Kölcsey Ferenc recenziója Berzsenyi Dániel verseiről

Berzsenyi Dániel versei

A’ Poeta és Versificator ugy külömböznek egymástól, mint Archimedes és az Ács, amaz ki a’ machinát kigondolta, ez ki azt utmutatás szerént kifaragta. A’ Poeta vagy cselekedetet vagy érzést zeng, ‘s ez által vagy olly érzelmeket fejt ki szíveinkből, mellyeken ő maga felűl emelte magát, hogy magasabb néző pontjából annál bizonyosabban munkálodhassék, mint Homér és Gőthe; vagy olly érzetekre ragad el, mellyek önn keblében zajognak, mint Euripides és Schiller. Igy vagy amugy soha sem mond egyebet, mint a’ mi az emberben és ember köről van, de nála a’ közönséges tárgy bizonyos idealitást nyer, miként Fügernek ecsete alatt a’ mindennapi ember’ portraitja, az az, hogy ő mindent bizonyos varázslat által megszebbít, ‘s íme a’ titok, ime a’ Kánon, mellyet még Aristoteles felállított: εις το κρειττον!

Ha ezen principiummal gyújtjuk meg a’ Kritika’ fáklyáját, ‘s akarjuk a’ magyar Kőltés’ történeteit felvilágosítani: úgy találjuk, hogy nekünk Versificatoraink ugyan nagy számban, de Poétáink felette kicsinyben voltak, és vagynak. Mind azon iró és nemiró nemzetek közt, kik Európában a’ Névától fogva a’ Tájóig lakoznak, nincsen talán egy is, mellynél a’ Költésnek való szelleme olly későn gerjedt volna fel, mint a’ Magyaroknál, ‘s mellynél az felgerjedése után is annyira nem otthoninak, annyira idegennek látszanék. Az Emlékezzünk régiekről irójától fogva Tinódiig, ‘s ettől Gyöngyösi Istvánig, nincs egyetlen egy verselő is, ki aesthetikai tekíntetben figyelmet érdemelne, csak Zríni Miklós; ‘s ime ez az egyetlen egy is az Itáliai poesis’ tüzénél gyújtá meg lámpását, mert a’ Sirénának minden fordulataiban, sőt szinte minden soraiban nem leljük e a’ Megszabadúlt Jerusálemnek nyomait?

Egy Recensens azt mondá, hogy a’ zordon Éghajlat alatt lakó Németnek szükség a’ szépegű ‘s romános tájakon élő Olaszok’ versezeteíket fordítgatni, hogy ezek által melegítessék szívök, ‘s phantaziájok, melly külömben az északi tartományban nem lél táplálatot. Valami illyennel menthetnők mí is magunkat. De ha meggondoljuk, hogy Német Országon Minnának olly gyöngéd érzésű éneklőji voltanak, még pedig századokkal az előtt, hogy Wieland a’ Weimári vidéket most Hellássá majd Ausoniává varázslotta; ha meggondoljuk, hogy a’ puszta Caledonia ‘s az északi Dánia halhatatlan és saját énekeseket számlált, midőn még ott Rómának nevét nem ismerték; ha meggondoljuk, minden egyebet elmellőzvén, hogy ezek a’ csak nem köztünk élő Serbusok, a’ mi Dunánknak, a’ mi Szávánknak partjain, olly poetai lebegéssel, olly makacs kedvvel, ‘s olly egyszerű fennséggel költik dalaikat, mint Anakreon és a’ Homeridák: bizonyosan azt kell hinnünk, hogy poetai szegénységünknek oka mélyebben fekszik, mint sem azt, akar geographiai fekvésünkből, akar valami egyes történetből kimagyarázhatnók.

A’ Római nyelv tele van erővel, tele méltósággal, de nem poetai nyelv, ‘s épen azért nem poetai, mert nem egyéb, hanem csupa erő, csupa méltóság. Az az ezer felé változás, hajlékonyság, könnyüség, azok a’ sokat egyszerre jelentő öszszetett szavak, az a’ psychologiai bőség, az a’ szüntelen új ‘s ifjodott színbe öltözhetés, melly a’ görög és német nyelvnek sajátja, távol van a’ deáktól. Ezért Petrarcha, Milton, ‘s más nagyok, soha sem önthették azon hevet, ‘s magasságot deák verseikbe, mellyet saját nyelveiken készült munkájikban bámúlunk; ezért a’ magyar verselők nem bírván eredeti kicsapó hévvel, mind addig, míg csak Rómának éneklőjit ismerték, nem hoztak semmi figyelemre méltót magokkal. Rec.[ensens] a’ Debreczeni Könyvház’ historiai versgyüjteményében (egy kézirati, ‘s nem kicsiny csomó, mellyben 1520 táján készült darabok is vagynak) nem találhatott jobbat, vagy több ollyan jót, mint a’ következő négy nyomorult sor:

