A tinta megint megfolyt a hüvelykujjam bütykén. Olcsó, hígított kék lötty, ami nem szárad, csak maszatolódik a vékony, fás papíron. Ha megmozdulok, a szoba vaságya úgy nyikorog, mintha a tulajdonosnő, az a kövér, savanyú káposztaszagú asszony köszörülné a torkát a falon túl. Krawietzné, tudom, hogy hallgatózik. Tudom, hogy a sarokban lévő vizes tál gőzéből is azt számolja, hány krajcárral tartozom még a fűtésért. Tudom, hogy Lengyelországból idetelepült zsidó az apja, azt is, hogy milyen gátlástalan módon használják ki azokat a dolgos bécsi embereket, akik országunkat felépítették. Sörrel és borral üzérkedtek, megszedték magukat, most, mint főbérlők dölyfösen, kicsinyesen élvezik kiszolgáltatottságunkat.
A gyomrom dél óta folyamatosan görcsöl. Egy darab száraz sercli maradt a zsebemben, de a sav már szétmarta a nyelőcsövemet, a rágás csak rontana rajta, reflux, ez miatt ég, görcsöl már tizenkét éve gyomrom.
Nézem a bakancsomat az asztal alatt. A bal talpa elvált a felsőbőrtől, a reggeli nyálkás esőben a zoknim átázott, és most a lábujjaim tehetetlenül, fázósan gémberednek a dohos szőnyegen. Olyan vagyok, mint egy ázott veréb, akit a fészekből is kilöktek.
Mindenki akar tőlem valamit. Anyám emléke a torkomban ül, az apám nehéz, dühös árnyéka a sarokban gubaszt, és a rokonok... a rokonok levelei, amikben az áll, hogy a művészetből nem lehet megélni, hogy menjek el végre hivatalnoknak, hajtsam be a fejem a járomba, legyek senki, mint ők. A bécsi akadémia professzorai... azok a finom, tiszta kezű urak, akik egyetlen csuklómozdulattal söpörték le a rajzaimat, mintha csak por lennék a palettájukon. „Nincs magában tehetség, fiatalember.” Mintha ők tudnák, mi a tehetség. Mintha ők éreznék azt a feszítő, forró masszát, ami itt bent, a bordáim mögött akar utat törni magának.
Senki sem lát meg. Átlépnek rajtam az utcán, mintha csak a flaszter egyenetlensége lennék.
De én nem hajlok meg. Ha a világ bezárja előttem az ajtót, én építek egy saját világot.
Megmarkolom a tollat. A kezem remeg a hidegtől, de ahogy a hegy a papírhoz ér, a remegés megszűnik. Landsberg kőfalai eltűnnek mögülem. Nem magamért írok. Értük írok. Azokért a kisemberekért, akik ugyanígy fáznak, akiket ugyanígy lenéznek, akiknek a cipője ugyanígy beázott a bécsi flaszteren, és most a müncheni utcákon.
Megírom a harcomat. Mert ha nekem nincs helyem ebben a világban, akkor ezt a világot át kell formálni. Az első betű nehéz, mázsás súlya nehezedik vállamra most, de a többi már jön magától, feltartóztathatatlanul.