Z. Kovács Zoltán: Berzsenyi és Kölcsey: egy kapcsolat rövid története

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc kapcsolata úgy maradt fent a magyar irodalomtörténeti hagyományban, mint az igazságtalanul kemény Kölcsey és a kritikát elviselni nem bíró Berzsenyi vitája.¹ Igazságtétel helyett megkísérlem követni kapcsolatukat az első említésektől Kölcsey emlékbeszédéig, három esemény köré rendezve a forrásokat: 1810-es személyes találkozásuk, Kölcsey 1817-es recenziója, Kölcsey 1836-os emlékbeszéde. Történet találkozás, vita és kiengesztelődés epizódjaival.

Pesten és Budán (találkozás)

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc kapcsolatának, mint annyi más kapcsolatnak a korban, Kazinczy Ferenc a kulcsszereplője. Kazinczy tudósítja először Berzsenyi tehetségéről Kölcseyt,² s ő értesíti pesti látogatásáról is. Berzsenyi bemutatkozó levelét követően Kazinczy így kapcsolja össze az akkor még egymást nem ismerő Berzsenyit és Kölcseyt egyik Kis Jánosnak küldött levelében: „Vettem leveledben a’ Berzsenyinkét. Valóban őbenne sokat, igen sokat nyertünk. De nem elégszem-meg azzal, hogy csak öbenne nyertünk légyen: nyerni akarok általa is. Ezen levelemmel indúl eggy más levelem Debreczenbe Kölcsey Ferenczhez, kit Berzsenyink által gyúlasztani akarok.”³

1810. március 10-én kelt levelében Kazinczy, előrevetítve Berzsenyi pesti látogatását, szintén irodalmilag ösztönző szerepét emeli ki, párhuzamba állítva azzal a kölcsönös inspiráló hatással, amit pesti triászának tagjai (Horvát, Vitkovics, Szemere), kiegészülve Kölcseyvel, gyakorolnak egymásra: „Nem sokára Berzsenyit is fogjátok látni, kedves barátim, s olvassátok verseit, s lángra gyúladtok utána.”⁴

1810 márciusának végén végre megvalósul a régóta tervezett, többször meghiúsult pest-budai látogatás,⁵ s március 29-én megtörténik a személyes találkozás is. (Berzsenyi hazautazását követően soha többé nem találkoztak.) Erről Szemere Pál számol be Kazinczynak (s így az utókornak), csodálva Berzsenyi verseit, ugyanakkor helyenként ironikusan szemlélve egyéniségének a pestiekétől eltérő sajátosságait, többször is érzékeltetve Kölcsey és Berzsenyi kölcsönösen távolságtartó magatartását.⁶ Találkozásukra sajátos körülmények közt kerül sor: amikor harmadszor is hiába keresik budai fogadójában, visszafelé menet a hídon szólítja meg Szemere a képe alapján Berzsenyinek tartott „alacsony termetű Magyart”. Bemutatkozásuk után két napon keresztül késő éjszakáig beszélgetnek, színházban találkoznak, ebédelnek és vacsoráznak, vitatkoznak és énekelnek: Berzsenyi Szemerével, Kölcseyvel és Vitkoviccsal, illetve egyik este Horvát Istvánnal, Pesten és Budán.

Kazinczy pesti hívei nehezen tudják feldolgozni a Berzseny-versek szerzője és a Pestre látogató somogyi nemesúr közti különbséget. Ahogy a látogatást követően Kölcsey fogalmaz Kazinczynak írott levelében: „Berzsenyiről mi légyen Édes Uram Bátyámnak itélete Szemerénk hű leirása után ki instáljuk, mer az a Nagy ember nekünk fejünkbe nem fér.”⁷ Válaszában Kazinczy fenntartja Berzsenyi iránti nagyrabecsülését, személyiségének furcsaságait éppen költői tehetségéből eredeztetve: „Én őtet csak verseiből, leveleiből s a mi Szemerénk tudósításából ismerem. Versei igen szerencsés poetát, levelei igen igen nemes lelkű, nagy talentomú s tüzű embert, hazafit s barátot mutatnak. Mit kell itélnem a Szemere leveléből, azt ti nálam nélkül is tudjátok, kedves barátim. Régen gyanítottam s most látom hogy ő egy kis Sonderling [különc], eggy kis Rousseau, s az Genietől nekem nem váratlan dolog.”⁸

