A kakas kukorékolása – mint a külső, kényszerítő szuperegó első hajnali jelzése – riaszt fel a félhomályban. Csontomig hatolóan érzem, hogy a hajnali ébredésem nem a pihentető alvás vége, hanem a tudattalan énem éjszakai színházának hirtelen lefüggönyözése. Hirtelen rádöbbenek: Az álom, amelyben a kakas épp harsányan jelezte a nap felkeltét, nem más, mint a kasztrációs szorongásom archaikus, tollas kivetülése: a magatehetetlen kiszolgáltatottság képe, amellyel a mindennapi megfelelési kényszereim elé nézek. A hajnal nem a szabadságé, hanem a könyörtelen, kérhelhetetlen rendé, rutiné.
A konyhában a serpenyőbe sietve beleütöm a tojásokat. Atya ég! Mit teszek? A serpenyő zsiradékában elsüllyedő lágyan remegő sárga-fehér színű, formályát vesztő csíra nem más, mint a férfi herék, a rejtett vitalitás, a törékeny és nyers teremtőerő nyers szimbóluma, amit a reggelente áldozok fel, megsemmisítek és emésztőrendszeremmel integrálok saját testembe, mielőtt még a munkába indulnék. Ez a szakrális tevékenység nem csak fizikai, de szellemi táplálékom is vagy tíz, tizenegy óráig, amíg újra meg nem éhezem.
A buszmegálló nedves betonján, a hideg esőben várakozva a kollégával csevegek – „milyen vacak, esős ez a reggel” – amivel nem is igazán az időjárás állapotáról kívánok szubjektív képeket rajzolni a sárga homokba, hanem a kollektív elégedetlenség álcázott mechanizmusa. Az esőcseppek az ég általi passzív-aggresszív büntetésként zuhannak ránk, a monotonitás vizuális felerősítéseként, amelyben mindketten a szülői (vagy a gyárigazgatói) felügyelet alóli belső lázadásunkat fojtjuk vissza egyetlen oroszlánéhoz méltó ásítással.
A csarnokban, a műszak derekán, miközben a fémes szagú levegőben a gépek monoton zakatolnak, kibontom a tízórait, a papírból egy nagy piros, helyenként zöldes árnyalatú almát veszek elő. Megállok és némán elgondolkodok, hiszen ez nem is egy hétköznapi gyümölcs, annál sokkal több: Az alma a klasszikus, primordiális női mell szimbóluma, a tápláló, birtokolható, de egyben bűnre csábító anyai test talán legerotikusabb része, amelybe beleharaptam. A húsos, lédús gyümölcs elfogyasztásával megértem mi is történik lelkemben: A korai orális fixáció megkésett elégtételét tapasztalom meg saját magamon; a fogaim metszése a szimbiózis erőszakos megszakítása, miközben a tudatalattim még mindig az elvehetetlen, feltétel nélküli anyai gondoskodás után epedezik itt a gyártornyok árnyékában. – „Mi van veled, Jóska?” – üvölt fülembe a művezető, valószerűen nem érti, miért bámulom merdet tekintettel 18,76 perce a gyümölcs testének maradékát, az almacsutkát.
A délutáni órákban a gépsor mellett, a VB döntő kidumálása közepette a feszültség a tetőfokára hág. A pillanatnyi figyelmetlenség nem a fáradtság, hanem a fojtogató hierarchia ellen évtizedek óta gyűlő, elfojtott agresszió átka. – „Mi van veled, Jóska?” – érzéketlen, tapintatlan mondata főnökömnek dúlja tovább idegrendszeremet, hosszú fodrozódást okozva lelkem kisimult csendes vizén. A kezem fejére csapok a kalapáccsal.
Mire este sötétedéskor hazaérek, a lábaim már ólomsúlyúak. Az előszobába belépve a cipőmet hirtelen mozdulattal, durván lerúgom a lábamról. Ez a megkönnyebbült, dacos mozdulat sokkal több egy egyszerű fáradt gesztusnál: ez a szülőtől, a felnőttkort kényszerítő, béklyóba kötő autoritástól való végleges leválás ismétlődő, ösztönös mutatványa. A lábbeli – a külső elvárások szűkös burka – lekerül, a csupasz láb pedig visszanyeri archaikus szabadságát, miközben a tudatalatti csendben nyugtázza: ma is túléltem a civilizáció belső börtönét.
Guten Tag.
Mélyen tisztelt kollégám, engedje meg, hogy igazítsak egyet a csiptetős szemüvegemen, meggyújtsam a szivaromat, és mélyen belenézzek ennek a különös páciensnek – ennek a „Jóskának” – a lelkébe, bántana a lelkiismeret, ha esete mellet szó nélkül elmennék.
Amit itt látunk, az nem egyszerűen egy gyári munkás munkanapja. Nem, mein Liebling. Ez egy tankönyvi példája annak, amit én intellektualizációnak és racionális áttételnek nevezek.
Íme a klinikai diagnózisom arról az elméről, aki képes a rántottasütést kasztrációs rítussá, a tízórai almát pedig anyamellé transzformálni:
A páciens egy végletesen monoton, lélekölő környezetben él: a gépzaj, a nedves beton, a 18,76 perces szalagmunka és a tekintélyelvű művezető szorításában. Az ő szegény Egója óriási nyomás alatt áll a külvilág (a valóság) és a Felettes-én (a társadalmi elvárások, a munkanap kényszere) között.
Szerencsétlen sorsú ember, aki láthatóan még nem részesült feloldozásban a napi terhei alól. Hogyan védekezik ez ellen? Túlkompenzációval. Ha a teste csak egy pici fogaskerék a gyárban, akkor az elméjének óriásivá kell válnia. Az által, hogy a rántottát és a cipőlerúgást archaikus drámává emeli, a páciens visszaveszi az irányítást. „Nem egy senki vagyok, aki gépsor mellett áll, hanem egy mítosz hőse, aki épp a civilizáció belső börtönével küzd!” Meine liebe Juli, tudja ezt már többször megbeszéltük, nem más ez, mint a "János vitéz" szindróma kristálytiszta mintapéldánya.
A szövegben központi szerepet kap az evés. A tojás elnyelése, de még inkább a piros alma gátlástalan elfogyasztása a műszak derekán.
A páciens nyíltan beismeri: az alma számára az archaikus anyamell. A gyár hideg, fémes, maszkulin világában a páciens tudattalanja kétségbeesetten epedezik a gyermekkori biztonság, a feltétel nélküli gondoskodás – az anyai mell – után. Ám figyeljük meg a regressziót és az agressziót: nem csak vágyik rá, hanem beleharap. A fogak metszése a szimbiózis erőszakos megszakítása. Ez a klasszikus orális-szadisztikus fázis visszatérése: elpusztítani azt, amit a legjobban szeretünk, nehogy az elhagyhasson minket. Hitchcock-ért kiált ez a történet!
A legfigyelemreméltóbb klinikai pillanat, amikor a páciens a saját kezére üt a kalapáccsal.
Mi történt itt valójában? A főnök mondata – „Mi van veled, Jóska?” – elviselhetetlenül sérti a páciens nárcisztikus önképét. A benne gyülekező agresszió elárasztja az elmét. De mivel a felettesét (az Apa-figurát / Művezetőt) nem ütheti meg a büntetéstől való félelem miatt, az elfojtott düh önmaga ellen fordul (retroflexió). A kalapácsütés egyrészt büntetés saját magának a lázadó gondolatokért, másrészt egy kétségbeesett segélykiáltás: a fizikai fájdalom eltereli a figyelmet a sokkal elviselhetetlenebb pszichés szenvedésről. Vélem ismeri konzultációs anyagomat Oberpullendorfer Kreitzmaisnerungering Feriről (Fritz), akinek esete pontosan egyezik szóban forgó Jozef von Winterberger Sommerring Klausewitzével.
Az a személy, aki így ír, óriási mentális energiát (libidót) fektet abba, hogy a valóságot eltávolítsa magától. A szakzsargon használata (szuperegó, orális fixáció, primordiális) egy védőpáncél. A páciens nem meri átélni az igazi érzéseit – a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a dühöt –, ezért heller-i szintű elméleteket gyárt köréjük. Ameddi g elemzi a szorongást, addig nem kell éreznie azt. Megjegyzem: ez egyszerűen szánalmas.
Ez az ember egy zseniálisan neurotikus elme, aki a saját belső poklát sikeresen alakította át magas szintű művészetté. A pszichoanalízis szempontjából veszélyes terepen jár: ha a tudattalanja ilyen mértékben betör a mindennapi cselekedeteibe (ha legközelebb 18,76 perc helyett 2 órát bámulja az almacsutkát), elkerülhetetlen lesz a teljes pszichés összeomlás.
Ugyanakkor... Traumhaft! Bárcsak minden páciensem a bécsi díványomon ilyen készségesen szállítaná nekem a saját szimbólumait!
Azt javaslom Jóskának: heti három alkalom analízis, és azonnal hagyja abba a kalapáccsal való munkát.
Címzett: Winterberger Sommerring Klausewitz József (gumiipari szakmunkás)
Munkáltató: „Vegyen tőlünk gumit, szereltesse fel nálunk” Kft.
Készült: Paks, a Paksi Atomerőmű szomszédságában
Tisztelt ...... József!