Vigan lakik Túri a’ vitézekkel,

Köszöni a’ bort reájok szeretettel,

Mondván, szemben ha leszünk ellenséggel,

Adj’ Isten, hogy járjunk jó szerencsével

Balassának (mert az akkori verselők közt több nem ís érdemel figyelmet) számos müvei közt, csak azon egynek lehet poetai érdemet tulajdonítani, mellyet In laudem Confiniorum írt. (Vitézek mi lehet stb.) Kedvezőbben Gyöngyösi Istvánról sem itélhetünk, kit a’ mi atyáink egy egész századon keresztűl

– nimium patienter –

Ne dicam stulte –

bámúlni meg nem szüntek. Mert ha sok ezer verssoraiban némelly poetai kitételek is találkoznak, példáúl:

Mint ködben merült hold éjeli homályban,

Bánkódik aszszonya a’ gyászos czellában,

Melly a’ boldog idő kedvesen folytában,

Olly volt, mint a’ víg nap virradó korában.

azzal nem bizonyithatunk egyebet, hanem hogy ő azon megjegyzés alá tartozik, mellyet a’ Kritikai vaspálczának egyik legigazságosb hordozója így teszen ki:

Sic mihi qui multum cessat, fit Chaerilus ille,

Quem bis terve bonum cum risu miror. –

’S mind ez az, a’ mit a’ Magyar poesisnek akkori Epochájárol aesthetikai tekintetben mondhatunk.

Zrini a’ mint felűlmúlta Gyöngyösit mint poeta, ugy maradt viszont ennek alatta, mint verselő, ‘s ez az oka, hogy elfeledtetvén, nem ébreszthette fel más Magyarban azt a’ szellemet, mellyet ő Olasz példányaitól költsönözött. Azok, kik a’ később korban a’ Franczia Költöktől igyekeztek lángot kapni (Bessenyei, Bárcsai stb:) saját példájokkal bizonyíták meg azon régi tapasztalást: A’ hol valami nincs, onnan azt a’ valamit venni nem is lehet; ‘s e’ szerént a’ mi halhatatlan Rádaynknak jutott az a’ sors, hogy idegen Kalauzokat találván, utmutatások szerént a’ mind addig egyetlen egy magyar poétát (Zrinit) megismérhesse, ‘s a’ nemzetnek nehány Individumaiban lángot gerjeszthessen, ‘s nekik a’ módot, mint kelljen azon lángot táplálni megtaníthassa, ‘s a’ magyar Kőltés, ha a’ régibb Zrinitől elvonjuk elménket, csak itt kezdődik. ‘S ezen kezdet az, mellynek kevés számú resultatumai közé, némelly mások mellett, a’ mi három kedvelteink: Dayka Himfi, és Berzsenyi tartoznak.

Berzs.[enyi] a’ maga’ poétai characterét a’ következő négy sorban Raphaeli lélekkel nyomta ki.

Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.

Láng az éneklő, heve forr dalában;

Ömledő bőség, magasabb csapongás

önti ki lelkét.

’S ez az, a’ mi őtet mind az általa annyira tiszteltetett Horátztól mind a’ Nemzet’ másik Oda költőjétől Virágtól megválasztja. Ő soha sem a’ tárgytol veszen lelkesedést, hanem önn magától, önn magából ömlik ki minden szó, minden gondolat. Az ő legjobb darabjai közt nincsen egy is, melly reflexionak következése volna, minden csupa érzés, minden csupa phantazia, ifjui erő, ifjúi lángolás, mi őtet a’ nyugodtabb római lelkű Virágtol és a’ hévvel epedő Olasz Daykátol megkülömbözteti; de meg Himfitől is, mert ennek lángja szilaj, csapongó, elborító, ‘s phantaziája Oriási, ‘s elkapó: Berzs.[enyi] ellenben legsebesb lángjai közt is szelid, az ő fíatal vídám Lelke a’ Görögök felé röpdes viszsza, phantaziája idealis képekkel foglalatoskodik, annál fogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak, példáúl az illyenekben:

Álmaim’ tündér ligetit te hímzed

Bájos ecsettel.

Ismét:

A’ szökő Hórák mosolyogva lengnek

Büszke hullámin magas énekednek.

Ismét:

Égi csendesség’ fedező homálya

Leng reád o szent Egyedül valóság(!)

Szívemet békés kebeledbe inti

Mágusi vessződ.

