Szljugyanka-I. vasútállomás
Alak faluban a házak mögött kezdődött a tajga, a tajga mögött a hegyek, a hegyek mögött pedig az a világ, amelyről Batornak és Dzsizmának csak annyi fogalma volt, amennyit a televízióból és a telefonjukból összeszedhettek.
Bator huszonegy éves volt, Dzsizma tizenkilenc. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Együtt terelték a teheneket, együtt jártak vízért, és együtt nézték, ahogy az idősebbek minden tavasszal megígérik, hogy a következő télre már rendbe teszik az istállót.
Az istálló végül Bator segítségével kezdett épülni.
A régi gerendákat szétszedték, a korhadtakat félretették, a használhatókat megtisztították. Bator jól dolgozott. Nem beszélt sokat, de amit megfogott, azzal általában boldogult.
Egy délután Dzsizma vizet hozott neki.
– Ha elkészül, legalább nem ázik be – mondta.
– Ha elkészül, jövőre veszünk még két tehenet.
– És mikor építjük fel a saját házunkat?
Bator letette a kalapácsot.
– Előbb az istálló.
– Mindig van valami, amit előbb kell megcsinálni.
Bator elmosolyodott.
– A ház nem szalad el.
Dzsizma nem válaszolt. Tudta, hogy Batornak igaza van, de azt is, hogy az apja már tíz éve ugyanígy beszélt az istállóról.
Este a folyóparton ültek. Bator a köveket dobálta a vízbe, Dzsizma a vállára hajtotta a fejét.
– Ha lesz pénzünk – mondta a fiú –, elmegyünk Ulan-Udéba. Megnézünk egy rendes lakást. Nem kell nagy. Csak legyen meleg, és ne kelljen minden tavasszal a tetőt javítani.
– És az istálló?
– Az istálló itt marad.
– Akkor te is itt maradsz?
Bator sokáig nézte a folyót.
– Persze.
Három héttel később megérkezett a toborzó.
A falu művelődési házában tartották a tájékoztatót. A toborzó tiszt egy asztal mögött ült, előtte nyomtatványok, egy palack víz és egy telefon. A falon a helyi iskola régi tablója függött. A fiúk közül többen felismerték rajta a tanáraikat.
A tiszt elmondta, mennyi a havi fizetés, milyen juttatások járnak, mennyi pénzt kap a család, és mi történik, ha a szerződést teljesítik.
Bator számolt.
A faluban a mezőgazdasági munkából alig lehetett megélni. A családnak szüksége volt a pénzre. Az istállóhoz gerendák kellettek, a tetőhöz bádog, a házhoz ablakok. A közös élet, amelyről Dzsizmával beszéltek, minden évben egy kicsit távolabb került.
A katonai fizetésből mindez megvalósíthatónak látszott.
– Mennyi időre szól? – kérdezte Bator.
A tiszt megmondta.
– És ha valaki nem akar tovább szolgálni?
A tiszt erre is válaszolt, de Bator nem értette egészen a választ. Újabb papírt kapott, aztán egy harmadikat. A lapok alján mindenütt ott volt a hely az aláírásnak.
Este elmondta Dzsizmának, hogy jelentkezik.
A lány a konyhaasztalnál ült. Előtte egy füzet feküdt, abba írták össze, mire kellene költeniük a pénzt.
– Mikor indulsz?
– Jövő héten.
Dzsizma becsukta a füzetet.
– Azt mondtad, nem mész el.
– Akkor még nem tudtam, hogy ennyit fizetnek.
– És most már tudod, miért fizetnek ennyit?
Bator nem felelt.
A lány felállt, kiment az udvarra, és sokáig állt az istálló mellett. A gerendák még nem voltak a helyükön. A szerszámokat Bator gondosan egymás mellé rakta a falnál.
Másnap Dzsizma összecsomagolta a fiú ruháit.
Nem beszéltek arról, hogy ez mit jelent.
A vasútállomáson olaj, nedves fa és hideg fém szaga terjengett. A távolsági vonatok érkeztek, indultak, az utasok a kijelzőket nézték, a hangosbemondó pedig időnként elnyelte a települések nevét.
Bator vállán katonai zsák lógott. A zsebében ott volt a szerződés másolata, a telefonján pedig egy fénykép az istállóról.
Dzsizma a peronon állt mellette.
– Ha megérkezel, hívj fel.
– Felhívlak.
– Ne csak írj.
– Jó.
A lány megigazította a fiú kabátját. A cipzár beakadt, Bator megpróbálta felhúzni, de a szövet beszorult a fogak közé.
– Várj – mondta Dzsizma.
Kiszabadította a szövetet, felhúzta a cipzárt, aztán a mellkasára tette a kezét.
– Vigyázz magadra.
Bator megcsókolta.
A hangosbemondó bemondta a vonat indulását. A fiú elindult, majd néhány lépés után visszafordult.
Dzsizma felemelte a kezét.
Bator is felemelte a sajátját.
Aztán felszállt.