S külön megjegyzi a kritika iránti érzékenységét, bár ezt is tompítja a saját példájára való hivatkozással: „Nem kedves érzést tett benne, hogy némelly darabját kirekeszteni valónak mondottam s némelly sorait, szavait gáncsoltam. Az sem vala váratlan. Én sem nézem mindég felhevülés nélkül, ha gáncs száll holmi munkámra.”⁹

Berzsenyi ugyanakkor ha nem is túl bőbeszédűen, de alapvetően dicsérőleg nyilatkozik a pestiekről Kazinczynak, Szemerét emelve ki pesti hívei közül: „Pesti barátidat Hozzád méltóknak találtam. Köszönöm Néked azon vidám napokat, melyeket az ő társaságokban éltem! Valóban, nagy boldogság olyanokkal lenni, kik vélünk egyenlőn éreznek, értenek! – Szemerédhez leginkább vonódom.”¹⁰

Recenzió és antirecenzió (vita)

Kölcsey már 1810-ben is tanácstalanságáról számol be, az 1813-as kötet megjelenésekor pedig már bosszúságának ad hangot: „Berzsenyi kijött, de mint jött-ki! bosszúsággal vagyok eltelve mint B[erzsenyi]. mind Helmeczi eránt. Temérdek sok rossz dalt eresztett-ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. […] Csudálva láttam a mit máskor nem láték hogy B[erzsenyi].ben a stylus praeponderál [túlsúlyban van]: hány sor van ollyan mint az is: a Dithyrambok lángkörében, lélek s értelem nélkül?”¹¹

Kazinczy válaszában egyetért azzal, hogy több darabot ki kellett volna hagyni, s hogy túl sok a „flosculus poeticus” [költői virágocska], a díszítés, ékesítés; de így fejezi be a kötetre vonatkozó megjegyzéseit: „De mellyike az a mi Poetáinknak, a kiben több ubertas [gazdagság], több festés, és érzés legyen. Berzsenyi tulajdon tüzében ég – ezt mondtam nem tudom melly Recensióban, s igaz a mit mondtam.”¹²

1816-ban megjelenik Berzsenyi Dániel Verseinek második, bővített kiadása, 1817 júliusában pedig a Tudományos Gyűjtemény VI. kötetében Kölcsey recenziójának a szerkesztők által önkényesen megcsonkított változata.¹³ A recenzió a magyar költészet áttekintését követően (poéták helyett inkább versificatorok jellemzik történetét) tér rá Berzsenyire. Költészetének jelentőségét ódaköltészetében látja: „Az a Költő ki illy ódákat zengett kevélysége lehet a Nemzetnek. S nem lész idő melly őt elhalni hagyja.”¹⁴ Ezt követően több kifogást fogalmaz meg a kötettel szemben: dagályosság, provincializmusok, fiatalkori költemények felvétele, verselés és műfaj helyenkénti diszharmonikussága, gondolati és érzelmi szűkkörűség, verselésbeli hiányosságok. A gondolati és érzelmi egyhangúságból eredeztetett ürességből, amelynek legjobb példáját a IV. könyv eclogáiban látja, a recenzió egészen odáig jut következtetéseiben, hogy „Berzs.[enyi] magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik, s talán elérte, noha még igen jókor, a határt, mellyet a természet a Poeta és nempoeta közt vona…”¹⁵

Berzsenyi először Kazinczyhoz fordul, részben hogy kifejezze felháborodását, részben pedig azért, hogy esztétikai tanácsot kérjen tőle. Felháborodását jól kifejezi az a pesti találkozásra visszautaló személyeskedő megjegyzése, amely előlegzi az I. Antirecenzió – Csetri Lajos szerint is – „néha »személysértő«, de általában meglehetősen sértődött és kötekedő”¹⁶ hangnemét: „Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.”¹⁷

Kazinczy nem érti Kölcseyt, csak részben válaszol Berzsenyi megjegyzéseire és kérdéseire. Október 12-i levelében egyszerre védi meg az akkorra már tőle eltávolodott Kölcseyt (kritikusként és habitusában), és kifogásolja némely állításának félig igaz voltát, didaxisát.¹⁸ Pár nap múlva egy újabb levélben, a recenziót újraolvasva válaszol (a Tudományos Gyűjtemény júliusi számát az első válasz idején még nem kapta vissza), hasonlóképpen járva el.¹⁹ Ezután Berzsenyi három évig nem ír levelet neki, s 1820 után is már csak kettőt, amelyek közül a korábbiban, 1829-ben visszautasítja Kazinczy ajánlkozását verseinek újbóli kiadására.²⁰