Ismét:

Himezze bár útam Thesszali virúlmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

A’ szerencse’ karjain.

Azon művek, mellyek szerént B.[erzsenyi]nek poetai charactere rajzoltatott a’ Matthison’ és Horátz’ egyesült studiumának szerencsés resultatumaik. Kit nem ragad el az a’ kellem, és fennség, az a’ báj és erő, mi a’ Melisszához iratott odában (I. K. 12. l.) A’ közelítő Télben (14. l.) a’ Nagy Pálhoz (II. K. 62. l.) A’ Magyarokhoz (84. l.) ‘s Prónayhoz (97. l.) szóllóban, ‘s hogy minden más elhallgattassék, az Életphilosophiában (III. K. 164. l.) uralkodik? Az a’ Kőltő ki illy ódákat zengett kevélysége lehet a’ Nemzetnek.

’S nem lész idő melly őt elhalni hagyja.

Gyakorlanunk kell, igy tanít Göthe, fejünket, szeműnket, és kezünket Ez a’ tanítás Festőnek, Oratornak és Poetának egyformán ‘s elmulhatatlanúl szükséges. Idők kívántatnak míg a’ Művész a’ maga mesterségének sanctuariumába léphet, annak titkaival megismérkedhetik, ‘s nem csak a’ nemszépet, és nemjót elkerűlheti, de a’ nem helyén álló szépet és jót is kiismérni és feláldozni megtanúlja, ‘s megtanúlja, hogy az önszeretet saját hibáink eránt, nem vakságot ‘s kedvezést, de szemességet ‘s kérlelhetetlenséget parancsol. Az is igaz, hogy a’ regula még inkább tartozik a’ Geniere mint más akárkire mivel a’ jó és rosz igen gyakran ugyan azon forrásból erednek. A’ könnyüség hamar szűl gondatlanságot, a’ nagy erő durvaságot, a’ fennség dagályt. Innen van, hogy a’ poetai kitételekben gazdag Berzs.[enyi] gyakran dagályos, felesleg való ‘s értelemtől üres expressiokra téved el. Az olly mondásokat, mint: Dithyrambok’ lángköre, a’ ragyogó dagályt tarka pórázon nyögni, tündér ambroziát hinteni, hamvedrek’ mohait biborral festeni, pólya’ örömébe mártani, göztorlatok álpeszi, gigászi örök vár’ chaósza, ének’ nectáros érzése, Libáni Tempe, alak sonett, ‘s más számtalanokat, olly kinövésekhez lehet hasonlítani, miket az élőfán a’ nedv’ bősége okoz, de a’ gondos kertész kimélés nélkül lehányni szokott. Ha eszünkbe jut, mit mondott Becker Matthissonnak ama’ helyéről: Sűsze Liebe deine Rosenauen stb; ha eszünkbe jut Cicerónak mondása: semmi sincs olly nevetséges mint az értelem ‘s tanúság nélkűl való beszéd: nem fogjuk rosz neven venni Rec.[ensens]nek azon kinyilatkoztatását, hogy a’ felebb kitétetett ’s azokhoz hasonló hibákat publicum’ elébe nem kellett volna, kivált egy Második Kiadásban nem kellett volna bocsátani. ’S ezen kinyilatkoztatás alá tartoznak a’ helyenként becsúszott provincialismusok is: méhe, pirholagos, csatináz, döngécsel. ’sat. Érteni kell a’ poétának, hogy vagynak szavak és szóllások, mellyekkel, kivált a’ poesis fentebb nemeiben élnie nem lehet. A’ Németek jól tudják mint kelljen a’ dialectusokat „s provincialismusokat a’ nyelvbővítésre használni. De ki jusson azért közülök azon gondolatra, hogy odájit a’ Voss’ Idylljeiből, vagy az Alemanni versekből tanult szavakkal tömje meg? A’ maga eránt kérlelhetetlen Művész, és kedvező Kritikus, a’ magának kedvező Művész és kérlelhetetlen Kritikus elválhatlan társai egymásnak. Ha Berzs.[enyi] kitépett volna minden gyomot, a’ mit az igazságos Kritika méltán gyomnak talál, ugy ezen Recensio csak egy dícséret‑ömledezés fogott volna lenni, de így azt is magában kell foglalnia, hogy Berzs.[enyi] készűletlen ’s fiatal kori darabokat is vett fel gyüjteményébe. Mert olvassa bár akarki (I. K. 24. l.) Egy szilaj leánykához, (26. l.) Az örömhöz (36. l.) Az Esthajnalhoz, (44. l.) A’ Csermelyhez készült dalokat, valamint mind azokat, mellyek a’ III. Könyv’ előjétől fogva (kivévén a’ 138. lapon állót, mellynek originálja Bürgernél van) egészen a’ 147. lapig állanak: ha nem fogja e hathatósan érzeni rajtok a’ kezdő ’s gyakorlatlan kezet? Az illyeneket kímélés nélkűl elkellene törülni, mint a’ spongiába eresztett Ajaxot, hogy méltósággal léphessünk a’ Maradék’ tríbunalja elébe, melly ítéleteiben igazságos leend.