A vonat elindult. Dzsizma addig nézte, amíg a szerelvény utolsó kocsija is eltűnt a kanyarban. Utána hazament, és elővette a füzetet, amelyben a közös kiadásaikat vezették.
A gerendák ára mellett egy kérdőjel állt.
Két hónappal később Dzsizmát telefonon értesítették, hogy jelenjen meg a Szljugyanka–I. állomáson.
Nem mondták meg, miért.
A lány hajnalban indult el. A vonaton egy asszony mellett ült, aki végig egy műanyag zacskóba csomagolt almát tartott az ölében. Dzsizma az ablakon át nézte a tájat. Amikor a telefonja rezgett, minden alkalommal elővette, de csak az állomás nevét ellenőrizte.
A peronon egy tiszt várta.
– Banzarakcajeva Dzsizma?
– Igen.
A tiszt egy papírlapra nézett.
– Kérem, jöjjön velem.
A tehervagon mellett két férfi állt. A tolóajtót elhúzták. Bent egy cinkkoporsó feküdt a fa padlón.
A tiszt közölte, hogy Bator felderítő bevetésen halt meg. Egy aknarobbanás következtében olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a holttest azonosítása csak a szolgálati dokumentumok és a nyilvántartások alapján történt.
Dzsizma a koporsót nézte.
– Kinyithatom?
A tiszt rövid szünetet tartott.
– Nem javasoljuk.
– Akkor honnan tudják, hogy ő van benne?
A tiszt megismételte, hogy az azonosítás megtörtént.
Dzsizma bólintott.
A tiszt egy írótáblát vett elő.
– Ezeket a dokumentumokat át kell vennie. Itt kell aláírnia, aztán itt, a másik oldalon is.
Dzsizma átvette a tollat.
Az első lapon a neve szerepelt. A másodikon Batoré. A harmadikon egy ügyszám. A negyedik lapon a halál helye. Az ötödiken az átvétel igazolása.
Tizennégy irat volt.
Néhányat kétszer kellett aláírnia. A tiszt minden alkalommal megmutatta, hová tegye a nevét.
Amikor végzett, a lány visszaadta a tollat.
– Mikor vihetem haza?
– A szállítás megszervezéséről tájékoztatást kap.
– De mikor?
A tiszt a papírokra nézett.
– Erről egyelőre nincs pontos információm.
Dzsizma összeszedte a saját példányait, kettéhajtotta őket, és betette a táskájába.
A tiszt becsukta az írótáblát.
– Részvétem.
A lány nem válaszolt.
A koporsó mellett még állt egy darabig. Aztán megkérdezte, merre találja a kijáratot.
Alakban az apja várta a ház előtt.
Amikor meglátta a lányt, nem kérdezett semmit. Kivette a kezéből a táskát, és bevitte a házba.
A koporsó három nappal később érkezett meg.
A temetésen a falu papja beszélt, a helyi vezető koszorút helyezett el, és felolvasták a hivatalos megemlékezést. Bator nevét többször is kimondták. Azt mondták, bátran teljesítette kötelességét, és áldozatával a békét szolgálta.
Dzsizma a sír mellett állt. A kezében egy kis darab papír volt, amelyre még indulás előtt felírta, mit kell megvenniük, ha Bator hazajön.
Gerendák.
Bádog.
Két ablak.
Egy zár.
A papírt a kabátja zsebébe tette.
A temetés után a szomszédok ételt hoztak. Az apja a konyhában ült, és a tenyerét nézte. Dzsizma kiment az istállóhoz.
A falnak támasztott gerendák közül kettő megrepedt a télen. A fiú korábban azt mondta, hogy azok még jók lesznek, csak meg kell fordítani őket.
Dzsizma odalépett, és megpróbálta felemelni az egyiket.
Nem ment.
Bement a szerszámokért, majd visszatért, és feszítővassal próbálta megmozdítani. A gerenda néhány centimétert elcsúszott, aztán visszaesett a földre.
A lány letette a vasat.
Másnap reggel felhívta a toborzóirodát, hogy megkérdezze, milyen támogatás jár Bator után.
A vonal túlsó végén egy nő jelentkezett.
– A személyes adatokra lesz szükségünk – mondta. – És a halotti igazolásra.
Dzsizma elővette a táskából a tizennégy iratot.
– Melyikre?
– Ezt az ügyintéző fogja megmondani.
– Mikor mehetek be?
– Munkaidőben.
Dzsizma felírta a füzetébe a telefonszámot.
Aztán kiment az istállóhoz.
Augusztus végén egy külföldi televízió stábja érkezett Alakba. A riporter, Claire Dubois, tolmács segítségével beszélt Dzsizmával. A kamerát a ház udvarán állították fel, háttérben az istállóval.
A riporter először a temetésről kérdezett.
– Nehéz lehet ilyen fiatalon elveszíteni azt, akivel közös életet tervezett.
Dzsizma bólintott.
– Igen.
– Beszélne arról, milyen ember volt Bator?
A lány az istálló felé nézett.