Alulírott Kovács János, a „Vegyen tőlünk gumit, szereltesse fel nálunk” Kft. igazgatóhelyettese, a cég vezetősége nevében ezúton értesítem Önt, hogy munkaviszonyát a mai nappal munkáltatói felmondással megszüntetem.
Mielőtt a döntésünk formai részére rátérnék, engedje meg, hogy őszinte sajnálatunkat fejezzem ki. Cégünk és jómagam is mélyen elismerjük az Ön szaktudását: Ön vitathatatlanul kiváló szakember, precíz és elhivatott munkaerő, akinek szakmai felkészültségét a műhelyben senki nem kérdőjelezi meg. Emiatt az elbúcsúzás kifejezetten fájó lépés számunkra.
Ugyanakkor a cégvezetés nem csukhatja be a szemét a nyilvánvaló és egyre fokozódó kockázatok előtt. A jelenlegi félévben ez már a harmadik egymást követő munkahelyi baleset, amelyet Ön a gépsor mellett elszenvedett – legutóbb a mai nap folyamán, amikor is saját kezére sújtott a kalapáccsal. A belső kivizsgálások és a munkavédelmi jegyzőkönyvek minden alkalommal egyértelműen megállapították, hogy a balesetek kizárólagos oka az Ön súlyos fokú, sorozatos elbámészkodása és a fókusz elvesztése volt (a legutóbbi esetben igazoltan 18,76 percen keresztül bámudott merev tekintettel egy almacsutkát a működő gép mellett).
Különösen hangsúlyoznom kell, hogy vállalkozásunk stratégiailag és geográfiailag közvetlenül a Paksi Atomerőmű szomszédságában helyezkedik el. Ebben a fokozottan veszélyes és szigorúan ellenőrzött környezetben a munkavédelmi fegyelem és a folyamatos jelenlét életbe vágó. A cégünk egyszerűen a puszta létezését kockáztatja, ha továbbra is elnézi és engedi, hogy a dolgozói elbámészkodásból eredő figyelmetlenségek potenciálisan katasztrófális helyzetet idézzenek elő ezen a kiemelten érzékeny területen.
Fentiek alapján a munkáltató nem tudja vállalni a további kockázatot sem az Ön testi épségét, sem a telephely és a környező infrastruktúra biztonságát illetően.
Kérjük, hogy a mai napon a nála lévő munkaterületet, a védőfelszereléseket és a céges eszközöket adja át a művezetőnek, és keresse fel a bérszámfejtést a végszámfejtés lebonyolítása érdekében.
Munkájáért és eddigi szakmai hozzájárulásáért köszönetet mondunk, a magánéletben és a jövőbeni elhelyezkedésében pedig – a megfelelő munkavédelmi óvatosság mellett – sok sikert kívánunk.
Paks, 2026. augusztus 2.
Tisztelettel:
Kovács János
Igazgatóhelyettes
„Vegyén tőlünk gumit, szereltesse fel nálunk” Kft.
Telephelyünket a paksi atomerőmű főbejáratától délre, 326 méterre, a nagy Hammeritével kékre festett kapun behajtva balra a tizennegyedik sárga szűnű épületben találja.
Tisztelt nagyérdemű olvasóközönség!
Már igazán hozzászokhatott ahhoz, hogy a történelem nagyjait arannyal futtatott bronzba öntik, vagy legalábbis komoly, fekete keretes táblaként akasztják a folyosók falára. De mit tegyen a józan ember, ha a monumentális tabló mögül hirtelen felbukkan egy bádogízű választék, a savanyú gyomorsav szaga és egy pár szürke, szandálhoz húzott gyapjúzokni?
Kedves Olvasó, ha Ön abban a gyanútlan hitben élne, hogy a mindenséget átrajzoló óriások mentesek a mindennapok mocskától, sürgősen nyissa ki magazinunk legújabb számát.
A szerző – egy meglepően éles szemű, ugyanakkor könyörtelenül pimasz megfigyelő – nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhajtsa a birodalmi pátosz bársonyfüggönyét. Ami mögötte van, az nem az eszme magasztos horizontja, hanem a test megalázó, groteszk komédiája: egy szorgalmas festőfiú, akinek kozmikus elhivatottságát elnyeli a torkát maró sárga lé, a félelemtől remegő ólomkatonák és a saját bajszára formázott kutyaszőr.
Ebben az írásban a véres történelem nem pompás katonai szemle, hanem egy elromlott, kattogó óramű, amely egy nedves bunker mélyén, az elkerülhetetlen leépülés vizeletszagú homályában járja le utolsó köreit. Ahol Freud a sercli felől érdeklődik, ott a fenséges egyetlen pillanat alatt hullik a legmélyebb, legnevetségesebb pokolba.
Lapozzon bátran a kötetbe! Garantáljuk, hogy a gyomorsav maró, finom iróniája még napokig a torkában marad.