gombák földjén

A kutyák már a kanyarban jelezték, de tudtam én azt magam is, a postás jött. Nem sietett. Szerette léptei súlyát. A táskája nehéz, kopott szürke marhabőr, a sarka teljesen legömbölyödött a pedáltengely súrlódásától. Amikor belenyúlt, a papírnak az a jellegzetes, száraz, érdes suhogása volt. Nem fehér lap volt az, hanem az a fojtogató, szürkés, újrahasznosított karton, amin a gépelt fekete betűk élesebben fognak, mint a tiszta felületen.

– Alá kellene írni, Géza bátyám. Tértivevényes.

A toll nehéznek tűnt, a kék tinta akadozott a rostokon. Ujjaim enyhén megcsúsztanak a tollszár sima műanyagán, a névaláírás utolsó vonása hullámosra sikerült, mintha egy idegen kéz rántotta volna meg a papírt. Amikor a postás elrakta a könyvét, és a bicikli lánca újra megcsörrent a porban, torkomat belülről egy gombóc feszítette.

A hivatalos vörös pecsét úgy égett a szürke borítékon, mint egy friss hegesztés. „Beidézem mint tanút…”

Még ki sem nyitottam, de a száraz hivatalnoknyelv betűi már elindultak befelé, egyenesen az idegek mentén. A bal bordaív alatt, mélyen, ahol a gyomor és a nyelőcső találkozik, egy apró, hideg csomó rándult össze. Nem fájt, csak elvett egy fél lélegzetet, a torkomban pedig megjelent a gyomorsav kesernyés, savas íze.

Álltam az udvar közepén, a szürke papírral a kezében. A szemüvegem kissé lecsúszott az orrnyergemen a verítéktől. Néztem a borítékon a betűket, táncolni kezdtek, mintha csak rajtam mulatoznának, élvezték szorongásom.

A megyei bíróság belső udvarára nem hallatszott be a kinti utca zaja. Vastag, sárgára meszelt téglafalak zárták le a teret, mintha a külvilágot és annak minden bizonytalanságát egyetlen nehéz mozdulattal rekesztették volna ki. Odafent az ég tiszta volt, a júliusi napfény égetett. Semmi sem mozdult. A rend itt végleges, lezárt és mozdulatlan.

A folyosó ablakából lenéztem az udvarra, mielőtt belépetem volna a kapun. Lent, a fal tövében, ahol az aszfaltozott járda találkozott a sárga lábazattal, a bitumen megpúposodott. Egy repedés futott végig a sima, sötét felületen, mintha csak az aszfalt elkezdené lefesteni belső feszültségem.

A sötétben, a tömörített zúzott kő és a fekete burkolat alatt nem volt hivatali, hanem egy másik struktúra létezett, csendesen, de határozottan burjánzott. A micélium vak, fehér fonalai napok óta gyűjtötték a talaj mélyéből a nedvességet. Nem volt bennük sietség, csak a sors méltósága, csupán a hidraulika törvényei szerint működtek: a puha sejtek teleszívták magukat, és a sejtfalakban ébredő nyomás – az élet tiszta, belső feszítőereje – nagyobb volt, mint a hengerelt kő és a szurok ellenállása, ezért azt szétfszítette.

A gomba nem harcolt a burkolattal. Egyszerűen csak növekedett, mert a létezése ezt diktálta. Molekulák sejtté rendeződtek, csendes méltósággal roppantották szét a mesterséges aszfaltjárda kérgét.

A repedés tágult. A durva, sötét rögök közül elővillant egy tiszta, fehér ív. A csiperke húsos kalapja finom volt, érintésre sérülékeny, mégis hideg és fenséges erővel nyomta félre a bitument. Olyan volt, mint egy hófehér, geometrikus test, ami közvetlenül a föld mélyéből, a sötét, nehéz emlékekből táplálkozik, hogy belenőjön a vakító, déli fénybe.

Láttam a fehér gomba kalapját a járdán, láttam, hogy még mellette négy- öt termőtest áttörte a bitument.

A bíróság belső folyosóján sárgás, agyonhasznált linóleum borította a padlót. A neoklasszicista, nagy belmagasságú mennyezetről lógó ikerneonok folyamatos, fojtott frekvencián zúgtak; az a fajta hang volt ez, amit az ember nem a fülével hall, hanem a halántékában érez, egyenletes, tompa lüktetésként, verejtékként homlokán. A levegő régi iratok porából, áporodott felmosószerből és az emberek verítékétől állott, nyomasztó volt.