Ismert, hogy Berzsenyi több változatban megírta válaszát a recenzióra. Az első a szinte azonnali dühös reakció, a Tudományos Gyűjteménynek elküldött I. Antirecenzió 1817 végéről,²¹ ami bár nem jelent meg, később hiába próbálta meg visszaszerezni a laptól. Másodjára a II. Antirecenzióban igyekszik összegyűjteni érveit Kölcsey recenziójával szemben a húszas évek elején, majd a harmadik válasz Észrevételek Kölcsey Recensiójára címmel már meg is jelenik 1825-ben, a Tudományos Gyűjteményben.

Kölcsey személyes véleményét Berzsenyi reakciójáról egy 1823-as leveléből ismerjük. Berzsenyi még 1820-ban újból felveszi a kapcsolatot egy levele révén Kazinczyval, aki elküldi Berzsenyi levelét a rá adott válasszal együtt Szemerének, ő pedig tovább Kölcseynek. Berzsenyi ebben a levelében régi énjének, lelkének haláláról számol be, s bár betegségeiről korábban is sokat írt, itt az emlegetett „hypochondria” egyértelműen összefügg a recenzió következményeivel: „Igenis, Tisztelt Férfiú, én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen megholt, s annak helyét egy új, isméretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj, s nyugodt, mint a sír. Azon irtóztató zavarnak, mely egész természetemet fenékkel felforgatta, nem lehetett egyéb következtetése, mint ez a félhalál. […] Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldűlés, melyben vállforgóm és sódérom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett, melyek miatt félesztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult tán még a goromba recensio is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkozásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék.”²²

Kölcsey a Berzsenyi-levélre reagálva nem érti, hogy kerülhet valaki egy kritika vélt sértéseitől ilyen állapotba („mit fogna még tenni, ha igazán megbántatnék!”), másrészt Berzsenyi „hypochondriáját” a testi baleseteken túl a saját különlegességébe vetett hit megrendüléséből származtatja („félő, hogy annak legnagyobb fészke a Genie praetendált sérthetetlensége hibás ideájában fekszik”). Végezetül azt is kinyilvánítja Szemerének (nem minden önbizalom nélkül), hogy örül Berzsenyi tanulmányainak és leendő Antirecensiójának, mert „némelly jó tanácsokat adhatnék feleletemben”²³ (ezeket tartalmazza majd a Kritika és Antikritika címen ismert Kölcsey-szöveg).

Emlékbeszéd és kiengesztelődés

Mi lehet az oka, hogy Berzsenyit oly hosszú ideig foglalkoztatta Kölcsey recenziója, s irodalmi munkásságát 1817-től részben az erre való válasznak rendelte alá? (Ha verseinek elapadása már korábban elkezdődött.) S mi az oka, hogy a tízes években a „kritikai furor” megszállta Kölcsey később is folyton ironikusan szól leveleiben, tanulmányaiban Berzsenyiről? (1826-ban az Élet és Literatúrában Szemere és Kölcsey részleteket közölnek a Tudományos Gyűjtemény által soha vissza nem származtatott Antirecensio Kölcsey Recensiójára című szövegből, Kölcsey pedig kioktatja a nem eléggé tanult kritikust.) Mi a recenziók és antirecenziók sorára a magyarázat, amikor kettejük költészetfelfogása a tízes években még meglehetősen közel állt egymáshoz?²⁴

Talán akkor járunk közel a valósághoz, ha a Berzsenyi és Kölcsey kapcsolatát meghatározó „vitában” nemcsak két szerző személyes sértődöttségét látjuk, hanem két, a kor irodalmi életében helyét kereső pozíció ütközését. Berzsenyit a kezdeti, személyeskedéstől sem mentes megjegyzései után egyre inkább az elhamarkodott „hypochondriás Antirecensió” zavarja: „de mivel azt írtam, másikat is kell írnom, mert azzal igen nevetségesen végezném el literátori életemet”.²⁵ Másrészt magára marad a dunántúliak és a kazinczyánusok között, illetve a húszas és harmincas évek egyre strukturáltabb irodalmi életében. Kölcsey esetében legalább ennyire hiány motiválja a szatírát és az iróniát. A Pesten megmosolygott, provinciálisnak tűnő vidéki úr eltakarta a versszerzőt, amit Berzsenyi első személyeskedő reakciói is segítettek. Első (és egyetlen személyes) benyomásai mellett hathatott még a Kazinczytól való eltávolodás is. Bécsy Ágnes karikírozó megfogalmazása szerint Kölcsey legalább annyira kritizálta Berzsenyit, mint Kazinczyt:

„Amiképpen Kölcseyvel vitázva Berzsenyi indulata Kazinczy szellemével harcol, alighanem Kölcsey paranoiás indulata is egy különös fantomra lövöldöz: a másfél évtizede Pesten megmosolygott Kotzebue-kedvelő, cigányozó, köpcös, bajszos, pipás Bohógyit illető előítéletes ellenérzésekből és az antimondolatos-lasztóci Kazinczy elleni tisztázatlan érzelmekből konstruált kétfejű szörnyre.”²⁶

Igazságtalanok lennénk Kölcseyvel, ha nem Berzsenyi-emlékbeszédével végeznénk kettejük kapcsolatának rövid áttekintését. Az emlékbeszéd a Magyar Tudós Társaságban, 1836. szeptember 11-én hangzott el. Első része a recenzió palinódiája, visszaéneklése. Az emlékezés vigasztaló, megbékítő hatásáról szóló felvezetést követően Kölcsey szövege Berzsenyit éppen abban az értelemben minősíti költőnek, amely alapján a recenzió megkülönböztette a költőt a versifikátortól. Majd Berzsenyi „mezei magányát” is pozitívan értékeli: bár sok költőnk emiatt hallgatott el (magyarázat a recenzió emlegette „poétai szegénységünkre”),²⁷ ő ilyen körülmények között is képes volt kitel­jesedni.

Ezt követően Kölcsey emlékbeszéde időrendben meséli el Berzsenyivel való kapcsolatának történetét: verseinek megismerése, a pesti találkozó, a Mondolat sértései (a Felelet Berzsenyire vonatkoztatható fricskázásait nem említi), Berzsenyi kötetének két kiadása s aztán a recenzió. Az emlékbeszéd itt vallomásba (sőt, szinte töredelmes bevallásba) vált át: „Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú – én valék.”²⁸

E meglehetősen ismert tény bevallását követően az emlékbeszéd beszélője önmagához szólva ostorozza magát („ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik!”), majd a halál kibékítő erejére hivatkozva kér megbocsátást, kettejük ellentétét feloldva a nemzeti emlékezetben:

„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől […]. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”²⁹

A kiengesztelődés mégsem teljes. Az emlékbeszéd elhangzásakor ugyanis Kölcsey nincs jelen, a Szatmár megyei közgyűlésen vesz részt,³⁰ helyette Helmeczy Mihály olvassa fel a beszédet. A vallomás és a kiengesztelődés eseménye így retorikai teljesítménnyé válik, a valódi kiengesztelődést pedig Kölcsey a nemzeti emlékezetre bízza.

Jegyzetek

¹ Ahogy Németh László fogalmaz: „A testes, nehézkes dicséretű, udvariatlan őstehetség s a félszemű, érzékeny, elégedetlen urbánus…” Németh László, Berzsenyi Dániel, Szépirodalmi, Budapest, 156.

² „Két három holnap múlva egy Somogy Vár megyében lakó új Poéta verseit fogjuk nyomtatásban látni – Berzenyi Dániel Úrét. Elcsudálkozik Uram Öcsém, melly hang, melly lélek zeng verseiben.” Kazinczy Ferenc – Kölcsey és Kállay Ferencznek. 1809. január 18. = Kazinczy Ferencz Levelezése (a továbbiakban: KazLev), MTA, Budapest, 1895, VI, 1399. levél, 184–185.

³ Kazinczy Ferenc – Kis Jánosnak. 1809. január 19. KazLev VI, 1401. levél, 188.

⁴ Kazinczy Ferenc – Kölcsey Ferencznek. 1810. március 10. KazLev VII, 1697. levél, 343.

⁵ Már 1809 áprilisában utazni szeretne, lásd: Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1809. március 12. = Berzsenyi Dániel Összes Művei (a továbbiakban: BDÖM), Szépirodalmi, Budapest, 1968, 368. Aztán 1810. január végén el is indul: „Az én kínos pesti expeditióm meg van babonázva. Mindig készülök oda, mint a franciák Angliába, s azonban mindig csak itt hon maradok. A Te sok barátságos zaklatásaidra megindultam január 20-án, sed mala avi: Laknál egy hitvány hídról ledűltem, és sántán-bénán tértem vissza.” Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1810. február 25. BDÖM, 373.