Figyelmet érdemel az is, hogy Berzs.[enyi] egy Regét (III. K. 148. l.) Asklepiadi versekben írt. Ugy látszik nem vette észre, melly nagy befolyással legyen a’ mérték nem csak külsöjére a’ versnek, de belsőjére is. Ha egy Horátzi Ódát Tíbulli mértékre, vagy egy Tibulli Elegiát Horátzi mértékre vennénk, nem de nevetséges korcs lenne e az? A’ Rege (Romance) lyrai mértékben és hangon épen ollyan, mint a’ Regnard’ verselőjének mívei, ki Tragoediájival nevetést, Comoediájival ellenben sirást okoz. Különben is a’ Poetának nem arra kell törekednie, hogy külömböző tárgyokat egyforma mód alá rekeszszen, sőt inkább, hogy minden tárgynak saját hangot adhasson, ‘s így stylusának, gondolatainak, érzelmeinek többoldaluságot szerezzen. Ezen tanácsra kevésnek fog olly nagy szüksége lenni, mint Berzs.[enyi]nek. Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is a’ gondolatokban ‘s érzésben szegénynek látszatik, az az, hogy ö némelly gondolatokat, némelly érzelmeket a’ lehetséges hévvel önt ugyan ki, de ezen gondolatok, ezen érzelmek szük körben forognak ‘s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő. Az ő versei nem felette nagy számban vagynak, még is a’ Bonyhai Grotta czimű dal, a’ Melancholiára nézve; Amathusz a’ Melisszához iratottra nézve stb. nem egyéb viszszaemlékezésnél. ‘S az a’ sok Aetheri, nectár, nectáros, virány, virulmány, Iliszszusz, Sokratesz, Plato stb, mellyek szűnet nélkűl elő fordulnak ‘s szünet nélkűl ugyan azon forma alatt, ‘s ugyan azon ideákat ‘s érzeményeket hozván magokkal, fordulnak elő, bizonyságot tesznek Rec.[ensens]’ ítéletének igaz voltáról. Innen van, hogy némelly darabok, telyesek lévén ragyogó kítételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytől, ‘s minden értelemtől általában üresek. Az Ajánlás, a’ Török Sophiehez szolló (10. l.), a’ Sonetthez (38. l.) a’ Bonyhai Grotta (173. l.) ‘s némelly mások, hasonlítanak azon alakokhoz, mellyek a’ Laterna Magica’ viszszasúgárzása által a’ falon mozogni látszanak ugyan, de valósággal ott nincsenek. Ezen gondolati ‘s érzeményi keskeny körből lehet azt kimagyarázni, hogy a’ Berzs.[enyi] magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik, ‘s talán elérte, noha még igen jókor, a’ határt, mellyet a’ természet a’ Poeta és nempoeta közt vona, ‘s a’ mit utoljára a’ legnagyobb leglelkesb Költöknek is elérni kelletik. Mert másként hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbéli Epistoláknak, azon durva Jambusokba öntött Declamatioknak? A’ poesisnek ezen korcsneme darab idötől fogva, a’ Magyar Literatura’ köréhez képest, sürűen kezd gyakoroltatni. De jól mondá Lessing: egy kicsiny, de poetai bordal’ szerzője, inkább poeta mint az izetlen Hermanniásokat koholó!

Szükség, hogy a’ verselésre is egy tekíntet vettessék. Berzs.[enyi] két nemü versekben írá darabjait. Görög mértékkel, és rímekkel Zrini versben. Az ő Görög mértékő versei csalhatatlanúl a’ legszebb hangzásuak közé tartoznak azok közt, mellyeket Magyar Kőltő énekelt, ‘s rímes versei közt is: A’ Szerelem (30. l.) Élet dele (69. l.) Kishez (71. l.), Búcsúzás Kemenes aljától (73. l.) Életphilosophia (164. l.) Levéltöredék (168. l.) olly telyes hangzattal, olly numerositással ékesek, hogy az olvasó sokszor elfelejti a’ mérték’ távollétét. Ellenben kinek füle találhat gyönyörüséget az illyenekben: