Katalin ötvenéves volt, és nem szerette a pszichológusokat. Szerinte az embernek vagy van esze, vagy nincs, és ezen a drága kanapé sem segít. Ha baja van, leül valakivel a konyhaasztalhoz, megbeszélik, aztán mindenki megy a dolgára. A számlákat ugyanis a lélek legmélyebb rétegei sem fizetik ki.
A Katica presszót hat éve vette meg. Előtte huszonnyolc esztendeig dolgozott a vendéglátásban, és egyetlen dolgot megtanult: a sör habja két ujjnyi legyen, a vendég pedig lehetőleg ne beszéljen többet, mint amennyit iszik.
A presszó az egyetemi kollégium mellett állt. Nyáron a diákok hazautaztak, a melósok maradtak, és a világ visszatért a rendes kerékvágásba. Krisztián és Jakab délelőtt nagyfröccsöt ivott, délután megint nagyfröccsöt, közben néha dolgoztak is. Misi bácsi a bejárat melletti asztalnál ült, és Sopronit rendelt. Hetvenéves volt, csendes ember, Katalin szövetségese.
Egy júliusi délutánon új vendég érkezett. Megállt a pult előtt, Katalinra nézett, aztán a mellére, végül vissza Katalinra.
– Művésznő, három deci száraz vörösbort kérek. Villányit, ha lehet.
– Ha lehet, akkor lehet.
A férfi két kézzel kapaszkodott a pultba.
– Nem is tudja, honnan jövök!
Katalin nem tudta, de nem is ez volt az első eset, hogy valaki olyan helyről érkezett, ahová ő nem kívánkozott.
– A pszichológusomtól! Fantasztikus ember. Feltárta a tudattalanomat. Olyan dolgokat mondott rólam, amiket én magam sem tudtam.
– Akkor honnan tudta, hogy magáé?
A férfi elhallgatott. Ezen láthatóan még nem gondolkodott.
– Nézze, Katalin, az ember lelke rendkívül bonyolult.
– A csapolt sör is az, ha rosszul csinálják. Mégis meg lehet tanulni.
Misi bácsi a pohara fölött bólintott. A férfi megitta a borát, fizetett, és úgy távozott, mint aki valamit mégiscsak megértett. Katalin letörölte a pultot. A dolgok helyükre kerültek.
Este kilenckor lehúzta a redőnyt, bezárta a lakatot, és Misi bácsival hazament. Otthon két pitbull várta őket. A fiatalabbik, Detti, még bírta magát, az öreg Geszti veséje azonban felmondta a szolgálatot. Az állatorvos az elaltatást javasolta.
– Amíg eszik, addig él – közölte Katalin. – Én sem altatom el magamat, ha egyszer majd fájni fog a derekam.
Geszti néhány hét múlva már csak ölben tudott sétálni. Katalin vitte, Misi bácsi fogta a pórázt, és egyikük sem beszélt arról, hogy egyszer majd nem lesz mit hazavinni.
Aztán Geszti elpusztult.
Katalin eltemette a kert végében. Másnap kinyitotta a presszót.
A fia, Milán közben Németországba ment. Stuttgart mellett kapott állást egy logisztikai központban, ahol három részleg munkáját irányította, és minden másodpercre pontosan ki volt számítva.
– Anyu, ott minden működik! – magyarázta az első hazalátogatásakor. – Ha a rendszer azt mondja, hogy nyolc óra, akkor nyolc óra. Nem az van, hogy Józsi a körmöshöz viszi az asszonyt, Dani fájlalja a fejét, a harmadiknak meg füvet kell nyírnia.
Katalin húslevest mert neki.
– És ha elromlik a hidrofor?
Milán nem értette, miért kérdezi.
– És ha a sufninál leszakad a tető?
– Anyu, majd megcsináltatod.
– Kivel?
Milán a kanalat nézte. Katalin a levest.
– Tudod, fiam, én nem azt mondom, hogy gyere haza. Éld az életedet. Csak ne gondold, hogy attól, mert odakint minden másodpercre ki van számítva, itthon a dolgok maguktól megoldódnak.
Milán bólintott. A húsleves kihűlt, a rántott hús megdermedt, és a délután folyamán egyikük sem talált több mondatot, amelyet a másik meg tudott volna emészteni.
Milán visszautazott Németországba.
Öt évvel később Katalin ott állt a temetésén. A fia öngyilkos lett. A pontos okot senki sem tudta, de a rokonoknak, az ismerősöknek és a temetés után a presszóban összegyűlt vendégeknek természetesen mindegyiküknek volt magyarázata.
