Reggel óta csipogott a telefonom.
Csipogott, ha üzenet érkezett, ha valaki lájkolt valamit, vagy ha egy alkalmazás közölni akarta velem, hogy ideje felállnom, innom egy pohár vizet, esetleg foglalkoznom magammal.
Azt nem közölte, hogyan foglalkozzak magammal, ha közben percenként megszakít.
Délelőtt még türelmes voltam. Délben már összeszorított foggal nyomtam meg a némítás gombját. Délután háromkor újra megszólalt.
– Mi a francot akarsz még? – kérdeztem tőle.
A telefon csipogott.
Ekkor elvesztettem a türelmemet. Felkaptam, és teljes erőből a falhoz vágtam.
Nagyot csattant, lepattant a padlóra, az akkumulátora kirepült belőle. Csend lett.
Végre.
Néhány másodpercig elégedetten néztem a darabjaira, aztán összeszedtem őket, és megpróbáltam újra összerakni.
Nem működött.
Megnyomtam a bekapcsológombot. Semmi. Töltőre tettem. Semmi. Újra megnyomtam, ezúttal hosszabban, hátha csak megsértődött.
Nem történt semmi.
Ekkor jutott eszembe, hogy a telefonban voltak a telefonszámaim, a fényképeim, az üzeneteim, a banki alkalmazásom és az a rengeteg adat, amelyről addig azt hittem, hogy az enyém, pedig valójában egyetlen készüléktől függött.
Elvittem a szervizbe.
A szerelő megforgatta a kezében, belenézett, majd rám nézett.
– Mi történt vele?
– Leesett.
A szerelő a törött kijelzőre pillantott.
– Milyen magasról?
– Körülbelül másfél méterről.
– És mire esett?
– A falra.
A szerelő elhallgatott.
– Értem.
Nem voltam biztos benne, hogy valóban érti-e, de nem kérdeztem tovább.
Két nap múlva felhívtam a szervizt. Aztán eszembe jutott, hogy a telefonom nem működik, ezért személyesen mentem be.
A szerelő közölte, hogy javítható, de nem éri meg.
– Akkor mit csináljak? – kérdeztem.
– Vegyen másikat.
Vettem másikat.
Hazavittem, bekapcsoltam, és elkezdtem beállítani. Alig végeztem, amikor megszólalt.
– Na, te is kezded? – kérdeztem.
A telefon csippant még egyet.
Én pedig odébb húztam a széket, hogy kéznél legyen a fal.