A harmincas számú tárgyalóterem előtti barna lakkozású pad bal szélén ültem. A tölgyfa ajtó monumentálisnak és áttörhetetlennek tűnt, a rézkilincs magasan fénylett. Gondolkodtam, miért nem a szokásos kézmagasságban van a kilincs az ajtókon, miért kellett 30- 40 cm- el feljebb szerelni? Időnként egy-egy fekete ruhás alak suhant el előttem, a fekete szövet suhogása mögött akták száraz zizegése hallatszott. A folyosón várakozók között voltak, akik kedélyesen beszélgettek, voltak akik kezük fejét tördelték, le és fel járkáltak, így várakoztak. Az éjszakai égen békésen megférnek a csillagok, pontosan így itt, az emberek, egyedül, senki nem nézett rám, hiszen az sértette volna a hivatali rendet.

A szemeim elkerekedtek, a lencsék újra és újra bepárásodtak a hideg verítéktől, ami homlokomról indult el lefelé. A feszültség gondolataimból a testembe áradt, nyers, biológiai terrorral reagált arra az egyedüllétre, amit éreztem.

Beleim görcsösen, hullám-szerűen rándultak össze. Minden előjel nélkül, mint a villámcsapás, pillanatról, pillanatra éreztem hol erős nyomását, hol enyhülését egy belőlem kitörő szörnyeteg út-keresésének.

Felálltam, nehezen, az egész testemet ólommal öntötték ki. A folyosó végén lévő mosdó felé bizonytalan léptekkel indultam. Belökve a nehéz ajtót, a jéghideg, fehér csempék és a sárgás fény fogadott. A fülkékben lévő klór szaga marta a torkomat.

A bírósági vécé magánya megalázó és húsbavágó volt. A test lázadása nem tisztelte a hivatali fegyelmet. A görcsök élesek voltak, a hasmenés pedig fojtott, tehetetlen válaszként szakadt ki belőlem. A kezem a hideg válaszfalnak feszült, a körmeim elfehéredtek a nyomástól. A testem teljesen feladta minden méltóságát, miközben kint, a harmincas terem előtt bármelyik pillanatban elhangozhatott a nevem.

Negyven perc várakozás után a tárgyalóterem ajtaján végül beléptem, a szentély előttem feltárult, és a jegyzőkönyvvezető felolvasta a nevemet.

A tárgyalóterem nagy és üres volt, a levegőben a parketta szaga az aktákéval keveredett. Odabent minden a tekintélyes magasított emelvény, a bírónő mögött elhelyezett címer uralkodott a helyiségen. A terem közepén álló pad korlátjának magassága – mintha csak az emberhez igazították volna – kísértetiesen emlékeztetett a birkaterelő karámok magasságára. Vagy fordítva. 

A korláthoz léptem, a kezem még mindig nyirkos volt a mosdó jéghideg csempéitől. A szemüvegem mögött a tekintetem a padló mintáját kereste, bámultam a tölgyfa erezetét, göcsörjeit .

A bírónő fekete szárnyaival az emelvény mögött elsőre fenyegetőnek tűnt, de amikor megszólalt, a hangja nem a paragrafusok száraz nyekergésével szólt. Ritmusos volt, és részvéttel teli. Észrevett, észrevette feszült tartásomat, remegésemet, a verítékcseppeket homlokomon.

– Nyugodjon meg, hiszen ön csak tanú – mondta a bírónő, és kissé előrehajolt. A hangja halk volt, tiszta és mentes felsőbbrendű éltől. – Nem ön a vádlott. Azért idéztük be, mert az ön szomszédságában történt a sajnálatos eset, és a tények tisztázásához szükségünk van a látottakra. Kérem, foglaljon helyet!

A forró, maró görcs lassan engedni kezdett. Vettem egy teljes, mély lélegzetet – az első igazi, megkönnyebbítő mély lélegzetet azóta, hogy a postás átadta a borítékot.

A kihallgatásom negyven percig tartott, pontosan, mint a folyosói várakozásom. Egyszerű kérdések voltak: dátumok, emberek, tények. Válaszoltam, a hangom tónusa percről percre simult ki, visszanyertem a ritmust. Egy pillanatra tiszta, átlátható fény vetítete meg a múlt nyár augusztus délutánján történteket, a múlt darabkái összeálltak.

A bírónő végül lezárta a párbeszédünk.

– Köszönöm. A vallomását rögzítettük. Elmehet, kérem hagyja el a termet!

Megigazítottam a szemüvegemet. A torkom még száraz volt, de a belső vihar elcsendesedett. Megkapaszkodtam a fakorlátban, és feltettem a kérdést.

– Tisztelt Bírónő… tisztelettel… kell még jönnöm? Ide, a bíróságra?

A bírónő arcán egy pillanatra átfutott egy halvány, emberi mosoly.

– Nem, többször nem kell jönnie, Kozár vádlott ügyét lezártam, nincsen már szükségem önre.

A válasz megváltás volt számomra, köszönetképp meghajoltam, megfordultam, és felszabadultan lépkedtem kifelé a teremből.

Udvaromon a por augusztus végére teljesen kiszáradt, finom, szürke lisztként ült meg a járda szélén és az akácfák levelein. Hetek óta nem gondoltam a bíróságra, a neonok zúgására, a gyomorgörcsömre, amit átéltem. Kisimultam. Újra a természet illata vett körül, a madarak változatos, tiszta éneke, és a megnyugvás, hogy az én dolgom csak kézzelfogható anyaggal van. Átjárt az érzés, hogy a világ dolgai rendben, medrükben haladnak.

A kutyák nem ugattak, csak az a fojtott, mélyről jövő morgás indult meg a torkukból a kerítés tövében, amitől tudtam, valaki érkezik.

A postás arca izzadt volt, a kitartó hosszú forróság megviselte. Megszólalt.

– Tértivevényes Géza bátyám ismét. Alá kellene írni.

A tollszár megcsúszott ujjaim között. Aláírtam. Nem nyitottam ki a borítékot. Nem tudtam kinyitni a borítékot.

A mellkasom összerándult, – a bírónő szavai – „Többet nem kell jönnie, nincsen már önre szükségem” – elöntötték elmémet.

Egy présgép belsejébe kerültem, a bordáim a mellkasom és a hátam felől a levegőt kipréselték belőlem, és valaki teljes erőből, rántott még kettőt a karomon. Nem kaptam levegőt, a tüdőm tágulni akart, de a csontos ketrec nem engedte.

Ismételtem magamban – „Többet nem kell jönnie, nincsen már önre szükségem” – mint valami visszhangzó, gépies nevetés árasztották el az agyamat, miközben a bal karomba hirtelen jéghideg, zsibbasztó nehézség költözött. Olyanná vált a kezem, mint egy mázsás, nyers élettelen levágott disznó, amit nem bírok megmozdítani.

A veríték testem minden pontján kirobbant belőlem, egyszerre a bőröm alól, hidegen, nyúlósan.

Láttam még a postás arcát, de a hangja már nem ért el hozzám. Elnyelte a bírósági neonok az a belső, tompa zúgása, ami most visszatért, és végleg szétfeszítette a koponyámat.

Egy ötvenkét éves test megalázó, technikai csődje volt ez a házam udvarán, az augusztusi hőség közepén. A lábaimból kiszaladt az erő, mintha elvágták volna az inakat. Térdre rogytam, a boríték kicsúszott a tehetetlen ujjaim közül a lábam mellé.

A szememben a bírósági udvaron látott kép a csiperkegombákról teljesen tisztán a gombákat összekötő micéliumköteggel együtt láthatóvá vált.

Nehéz, nedves a takaróm, de nem szorít, mint korábban csontos ketrecem. A présgépet legyőztem tüdőm nyugalmával, bal karom súlya sem bánt már; elsimult bennem minden egyenetlenség.

Négy gyalult tölgyfapalló közé temettek. A csend itt végleges. A csend birodalma éppen úgy mentes a paragrafusok száraz nyekergésétől, mentes a gyermekek kacagásától. Ez az egyetlen hely a világon, ami teljesen adómentes.

A tölgyfa rostjai lassan, milliméterről milliméterre engednek a talaj nyomásának. Nem dráma ez, hanem az anyag természetes, tiszta átalakulása. Az ácsolat lassan beépül a földbe, ahogy a gyökerek és a föld alatti járatok megtalálják a maguk útját a deszkák göcsörjei között.

Ekkor megérkeznek. Most látom csak igazán a teljes szerkezetet. A vakfehér, hajszálvékony micéliumkötegek végtelen hálózata átszövi testemet. Milliónyi apró, láthatatlan fonal kapcsolódik össze, egyetlen hatalmas, tiszta organizmussá, ami valójában belülről ismer engemet.

A gombafonál puha, hűvös érintése eléri a tölgyfát, majd átlép rajta. Nem siet. Ugyanolyan ritmusban növekszik, ahogy a fák gyökerei isszák a talajnedvességet. Lassan bevon mindent, összeköti a korhadó fát a nyers földdel, a múltat a jelen idejével.

A micéliumhálózat lassan, de magabiztosan dolgozik tovább a sötétben, és mire eljön a következő augusztus, a felszínen, a fű között új, tiszta, fehér gombakalapok fognak áttörni a fényre.