt viszont észreveszem, hogy továbbment! Szerencsére észreveszi, hív telefonon, és visszanavigálom. Mérges, mert a telefonálás miatt nézte be. De csak két percet, ha várok rá a forrás rétjén, és megjön futva. Innentõl nem futunk, de a hátamat figyelje végig! Jó hangulatban tartunk lefelé, csatlakozik hozzánk egy srác, aki kakilni volt az erdõben. Közben Zoliék jönnek, majd elhúznak.

Utolsó, UTOLSÓ csúcs jön! Nem kell tõle megijedni, de nem is kell nekimenni, meglesz az a Világos-hegy. Na mostantól megkapjuk a hõséget. Viszont felérünk, 9:57-re!! Mit is mondtam Szorospatakon, hogy tízre legyen meg? Nagyon elégedett vagyok! Kapunk vizes zuhanyt a nyakunkba, itt már elõveszem a gépet is, meg iszunk. Egy hideg sör is elõkerül, ezt berakom a zsákomba: a lejtõ elõtt nem merem meginni. Megindulunk csapatban, de a lejtõ elején elõre kéredszkedek, és lerongyolok a meredeken öt perc alatt. Kell a lelkemnek…

Kísérõm lesz egy srác, aki ismeri a Zöld + beágazását (ez az, amit anno a Patain Õrsi Annával benéztünk). Feri is jön. Kezd melegem lenni, a srác túl gyors, de a beágazás jól ki van táblázva. Ezután Feri kezd túl gyorssá válni, de a mûútnál mindketten iszunk. Nekem másfél deci vizem maradt, és ki kell tartson a végéig. Pedig most jön a feketeleves…

A mûút után nem a Patai inverzén megyünk, mint ahogy azt reméltem, hanem szalagozáson. Nyílt terepen, tûzõ napon, szerencsére jön egy kis felhõ. Frissen kivágott, bozótos útvonal, csak értelme nincs. Valahol az erdõszélen, mint a villám, jön Surd és elõz! Aztán csak rátalálunk a Patai útvonalára, le a betonhoz. Itt szokott lenni a cseresznyés pontjuk… Innen már a beton lesz? És az hogy megy be Patára?

Nos, cikkcakkban megy be. Brutális megfövés kezdõdik a dögmelegben, betonon, kezdek émelyegni. Szidunk mindenkit, inkább vitték volna fel a Havas oldalába, az erdõbe, mint hogy itt szívatnak minket. És élek a gyanúperrel, hogy még a Várhegyet is ki kell mászni, és lesz ott egy titkos pont…

Már kezdem nem bírni a többiek tempóját, de csak beérünk a faluba. Azaz csak érnénk, de ott a megénekelt szalag, fel a Várhegyre! Páran csuklanak a célban biztos, mondunk csúnyákat. Elhatározom, hogy a pontõr hátán fogom kettétörni a botomat. De szerencséje van a nem létezõ pontõrnek, meg a botnak is így… Irtózatosra vált a meleg, a vízmûnél elengedem a többieket. Ugyanis most van dél, és nincs egy kili hátra!! Innen már négykézláb is.

Lesattyogok a pincesoron, minden kanyart levágtak a szalagok, ez jó. Át a patakon, cigóház, be a templom udvarába, közben tapsolják Zoliékat, hallom. Át a zebrán, és én is kapom a tapsot…

29:11.

Leülök, az ájulás szélén vagyok. Jocó odaugrik (Diós-pataknál kiszállt, és megkapta a 88-at), segít mindenben. Messner etetne, na az felejtõs. Átveszem a díjazást, Jocóval kerestetnék baglyos követ, de az már nincs. Helyette hamar találok egy nemezelt követ, ami egy Csigusz. Miaú! –mondanák a Spongyabobon felnõttek. Betámolygok a tesiterembe, ledõlök a cuccomra, ott is fülledt a meleg, de legalább árnyék van.

Felküzdöm magam fürdeni, a váróban mindenki egyetért, hogy ez brutális volt. M115-be ágyazott Rocky 130. De aztán jön a csoda: az uszoda! Belépek, Barta Laci a vízben, kezében a sör! Ezt vártam! Én is hozok egyet, és csobb! Jót dumálunk Sanyikával, a Nagy Átol hisztizik valami csomagon, de ez most nem érdekel. Ott van Agárdi Peti is, és megjön Szemán Zoli is. Sõt, Tóth Feri is fürdik. Kinn a melegben közben, Márton Daniék szûrnek, de nincs az a pénz és ital, hogy én kimenjek.

Lassan összepakolunk, agyalunk Jocóval, hogy jussunk haza, de megpillantom Tóth Ferit, ahogy indulna az autójával Tatabánya felé. Pofátlanul lecsekkoljuk. Kifele menet odakiáltok Messnernek, adja a kajámat Rushboynak (megkapta). Feri is fáradt, meg hõségbe vezetni? Én bealszok mellette, Jocó meg hátul, meg kell állnunk a horti-pihenõnél. Viszont ott olyan fagyit találunk, hogy ihaj! Mohito ízû, Feri elnevezi molyirtónak, de nagyon finom! Eztán végig dumálunk Pestig, már nem alszunk el. Viszont nem megyek el hazáig, egy sört megérdemlünk Jocóval a Lakatban, és elbúcsúzunk. Utána légkondis (!) vonattal megyek haza, az állomáson pedig vár a Kedves.

Szóval ennyi, hozzátartozik még, hogy a hurutom nem javult, másnap Danival és Zolival tartottunk még egy kis aftert, most meg kedden betegállományban vagyok. A diagnózis: fûfélékre allergia, keresztezve vírusos torokgyulladással. De mire elolvassátok, jobban leszek…

Jövõre újra? Mint a Burgi után mondtam, a három is szép szám. De majd meglátjuk. Az idõjárástól függ nagyban, azt mondják, ilyen meleg még nem volt. Köszönet a szervezõknek az áldozatos munkáért, de legközelebb ne adjatok mentateát! Inkább lipton-ájsztét, abba nincs semmi allergén…

Szóval azért, csodálatos volt!!!

Képek: https://www.facebook.com/dienes.aron/media_set?set=a.932360500161210.1073742161.100001618051374&type=3

Forrás