Katalin nem kért belőlük.
– Nem mindenki bírja az életet – mondta. – Van, aki elmegy, van, aki marad. A számlákat mindenképpen ki kell fizetni.
Kriszta, a barátnője, sírt.
– Kati, hát mégiscsak az egyetlen fiad volt!
– És ettől most visszajön?
Kriszta letette a zsebkendőt. Katalin kinyitotta a presszót.
Az évek teltek. A Katica forgalma csökkent, aztán egyre kevesebb lett a vendég. Az egyetemisták más helyekre jártak, a környék megváltozott, a sarki építkezés befejeződött. Krisztián és Jakab is ritkábban mutatkozott. Aztán egy reggel Katalin hiába fordította el a kulcsot a zárban. A tulajdonos megemelte a bérleti díjat, a bank nem hosszabbította meg a hitelt, a beszállítók pedig nem fogadtak el többé olyan fizetési ígéretet, amelynek határideje mindig a következő hét volt.
A Katica bezárt.
Katalin néhány hétig még járt a környéken. Aztán már nem járt sehová. Otthon maradt, a kisház verandáján ült, és Dettinek mesélt. A kutya megöregedett, a hátsó lábai felmondták a szolgálatot, a szeme elhomályosult.
Katalin azonban sört csapolt neki.
– A hab a lényeg, Detti. Két ujjnyi. Krisztiánék mindjárt jönnek a sarki építkezésről, Jakabnak készítsd a korsót. A melós ember nem szeret várni.
Aztán elmondta, hogy a férfiak hajlamosak a lelkizésre, de a lélek nem tartja el a háztartást. Elmondta, hogy Milán Németországban karriert csinált, aztán nem bírta a terhet. Elmondta, hogy Misi bácsi milyen rendes ember, és hogy az embernek kell valaki, akivel leülhet a konyhaasztalhoz.
Detti hallgatott. A kutyák ebben jók: nem szólnak közbe, nem ajánlanak szakembert, és nem mondják, hogy talán ideje volna továbblépni.
Egy délután Misi bácsi megjelent a verandán. Pokrócot hozott, leült Katalin mellé, és sokáig nézte a kertet.
– Misi bácsi, holnap korábban kell nyitnunk. Jönnek a fiúk.
Az öreg a pokrócot Katalin vállára terítette.
– Persze, Kati.
– Maga legalább megért engem. Ezek a mai emberek mindent túlbonyolítanak. Aki dolgozik, annak dolga van. Aki iszik, annak szomja van. Aki meghal, azt eltemetjük. Nem kell ehhez diploma.
Misi bácsi lehajtotta a fejét.
Két éve már, hogy a Katica bezárt. A redőnyt leszerelték, a pultot elvitték, a sörhűtőt elárverezték. Krisztiánék másik kocsmába jártak, a kollégisták végeztek, Milán pedig egy német temetőben feküdt. Misi bácsi mindezt tudta. Azt is tudta, hogy Katalin időnként a régi presszó előtt áll, és a bezárt ajtón át köszön a vendégeknek.
Nem mert szólni neki.
Detti megmozdította a fejét. Katalin megsimogatta.
– Látja, Misi bácsi? Ez az állat nem kérdez fölöslegesen. Tudja, hogy itt vagyok neki.
Misi bácsi bólintott.
Másnap reggel Katalin felkelt, megmosakodott, felvette a tiszta blúzát, és a verandán megigazította a szemüvegét. Aztán a semmibe nyúlt, mintha a pult mögött állna.
– Na, uraim, ki mit kér?
Detti már nem emelte fel a fejét.
Katalin a láthatatlan csaphoz fordult.
– Krisztián, neked nagyfröccs. Jakab, te megint sört kérsz, pedig tegnap is azt mondtad, hogy abbahagyod.
A verandán csend lett. A kert végében egy varjú károgott, aztán elrepült.
Misi bácsi lassan felállt, és bement a házba. A konyhában elővette a két csészét, kávét főzött, és az egyiket Katalin elé tette.
Katalin ránézett.
– Misi bácsi, maga megint nem fizetett.
Az öreg a csészéjét nézte.
– Majd holnap, Kati.
– Holnap is nyitva leszünk.
Misi bácsi nem válaszolt. Katalin a kávéjába kortyolt, és elégedetten bólintott.
A Katica aznap is kinyitott.
Csak a vendégek nem tudtak róla.
