Kérem szépen, él a modern világban egy rendkívül előkelő, kényelmes, mégis gyanúsan drága iparág, amelyet olykor tudománynak becéznek, de a gyakorlatban inkább egyfajta magasabb rendű, bérbe vehető gyóntatószék. Ez a pszichológia.
Nézzük csak meg, hogyan is zajlik ez a fejedelmi procedúra.
Az ember – aki eddig ingyen, vagy legfeljebb némi sörért és felesleges sopánkodásért panaszkodott a kocsmárosnak, aki közben a poharakat törölgette – egyszer csak megelégeli ezt az olcsó dagonyát. Befizet egy olyan óradíjat, amelyért egy tisztességes kőműves huszonnégy négyzetméternyi falat húz fel, vakol be, vagy egy komplett cserépkályhát rak össze. Besétál a diszkrét, pasztell színű, puha szőnyeges szobába, ahol egy roppant barátságos, együttérző arcú úr vagy hölgy foglal helyet a recsegő chesterfield fotelben.
És akkor elkezdődik a csoda, ott bizony, a kanapén.
Negyvenöt percen keresztül végre valaki figyel. Nem vág közbe. Nem mondja azt, hogy „hagyjál már a hülyeségeddel, nekem is van bajom elég”. Nem néz az órájára, és nem kezdi el a telefonját nyomkodni. Hallgat. Olyan mélyen, olyan megsemmisítően türelmesen hallgat, hogy az ember a végén már majdnem elsírja magát a saját meghatódottságától, hogy íme, a mindenség közepére került, és valakit tényleg érdekel, miért fáj a válla, ha megváltozik az időjárás. Merthogy tudom, miről beszélek, továbbmegyek, meg is sajnálom szegényt, hogy csak úgy sec-perc alatt nyakába zúdítottam szerencstlenségemet: Reggel földhözvertem a kávéfőző dugóját, mert az a gyerekzár miatt nem akaródzott a konnektorba beletuszkolódni.
Aztán eltelik a negyven perc. A terapeuta megigazítja a szemüvegét, összefonja a kezét, vesz egy mély, szakmai levegőt, és halkan, szinte ünnepélyes bölcsességgel kimondja a felmentő, ámde lesújtó ítéletet:
„És érzi-e, hogy ez mind azért van, mert az óvodában harminc évvel ezelőtt a kis Jancsi felborította a jenga tornyát?”
Kérem szépen, ennyi. Ez a tudomány. Ezért a tízezrekért – egészen pontosan huszonhatezer-hatszázhatvan forint óradíjakért – kellett elzarándokolni a rozzant kanapéjáig a nyomorult belvároson keresztül, hogy megtudjam: a mai adóbevallási pánikunk, a kocsmaajtóban érzett honvágyunk és a feleségünkkel való viták a kapros tökfőzeléken mind-mind abból fakadnak, hogy az óvónéni egyszer elvette a piros filctollamat, amikor a naplementét rajzoltam.
Mert a pszichológia alapvető tézise az, hogy az ember nem egy önálló, felelős cselekvő, hanem egy lánctalpas panaszgyár, amelyet valamilyen óvodai sérelem drótozott be örök időkre. Ha az ember elrontja a vacsorát, az nem a lustasága miatt van, hanem a családi dinamika strukturális átrendeződése miatt. Ha eltéved a körúton, az a térbeli tájékozódási zavar, amely közvetlen kapcsolatban áll azzal, hogy az anyja nem tapsolt elég hossza a harmadik kartonfigurájának.
Pedig de jó lenne néha azt hallani azért a pár rongyos forintért: „Kedves Rádli úr, most hagyjuk a gyerekkort. Ön egyszerűen csak rosszul gombolta be a kabátját, és elfelejtett odafigyelni”
De hát azzal nem lehetne újabb hatvan ülést eladni. Így hát maradunk a fotelben, fizetjük a mesés óradíjat a türelmes bólintásokért, és várjuk, hogy a múlt századból itt maradt lila tehén végre békén hagyjon minket.
Tisztelt nagyérdemű olvasóközönség!
Már igazán hozzászokhatott ahhoz, hogy a történelem nagyjait arannyal futtatott bronzba öntik, vagy legalábbis komoly, fekete keretes táblaként akasztják a folyosók falára. De mit tegyen a józan ember, ha a monumentális tabló mögül hirtelen felbukkan egy bádogízű választék, a savanyú gyomorsav szaga és egy pár szürke, szandálhoz húzott gyapjúzokni?
Kedves Olvasó, ha Ön abban a gyanútlan hitben élne, hogy a mindenséget átrajzoló óriások mentesek a mindennapok mocskától, sürgősen nyissa ki magazinunk legújabb számát.
A szerző – egy meglepően éles szemű, ugyanakkor könyörtelenül pimasz megfigyelő – nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhajtsa a birodalmi pátosz bársonyfüggönyét. Ami mögötte van, az nem az eszme magasztos horizontja, hanem a test megalázó, groteszk komédiája: egy szorgalmas festőfiú, akinek kozmikus elhivatottságát elnyeli a torkát maró sárga lé, a félelemtől remegő ólomkatonák és a saját bajszára formázott kutyaszőr.
Ebben az írásban a véres történelem nem pompás katonai szemle, hanem egy elromlott, kattogó óramű, amely egy nedves bunker mélyén, az elkerülhetetlen leépülés vizeletszagú homályában járja le utolsó köreit. Ahol Freud a sercli felől érdeklődik, ott a fenséges egyetlen pillanat alatt hullik a legmélyebb, legnevetségesebb pokolba.
Lapozzon bátran a kötetbe! Garantáljuk, hogy a gyomorsav maró, finom iróniája még napokig a torkában marad.