⁶ Szemere Pál – Kazinczy Ferencnek. 1810. április 27. KazLev VII, 398–408.

⁷ Kölcsey Ferenc – Kazinczy Ferencnek. 1810. május 6. KazLev VII, 1739. levél. 435.

⁸ Kazinczy Ferenc – Szemere Pálnak és Kölcsey Ferencnek. 1810. május 12. 1745. levél, 447.

⁹ Uo.

¹⁰ Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1810. június 23. BDÖM, 379. (Igaz, korábban így fogalmazott: „Utazásomnak alkalmatlan ideje és a Dunavíz úgy megbágyasztottak engem, hogy a te derék pesti barátaid társalkodásának gyönyörűségét nem érezhettem eléggé… Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1810. április 8. BDÖM, 377.)

¹¹ Kölcsey Ferenc – Kazinczy Ferencnek. 1813. szeptember 15. = Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Levelezés I. (a továbbiakban: KFMM Lev. 1), Universitas, Budapest, 2005, 217.

¹² Kazinczy Ferenc – Kölcsey Ferencnek. 1813. szeptember 28. KFMM Lev. 1, 224.

¹³ Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. (a továbbiakban: KFMM Irodalmi kritikák 1), Universitas, Budapest, 2003, 53–61. Megjelenéséről és keletkezéséről lásd uo., 386–400. Kölcsey nem járult hozzá a csonkításhoz, „álmodottnak” tartotta azt, hogy a közlésből végül önkényesen kihagyott 3–4. bekezdések a nemzetet sértenék, ahogy azt a szerkesztők vélték. KFMM Lev. 1, 565.

¹⁴ KFMM Irodalmi kritikák 1, 57.

¹⁵ Uo., 59–60.

¹⁶ Csetri Lajos, Nem sokaság, hanem lélek, Szépirodalmi, 1986, 338.

¹⁷ Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1817. szeptember 8. BDÖM, 411.

¹⁸ Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek. 1817. október 12. KazLev XV, 331–332.

¹⁹ Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek. 1817. október 18. KazLev XV, 341–342.

²⁰ „Munkáim kiadása eránt tett szíves ajánlásodat igen nagyra becsülöm és köszönöm! De mivel írásaim több principiumaiddal ellenkezetben állanak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani; mert mi lenne az egyéb a hideg világ szemei előtt, mint affectatio? amit pedig távoztatnunk illik.” Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1829. június 15. BDÖM, 414.

²¹ KFMM Irodalmi kritikák 1, 405.

²² Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1820. december 13. BDÖM, 412.

²³ Kölcsey – Szemere Pálnak. 1823. április 6. = Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Levelezés II. (a továbbiakban: KFMM Lev 2.), 259. levél, 49–50.

²⁴ Csetri, i. m., 352.

²⁵ Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek. 1820. december 13. BDÖM, 412.

²⁶ Bécsy Ágnes, Berzsenyi Dániel, Korona, Budapest, 2001, 87.

²⁷ „Innen van, hogy sok költőnk oly korán megszűnt énekleni; s hogy a gazdagabb keblű genie is csak részét adá annak, ami szívében élt.” Kölcsey Ferenc, Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett = Kölcsey Ferenc Összes Művei 1. (a továbbiakban: KFÖM 1), 727.

²⁸ KFÖM 1, 732.

²⁹ Uo., 732–733.

³⁰ „Berzsenyi emlékbeszédével készen leszek; de azt magam felvihetni nehezen fogom. Gyűléseink auguszt. 22dikétől szeptember 10dikéig fognak tartani. Ezeken jelen kell lennem; mert bizonyos küldöttségi tárgyban fognak jelentést tenni, mitől a jövő országgyűlésre adandó utasításunk nagy részben függ.” Kölcsey Ferenc – Döbrentei Gábornak [?]. 1836. július 3. KFÖM 1, 739–740. (Taxner-Tóth szerint Toldy Ferenc a levél címzettje: Taxner-Tóth Ernő, Kölcsey és a magyar világ, Akadémiai, Budapest, 1992, 296, 29. lj.) Vö. Kölcsey Ferenc – Toldy Ferencnek. 1836. szeptember 20. KFÖM 3, 751. A megyegyűlés 1836. szeptember 6-án véget ért – Taxner-Tóth Ernő szerint Kölcsey szándékosan nem utazott az Akadémia ülésére. Taxner-Tóth, Uo., 296.