Hihetetlen ez a világ, gyönyörűséges és végtelenül bolond, mondogattam magamban, miközben a kocsma füstös félhomályában hallgattam, ahogy a bölcsek meg a hivatalnokok a normalitásról szónokolnak. Mert az emberek, tudja, kérem szépen, azt képzelik ott a városokban meg a hivatalokban, hogy a bolondnak megbélyegzett szegény pára és a normálisnak kikiáltott, büszke polgár közötti határvonal valami szigorú, téglából rakott, vastag válaszfal, amit vakolattal meg kőműveskanállal húztak fel az idők kezdetén. Holott dehogyis, istenem! Ez nem fal, hanem egy ódon, rozzant faápoló kapu, ami általában sarkig tárva-nyitva áll! Nyitva van az reggeltől estig, sőt, még éjszakára sem lakatolják be, dehogy lakatolják, mert a huzatra mindkét oldalnak égető szüksége van, mint a jó csapolt sörnek a habra, hogy a tüdőjük végre friss oxigénhez meg egy kis mennyei fuvallathoz jusson.
Ott toporog hát az úgynevezett normális ember a biztonságosnak hitt, tiszta udvarán, görcsösen szorítva a markában a hitelre vett garzonlakás apró kulcsát, a kötelező, csillogó illúzióit, meg azt a huszonnégy részletre vásárolt, műanyag mosolyát, amit a tükör előtt gyakorol, miközben belsejében mardossa a menetrend szerinti, szürke szorongás. S szentül hiszi a szerencsétlen, hogy ő meg van mentve a világ bajaitól, csak mert reggel felveszi a ropogósra vasalt white-collar ingét, beül az ezüstszürke, csillogó Suzukijába, s pontban ötkor méltóságteljesen elfordítja a sluszkulcsot. A másik oldalon meg ott áll a falu bolondja, az a tiszta szívű, szent együgyű, akit kinevetnek a kocsma előtt a sörivó góbék, mert hangosan, szeretettel beszél a vén akácfákhoz, s istennek sem érti, miért kellene kalapot emelve tisztelegnie a mindenkori, pöffeszkedő uraságok előtt. De ha az ember kicsit közelebb lép, s a szemét megtörölve jobban szemügyre veszi ezt az átjárót, észreveszi, hogy a két világ között egyáltalán nincs őrség! Nincs ott kérem semmiféle szigorú vámhivatal, nincs belépőjegy, se finánc, se csendőr, csak egyetlen kopott, faggyús küszöb létezik, amit naponta ezrek meg ezrek lépnek át és vissza, teljesen észrevétlenül, csendben és mezítláb.
Mert nézzük csak meg közelebbről ezt a híres-neves normalitást! Nem más ez, kérem alássan, mint egy rohadtul jól megszervezett, kollektív elhallgatás, egy hatalmas, csendes társadalmi összeesküvés. Nem egyéb, mint az a hallgatólagos megegyezés, hogy a saját kis magánőrültségünket, a belső cirkuszunkat meg a tomboló nevetésünket kulturáltan eldugjuk a gardrób mélyére a molyirtó golyók közé, miközben pecsétes, hivatalos papírokkal igazoljuk a világnak, hogy nálunk bizony minden a legnagyobb rendben van. S ha valaki véletlenül hangosabban kezd gondolkodni, vagy egyszerűen nem bírja tovább elviselni a korhadt rendszer fojtogató, elnyomó szagát, arra azonnal rásütik a bélyeget, megkapja a cédulát a homlokára, hogy „hoppá, ennek a jóembernek nincs rendben a toronyban a harangja!”. Pedig a bolond, az legalább őszinte, csodálatosan tiszta teremtmény: ő nyíltan, büszkén hordozza azt a gyönyörű feszültséget, amit a normálisnak kikiáltott alany éjszakánként, a sötétben a plafont bámulva, drága nyugtatókon meg keserű pirulákon éget el magában.
Nyitott kapu ez, kérem szépen, akárcsak a mennyország vagy a sörfőzde kapuja! Csak épp átmenni rajta nem bátorság vagy hősies elhatározás kérdése, dehogyis, hanem pusztán a gravitációé meg a világmindenség nehézkedési erejéé. És amikor az ember egy hűvös este túl hosszan nézi a konyhában a magányosan zümmögő, öreg hűtőszekrényt, s belekortyol a langyos sörébe, egyszerre rádöbben abban a mély, szent csendben, hogy a kapu bizony nyitva van, s a résen át beszűrődő, hűs huzat már fújja is le a fejéről a képzelt papírkoronát.