– Jól dolgozott. Amit megcsinált, az nem dőlt össze.
A riporter várt, de Dzsizma nem folytatta.
– Ön büszke arra, hogy a férje a hazájáért harcolt?
– Igen – mondta Dzsizma. – Büszke vagyok rá.
– És mit gondol, megérte?
A tolmács lefordította a kérdést. Dzsizma a kamerára nézett, majd a riporterre.
– Mit kellett volna megérnie?
Claire Dubois egy pillanatra elhallgatott.
– Arra gondolok, hogy Bator a háborúban halt meg. Önök pedig közös jövőt terveztek.
– Igen.
– A katonai fizetésből házat akartak építeni?
– Nem házat. Először az istállót kellett volna befejezni.
A riporter a háttérben álló gerendákra pillantott.
– És most mi lesz?
– Nem tudom.
– Azt mondta, büszke a férjére. Azt is mondta, hogy nem tudja, mi lesz. Hogyan fér össze ez a két érzés?
Dzsizma a kabátja zsebébe nyúlt, de nem vette elő a papírt.
– Maga azt akarja, hogy válasszak közülük?
A riporter nem válaszolt azonnal.
– Nem. Csak szeretném megérteni.
– Akkor ne kérdezze meg, hogy megérte-e.
A kamera tovább forgott.
Claire Dubois lassan bólintott.
– Rendben.
A felvétel után a stáb összepakolta a felszerelést. A riporter még egyszer odament Dzsizmához.
– Köszönöm, hogy beszélt velünk.
Dzsizma megkérdezte, mikor adják le az anyagot.
– Néhány napon belül.
– És akkor majd mindenki látja?
– Igen.
A lány bólintott.
– Akkor legalább ezt is elintéztük.
Szeptemberben megérkezett az első hivatalos levél a támogatásról. Dzsizma a konyhaasztalnál bontotta fel. A papír felsorolta a jogosultságokat, a benyújtandó dokumentumokat, a határidőket és az ügyintézés további lépéseit.
A lány elővette a tizennégy iratot.
A levelet a többi tetejére tette.
Aztán kiment az istállóhoz, és megnézte a gerendákat. A repedt darabokat félre kellett tenni. A használhatókat meg lehetett fordítani. A tetőhöz még bádog kellett, az ablakokhoz pénz, az ajtóhoz zár.
Elővette a régi füzetet, és a lap aljára odaírta:
Bator nélkül.
Sokáig nézte a két szót.
Aztán becsukta a füzetet, és bement a házba.
Másnap felhívta az ácsot.
Megbeszélték, mikor jön ki, mennyibe kerül a munka, és melyik gerendát lehet még felhasználni.
A beszélgetés végén az ács megkérdezte:
– Akkor elkezdjük?
– Igen – mondta Dzsizma. – Kezdjük el.
A vonal megszakadt.
Odakint feltámadt a szél, és megmozdította a falnak támasztott gerendákat.
Dzsizma kiment, és egyenként a helyükre igazította őket.
Van az úgy, hogy a mindennapi híradások rideg statisztikái mögött kódolva ott lapul egy egész korszak drámája. Amikor a tévében elhangzik a szűkszavú rendőrségi közlemény – „hajnalban kettős tragédia történt az M1-es autópályán, nyolc halott” –, a legtöbben egy percre elszörnyedünk, majd lapozunk. Rádli Róbert új novellája azonban nem engedi, hogy lapozzunk. Kíméletlen pontossággal rántja le a leplet a hivatalos jegyzőkönyvek steril hamisságáról, és mutatja meg azt a fojtogató, láthatatlan húsdarálót, amelyben a periféria emberei morzsolódnak fel a jobb élet reményében.
A történet középpontjában Musztafa, a belga rendszámú Scaniát hajtó török sofőr áll, aki a vajdasági paprikával és paradicsommal a rakterében próbál utat törni magának Európa felé. A novella mesterien építi fel a hálót: a horgosi határ tizenhat órás, megalázó várakozásától a tachográf digitális bilincsén át egészen a győri autópálya-építés elmozdult, kaotikus bójáiig. De Rádli prózája nem csupán egy tragikus baleset krónikája; a mikrokozmosz szintjén leplezi le a rendszerszintű vakságot. Egy győri általános iskola lányvécéjében elcsattanó rágógumis pofon, egy alvállalkozó kisstílű lustasága, a határőrök kávézó közönye és a rendőrtisztek cinikus, xenofób elszámoltatása mind ugyanannak a gépezetnek a fogaskerekei.
Ez a szöveg a keleti-európai tranzit-lét kíméletlen szociográfiája és egzisztenciális drámája egyben. Megmutatja, hogyan ég porrá a hús és a fém ott, ahol a méltóbb élet ígéretéért fizetségként nemcsak az időnket, de végül a saját életünket is benyújtja a valóság.
Egy sűrű, fojtogató és mélyen rázó olvasmány mindazoknak, akik nem elégednek meg a felszíni hírekkel, hanem kíváncsiak arra, mi maradt a hamvak alatt.